Prologus
- Karen ezt nem teheted a gyerekekkel! Tory még csak fél éves! Ezzel Őt is mérgezed! – Apu és Anyu már megint veszekednek. Néhány napja csak ezt csinálják.
- James, Én soha nem mérgezném a saját gyerekemet! Torynak sincs semmi baja – kiáltotta vissza Anyu. Aztán hallottam egy puffanást, a hangjától összerezzentem. Becsuktam a szemem és dúdolgatni kezdtem.
- Még nincs! És, ha rajtam múlik nem is lesz! – Apu szerint Anyu valami nagyon csúnya dolgot csinál. Én nem értem, hogy mit. Anya velem mindig kedves és süt sütit.
- Mi? El akarod tőlem venni a gyerekeimet? – Az egészből semmit nem értettem.
- Ahogy mondod Karen! A gyerekeink nem élhetnek egy alkoholistával! Mégis mit tanulnának? Nem vagy hajlandó beismerni, hogy függő vagy! Viszont addig, ameddig ezt nem ismered el, nem tudnak rajtad segíteni! – Apu olyan hangosan kiabált, hogy a fülemre tettem a kezeimet. Kinyitottam a szemeimet és a lépcső korlátjának rései között kinézve láttam, ahogy Anyu ül a kanapén, Apu pedig az ablak előtt áll és nagyon, de nagyon mérges. Egyszer rám is volt ilyen mérges, amikor nekimentem a biciklimmel az autójának. Akkor is ledobta anya vázáját. – Arielle! – a nevemre felkaptam a fejem. Nagyon kezdtem félni. Ha apu észreveszi, hogy hallgatóztam biztos velem is kiabálni fog. – Arielle, gyere ide! – Felálltam és leszaladtam a lépcsőn. – Figyelj kicsim, egy ideig elköltözünk, jó?
- És mi lesz Anyával meg Toryval? – a pólóm szélét kezdtem el birizgálni. Tudtam, hogy baj van. Apa sokszor mondta már Anyának, hogy, ha nem szokik le arról a nagyon rossz dologról, akkor elmegyünk.
- Arielle, Anyu most itt marad. – Még mindig a földet néztem. – Jaj, ne szomorkodj kislányom! Gyerünk, szaladj fel és tedd be a macis táskádba a kedvenc játékaid – noszogatott.
- Apu! A macis táskám már nincs is meg – már az ujjaimmal babráltam, csakhogy ne kelljen felnéznem.
- Látod! Ha nem csak mindig a munkáddal lennél elfoglalva, akkor tudnád, hogy az-az Istenverte táska már vagy fél éve nincs meg! – most Anyu is felállt és felém kezdett lépdelni.
- Akkor vedd ki a másikat, tudod, amin a mesefigurák vannak! Na, szaladj! – Megfordultam és a lépcső felé kezdtem szaladni. Befutottam a szobámba és kiszedtem a szekrény mögül a kedvenc gurulós táskám, amit a Nagyiéktól kaptam a szülinapomra. Az ágyamhoz futottam és levettem róla Willyt, a kutyámat, meg Rose-t, a fekete lovacskámat. Bedobtam őket a táskába, majd Kristint a babámat is befektettem a táskába és mellé tettem a fésűjét is. Levettem a polcról néhány mesekönyvet is. Éppen mentem volna ki, amikor Apa jött be a szobámba egy nagy táskával.
- Kicsim, segítesz Apunak bepakolni? – Válaszul csak bólintottam. Apu ugyan mosolygott, amikor észrevette, hogy nézem, de egyébként, olyan semmilyen volt a szeme.
Kipakoltuk a szekrényemből a nyáriasabb cuccaimat. A Nagyiék New Orleans-ban laknak. Apa azt mondta, hogy, ha az esti géppel el tudunk indulni, akkor holnap már ott lehetünk. Én nem nagyon akartam menni, szeretem a Nagyiéka meg minden, de Anyut is szeretem.
Tory már vagy fél órája sír, és sír. Szörnyen idegesítő.
- Anya, Tory miért nem hagyja abba a sírást?! – rángattam meg Anyu kezét, aki éppen a húgom szekrényét pakolta ki, sírva. – Anyu ne sírjál, visszajövök – simogattam meg. Letörölte a könnyeit, majd folytatta Tory ruháinak a kipakolását.
- Tudom, kicsim, tudom – megsimogatta az arcom, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Miért haragszik rád Apu? – ültem le mellé törökülésbe.
- Mert Anyunak, van egy nagyon rossz szokása, és Apu félt titeket. Nem szeretné, ha ti is eltanulnátok – halványan rám mosolygott, pont úgy, mint Apu. – Na, gyere! – azzal megfogta a kezem és felhúzott a földről, Tory táskájával a másik kezében. – Apu már biztos vár!
Lementünk a lépcsőn. Lent Apu éppen Torynak pakolt baba ennivalót egy táskába. Azt mondták, hogy üljek le és nézzem a Tv-t, mindjárt készen lesznek. Bekapcsoltam a mesecsatornát, ahol kislányok ugrándoztak, aztán egy kisfiú beszaladt és azt mondta nekik, hogy, ilyen kislányok, mint Ők, még nem játszhatnak focilabdával.
- Apu! Én hány éves vagyok? – kérdeztem a konyhába sétálva. Anyu az egyik bárszéken ült, Toryval a kezében és sírt, Apu pedig ennivalót csinált.
- 7 éves vagy. Nem régen volt a szülinapod – megint az a csúnya mosoly. A szüleim elfelejtettek mosolyogni?
- Akkor én még nem játszhatok a labdával – hajtottam le a fejem.
- Mi? Ki mondta neked ezt? – kérdezte Anyu.
- A fiú a Tv-ben!
- Ne is foglalkozz vele, nyugodtan játszhat már az Én nagylányom a labdával – leszállt a székről és megölelt, én is visszaöleltem Anyut.
- Arielle, menj és vedd fel a kabátodat meg a cipőd – Anyu kicsit meglökött, amit nem értettem, de végül elmentem az előszobába és felvettem a cipőm, meg a kabátom. Apu is kijött és betette Toryt a hordozójába. Aztán Ő is felöltözött, majd kivitte a sárga kocsiba a táskáinkat.
- Arielle, vigyázz magadra, meg a húgodra, meg… Apádra – Anyu megint sírni kezdett. Én közelebb hajoltam hozzá és jó szorosan megöleltem, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Szeretlek Anyu – mosolyogtam rá.
- Én is szeretlek Kicsim – megsimogatta az arcom, majd Ő is nyomott rá egy puszit.
- Tudod mit Anyu? Legyél jó és akkor visszajövök, hamar – mosolyogtam rá, mire még jobban sírni kezdett. – Ne, Anyu, ne sírjál, a nagylányok már nem sírnak. Nem emlékszel?
- Dehogynem! Anyunak csak belement valami a szemébe – a kezével letörölte a könnyeit, majd még egy puszit nyomott az arcomra.
- Areille, gyere! Megyünk! – lépett be Apu. – Menj ki és ült be a bácsihoz a kocsiba. Én még beszélek Anyuval.
Kimentem és egy öreg bácsival találkoztam, már ősz volt a haja.
- Szia kicsilány! Segítek beülni jó? – megfogta a kezem és betett a sárga autó hátuljába. Apu is kijött már, Anyu pedig az ajtóban sírt. Én integettem neki, mire Ő is visszaintett. Apa beszállt mellém és Tory mellé a kocsiba majd intett egyet Anyának, aztán beszélt valamit az ősz hajú bácsival.
- A reptérre legyen szíves –mondta Apu. A bácsi bólintott. Álmosnak éreztem magam, szóval becsuktam a szemem és magamhoz szorítottam Willyt.
- Családi gondok? – kérdezte a bácsi.
- Ahh, ne is kérdezze. Válunk! – motyogta Apu.
- James, Én soha nem mérgezném a saját gyerekemet! Torynak sincs semmi baja – kiáltotta vissza Anyu. Aztán hallottam egy puffanást, a hangjától összerezzentem. Becsuktam a szemem és dúdolgatni kezdtem.
- Még nincs! És, ha rajtam múlik nem is lesz! – Apu szerint Anyu valami nagyon csúnya dolgot csinál. Én nem értem, hogy mit. Anya velem mindig kedves és süt sütit.
- Mi? El akarod tőlem venni a gyerekeimet? – Az egészből semmit nem értettem.
- Ahogy mondod Karen! A gyerekeink nem élhetnek egy alkoholistával! Mégis mit tanulnának? Nem vagy hajlandó beismerni, hogy függő vagy! Viszont addig, ameddig ezt nem ismered el, nem tudnak rajtad segíteni! – Apu olyan hangosan kiabált, hogy a fülemre tettem a kezeimet. Kinyitottam a szemeimet és a lépcső korlátjának rései között kinézve láttam, ahogy Anyu ül a kanapén, Apu pedig az ablak előtt áll és nagyon, de nagyon mérges. Egyszer rám is volt ilyen mérges, amikor nekimentem a biciklimmel az autójának. Akkor is ledobta anya vázáját. – Arielle! – a nevemre felkaptam a fejem. Nagyon kezdtem félni. Ha apu észreveszi, hogy hallgatóztam biztos velem is kiabálni fog. – Arielle, gyere ide! – Felálltam és leszaladtam a lépcsőn. – Figyelj kicsim, egy ideig elköltözünk, jó?
- És mi lesz Anyával meg Toryval? – a pólóm szélét kezdtem el birizgálni. Tudtam, hogy baj van. Apa sokszor mondta már Anyának, hogy, ha nem szokik le arról a nagyon rossz dologról, akkor elmegyünk.
- Arielle, Anyu most itt marad. – Még mindig a földet néztem. – Jaj, ne szomorkodj kislányom! Gyerünk, szaladj fel és tedd be a macis táskádba a kedvenc játékaid – noszogatott.
- Apu! A macis táskám már nincs is meg – már az ujjaimmal babráltam, csakhogy ne kelljen felnéznem.
- Látod! Ha nem csak mindig a munkáddal lennél elfoglalva, akkor tudnád, hogy az-az Istenverte táska már vagy fél éve nincs meg! – most Anyu is felállt és felém kezdett lépdelni.
- Akkor vedd ki a másikat, tudod, amin a mesefigurák vannak! Na, szaladj! – Megfordultam és a lépcső felé kezdtem szaladni. Befutottam a szobámba és kiszedtem a szekrény mögül a kedvenc gurulós táskám, amit a Nagyiéktól kaptam a szülinapomra. Az ágyamhoz futottam és levettem róla Willyt, a kutyámat, meg Rose-t, a fekete lovacskámat. Bedobtam őket a táskába, majd Kristint a babámat is befektettem a táskába és mellé tettem a fésűjét is. Levettem a polcról néhány mesekönyvet is. Éppen mentem volna ki, amikor Apa jött be a szobámba egy nagy táskával.
- Kicsim, segítesz Apunak bepakolni? – Válaszul csak bólintottam. Apu ugyan mosolygott, amikor észrevette, hogy nézem, de egyébként, olyan semmilyen volt a szeme.
Kipakoltuk a szekrényemből a nyáriasabb cuccaimat. A Nagyiék New Orleans-ban laknak. Apa azt mondta, hogy, ha az esti géppel el tudunk indulni, akkor holnap már ott lehetünk. Én nem nagyon akartam menni, szeretem a Nagyiéka meg minden, de Anyut is szeretem.
Tory már vagy fél órája sír, és sír. Szörnyen idegesítő.
- Anya, Tory miért nem hagyja abba a sírást?! – rángattam meg Anyu kezét, aki éppen a húgom szekrényét pakolta ki, sírva. – Anyu ne sírjál, visszajövök – simogattam meg. Letörölte a könnyeit, majd folytatta Tory ruháinak a kipakolását.
- Tudom, kicsim, tudom – megsimogatta az arcom, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Miért haragszik rád Apu? – ültem le mellé törökülésbe.
- Mert Anyunak, van egy nagyon rossz szokása, és Apu félt titeket. Nem szeretné, ha ti is eltanulnátok – halványan rám mosolygott, pont úgy, mint Apu. – Na, gyere! – azzal megfogta a kezem és felhúzott a földről, Tory táskájával a másik kezében. – Apu már biztos vár!
Lementünk a lépcsőn. Lent Apu éppen Torynak pakolt baba ennivalót egy táskába. Azt mondták, hogy üljek le és nézzem a Tv-t, mindjárt készen lesznek. Bekapcsoltam a mesecsatornát, ahol kislányok ugrándoztak, aztán egy kisfiú beszaladt és azt mondta nekik, hogy, ilyen kislányok, mint Ők, még nem játszhatnak focilabdával.
- Apu! Én hány éves vagyok? – kérdeztem a konyhába sétálva. Anyu az egyik bárszéken ült, Toryval a kezében és sírt, Apu pedig ennivalót csinált.
- 7 éves vagy. Nem régen volt a szülinapod – megint az a csúnya mosoly. A szüleim elfelejtettek mosolyogni?
- Akkor én még nem játszhatok a labdával – hajtottam le a fejem.
- Mi? Ki mondta neked ezt? – kérdezte Anyu.
- A fiú a Tv-ben!
- Ne is foglalkozz vele, nyugodtan játszhat már az Én nagylányom a labdával – leszállt a székről és megölelt, én is visszaöleltem Anyut.
- Arielle, menj és vedd fel a kabátodat meg a cipőd – Anyu kicsit meglökött, amit nem értettem, de végül elmentem az előszobába és felvettem a cipőm, meg a kabátom. Apu is kijött és betette Toryt a hordozójába. Aztán Ő is felöltözött, majd kivitte a sárga kocsiba a táskáinkat.
- Arielle, vigyázz magadra, meg a húgodra, meg… Apádra – Anyu megint sírni kezdett. Én közelebb hajoltam hozzá és jó szorosan megöleltem, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Szeretlek Anyu – mosolyogtam rá.
- Én is szeretlek Kicsim – megsimogatta az arcom, majd Ő is nyomott rá egy puszit.
- Tudod mit Anyu? Legyél jó és akkor visszajövök, hamar – mosolyogtam rá, mire még jobban sírni kezdett. – Ne, Anyu, ne sírjál, a nagylányok már nem sírnak. Nem emlékszel?
- Dehogynem! Anyunak csak belement valami a szemébe – a kezével letörölte a könnyeit, majd még egy puszit nyomott az arcomra.
- Areille, gyere! Megyünk! – lépett be Apu. – Menj ki és ült be a bácsihoz a kocsiba. Én még beszélek Anyuval.
Kimentem és egy öreg bácsival találkoztam, már ősz volt a haja.
- Szia kicsilány! Segítek beülni jó? – megfogta a kezem és betett a sárga autó hátuljába. Apu is kijött már, Anyu pedig az ajtóban sírt. Én integettem neki, mire Ő is visszaintett. Apa beszállt mellém és Tory mellé a kocsiba majd intett egyet Anyának, aztán beszélt valamit az ősz hajú bácsival.
- A reptérre legyen szíves –mondta Apu. A bácsi bólintott. Álmosnak éreztem magam, szóval becsuktam a szemem és magamhoz szorítottam Willyt.
- Családi gondok? – kérdezte a bácsi.
- Ahh, ne is kérdezze. Válunk! – motyogta Apu.
***
Ennek az egésznek már tíz éve. Anyámék szépen elváltak. Apu elvitt minket a Nagyiékhoz, ott éltünk fél évet, majd vettünk egy saját lakást New Orleans központjában. Anyu elvonóra ment, le is szokott a piálásról. Azóta egy kis faluban él, valahol Washington államban, és a helyi középsuliban tanít, angolt (olyan, mint nálunk a magyar óra, csak értelem szerűen ez ott angol). Mellette fest is, azt mondja, ezzel tudja a legjobban lekötni magát. Utoljára két éve láttam. Feljött hozzánk a 15. szülinapomra. Hogy mi lett belőle? Cyntia, Apám újdonsült felesége behisztizett, hogy mit keres itt, szóval egy nap után lelépett. Azóta nem is láttam. Apropó Cyntia, soha nem értem meg, hogy mi baja van velem. Az elején még minden szuper volt. Pótanyuka kipipálva. Csomagolt kaját a suliba és kikérdezte a leckét, aztán, ahogy biztosabbá váltak a dolog, és az én buta Apám beleszeretett… Cyntiából egy banya lett, nem köszön és még a közelében is csak akkor visel el, ha Apám is ott van. Egy éve házasok, az esküvő gyönyörű volt, na meg Cyntia is. Csak én néztem ki úgy, mint a mosott rongy. Mindenért én rohangáltam. Ha torta kellet, vagy a sütikért kellett menni, mindegy volt: „Arielle gyerünk már!” És idén kitalálta: „Saját családot akarok!” Ami annyit tesz, hogy mi húzzunk el otthonról. Szóval itt tartunk most. Tory és én éppen az autómban ülünk. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem voltam hajlandó ott hagyni, ezért a kocsiért dolgoztam két hónapot, plusz még a tavalyi nyarat végig. Nem nagy szám egy öreg Nissan Patrol GR, abból is már egy régebbi verzió, de szívós kis autó. Van elég benzinem, szóval úgy döntöttem, már nem állunk meg, ma égsz nap csak vezettem. Boise volt az utolsó állomásunk, Salt Lake City, Denver, Kansas és Dallas után. Most négy óra van. Úgy számolom, hogy hétre talán felérünk. Tory magáévá tette az egész hátsó ülést, és már három napja csak olvas. Valami idétlen gyerekkönyvet, de legalább nem nyavalyog. Egy órája hagyhattuk el Yakimát, egy elkerülő úton, szóval nem kell bemennünk Seattle-be, ahhoz, hogy végre La Push-ba érjünk. Végig a 12-en, majd a 101 már tényleg oda visz.
- Mindjárt ott vagyunk! – fordultam hátra a húgomhoz.
- Ühm. – Az agyamra tud menni, ezzel a hümmögéssel.
- Szerinted milyen lesz? – Ez a kérdés foglalkoztatott egész nap, sőt az elmúlt két hétben, amióta tudom, hogy Anyámhoz költözünk.
- Ki? – a visszapillantóban láttam, hogy végre letette a könyvét.
- Ki? Hát Anya! – Tory nem is ismeri, élete során, mindössze 6x találkozott vele.
- Nem tudom. Nem is ismerem – vonta meg a vállát.
- És mit szeretnél, milyen legyen? – Én halványan még emlékszem Anyánkra. Mindig mosolygott és sütött sütit. De ami a legjobban megmaradt bennem, az, az utolsó napom San Franciscoban. Arra a napra határozottan emlékszem. Merengésemből Tory rántott ki.
- Nekem, mindegy, hogy milyen, csak ne olyan legyen, mint Cyntia! – Cyntia határozottan utálja Tory-t, fogalmunk sincs, hogy miért.
- Osztom az ötletet. Én se sok mindenre emlékszek már vele kapcsolatban. Olyan zsákbamacskaszerű ez az egész. Sejted, hogy mit nyersz, csak azt nem tudod, hogy neked tetszeni fog-e.
- Aha. – Megint visszafordult a könyvéhez. Hát sokat beszélgettünk mondhatom. Na, mindegy. Nézzük, mi megy a rádióban! Benyomtam a kis fekete gombot rajta, majd elkezdtem csavargatni. Végül valami PA FM-nél álltam le, később kiderült, hogy ez már Port Angeles adása.
- És most jöjjenek a délután hírei, Davidtől: Port Angelesben szokás szerint esik, szóval fiatalok, a gumicsizmát ne ma este hagyjátok otthon! – duruzsolta egy kedves férfihang. – Ezen kívül volt ma még egy kisseb baleset. Ajánlom, hogy kerüljétek az S N Street és a W10th Street kereszteződését. Nagy a dugó. Aztán jött néhány sms is: Lulu üzeni nekünk, hogy a 101-en Forks felé igazoltatnak és, hogy Swan rendőrfőnök nincs jó hangulatban. Nyugi Charli, mindjárt műszak vége! Valamint Henry üzeni, hogy most ütközött egy kamion és egy motoros a W5th Street és az S A Street-nél. Jah és, hogy szereti Jessicát. Sok boldogságot haver! – Jót mosolyogtam az utolsó sms-en, viszont az aggasztott, hogy igazoltatás lesz, remélem, mire mi odaérünk Swan rendőrfőnök már felszívódik.
- Tory, előreadnád a pulcsimat?! Ez az átkozott fűtés már megint vacakol – nyavalyogtam, miközben hátratartottam a jobb kezem.
- Itt van! – azzal belevágta a kezembe a kapucnis méregzöld pulcsim.
- El kéne vinnem szerelőhöz. Ahh, de az megint egy csomó pénz! – Váltós kezem sikertelenül próbálta sokadszorra is életre kelteni a fűtőrendszert.
- Ühm – dünnyögte. – Nem értem miért nem viszed el szerelőhöz? – vette oda nemtörődöm hangon és kb. annyira is figyelhetett rám… Felsóhajtottam, majd a figyelmemet megint az útnak szenteltem.
- Mindjárt ott vagyunk! – fordultam hátra a húgomhoz.
- Ühm. – Az agyamra tud menni, ezzel a hümmögéssel.
- Szerinted milyen lesz? – Ez a kérdés foglalkoztatott egész nap, sőt az elmúlt két hétben, amióta tudom, hogy Anyámhoz költözünk.
- Ki? – a visszapillantóban láttam, hogy végre letette a könyvét.
- Ki? Hát Anya! – Tory nem is ismeri, élete során, mindössze 6x találkozott vele.
- Nem tudom. Nem is ismerem – vonta meg a vállát.
- És mit szeretnél, milyen legyen? – Én halványan még emlékszem Anyánkra. Mindig mosolygott és sütött sütit. De ami a legjobban megmaradt bennem, az, az utolsó napom San Franciscoban. Arra a napra határozottan emlékszem. Merengésemből Tory rántott ki.
- Nekem, mindegy, hogy milyen, csak ne olyan legyen, mint Cyntia! – Cyntia határozottan utálja Tory-t, fogalmunk sincs, hogy miért.
- Osztom az ötletet. Én se sok mindenre emlékszek már vele kapcsolatban. Olyan zsákbamacskaszerű ez az egész. Sejted, hogy mit nyersz, csak azt nem tudod, hogy neked tetszeni fog-e.
- Aha. – Megint visszafordult a könyvéhez. Hát sokat beszélgettünk mondhatom. Na, mindegy. Nézzük, mi megy a rádióban! Benyomtam a kis fekete gombot rajta, majd elkezdtem csavargatni. Végül valami PA FM-nél álltam le, később kiderült, hogy ez már Port Angeles adása.
- És most jöjjenek a délután hírei, Davidtől: Port Angelesben szokás szerint esik, szóval fiatalok, a gumicsizmát ne ma este hagyjátok otthon! – duruzsolta egy kedves férfihang. – Ezen kívül volt ma még egy kisseb baleset. Ajánlom, hogy kerüljétek az S N Street és a W10th Street kereszteződését. Nagy a dugó. Aztán jött néhány sms is: Lulu üzeni nekünk, hogy a 101-en Forks felé igazoltatnak és, hogy Swan rendőrfőnök nincs jó hangulatban. Nyugi Charli, mindjárt műszak vége! Valamint Henry üzeni, hogy most ütközött egy kamion és egy motoros a W5th Street és az S A Street-nél. Jah és, hogy szereti Jessicát. Sok boldogságot haver! – Jót mosolyogtam az utolsó sms-en, viszont az aggasztott, hogy igazoltatás lesz, remélem, mire mi odaérünk Swan rendőrfőnök már felszívódik.
- Tory, előreadnád a pulcsimat?! Ez az átkozott fűtés már megint vacakol – nyavalyogtam, miközben hátratartottam a jobb kezem.
- Itt van! – azzal belevágta a kezembe a kapucnis méregzöld pulcsim.
- El kéne vinnem szerelőhöz. Ahh, de az megint egy csomó pénz! – Váltós kezem sikertelenül próbálta sokadszorra is életre kelteni a fűtőrendszert.
- Ühm – dünnyögte. – Nem értem miért nem viszed el szerelőhöz? – vette oda nemtörődöm hangon és kb. annyira is figyelhetett rám… Felsóhajtottam, majd a figyelmemet megint az útnak szenteltem.
- Hé, látod azt ott? – sikkantottam.
- Szörnyen érdekes Arielle, az egy fa! – ásította Tory.
- Nem, nem! Mellette, a fa mellett! Forks üdvözlőtáblája! Tudod, hogy mit jelent ez? – megkönnyebbülten doboltam a kormányon a halk zene ütemére.
- Azt, hogy La Push még plusz 20 perc – motyogta, majd a feje visszahanyatlott a fejtámlára.
- Többek között – válaszoltam.
Elhaladtunk a tábla mellett mire engem a szorongás is elért.
„Hogy találok én el La Pushba, ilyen sötétben? Mi lesz, ha Karen nem olyan, mint amilyen szeretném, hogy legyen? Ha egyáltalán nem fogjuk bírni egymást? Ha az indián rezervátumban kinéznek, mert én nem az vagyok?” – mindig is utáltam új helyekre menni, hacsak nem nyaralásról volt szó. Új emberek, új környezet, borzasztó, és legfőképpen: nem nekem való!
- Ari! Pisilnem kell! – rángatta meg az ülésemet Tory.
- Mi? Nem bírod ki? – forgattam a szemeimet.
- Nem, nem, mindjárt bepisilek! – Megláttam pár utcával fentebb egy kivilágított boltot. Innen még nem tudtam kivenni, hogy milyen bolt, csak azt, hogy villog rajta az „Open” felirat.
- Mindjárt beállok oda! – mutattam a bolt felé. Indexeltem, majd egy sávváltás kíséretében behajtottam a bolt parkolójába. – Na, go! – Azzal mindketten kipattantunk a kocsiból. Tory egyenesen a bejáratot célozta meg, én még előtte elolvastam a feliratot: Newton’s SportShops. Bementem én is az ajtón és a füllett meleg megcsapta az arcom, szinte éreztem, ahogy elkezdek izzadni. Belépve egy folyósón találtam maga, velem szemben pedig a kassza volt. A kasszánál egy fiatal barnahajú lány állt.
- Szia! Nem láttál erre szaladni egy 11 év körüli kislányt? – kérdeztem barátságosan, miközben felé sétáltam. Közelebbről megnézve egész csinos lány volt.
- De, a wc-t kereste – mutatott félénken a nőt ábrázoló ajtó felé, ami még kicsit kilengett, jelezve, hogy nemrég valaki használta.
- Öhm – nem volt bátorságom megkérdezni tőle, hogy merre kell mennem, szóval B terv. – Térképet nem tartotok véletlenül?
- Ott vannak szemben, azon a polcon. Esetleg megkérhetjük Mike-ot, hogy segítsen neked választani – mosolygott rám barátságosan.
- Igen, azt hiszem, az jó lenne – helyeslően bólogattam. A lány kijött a kassza mögül, majd besétált a kis szobaszérűségbe a pénztár mögött. Biztosan valami pihenő szerűség lehet ott. Fél perc múlva egy fiúval - gondolom Mike-kal - az oldalán tért vissza.
- Hello, Mike vagyok! – ez a fiú roppant közvetlen, vagy írtó jól végzi a munkáját, vagy esetleg mindkettő. – Milyen térképre lenne szükséged? – kilépett mellém, majd a térképes polc felé kezdett kalauzolni. – Forks erdejéről szeretnél, vagy inkább a város látványosságairól? – itt fintorgott egyet – Esetleg Port Angelesbe szeretnél bejutni? – Kinyílt a klotyóajtó, majd a vigyorgó Tory lépett ki rajta, kezéről a nedvességet a nadrágjába törölgetve. – Esetleg Seattle-be készülsz? – felém tartott három térképet.
- Miért nem kérdezed meg egyszerűen, hogy merre kell menni, La Push-ba? – lépkedett mellém Tory. A beszólása következtében viszont éreztem, hogy az arcom halvány rózsaszínbe megy át.
- La Push-ba szeretnél menni? – kérdezte halkan a lány.
- Éjszakai szörfözés? – méregetett hitetlenkedve Mike, mire Tory elnevette magát.
- Igazából oda költözünk – motyogtam.
- Ha, gondolod, elmagyarázhatom, hogy merre kell menned – sétált mellénk a lány.
- Azt nagyon megköszönném – mosolyogtam rá kedvesen. Hisz megspórolt nekem egy térképre való pénzt és egy egész estés „kirándulást”. – Arielle Asnivar – nyújtottam a kezem, megfogta és lazán megrázta.
- Bella Swan – mosolygott ő is.
- Én meg Mike Newton vagyok, de kit érdekel?! – mondta hisztisen Mike. Felé fordultam és neki is a kezemet nyújtottam. Elfogadta. – Tényleg hasonlítasz Ariellere – mosolygott rám.
- Karen nevezte el így, mert szerinte is – csacsogta Tory.
- A húgom Tory – ráböktem Toryra.
- Megpróbálom érthetően elmagyarázni – motyogta Bella. – Szóval, kihajtasz a városból ezen az úton, amin jöttél. Miután elhagytad a „Viszlát Forks” táblát, lesz egy leágazás, vagyis az első leágazás – rázta meg a fejét. – Ott kell lekanyarodnod, és egész végig a La Push Rd-n maradnod. A kereszteződésekben van tábla. Viszont La Pushban már nem vagyok, olyan jártas, szóval ott bolyongnod kell egy kicsit.
- Már ezzel is sokat segítettél, tényleg. Örülök, hogy találkoztunk – hálásan néztem rá, majd egy bátortalan mosolyocska félét küldtem Mike felé, aki széles vigyorral viszonozta azt. - Akkor, sziasztok! Jó munkát! – elindultam a kijárat felé.
- Szia Mike, szia Bella! – csiripelte Tory, majd utánam iramodott.
Az épületből kiérve úgy megcsapott a hideg, hogy vacogni kezdtem és még az eső is elkezdett szitálni. A nadrágzsebemből kitúrtam a slusszkulcsom, majd pittyogtattam a riasztó nyitóval. Tory rögtön bepattant a hátsó ülésre.
„Hihetetlen, hogy ennyire nem fázik!” – A kocsi hátuljához siettem, majd felnyitottam a csomagtartót. A kocsiból is hideg áradt. Kihúztam a legfelső bőröndöm zipzárját és kivettem az első vastagabb pulcsit, ami a kezeim közé akadt. Sikerült kihorgásznom a fehér kötött kardigánom, ami térdig leér. Kezdtem úgy kinézni ebben a sok, egymáshoz egyáltalán nem passzoló göncben, mint a hajléktalanok. Durva! Lecsuktam a csomagtartót, majd gyorsan behuppantam a vezető ülésre.
- A francba! – sóhajtottam fel, mert kint hagytam a kulcsot a csomagtartó kulcslyukában. Kipattantam a kocsiból, majd a csomagtartóhoz szaladtam. Kikaptam belőle a kulcsot és visszapattantam a kocsiba.
- Ne nyitogasd már az ajtót! Nem elég, hogy hideg van, de még vizes is leszek! – nyavalygott Tory. Ilyenkor szívem szerint lekevernék neki két akkorát, hogy a hátralévő úton nem bír megszólalni, de ilyenkor mindig megszólal az a bizonyos hang a fejemben: Hagyd!
- Bocsásson meg őfelsége! – morogtam, majd indítottam és rákanyarodtam az útra. Beletapostam kicsit a gázba, mert a nagylábujjam már forró fürdőért kiáltott. Tíz perc alatt elértem a „Viszlát Forks” táblát, szóval felkapcsoltam az autó reflektorait is, hogy még időben meglássam azt a bizonyos leágazást. Nem is kellett sokat várnom, egy fél kanyar után már ott is volt. Rákanyarodtam, majd hajtottam tovább, annyit tudtam csak, hogy Anyám a part mellett lakik. Eddig egész egyszerű volt követni a „strand” feliratú táblákat. Ideje felhívni anyát! A műszer fal alatti tartóból kikaptam a mobilom, majd tárcsáztam Anyám számát.
- Szia Ari! – üdvözölt. – Merre jártok?
- Már La Pushban. Jól teszem, hogy követem a „strand” táblákat? – kérdeztem.
- Egy darabig – hallottam a hangján, hogy mosolyog, biztosan nagyon izgatott már. – Gondolom, a La Push Rd-on jössz – bólogattam. – Jól gondolom? – észbe kaptam, hogy a bólogatást nem hallja.
- Jól, persze – tettem hozzá gyorsan.
- Oké, szóval azon jössz végig! Az, az út bele fog csatlakozni egy másikba, azon is jössz, majdnem a végéig. Az utolsó merőleges utcán lekanyarodsz. Alder Street a neve, azt hiszem, de mindegy is. Az, az utolsó leágazás. És, ha ott vagy, akkor az első balkanyarnál lekanyarodsz! A River Street-re fogsz kilyukadni! Elmész az utca végéig, majd jobbra kanyarodsz, és az már az én utcám lesz, egészen a parton, a River Drive. Várlak titeket! Egy kis fehér ház az, az út jobb oldalán. Szia Kicsim! – köszönt el, nekem meg még mindig zsongott a fejem a sok infótól. Jobbra, balra, River Street, River Drive. Mi van?
- Uhh, Anyu várj! – Ezt már nem hallotta, mert kinyomott. Na, szuper! Szóval, végig ezen az úton, aztán jobb, vagy bal kanyar, majd kiderül. Utána bal kanyar, aztán már nem emlékszem!
Végig hajtottam a La Push Rd-n aztán az átcsapott valami másik útba,na, ennek a végéig kell elmennem és ott lekanyarodni. Hajtottam egyenesen, végig. Utolsó leágazás, stimt, jobbra. És most?! Első leágazás, oké megvan! Hajtsak végig az utcán, na, ez menni fog. És az utca végén balra. River Drive király vagyok! Már csak egy fehér házat kell keresnem. Enyhén előre dőltem, hogy jobban lássak, persze ezzel se sokra mentem, szóval kénytelen voltam beérni a gyér utcai fénnyel.
- Tory, Te látsz errefelé fehér házat? – vakartam meg a fejem idegesen.
- Nem, házat nem! Csak erdőt, de azt mindenhol!
- Basszus! Valamit elrontottam, vagy elfelejtettem! – rávágtam egyet a kormányra, mire megszólalt a duda.
- Na, gratulálok! Soha a büdös életbe nem érünk már oda! – mondta gúnyosan Tory.
- Te se tudtad volna megjegyezni! – morogtam neki. – Tudtam, hogy meg kellett volna vennem azt a térképet! – jobbra tekertem a kormányt és leálltam az út szélére. – Felhívom Anyát! – motyogtam magam elé. Kivettem a mobilom és bepötyögtem Anya számát.
- Az előfizető jelenleg nem elérhet… - idegesen kinyomtam. Biztos valamelyik barátnőjével traccsol arról, hogy ideköltözünk!
- Nem veszi fel! – az anyósülére vágtam a telefonom, majd hátrafordultam Toryhoz, de ő az ablakra tapadva bámult kifelé. – Mit nézel? Csak nem szellemet látsz odakint! Huúúú! – a kezemmel elkezdtem felé hadonászni.
- Nem-nem – motyogta még mindig az ablakra tapadva.
- Akkor mit?
- Segítséget! – és már pattant is volna ki, ha el nem kapom a kezét.
- Nem vágódhatsz ki csak így! – kiabáltam rá.
- De hát nézz már oda! – mutatott az ablakra. Én is odadugtam a fejem és megláttam kb. 20 méterre két magas félmeztelen hapsit.
- Ha, ki mersz szállni! – fenyegettem, de már nem mentem vele semmire.
- Én ma már ágyban akarok aludni! Mellesleg meg tök jól néznek ki! – leesett az állam. A tíz éves húgom kiszállt az esőbe nyomulni kezd két húsz fölötti pasira. Én is kicsaptam az ajtót, de már késő volt. Tory már odaért. Az egyik srác éppen lehajolt volna, amikor elkezdtem futni feléjük.
- …szóval kéne egy kis segítség – karattyolta Tory.
- Hova akartok elmenni? – kérdezte a magasabbik srác, mély és rendkívül parancsoló hangja volt.
- Karen Smith-hez – vágta rá Tory. Jobbnak láttam nem kijavítani, pedig ilyenkor általában azt teszem. Nem értem, hogy tudja Anyát Karennek hívni.
- Áhh szóval Ti vagytok a lányai – világosodott meg a magas srác.
- Ja – Úgy éreztem fölösleges beleszólnom ebbe a beszélgetésbe. Szépen megvárom, amíg Tory megkérdezi, hogy merre kell menni, aztán elhúzok. A körmömmel kezdtem babrálni, de közben füleltem, minden egyes szóra.
- Karen pont az ellenkező irányba lakik – duruzsolta a nagyobbik fiú. Ahh, így soha nem tudom, meg, hogy hol!
- Konkrétan merre? – ez volt az első mondatom hozzájuk. Mindketten rám kapták a tekintetüket. Tory meg fújtatott.
„ A francba elvontam róla a figyelmet?!” – forgattam meg a szemeimet.
- Ebben az utcában lakik, csak a másik felén. Fordulj meg és menj el a másik irányba – arra felé is mutatott.
- Ezer hálám! Megmentettél a fagyhaláltól! – halványan rámosolyogtam az idegenre.
- Sam Uley – lépett közelebb, majd a kezét nyújtotta felém. Megfogtam és megráztam, de alig bírtam ki sikkantás nélkül, mert annyira forró volt a keze hogy még a szőr is sült az enyémről.
- Arielle Asnivar – az arcomra erőltettem egy mosolyt, amit neki szántam.
- Paul – mondta nemtörődöm hangon a másik fiú, aki csak keresztbefont kezekkel figyelt eddig, pont, mint én.
- Arielle – vágtam oda én is.
- Én meg Tory vagyok – csacsogta a húgom, majd kezet nyújtott Paulnak. És most jött el az a pillanat, hogy elsüllyedek szégyenemben. Tory úgy mosolyogott Paulra, mint azok a kis tini p***ák a menő és helyes egyetemistákra. Sam is nagyot nézett, Paulnak meg nem esett le. Lenyúlt megfogta a kezét, majd már vissza is kapta. Tory meg csak bámult rá. Ahh, Istenem tuti belezúgott. A kezembe temettem az arcomat, és lehunytam a szemem.
- Köszönöm az útmutatást Sam! – ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, szóval megfordultam és a kocsim felé indultam. – Tory, ha nem jössz, itt hagylak!
- Hello Paul! Szia Sam! – Átkoztam magam, amiért nem nyomtam rá a gyerekzáraz a kocsira. A húgom gátlástalanul próbált flörtölni két ismeretlen kigyúrt és rendkívül furcsa sráccal. Ráadásul Sam talán már 27 is elmúlt, Paul meg olyan 22 lehet. Könyörgöm, Tory még csak 11 lesz! Bepattantam a kocsiba, majd magamra csaptam az ajtót. Megvártam még Tory is beül, majd hátrafordultam.
- Te normális vagy? Mi lett volna, ha nem éppen jóindulatúak? Eszednél vagy? – kiáltottam rá.
- Ugyan már Ari! Mindig túlliheged a dolgokat! – legyintett, majd bekapcsolta az övét.
- Lehet, hogy én túlreagálom, de legalább nem flörtölök két húsz fölötti pasival. Nem érzed ezt kicsit sem furának? Könyörgöm, tíz éves vagy! – körmeim belemélyesztettem az ülésbe.
- Én legalább próbálkozom, de Te! Mikor is volt utoljára pasid? Jah soha! – Nem hagyhatom, hogy Ő nyerje ezt a kis szópárbajt, akármennyire is van igaza.
- Még csak 17 vagyok! Nem maradtam le semmitől! És különben is, én legalább nem állok le fűvel, fával! – azzal megfordultam és győztesen elmosolyodtam. De közben rettentően fájt, amit mondott, mert igaza volt. Soha nem volt még barátom. Igazán még egy embert se engedtem közel magamhoz… soha. Persze mindenki tudta rólam az alap dolgokat, hogy ki tetszik, vagy, hogy hányas vagyok matekból. De soha nem értett meg senki. Mindig csak felszínes kapcsolataim voltak, én mindent tudtam, Ő semmit. Pedig általában mindenkinek a kedves, vagy a barátságos volt rám az első jelzője. Igen, imádok segíteni az embereken. Viszont azt nem bírom, ha valaki értetlen…
Beindítottam az autót, majd egy szépen kivitelezett bal kanyarral megfordultam. Majdnem tövig nyomtam a gázt, mivel a lábujjam már tényleg a jegesedés szélén álltak. Elhaladtunk a kereszteződés mellett, majd megint egy kicsit kietlenebb részre értünk. Csak egy lámpa volt, ezen az ötvenegynéhány méteren. Elég félelmetesen hatott. Tovább hajtottam, mire végre megpillantottam a kis fehér házat. Fény áradt ki belőle, majdnem minden ablakon. Szemben vele egy kis homokszínű ház volt, aztán a közelben semmi. A fehér házikó emeletes volt ugyan, de egyáltalán nem nagy. Az összes ablakban virág volt. A bejárati ajtó mellett volt egy felhajtó, amin egy lepukkant bézsszínű furgon állt. Feltételezem ez Anyám kocsija. Leparkoltam az autó elé, majd nagy levegőt véve még egyszer körül néztem. Barátságos környék, meg kell hagyni. Csak nem a megszokott. Kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, majd kikászálódtam a kocsiból. Sikerült pont egy pocsolya kellős közepén leparkolnom, de végül is már mindegy volt, hiszen így is csurom vizes voltam. A csomagtartó felé menet bekopogtam Tory ablakán. Felnyitottam a csomagtartót, majd kikaptam belőle az első kezembe akadó bőröndöt, ekkor azonban kivágódott a bejárati ajtó és Anyám fiatal atlétákat megszégyenítő gyorsasággal iramodott meg felém. Pont, ahogy emlékeztem rá: a lelke fiatal, csak a látszat kalitkájába van zárva.
- Arielle! – üdvözölt, miközben a nyakamba vetette magát, én idő közben visszadobtam a bőröndöt a kocsiba. Szorosan visszaöleltem Anyát. Annyira hiányzott. Engedett a szorításán, majd hátrált egy lépést, hogy szemügyre vehessen, én is ezt tettem. Vörös hajában már megjelent néhány ősz tincs, de ez mit sem rontott az összképen. A szarkalábai csak még egyedibbé tették nőies arcát. Mindig is csodáltam, annyira szép volt. Zöld szemei is azt bizonyították, hogy lélekben még nincs több 25-nél, pedig már jócskán 40 felett jár. – Annyira hiányoztál kislányom! – ölelt át még egyszer.
- Te is nekem! – válaszoltam. A félelmeim innen nézve hatalmas butaságoknak tűntek. Anyám, olyan, amilyen mindig is volt. Mosolygós, vidám és kedves.
- És hol az én kicsi Torym? – A húgom még mindig nem dugta ki az orrát a kocsiból. Nem értem mitől tart, vagy mi tartja vissza? Anya oda ugrándozott az ajtaja mellé, majd szélesre tárta azt. – Kislányom! – Őt is megölelte, bár azt nem láttam, hogy Tory hogyan reagál erre. Újra kivettem azt a bőröndöt a csomagtartóból, majd egy másikat is mellé vettem egy harmadik válltáskát pedig a hátamra kanyarítottam. Elindultam a bejárt felé. Az oda vezető út is ki volt rakva kisebb-nagyobb virágokkal, ami kellemes hangulatot kölcsönöztek az amúgy szürke betonnak. A talpam zavarba ejtően hangosan cuppogott a nedves úton. Megpróbáltam finomabbakat lépni, de nem mentem vele csak annyira, hogy még az egyensúlyomat is majdnem elveszettem. Az ajtót legalább nem kellett kinyitnom, mert Anya nyitva hagyta. Belépve elfogott egy érzés, amihez egy szó társult: Otthon!
- Szörnyen érdekes Arielle, az egy fa! – ásította Tory.
- Nem, nem! Mellette, a fa mellett! Forks üdvözlőtáblája! Tudod, hogy mit jelent ez? – megkönnyebbülten doboltam a kormányon a halk zene ütemére.
- Azt, hogy La Push még plusz 20 perc – motyogta, majd a feje visszahanyatlott a fejtámlára.
- Többek között – válaszoltam.
Elhaladtunk a tábla mellett mire engem a szorongás is elért.
„Hogy találok én el La Pushba, ilyen sötétben? Mi lesz, ha Karen nem olyan, mint amilyen szeretném, hogy legyen? Ha egyáltalán nem fogjuk bírni egymást? Ha az indián rezervátumban kinéznek, mert én nem az vagyok?” – mindig is utáltam új helyekre menni, hacsak nem nyaralásról volt szó. Új emberek, új környezet, borzasztó, és legfőképpen: nem nekem való!
- Ari! Pisilnem kell! – rángatta meg az ülésemet Tory.
- Mi? Nem bírod ki? – forgattam a szemeimet.
- Nem, nem, mindjárt bepisilek! – Megláttam pár utcával fentebb egy kivilágított boltot. Innen még nem tudtam kivenni, hogy milyen bolt, csak azt, hogy villog rajta az „Open” felirat.
- Mindjárt beállok oda! – mutattam a bolt felé. Indexeltem, majd egy sávváltás kíséretében behajtottam a bolt parkolójába. – Na, go! – Azzal mindketten kipattantunk a kocsiból. Tory egyenesen a bejáratot célozta meg, én még előtte elolvastam a feliratot: Newton’s SportShops. Bementem én is az ajtón és a füllett meleg megcsapta az arcom, szinte éreztem, ahogy elkezdek izzadni. Belépve egy folyósón találtam maga, velem szemben pedig a kassza volt. A kasszánál egy fiatal barnahajú lány állt.
- Szia! Nem láttál erre szaladni egy 11 év körüli kislányt? – kérdeztem barátságosan, miközben felé sétáltam. Közelebbről megnézve egész csinos lány volt.
- De, a wc-t kereste – mutatott félénken a nőt ábrázoló ajtó felé, ami még kicsit kilengett, jelezve, hogy nemrég valaki használta.
- Öhm – nem volt bátorságom megkérdezni tőle, hogy merre kell mennem, szóval B terv. – Térképet nem tartotok véletlenül?
- Ott vannak szemben, azon a polcon. Esetleg megkérhetjük Mike-ot, hogy segítsen neked választani – mosolygott rám barátságosan.
- Igen, azt hiszem, az jó lenne – helyeslően bólogattam. A lány kijött a kassza mögül, majd besétált a kis szobaszérűségbe a pénztár mögött. Biztosan valami pihenő szerűség lehet ott. Fél perc múlva egy fiúval - gondolom Mike-kal - az oldalán tért vissza.
- Hello, Mike vagyok! – ez a fiú roppant közvetlen, vagy írtó jól végzi a munkáját, vagy esetleg mindkettő. – Milyen térképre lenne szükséged? – kilépett mellém, majd a térképes polc felé kezdett kalauzolni. – Forks erdejéről szeretnél, vagy inkább a város látványosságairól? – itt fintorgott egyet – Esetleg Port Angelesbe szeretnél bejutni? – Kinyílt a klotyóajtó, majd a vigyorgó Tory lépett ki rajta, kezéről a nedvességet a nadrágjába törölgetve. – Esetleg Seattle-be készülsz? – felém tartott három térképet.
- Miért nem kérdezed meg egyszerűen, hogy merre kell menni, La Push-ba? – lépkedett mellém Tory. A beszólása következtében viszont éreztem, hogy az arcom halvány rózsaszínbe megy át.
- La Push-ba szeretnél menni? – kérdezte halkan a lány.
- Éjszakai szörfözés? – méregetett hitetlenkedve Mike, mire Tory elnevette magát.
- Igazából oda költözünk – motyogtam.
- Ha, gondolod, elmagyarázhatom, hogy merre kell menned – sétált mellénk a lány.
- Azt nagyon megköszönném – mosolyogtam rá kedvesen. Hisz megspórolt nekem egy térképre való pénzt és egy egész estés „kirándulást”. – Arielle Asnivar – nyújtottam a kezem, megfogta és lazán megrázta.
- Bella Swan – mosolygott ő is.
- Én meg Mike Newton vagyok, de kit érdekel?! – mondta hisztisen Mike. Felé fordultam és neki is a kezemet nyújtottam. Elfogadta. – Tényleg hasonlítasz Ariellere – mosolygott rám.
- Karen nevezte el így, mert szerinte is – csacsogta Tory.
- A húgom Tory – ráböktem Toryra.
- Megpróbálom érthetően elmagyarázni – motyogta Bella. – Szóval, kihajtasz a városból ezen az úton, amin jöttél. Miután elhagytad a „Viszlát Forks” táblát, lesz egy leágazás, vagyis az első leágazás – rázta meg a fejét. – Ott kell lekanyarodnod, és egész végig a La Push Rd-n maradnod. A kereszteződésekben van tábla. Viszont La Pushban már nem vagyok, olyan jártas, szóval ott bolyongnod kell egy kicsit.
- Már ezzel is sokat segítettél, tényleg. Örülök, hogy találkoztunk – hálásan néztem rá, majd egy bátortalan mosolyocska félét küldtem Mike felé, aki széles vigyorral viszonozta azt. - Akkor, sziasztok! Jó munkát! – elindultam a kijárat felé.
- Szia Mike, szia Bella! – csiripelte Tory, majd utánam iramodott.
Az épületből kiérve úgy megcsapott a hideg, hogy vacogni kezdtem és még az eső is elkezdett szitálni. A nadrágzsebemből kitúrtam a slusszkulcsom, majd pittyogtattam a riasztó nyitóval. Tory rögtön bepattant a hátsó ülésre.
„Hihetetlen, hogy ennyire nem fázik!” – A kocsi hátuljához siettem, majd felnyitottam a csomagtartót. A kocsiból is hideg áradt. Kihúztam a legfelső bőröndöm zipzárját és kivettem az első vastagabb pulcsit, ami a kezeim közé akadt. Sikerült kihorgásznom a fehér kötött kardigánom, ami térdig leér. Kezdtem úgy kinézni ebben a sok, egymáshoz egyáltalán nem passzoló göncben, mint a hajléktalanok. Durva! Lecsuktam a csomagtartót, majd gyorsan behuppantam a vezető ülésre.
- A francba! – sóhajtottam fel, mert kint hagytam a kulcsot a csomagtartó kulcslyukában. Kipattantam a kocsiból, majd a csomagtartóhoz szaladtam. Kikaptam belőle a kulcsot és visszapattantam a kocsiba.
- Ne nyitogasd már az ajtót! Nem elég, hogy hideg van, de még vizes is leszek! – nyavalygott Tory. Ilyenkor szívem szerint lekevernék neki két akkorát, hogy a hátralévő úton nem bír megszólalni, de ilyenkor mindig megszólal az a bizonyos hang a fejemben: Hagyd!
- Bocsásson meg őfelsége! – morogtam, majd indítottam és rákanyarodtam az útra. Beletapostam kicsit a gázba, mert a nagylábujjam már forró fürdőért kiáltott. Tíz perc alatt elértem a „Viszlát Forks” táblát, szóval felkapcsoltam az autó reflektorait is, hogy még időben meglássam azt a bizonyos leágazást. Nem is kellett sokat várnom, egy fél kanyar után már ott is volt. Rákanyarodtam, majd hajtottam tovább, annyit tudtam csak, hogy Anyám a part mellett lakik. Eddig egész egyszerű volt követni a „strand” feliratú táblákat. Ideje felhívni anyát! A műszer fal alatti tartóból kikaptam a mobilom, majd tárcsáztam Anyám számát.
- Szia Ari! – üdvözölt. – Merre jártok?
- Már La Pushban. Jól teszem, hogy követem a „strand” táblákat? – kérdeztem.
- Egy darabig – hallottam a hangján, hogy mosolyog, biztosan nagyon izgatott már. – Gondolom, a La Push Rd-on jössz – bólogattam. – Jól gondolom? – észbe kaptam, hogy a bólogatást nem hallja.
- Jól, persze – tettem hozzá gyorsan.
- Oké, szóval azon jössz végig! Az, az út bele fog csatlakozni egy másikba, azon is jössz, majdnem a végéig. Az utolsó merőleges utcán lekanyarodsz. Alder Street a neve, azt hiszem, de mindegy is. Az, az utolsó leágazás. És, ha ott vagy, akkor az első balkanyarnál lekanyarodsz! A River Street-re fogsz kilyukadni! Elmész az utca végéig, majd jobbra kanyarodsz, és az már az én utcám lesz, egészen a parton, a River Drive. Várlak titeket! Egy kis fehér ház az, az út jobb oldalán. Szia Kicsim! – köszönt el, nekem meg még mindig zsongott a fejem a sok infótól. Jobbra, balra, River Street, River Drive. Mi van?
- Uhh, Anyu várj! – Ezt már nem hallotta, mert kinyomott. Na, szuper! Szóval, végig ezen az úton, aztán jobb, vagy bal kanyar, majd kiderül. Utána bal kanyar, aztán már nem emlékszem!
Végig hajtottam a La Push Rd-n aztán az átcsapott valami másik útba,na, ennek a végéig kell elmennem és ott lekanyarodni. Hajtottam egyenesen, végig. Utolsó leágazás, stimt, jobbra. És most?! Első leágazás, oké megvan! Hajtsak végig az utcán, na, ez menni fog. És az utca végén balra. River Drive király vagyok! Már csak egy fehér házat kell keresnem. Enyhén előre dőltem, hogy jobban lássak, persze ezzel se sokra mentem, szóval kénytelen voltam beérni a gyér utcai fénnyel.
- Tory, Te látsz errefelé fehér házat? – vakartam meg a fejem idegesen.
- Nem, házat nem! Csak erdőt, de azt mindenhol!
- Basszus! Valamit elrontottam, vagy elfelejtettem! – rávágtam egyet a kormányra, mire megszólalt a duda.
- Na, gratulálok! Soha a büdös életbe nem érünk már oda! – mondta gúnyosan Tory.
- Te se tudtad volna megjegyezni! – morogtam neki. – Tudtam, hogy meg kellett volna vennem azt a térképet! – jobbra tekertem a kormányt és leálltam az út szélére. – Felhívom Anyát! – motyogtam magam elé. Kivettem a mobilom és bepötyögtem Anya számát.
- Az előfizető jelenleg nem elérhet… - idegesen kinyomtam. Biztos valamelyik barátnőjével traccsol arról, hogy ideköltözünk!
- Nem veszi fel! – az anyósülére vágtam a telefonom, majd hátrafordultam Toryhoz, de ő az ablakra tapadva bámult kifelé. – Mit nézel? Csak nem szellemet látsz odakint! Huúúú! – a kezemmel elkezdtem felé hadonászni.
- Nem-nem – motyogta még mindig az ablakra tapadva.
- Akkor mit?
- Segítséget! – és már pattant is volna ki, ha el nem kapom a kezét.
- Nem vágódhatsz ki csak így! – kiabáltam rá.
- De hát nézz már oda! – mutatott az ablakra. Én is odadugtam a fejem és megláttam kb. 20 méterre két magas félmeztelen hapsit.
- Ha, ki mersz szállni! – fenyegettem, de már nem mentem vele semmire.
- Én ma már ágyban akarok aludni! Mellesleg meg tök jól néznek ki! – leesett az állam. A tíz éves húgom kiszállt az esőbe nyomulni kezd két húsz fölötti pasira. Én is kicsaptam az ajtót, de már késő volt. Tory már odaért. Az egyik srác éppen lehajolt volna, amikor elkezdtem futni feléjük.
- …szóval kéne egy kis segítség – karattyolta Tory.
- Hova akartok elmenni? – kérdezte a magasabbik srác, mély és rendkívül parancsoló hangja volt.
- Karen Smith-hez – vágta rá Tory. Jobbnak láttam nem kijavítani, pedig ilyenkor általában azt teszem. Nem értem, hogy tudja Anyát Karennek hívni.
- Áhh szóval Ti vagytok a lányai – világosodott meg a magas srác.
- Ja – Úgy éreztem fölösleges beleszólnom ebbe a beszélgetésbe. Szépen megvárom, amíg Tory megkérdezi, hogy merre kell menni, aztán elhúzok. A körmömmel kezdtem babrálni, de közben füleltem, minden egyes szóra.
- Karen pont az ellenkező irányba lakik – duruzsolta a nagyobbik fiú. Ahh, így soha nem tudom, meg, hogy hol!
- Konkrétan merre? – ez volt az első mondatom hozzájuk. Mindketten rám kapták a tekintetüket. Tory meg fújtatott.
„ A francba elvontam róla a figyelmet?!” – forgattam meg a szemeimet.
- Ebben az utcában lakik, csak a másik felén. Fordulj meg és menj el a másik irányba – arra felé is mutatott.
- Ezer hálám! Megmentettél a fagyhaláltól! – halványan rámosolyogtam az idegenre.
- Sam Uley – lépett közelebb, majd a kezét nyújtotta felém. Megfogtam és megráztam, de alig bírtam ki sikkantás nélkül, mert annyira forró volt a keze hogy még a szőr is sült az enyémről.
- Arielle Asnivar – az arcomra erőltettem egy mosolyt, amit neki szántam.
- Paul – mondta nemtörődöm hangon a másik fiú, aki csak keresztbefont kezekkel figyelt eddig, pont, mint én.
- Arielle – vágtam oda én is.
- Én meg Tory vagyok – csacsogta a húgom, majd kezet nyújtott Paulnak. És most jött el az a pillanat, hogy elsüllyedek szégyenemben. Tory úgy mosolyogott Paulra, mint azok a kis tini p***ák a menő és helyes egyetemistákra. Sam is nagyot nézett, Paulnak meg nem esett le. Lenyúlt megfogta a kezét, majd már vissza is kapta. Tory meg csak bámult rá. Ahh, Istenem tuti belezúgott. A kezembe temettem az arcomat, és lehunytam a szemem.
- Köszönöm az útmutatást Sam! – ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, szóval megfordultam és a kocsim felé indultam. – Tory, ha nem jössz, itt hagylak!
- Hello Paul! Szia Sam! – Átkoztam magam, amiért nem nyomtam rá a gyerekzáraz a kocsira. A húgom gátlástalanul próbált flörtölni két ismeretlen kigyúrt és rendkívül furcsa sráccal. Ráadásul Sam talán már 27 is elmúlt, Paul meg olyan 22 lehet. Könyörgöm, Tory még csak 11 lesz! Bepattantam a kocsiba, majd magamra csaptam az ajtót. Megvártam még Tory is beül, majd hátrafordultam.
- Te normális vagy? Mi lett volna, ha nem éppen jóindulatúak? Eszednél vagy? – kiáltottam rá.
- Ugyan már Ari! Mindig túlliheged a dolgokat! – legyintett, majd bekapcsolta az övét.
- Lehet, hogy én túlreagálom, de legalább nem flörtölök két húsz fölötti pasival. Nem érzed ezt kicsit sem furának? Könyörgöm, tíz éves vagy! – körmeim belemélyesztettem az ülésbe.
- Én legalább próbálkozom, de Te! Mikor is volt utoljára pasid? Jah soha! – Nem hagyhatom, hogy Ő nyerje ezt a kis szópárbajt, akármennyire is van igaza.
- Még csak 17 vagyok! Nem maradtam le semmitől! És különben is, én legalább nem állok le fűvel, fával! – azzal megfordultam és győztesen elmosolyodtam. De közben rettentően fájt, amit mondott, mert igaza volt. Soha nem volt még barátom. Igazán még egy embert se engedtem közel magamhoz… soha. Persze mindenki tudta rólam az alap dolgokat, hogy ki tetszik, vagy, hogy hányas vagyok matekból. De soha nem értett meg senki. Mindig csak felszínes kapcsolataim voltak, én mindent tudtam, Ő semmit. Pedig általában mindenkinek a kedves, vagy a barátságos volt rám az első jelzője. Igen, imádok segíteni az embereken. Viszont azt nem bírom, ha valaki értetlen…
Beindítottam az autót, majd egy szépen kivitelezett bal kanyarral megfordultam. Majdnem tövig nyomtam a gázt, mivel a lábujjam már tényleg a jegesedés szélén álltak. Elhaladtunk a kereszteződés mellett, majd megint egy kicsit kietlenebb részre értünk. Csak egy lámpa volt, ezen az ötvenegynéhány méteren. Elég félelmetesen hatott. Tovább hajtottam, mire végre megpillantottam a kis fehér házat. Fény áradt ki belőle, majdnem minden ablakon. Szemben vele egy kis homokszínű ház volt, aztán a közelben semmi. A fehér házikó emeletes volt ugyan, de egyáltalán nem nagy. Az összes ablakban virág volt. A bejárati ajtó mellett volt egy felhajtó, amin egy lepukkant bézsszínű furgon állt. Feltételezem ez Anyám kocsija. Leparkoltam az autó elé, majd nagy levegőt véve még egyszer körül néztem. Barátságos környék, meg kell hagyni. Csak nem a megszokott. Kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, majd kikászálódtam a kocsiból. Sikerült pont egy pocsolya kellős közepén leparkolnom, de végül is már mindegy volt, hiszen így is csurom vizes voltam. A csomagtartó felé menet bekopogtam Tory ablakán. Felnyitottam a csomagtartót, majd kikaptam belőle az első kezembe akadó bőröndöt, ekkor azonban kivágódott a bejárati ajtó és Anyám fiatal atlétákat megszégyenítő gyorsasággal iramodott meg felém. Pont, ahogy emlékeztem rá: a lelke fiatal, csak a látszat kalitkájába van zárva.
- Arielle! – üdvözölt, miközben a nyakamba vetette magát, én idő közben visszadobtam a bőröndöt a kocsiba. Szorosan visszaöleltem Anyát. Annyira hiányzott. Engedett a szorításán, majd hátrált egy lépést, hogy szemügyre vehessen, én is ezt tettem. Vörös hajában már megjelent néhány ősz tincs, de ez mit sem rontott az összképen. A szarkalábai csak még egyedibbé tették nőies arcát. Mindig is csodáltam, annyira szép volt. Zöld szemei is azt bizonyították, hogy lélekben még nincs több 25-nél, pedig már jócskán 40 felett jár. – Annyira hiányoztál kislányom! – ölelt át még egyszer.
- Te is nekem! – válaszoltam. A félelmeim innen nézve hatalmas butaságoknak tűntek. Anyám, olyan, amilyen mindig is volt. Mosolygós, vidám és kedves.
- És hol az én kicsi Torym? – A húgom még mindig nem dugta ki az orrát a kocsiból. Nem értem mitől tart, vagy mi tartja vissza? Anya oda ugrándozott az ajtaja mellé, majd szélesre tárta azt. – Kislányom! – Őt is megölelte, bár azt nem láttam, hogy Tory hogyan reagál erre. Újra kivettem azt a bőröndöt a csomagtartóból, majd egy másikat is mellé vettem egy harmadik válltáskát pedig a hátamra kanyarítottam. Elindultam a bejárt felé. Az oda vezető út is ki volt rakva kisebb-nagyobb virágokkal, ami kellemes hangulatot kölcsönöztek az amúgy szürke betonnak. A talpam zavarba ejtően hangosan cuppogott a nedves úton. Megpróbáltam finomabbakat lépni, de nem mentem vele csak annyira, hogy még az egyensúlyomat is majdnem elveszettem. Az ajtót legalább nem kellett kinyitnom, mert Anya nyitva hagyta. Belépve elfogott egy érzés, amihez egy szó társult: Otthon!
