Sunset VIII. Fejezet

HOGYAN NEVELJÜNK GYEREKET II. RÉSZ
                                                       / ELSŐ KÖZÖS TELIHOLD

 

A fejemre húztam a takarót és átfordultam a hasamra, hogy az álmomba betörő dörömbölés elől meneküljek. Az arcomat belenyomtam a párába és összeszorított szemekkel próbáltam meg az ébrenlétet és az álomvilágot elválasztó kerítésen az utóbbi felé dőlni. Semmi kedvem nem volt még felkelni, ráadásul fáradtnak is éreztem magam, hiszen későn értem haza, de a dörömbölés csak nem akart szűnni. Nyöszörögve fordultam ismét az oldalamra, amikor kinyílt az ajtóm.
- Ki az ágyból! Már éppen ideje felkelni kisasszony! – kiabálta az a házsártos hang az ajtóból. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hanggal rendelkező személy is tartózkodik a házban. A végtagjaim még teljesen el voltak nehezülve, a szemem kinyitása is külön erőfeszítéseket igényelt, de amikor kinyitottam azt kívántam bár ne tettem volna. Az ajtóban egy felöltözött idősödő nő állt, homályos, csipás szemeim még nem voltak képesek arra, hogy az arcára fókuszáljanak. Aztán pár pislogás után kitisztult a kép, innentől kezdve kezdtem úgy gondolni, hogy a pokol ehhez képest maga a mennyország. Hirtelen rohamoztak meg az éjszaka képei. A randi, a búcsúcsók Jake-kel, aztán pedig a nappali égő lámpája, amit ez a szipirtyó égetett.
- Mit akarsz? – kérdeztem haragosan, miközben összeszorított fogaim csikorgattam. Lejjebb toltam magamról a takarót, hogy elérjek az éjjeli szekrényemig, amin a telefonom volt, de még így sem voltam erre képes.
- Ideje felkelni, nem lehet ilyen sokáig aludni! Még anyádtól sem köszönsz el reggelente? – szemrehányó hangsúlyától borsódzott a hátam, de tartottam magam a látszathoz. Mély levegőt vettem, hogy némiképp csillapítsam magam, hiszen mégis csak az öreganyám – emlékeztettem magam.
- Nem, nem szoktunk elköszönni, mert én ilyenkor még alszom! – morogtam, majd megdörzsöltem a szemeimet, amik még midig égtek a kialvatlanságtól. Ez a nő elmebeteg! Felkaptam Jake pulcsiját az ágy végéből, ahová tegnap ledobtam. Olyan megnyugtatóan kellemes Jacob illata van, hogy az már letehetetlen.
- Ideje végre hozzászoknod a koránkeléshez, hiszen mindjárt itt az iskola! – papolta, majd körbejárt a szobámban. Értetlenül vizslattam, ahogy odalép a szekrényemhez, majd kinyitja.
- Már nem azért, de ez az én szobám, és utálom, ha turkálnak a gönceim között – vetettem oda célzatosan, majd feltérdelve az ágyon belebújtam a fekete, kapucnis csodába. Nem tudtam megállni, hogy meg ne szagoljam az ujját. Még mindig olyan varázslatos illata volt, olyan fenyő, és kellemesen férfias, és kábítóan Jake. Annyira belemerültem a pulóverbe, hogy észre sem vettem, hogy Karoline már az íróasztalomra kirakott képeket nézegeti. – Kedves, Karoline… nagyi – tettem hozzá, bár elég kelletlenül. Egyáltalán nem éreztem úgy vele kapcsolatban, mint a másik nagyimnál. – Nem szeretem, ha idegenek nézegetik a személyes tárgyaimat – nyomtam meg az idegenek szót, majd felálltam az íróasztalomhoz mentem és lecsuktam a képeket, hogy ne lássa őket.
- Akkor ugyebár én nyugodtan megnézhetem őket! – akaratoskodott, majd felfordította a képeket. Ideggörcs kerülgetet, éreztem, ahogy a halántékomon lüktetni kezdett az ér. Összeszorítottam a számat, mielőtt kimondtam volna azt, amit valójában gondolok. Nagyi szerint bármennyire is jól fojtom vissza az érzéseimet, és kontrolálom a vonásaimat, a szemem mindent elárul a pillanatnyi hangulatomról. Ő vallotta „a szem a lélek tükre” elméletet, ahogy én is. Inkább hátat fordítottam, becsaptam a szekrényajtómat és kiviharoztam a szobámból.
Hogy képzeli? Mit gondol? Ki ő nekem? Hogy is ne! Én sem turkálok az ő lim-lomjai között! Tiszta botrány az öreglány! – szitkozódtam magamban, miközben szó szerint ledöngettem a lépcsőn, anélkül, hogy érdekelt volna, hogy ezzel kit keltek fel. Feldúlt lépteim a világos konyhába vittek, ahol a konyhapultnak támaszkodva a ki-, és belélegző Tory-t, aki látszólag hasonló idegállapotban volt, mint én, ráadásul a hatalmas lila karikák arról árulkodtak, hogy ő sem a nyolcórai lefekvést választotta tegnap este. A hűtőhöz mentem, hogy elolvassam a mai üzenetem, de csak ennyi volt a lapra írva:

„Sajnálom! Norah-nál van!
Csók, Anyu”

Kihajítottam a kukába a kis sárga fecnit, majd felnyúltam a szekrénybe, ahol anyu a pék sütiket és a kenyeret tartja. A szokásos kakaós csigámnak csak a hűlt helyét találtam, pedig tegnap reggel még volt három. Tory utálja a kakaós csigát, anyu fogyózik, Karoline pedig nem úgy néz ki, mint aki erre lenne rákattanva. Idegbetegen csaptam be a szekrényajtót, mire Tory összerezzent, majd gyilkos pillantást küldött felém.
- Kidobta – szűrte a fogai között, majd megint a halántékára tette a kezeit. – Szerinte ez nem egészséges, viszont hozott szójatejet! Hát nem remek?! Azzal aztán pont jóllakom! – morogta, majd ismét lehunyta a szemeit. Neki mindig is nehezebb volt lenyugodni, sőt, Tory nem arról híres, hogy visszafogja magát. Ő tényleg kimondja, amit akkor, és arról gondol. Persze emiatt került is már számtalan reménytelen helyzetbe, de valahogy mindig megússza.
- De ez fantasztikus! – mondtam gúnyosan, majd kinyitottam a hűtőt, hogy megszemléljem én azt a tejet. Három egyforma üveg volt a hűtőajtón. Mind átlátszó volt, piros kupakkal, amolyan tiszta tanyasinak álcázva, de lefogadom, hogy a bolti tejem többször látott tehenet, mint ez természetet.
- Tudod, hogy mikor keltett? – csapott maga mellett a konyhaszekrényre, mert időközben megfordult. Olyan volt, mintha igazából nem is hozzám beszélne, csak már nem bírja magában tartani a gondolatait. – Fél hatkor! Te is csak azért keltél hatkor, mivel én megmondtam neki a véleményemet!
- Azt hiszem, most az egyszer örülök a hisztidnek! – morogtam, majd gyors fejszámolást végezve még a számat is eltátottam. – Kevesebb, mint három órát aludtam! Hát ez remek, gondolom, úgy festek, mint egy mosott rongy!
- Nem, úgy, mint egy hétig ázott, és csak azután kimosott, nagyon, nagyon régi rongy! – pontosított őszintén Tory, miközben halványan elmosolyodott. A kenguru zsebbe mélyesztettem a kezeimet, mielőtt azok valami rosszat tennének.
- Hát ez kedves! Hű, de marha jó! – szorult ökölbe a kezem. Hogy megyek így én ma Jake-hez?! Legszívesebben elsírtam volna magam, vagyis nem, legszívesebben visszamentem volna aludni.
- Szerintem együnk valamit – húzta el a száját kicsit lenyugodva a húgom, majd a hűtőbe nyúlt és fintorogva kivette a tejet, aztán a spájzba ment és előtúrta a müzlijét, amit eredetileg előlem dugott el. – Hétig lehet reggelizni, utána délben van ebéd, majd hatkor vacsora. Köztes evés nincs, nasi kicsukva – mondta színtelen hangon, majd kivett két tálat és töltött mind a kettőbe kaját. Életemben először megöleltem volna őt, amiért ennyire utál, hogy eldugja előlem a kajáját. Ez most életmentő!
- Köszönöm – suttogtam, majd kivettem a narancslét és töltöttem mind a kettőnknek.
- Kivételes alkalom, csak addig, amíg ez a nőszemély itt tanyázik – mutatott felém a kanalával, miközben leült az asztalhoz. Bólintottam, majd a kanalamat a kanalának ütöttem.
- Csak addig – ismételtem, majd én is helyet foglaltam és gyors mozdulatokkal lapátolni kezdtem a féltve őrzött, egészségtelen reggelimet.
Miután hihetetlen gyorsasággal belapátoltuk a reggelinket, én vállaltam, hogy elmosogatok, ha már Tory hozta a kaját. Pont az utolsó pillanatban sikerült elraknunk a tányérokat, mielőtt bejött volna a nagyi.
- Remélem már ettetek, mert ideje dolgozni! Nem hiszem el, hogy sosem segítetek anyátoknak! Bezzeg, ha én nevelnélek titeket! – legyintett, majd leült velem szembe az étkezőasztalhoz. Ennél jobban nem is hangsúlyozhatta volna, hogy most ő érzi magát a főnök székében, mivel az asztalfő helyére ült le. – Talya te a konyhát fogod rendbe rakni, míg Ariella a nappalit veszi kezelésbe! – mutatott egyesével ránk. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy megint Ariellának hívott, és nem Arielle-nek. Csak ő hív így, mert szerinte anyám borzasztó neveket választott nekünk, hogy ezek a nevek nem illenek a személyiségünkhöz. Hát persze, azt is hozzátenném, hogy Toryval eddig össz-vissz egyszer találkozott, a keresztelőjén.  Rettentő jó nagymama, még csak egy üdvözlő kártyát sem küldött a szülinapunkra, soha. Anyával sem ápol túl jó kapcsolatot, emlékeim szerint. Mindig veszekedtek, ha egyáltalán eljött hozzánk.
- Én nem takarítom ki a konyhát, mert még tanulnom kell – vonta meg a vállát Tory lazán, majd felállt és elindult kifelé a konyhából. Én elismerően méregettem, bár kicsit be is rágtam rá, mivel ezt én akartam elsütni.
- Ugyan már kisasszony! No! No! No! No! No! – kapta el a kezét, majd maga felé fordította. – Ma takarítunk! Te pakolsz, én pedig közben kikérdezem tőled az agyagot! – mondta halál nyugalommal. Tory kirántotta a kezét a szorításából, majd megigazította magán a felsőt és feltrappolt. Én követve a példáját felálltam, majd felfelé vettem az irányt.
Miután ledobtam magamról a cuccaimat és felvettem egy takarításhoz alkalmas lila melegítő együttest, felfogtam a hajam. Az íróasztalom fiókjából előguberáltam a telefonom fülhallgatóját, hogy kicsit enyhítsek a dolgon. Igazából úgy voltam vele, hogy megcsinálom gyorsan, aztán lefürdök és irány Jake. Talán délre már ott is leszek! Vagyis nagyon remélem, hogy nem tart hat (!) óránál tovább a takarítás. 


Nem tudom, hogy Tory hogyan csinálta, de tényleg kerített magának valami tanulni valót, bár gyanítom, hogy az egyik tavalyi anyagot mondja fel. El kell ismernem nem hülye a kiscsaj, természetesen a földrajzot választotta – vagy természetet, nem tudom, hogy ők minek tanulják még -, amiben térképnél kell mutogatni a dolgokat, szóval nem tud közben takarítani. Én bezzeg maradtam a tisztességes munkánál: a polcokat már letakarítottam, a dohányzóasztalról elpakoltam, meglocsoltam a virágokat és felszedtem a szőnyeget. Lényegében már csak a porszívózás és a felmosás volt hátra, és még csak fél kilenc. A zene üvöltött a fülemben, mert nem akartam hallani Karoline okoskodó magyarázatát, amire Tory vagy hümmögött, vagy figyelmen kívül hagyta és tovább mondta az anyagot. Én kényelmesen eldudorásztam a dallamokat, majd egyszer csak élesen vinnyogva kezdett csörömpölni a fülemben a csengőhangom, mire kitéptem a fülhallgatókat – a fülhallgatók sokkal hangosabbak, de lehet, hogy csak azért, mert nem hallom mellette a külvilág zaját -, és lihegve benyomtam a zöld gombot.
- Hallo? – fogtam be a másik fülem, majd kinyomtam a porszívót, hogy halljam, amit mondanak.
- Szervusz, Drágám! – hallottam meg a vonal végén apám mézesmázos, mély hangját. Hát ez fantasztikus, most még ő is hátráltat. Ma valamiért nagyon nem akar alakulni a Jacobos napom. – Na, milyen anyádnál? Karen már nem iszik, igaz? Beiratkoztál már a suliba? Remélem, van már néhány ismerősöd! Ugye nem mentél még be az erdőbe, azt hallottam, hogy medvék is vannak – támadott le a kérdéseivel, amikből kábé kettőt fogtam fel.
-  Szia, apa! Nem, nem voltam még az erdőben, és nem, anya sem iszik már – dörmögtem egykedvűen, miközben ledobtam magam a kanapéra. Az erdős hazugság szinte magától jött, mivel apámnak soha nem mondtam el semmit, gondoltam erről sem kell tudnia. Meg amúgy is, mit tett volna, ha igen? Nem is érdekes az egész, soha nem is érdekelte, hogy mit csinálok igazából, a miénk inkább amolyan látszat-kapcsolat. Apám teljesen másképpen viselkedik, ha valaki van a közelében, mondhatnám akár megjátszósnak is. Pfuj, de utáltam, amikor babusgatott a kollegái előtt, vagy, amikor a bevásárlásoknál, még a levegővételemre is figyelt. Hátborzongatóan változatos jelenség, az már egyszer biztos!
- És mi a helyzet? – próbálta lazára venni a dolgot, de ez soha nem ment neki, ő mindig is a múltban élt. Mindegy, hogy mit nézünk, legyen az a felfogása, a beszéde, a szüleihez való ragaszkodása, vagy akár a gyereknevelési módszerei, mind-mind elavult, legalább harminc éve.
- Semmi különös apu, élünk. Mindenkinek megvan még mind a két lába, és betegek sem lettünk, van fedél a fejünk fölött, és nem találtam még dugi-vodkát a fürdőszobaszekrény mögött – forgattam meg a szemeimet. Mindig a hülyeségeivel bosszant, hát komolyan, mi lenne a helyzet? Kezdjük ott, hogy egyáltalán mit érdekli ez őt? Kirakott minket – nincs rá szebb szó – egy szőke, pénzéhes, elkényeztetett libáért. Ez aztán a felelősség teljes szülői magatartás!
- Helyes! Milyenek az ottani fiatalok? Remélem nem valami elvetemült bandában tengődsz! – Nagyot sóhajtottam, mert láttam már előre a dolog menetét. Mindenről megkérdez, majd elbúcsúzik és visszamegy Cyntiához, hogy aztán, amikor legközelebb – fél év múlva – felhív, megint megkérdezze ugyan ezeket, mert már teljesen ki is ment a fejéből, hogy egyáltalán beszélgettünk.
- Nem apa, mindenki nagyon rendes! Nem isznak, nem ugrálnak sziklákról, és mind nagyon udvariasak – meggyőződésem, hogy mindezt be is nyalta, mert elégedetten hümmögött. Persze ennek pont az ellentéte az igaz, hiszen láttam már Bradyt fullrészegen, Norah mesélt nekem az itteni szórakozásokról sziklaugrás címszó alatt, és Pault még véletlenül sem lehet udvariasnak nevezni, első ránézésre inkább tűnik egy hatalmas tahónak, mint anyuci-kis kedvencének, aki mindenben szót fogad. Jót mosolyogtam magamban ezen az apró stiklimen, apámat úgy félreinformáltam ez alatt a röpke három-négy perc alatt, mint a huzat!
- Helyes-helyes! – hallottam, ahogy csukódik mögötte az ajtó, biztosan most ért be a munkahelyére.
Egy repülőtéren dolgozik, vagyis inkább egy repülőtérnek, mivel kábé sosincs ott, utazgatni már nem utazgat annyit, mivel az internet csodákra képes, de egyébként valami ügyintéző, vagy mi a csuda. – Tudtam én, hogy okos lányom van! – mondta ünnepélyesen, ebből tudtam, hogy most már hallótávolságon belül vannak a munkatársai.
- Apu kerüljük már ezt a maszlagot! Mit szeretnél? Tudom, hogy nem csak úgy hívtál fel, az nem a te szokásod. – Apám mindig csak akkor hív, ha valami mondandója van, az üres fecsegés nem fér bele a napjaiba. Kezdtem elunni magam, ezért a nadrágom aljával próbáltam lefoglalni a szerte-szétcikázó gondolataimat, amik hol azon pattogtak, hogy mit akar apám, hol pedig egészen másfelé, Jake-re irányultak.
- Mindjárt felérek az irodába, nem akarom itt szétkürtölni, ez magánügy! – Ilyet sem minden nap hallani az ő szájából. Ez biztos valami fontos dolog, ha nem akar eldicsekedni vele, mert ez is szokása. A lift ajtaja csukódott, ezt tisztán kivettem, mivel egy különleges csilingelést halottam, olyat, amit csak abban az egy felvonóban használnak. Nem tudom, hogy mi értelme van, de sokkal bulisabb, mint a sima puff-becsukódok ajtók.
Még jó, hogy apám a harminckettediken dolgozik, így nem kellett kussban végigunatkoznom vagy nyolcvan emeletet, mivelhogy hetven valahány van. A körmeim piszkálása tökéletesen elszórakoztatott egészen addig, amíg meg nem szólalt a vezetékes telefon is. Már álltam volna fel, hogy beleszóljak, amikor belibbent a nappaliba a nagyi és felvette. Kicsit eltoltam a mobilt a fülemtől, hogy halljam, kivel beszél.
- Smith lakás – szólt bele bájos hangján, majd a zsinórt kezdte el tekergetni.
- …
- Nem, itt Karoline! Mit képzel, hogy csak simán letegez?! Karen hagyja ezt?! – méltatlankodott a méregtől felvont szemöldökkel, majd idegesen összeszorította a száját. Szegény ember, akivel most ez a némber trécsel, az már biztosan nem tárcsázza többet ezt a számot.
- …
- Nem, itt nem lakik semmiféle ilyen nevű lány! – morogta, majd elemelte a fülétől a kagylót, hogy letegye. Aztán mégis visszaemelte.
- …
- Mondom, hogy nem! Fogja már fel! – rikácsolta, majd eldörmögött még valamit egészen halkan, ezért nem is értettem. Az arckifejezése megint megváltozott, hitetlenkedő és bosszús lett. A bosszúst még csak-csak értettem, de a másikat nem tudtam hová tenni.
- …
- Autó? Ugyan, hiszen nincs is autója! Hát ezt nem hiszem el! Csak tudnék róla, nem gondolja? – morogta, de tovább már nem tudtam rá figyelni, mert apám beért az irodájába.
- Itt vagy Arielle? – kérdezgette, majd egy huppanás, gondolom leült. Visszaemeltem a telefont a fejemhez, és próbáltam ismét rá figyelni, és nem fél füllel Karoline beszélgetését hallgatni.
- Jah, persze mondjad! – mondtam végül, majd még a fejemet is elfordítottam és az ablakon kezdtem el kifelé bámulni. Gőzöm sem volt, hogy mit is akarhat, de még csak halvány elképzelésem se.
- Hát tudod, Cyntia terhes – bökte ki kerek perec, én meg hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, sőt félrenyeltem a nyálamat, amitől köhögő roham kapott el, mire felálltam és előre dőlve próbáltam meg minél hamarabb túl lenni az első sokkon. A fejem lüktetett a köhögéstől, de nem bírtam abbahagyni. Még hogy Cyntia terhes?! Hah, jó vicc apukám! Az a nő már attól is frászt kap, ha ebéd után kicsit kidudorodik a hasa, nem lehet, hogy majd pont ő teszi tönkre a csodálatos alakját!
- Ez… ez biztos? – dadogtam még mindig reménykedve a nemleges válaszban. Nem lehet igaz, nem verhet így az ég! Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a baba tehet a dologról, sőt, ha egy kevéske jóság is lesz benne, biztos, hogy nem fogom letagadni. Viszont azért ez elég durva! Én teljesen abban a tévhitben voltam, hogy Cyntia csak a pénz, és a kényelem miatt van a faterral, de ezek szerint lehet, hogy több is van a dolog mögött, talán gyerektartást is akar majd a válás után. Másra, egyelőre nem tudtam gondolni. A mostohám, mint főállású anyuka?! Ugyan már, még vizet sem tud forralni segítség nélkül!
- Száz százalék! Hát nem fantasztikus? – lelkendezett, de csak a saját keretein belül. A remény is meghalt, vettetem keresztet a levegőben, és elkezdtem sajnálni a kisbabát, amiért ilyen anyja lesz, és reménykedni abban, hogy apa többet fog vele foglalkozni, mint amennyit velünk foglalkozott. Minket szinte a nagyiék neveltek fel. Anyám érthető okok miatt maradt távol, apámnak viszont nincs mentsége a viselkedésére, egyszerűen nem szülőnek született, ő gyerek, még mindig. Akármennyire is játssza a nagy aggódó, komoly felnőttet.
- De ez csodás! – mondtam kissé szarkasztikusan, de ő csak nevetett. Hát ez mesés! Egy féltestvér! Innentől kezdve azt hiszem, tényleg el kell búcsúznom New Orleanstól, mivel nem hiszem, hogy Cyntia megtűrne a „családja” közelében. Gondolatban még felelevenítettem a kedvenc utcatáblám, a nagyiék házát, a játszóteret, a sulit, Kevint. Mindent, ami ott fontos volt nekem. – És mikorra várható? – próbáltam érdeklődést mímelni.
- Hát elméletben áprilisi lesz a bébi, de a pontos napot még nem tudom, jövő héten megyünk az orvoshoz! – darálta izgatottan, miközben fel sem tűnt neki, hogy az én hangulatom merőben megváltozott. Máris kívülállónak éreztem magam, úgy, mint aki sosem tartozott abba a családba. Furcsán elhagyatottnak éreztem magam. A nagyi közben lecsapta a telefont és annyit pusmogott el, hogy „Ezt a suhancot!”, aztán kiment. Forgott a fejem az imént hallottaktól, ezért jobbnak láttam befejezi a beszélgetést.
- Apu, nekem most izé… hát mennem kell! Majd beszélünk! Szia! – azzal lenyomtam a telefont, majd még lejjebb csúsztam az ágyon. Azt kívántam, bárcsak egy kicsit eltűnhetnék most, el innen valahová egyedül. Vagyis talán Jacobot magammal vinném, sőt biztos! Igen, Jake-t akarom, most és azonnal! Fel is pattantam, de ezzel a lendülettel terültem is el a padlón, mivel a porszívó teljesen kiment a fejemből. Sajgó térdeimet felhúztam, hogy gyors kárelemzést végezzek. Semmi különös, csak néhány horzsolás, mivel a vastag padlizsán színű plüss nacim felfogta az esés egy részét. Kifújtam a levegőt, majd ügyetlenül megint lábra álltam, hogy aztán bicegve még egyszer belerúgjak a porszívóba. Olyan mérges lettem, hogy harmadjára már szándékosan repítettem át a szoba másik felébe, viszont azzal nem számoltam, hogy a lábamban is kárt teszek. Úgy belerúgtam a kékszörnyetegbe, hogy a kislábujjam visítozva kezdett el kiabálni a fájdalomtól. Felkaptam a lábam és visszahuppantam a kanapéra, amikor csöngettek. Magamban szitkozódtam egy sort, majd a porszívót nagy ívben kikerülve elindultam az ajtó felé. A nappali bejáratából még visszanéztem a gyilkos tárgyra egy gyilkos pillantással, és gondolatban felírtam, hogy ennek még következményei lesznek, ha más nem, mostantól söprűvel takarítok. A folyosóra ráfordulva már láttam, hogy Karoline megelőzött. Éppen becsukta volna az ajtót, amikor megláttam, hogy Norah áll a másik oldalon.
- Szia Norah – intettem oda neki, majd gyorsítottam bicegős járásomon. – Kar… nagyi, Ő itt a barátnőm Norah – jó erősen megnyomtam a barátnőm szót, mire kaptam egy szúrós, és egy értetlen pillantást.
- Gyere beljebb Norah – mondta kelletlenül, majd elállt az ajtóból, hogy barátosném is be tudjon jönni.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen, majd fülét-farkát behúzva elindult felém. Amikor mellém ért kézen ragadtam és a lépcső felé kezdtem húzni.
Miután végre a szobám csendes magányába burkolóztunk kifújtam a levegőt és lehuppantam a földre. Norah is követte a példám, és leült velem szembe, törökülésbe.
- Hát ez meg ki volt? – kérdezte újabb néhány perc hallgatás után. Először le sem esett, hogy kiről beszél, aztán beugrott.
- Uhh, phü, hát anyám anyja! – morogtam elhúzott szájjal, miközben az előző jelenet járt a fejemben.
- Kedves nő – mondta gúnyosan, mire én bólogatni kezdtem, hogy nagyon is az – persze közben a szememet fogattam. – Mindegy, nem ezért jöttem! Igazából három dolog miatt vagyok most itt – kezdte, majd kihajtogatta a mutató, a középső, és a gyűrűs ujját.
- Mesélj már! - sürgettem, mire felkacagott. A napom eddigi fénypontja az ő nevetése volt, mivel ma nem emlékszem rá, hogy nevettem volna.
- Egy: Jacob nem rég telefonált. Olyan zaklatott volt, hogy majdnem átmentem hozzá!
- Mit mondott? –sürgettem izgalomtól felcsillanó szemekkel. Már az ujjaimat is tördelni kezdtem, mire Norah megfogta a kezem.
- Igazából csak annyit, hogy valami idegen nővel beszélt, aki szerint nem itt laksz! – mondta kuncogva, mire a fejemben helyére kerültek az események. Apám hívása, közben Jake telefonja, amit a nagyi vett fel, aki szándékosan (!) félreinformálta, és még le is suhancozta! Olyan mérges lettem, hogy legszívesebben lementem volna és jól megmondtam volna a magamét annak a nőnek. Hogy képzeli, hogy átvágja Jacobot?!
- Azzal a nővel beszélt, aki téged is ki akart csukni – morogtam, mire Norah megértően sóhajtott.
- Haladjunk! Megígértem neki, hogy átjövök, és szemügyre veszem a dolgokat! Megkért rá, hogyha mégis itt laknál, akkor mondjam meg, hogy hívd fel – mosolyogta, mire én is elmosolyodtam. Jake azt szeretné, hogy hívjam fel, beszélni akar velem! Ez fantasztikus! Szinte teljesen ki is ment a fejemből minden, de sajnos csak szinte! A rózsaszín baba-köd visszavonult és én megint tisztán láttam, sajnos.
- És mondott még valamit? – sürgettem tovább, mert a köd ugyan felszállt, de az izgalmam továbbra is töretlen.
- Igen, hogy feltétlenül hívjalak meg a szokásos nyárbúcsúztató partinkra, amit a tengerparton tartunk, Embry szervezésével. Lesz kaja, pia, tánc, Jacob – tette hozzá sejtelmesen, mintha ez is hozzátartozna a jó bulik receptjéhez, és valóban, nekem számított.
- Naná, hogy ott leszek! Köszönöm a meghívást! – mondtam, majd megöleltem. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy vannak ilyen emberek az életemben. Ennyire sokat még soha, senki nem jelentett nekem, mint Jake, Norah és az itteni srácok! Leszámítva persze a Nagyit és Kevint, ők is megérdemlik, hogy ide soroljam őket! – És mi a harmadik dolog, amiért itt vagy? – tettem fel a következő kérdést, mire kibújt az ölelésemből és a pulcsija zsebében kezdett el turkálni. Majd kiszedett belőle egy négybe hajtogatott kis papírkát.
- Ezt anyukád adta oda nekem reggel, hogy adjam oda neked! Nem olvastam el – mondta, majd a kezembe nyomta. Én gyorsan elkezdtem kibontogatni a papírt, majd hangosan olvasni kezdtem:

„Szia, Kicsim!
Azért adtam Norahnak, mert nem akartam, hogy az én drága anyám is beleolvasson, mert SEMMI köze hozzá! Sajnálom, hogy ilyen váratlanul betoppant, és úgy mindent! Reggel elpanaszolta, hogy milyen rossz szülö vagyok, hogy hagylak ilyen sokáig kint csámborogni egy fiúval, ahogy ö nevezi: vidéki suhanccal! Minden esetre, nekem semmi bajom a dologgal, söt örülök neki, hogy egy olyan rendes srácot találtál magadnak, mint Jacob! Bár a fenekére fogok koppintani, ha idén is annyit fog hiányozni, mint tavaly! :D Remélem, hogy jól sült el a randid! Majd meséld el! – a fejemben anyám dallamos hangján követték egymást a szavak, szinte hallottam, ahogy közbenevet, mire én is kuncogni kezdtem. – Ma este késön érek haza! Ha van kedved, nyugodtan ugorj át Jacobhoz, vagy Norahhoz! Ha Karoline nem enged el, akkor is nyugodtan lépj le! A húgod tudjon róla, nekem annyi elég! Minél hamarabb megpróbáljuk eltávolítani az öreglányt, mivel valakit nagyon be szeretnék már mutatni nektek! Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, hogy milyen viszonyban vagyok az anyámmal, de azt hiszem, hogy a levelemböl most kiderült!
Puszi, Anyu”

 - Ez, de aranyos! – mosolyogta velem szemben barátosném. Én is mosolyogtam anyám sorain, majd máris a szekrényemhez ugrottam, hogy kikeressek valami normális göncöt. Miután kivettem a szürke farmerem, egy fehér trikóért, és a sötétkék rézgombos kabátkámért nyúltam. – Szóval már rohansz is hozzá? – húzogatta a szemöldökét, mire hozzávágtam az éppen a kezembe kapott törülközőmet. – Hé! – panaszolta, de közben mosolygott. – Ez jár a hírhozódnak?! Hát szép, mondhatom! Legközelebb majd meggondolom, hogy leszek-e közvetítő!
- Tudod, hogy imádlak! Mi van Bradyvel? – dobtam be gyorsan, mire szúrós pillantással kezdett méregetni, de végül elvigyorodott és legyintett.
- Hát, mostanság elég jóban vagyunk – motyogta, majd teljesen elpirult. Kaján vigyor terült szét a képemen, mire az ő szemei összeszűkültek.
- Mennyire vagytok jóban? Annyira? – nyomtam meg, hogy tudja, miről beszélek, mire bátortalanul bólintott. A cuccaimat eldobva vágtáztam oda hozzá, hogy megszorongassam. Örültem, hogy boldog Bradyvel, mert hát Noraht nem olyannak ismertem meg, mint aki fűvel, fával ágyba bújik. Boldog voltam, már csak attól is, hogy neki jó, talán, ilyen a jó barátnő. Néhány percnyi izgatott ölelkezés után végül elengedtem. Nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek milyen volt, de az annyira nem én lettem volna, így inkább csak csendben voltam kíváncsi.
- De majd mesélek, most le kell ráznunk a nagyid! – csapta össze a kezeit, majd kihúzta a hajgumit a hajából, hogy aztán egy rendezettebb kontyba fogja. Aztán odasétált az eldobott cuccaimhoz, majd az asztalomról levett egy zacskót és elkezdte belepakolni.
- Mit csinálsz? – sétáltam mellé, majd értetlenkedve elkezdtem én is összehordani a dolgokat. Beraktuk a törölközőm, a fürdőstasakom, a fogkefém, a fésűm és a ruháimat is.
- Kiszöktetlek! Majd nálunk elkészülsz! – mosolyodott el, majd halkan felkuncogott, látszólag teljesen felpörgette magát ezzel a szöktetéses dologgal.
- De én igazán nem akarok a terhetekre lenni, nem akarom fogyasztani a vizeteket meg minden – jutott el a tudatomig, hogy miért is csomagoltunk törölközős és tusfürdőt.
- Ugyan már! – legyintett, majd lerakta a két zacsit az íróasztalra. – A terv a következő: leordítasz Torynak, hogy megint elpakolta a felsődet, mire ő feljön és beavatjuk. A nagyidnak beadjuk, hogy randim lesz, és segítened kell elkészülnöm, aztán meg Paul korrepetál téged fizikából. Ez eddig hihető nem? – pillantott rám, mire én bólintottam, erre ő is bólintott, majd kimeredt az ablakon. – És itt jön a buli buktatós része: fel kell hívnod Jake-t, hogy érted jöjjön ez nyilvánvaló, de van egy olyan érzésem, hogy minden lépésünket sasozni fogja a konyhaablakból.
- Az biztos! – vágtam közbe, majd beharaptam a számat, és intettem, hogy fojtassa.
- Szóval Jacob leparkol egy kicsit messzebb, mi pedig ketten megpróbálunk feltűnés nélkül odasétálni hozzá, aztán te mész vele, én pedig az erdőben kerülök egy kicsit, és a terasz felől megyek majd be a házunkba. Király vagyok nem? – önelégülten elvigyorodott. Bennem a boldogság száguldozott, és még valami más is, talán annál egy kicsit személyesebb érzés, de ebben még nem lehettem biztos, hiszen alig egy hete ismerem! Létezik, hogy ennyi idő alatt beleszerettem? Sőt nem is kellett hozzá ennyi idő, hiszen, már az első találkozásunkkor levett a lábamról.
- Szuper vagy! – jelentettem ki, majd lekaptam színes reklám szatyrokat és már indultam is volna az ajtóm felé, amikor Norah elkapta a kezemet.
- Tory – jelentőségteljes pillantására azonnal beugrott, hogy még Toryt is be kell avatnunk, na meg anyámat sem ártana felhívom, hogy elmegyek. Úgy döntöttem előbb anyát, és majd utána a többit. Kikaptam a mobilom a melegítőm zsebéből, majd a gyorshívóban benyomtam az egyest és a zöld gombot.
- Szia, Kicsim – köszönt anyu vidáman, amitől nekem is jobb kedvem lett. Olyan az egész nő, mint valami hiperaktív trópusi virág, nekem legalábbis ez jut róla eszembe. – Mi a helyzet? Nagyon kibírhatatlan? – nem kellett kimondania, hogy ki tudtam, hogy Karoline-ról beszél.
- Igazából tűrhető, de nem ezért hívtalak. Le szeretnék lépni Jacobbal, vagyis hozzá, de a nagyi biztos nem enged, ezért Norah segít kicsempészni, hogyha elengedsz – tettem hozzá, hogy a formalitás meglegyen. Anyám jóízűen felnevetett, amitől én kicsit elvörösödtem, hiszen ezt általában a szülők elől titkolják a kölykök.
- Naná, menjél csak! De vigyázz nagyon ravasz! Le ne bukj! – adott tippeket nekem a saját anyám. Azért ez elég durva! Ilyenre se sok szülő képes, bár gyanítom, anyámból is inkább a dac beszél, na meg az, hogy megmutassa az anyjának, hogy mennyire jó anya. A gond az, hogy mások az elvárásaik, anyám szerint a jó szülő teret ad a gyereknek, és nem tartja vissza, csak, ha tényleg óriási őrültségre készül, valamint ő a fiatalos szülők felfogásával rendelkezik, ami annyit tesz, hogy képes gyerek fejjel gondolkodni, szerintem ez egy nagyon jó pont, és csak remélni tudom, hogy én is ilyen jó anya leszek majd. A nagyi elvárásai ezzel szemben kemények, nem az a tipikus játszós szülő, ő „az élet kemény” filozófiát valló ember, aki erre próbál felkészíteni is – talán kicsit túlzottan is.
- Oké, majd figyelek! Köszi, a tippet, na, szia! Este itthon vagyok, mondjuk nyolcra? – mondtam, vagyis inkább kérdeztem, miközben a gyomrom már pillangók ezreivel volt teli, az izgalom miatt.
- Maradhatsz akár kilencig is, ha jól érzed magad! – vágta rá, majd elköszönt és letette.
- Akkor most Jake-t – sürgetett Norah, miközben én ügyetlenkedve próbáltam minél gyorsabban kikeresni a számát a telefonkönyvben.
- Gyerünk már! – morogtam a szürke kis ketyerének, ami szinte vánszorgott, pedig máskor elég gyors. Talán ideje lenne ezt is lecserélni, végül is már elmúlt három éves. – Oh, itt vagy! – örültem meg neki, majd már emeltem is a fülemhez a hallgatózós részét. Egy csengés, két csengés, három csengés…
- Szevasz! Mesélj! – szólt bele a telefonba, azzal a gyönyörűségesen mély hangjával, amihez még csak hasonlót sem hallottam soha. Közben valamivel csörömpölt, de nem tudtam rájönni, hogy valójában mi is az.
- Szia Jake – köszöntem lelkesen, majd áttettem a másik oldalamra a telefont, hogy felhúzzam közben a pulcsim zipzárját. - Arielle?! Arielle! Szia! Hívtalak már ma, de valami idegen nő vette fel a telefont! – nevette, mintha kissé megkönnyebbült volna, aztán a háttérzaj abbamaradt.
- Tudom, a nagyanyám volt – morogtam, amit valószínűleg félreértett, mert köhögni kezdett.
- Jaj, ne haragudj! Nem akartam én őt… szóval hát, na, nem tudtam, hogy kivel is beszélek, mivel nem mutatkozott be! – magyarázkodott, én viszont csak nevettem. Szegény azt hihette, hogy haragszom, amiért letegezte a nagyanyám, és amiért most ilyen eléggé csúnya hangnemben beszélt róla.
- Ugyan! Gonosz volt veled, ráadásul nem tudhattad! – nyugtattam meg miután abbahagytam a nevetést. Norah csak a szemét forgatta mellettem, Jake meg sóhajtott egy hatalmasat.
- Ahh, így nem jutunk egyről a kettőre – bosszankodott mellettem barátosném, majd hirtelen felnyúlt és kivette a kezemből a telefont. – Szevasz Jake! Na, figyelj! – kezdte, miközben egyik lábáról a másikra hintázott, szerintem izgatott. – Képzeld, megszöktetem Arielle-t! De te leszel a futár! Na, ne, ne, ne beszélj közbe! Majd azt is megtudod! Pssssszt! – olyan gyorsan mondta, hogy nem hogy Jacob, de még én sem értettem. Ez a lány tényleg bepörgött, teljesen hiperaktív. – Hé! Figyel már rám! Neeem! Na, szóval te feljössz Ariért, de kicsit messzebb parkolj le, mi meg odasétálunk hozzád! Aztán ti elmentek, én pedig hazajövök az erdőben! Neked elég ennyit tudni! – hadarta még mindig. Gondolom Jake többször is közbevághatott, mert morcosan összehúzta a szemöldökeit, majd elkezdett trappolni. Döbbentem figyeltem az eseményeket, mert igazából még mindig ott tartottam, hogy Norah kivette a kezemből a telefont. Nem voltam rá dühös, inkább csak bosszantott, hogy nem hallhatom Jacob hangját. Beleszerettem a hangjába, ez kétségtelen, de nem csak a hangjába, az egész srác megfogott. A szemei, a mosolya, a szája! A szája, az, ahogy csókol, mindene, azt sem tagadhatom le, hogy a kigyúrt felsőteste nem számít, mert igenes így tökéletes, talán már kicsit túl tökéletes is. Észre sem vettem, hogy időközben becsuktam a szemem, csak akkor tűnt fel, amikor egy köhintés visszatérített a jelenbe.
- Jake huszonöt perc múlva ott lesz – magyarázta Norah. Ennyi idő alatt lefürödni és elkészülni?! Lehetetlen – turbó tempóra kapcsoltam, és már kaptam is fel a szatyrokat, amikor Norah megint visszarántott. – Tory – mondta nyomatékosan, mire ledobtam a cuccaimat. Nem kellett különösebben megváltoztatni a hangomat, vagy idegesebbnek tettetni, mivel így is elég feszült, és izgatott voltam.
- Tory! – kiáltottam el magam, majd a hatás kedvéért kiszaladtam és becsaptam magam után az ajtót. – Egy csomószor megmondtam már, hogy ne nyúlkálj a cuccaimhoz!
Sejtettem, hogy ez bejön, mivel ezen tuti, hogy felhúzza magát annyira, hogy feljöjjön. Hallottam, ahogy elkezd recsegni a lépcső, sőt azt is, ahogy hangosan rávágja a lábait, aztán megjelent a folyosó végében az összehúzott szemöldökökkel, és viharos szemekkel.
- Már megint melyik katrancodat nem találod? – dörögte, majd elindult a szobája felé. Nem tudtam, hogy mivel jelezzek neki, így jobb ötlet híján feltettem a kezem és integetni kezdtem, még egy röpke mosolyt is küldtem felé. Értetlenül kezdett méregetni, majd megvonta a vállát és gyors léptekkel elindult felém.
Én is sarkon fordultam és becsaptam Tory után az ajtót, mire kicsit felugrott. Norah időközben lekuporodott az ágyra és a zacskókat a lába mellé tette.
- Figyelj csajszi! A nővéredet elrabolom most, rendben? De tényleg elrabolom! – kacsintott rá, aztán pedig megütögette maga mellett a helyet.
- Anya azt mondta mehetek, de ez a banya úgyse engedne el, ezért egy picit füllentünk – magyaráztam a falnak dőlve, mivel már olyan izgatott voltam, hogy le se tudtam ülni. Egyhelyben toporogtam, és egyik lábamról a másikra hintáztam.
Tory elgondolkozott egy kicsit, biztosan mérlegelte magában a dolgokat, vagy éppen azt találgatta, hogy mi haszna van neki abból, ha falaz nekem. Nyílván az utóbbi volt helyes, mert néhány csöndes perc után gonosz fény csillant a szemeiben.
- Falazok neked – jelentette ki, de mielőtt elkezdtem volna örülni, csettintett egyet, amivel megint magára vonta a figyelmünket. – Viszont, amint lelép a banya, te takarítod a szobám két hétig, és az első három héten megírod a leckémet is – sorolta el a feltételeit, mire én estem gondolkodóba. De amint beugrott, hogy Jacob a jutalmam, rögtön tudtam a választ. Megvontam a vállam és bólintottam, hogy legyen.
- Oké – mondtam ki hangosan is, hogy egyértelmű legyen, majd a jobbomat nyújtottam felé. Gondolkodás nélkül elfogadta, majd felállt.
- Mondtam már, hogy nem raktam el semmit! – kiáltotta, majd kiment a szobámból és becsapta az ajtót. Még mindig az ajtócsapás hatása alatt álltam, amikor Norah karon ragadott, és elindultunk lefelé. A lépcsőn magam elé engedtem, de még így is loholnom kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést.
A konyha mellett elhaladva egy kitartott ráncos kéznek ütköztünk, amiről én már előre tudtam, hogy kihez tartozik. Amint ezt végig gondoltam, már ki is lépett a nagyi a folyosóra és szigorú szemeivel végig mérte a nagy zacskókkal megpakolt kettősünket.
- Hová-hová? – tette csípőre a kezeit, de az én jókedvemet nem tudta még ő sem letörni.
- Norah hoz! Segítek neki elkészülni! Mit gondolsz minek ez a sok cumó, és miért kerestem égre-földre a felsőmet?! – forgattam meg a szemeimet, és örömmel konstatáltam, hogy egész profin hazudok, még mindig. –Randija lesz, én meg segítek neki elkészülni, aztán a bátyja, Paul segít nekem a fizikában, mert teljesen le vagyok maradva, szóval majd jövök, ha megértettem az anyagot– folytattam a fejben számtalanszor lejátszott szöveget. Annyira profin ment, hogy még a nagyi arcán is csak meglepődést láttam, gyanakvást sehol, vagy legalábbis nem túlnyomó részben. Ennek a fordulatnak határozottan örültem. – Anya tud róla, szóval, ha arrébbállnál, akkor mennénk is – unszoltam illedelmesen. Talán, ha a nagyi nem marad sokáig, én pedig minden nap találkozom Jake-kel, akkor fenntartható, ez az illedelmesebb formája a társalgásnak.
- És mi lesz a nappalival? –kérdezte szemrehányón, miközben arcán megfeszültek a ráncok.
- Minden kész, már csak felmosni kell, de azzal szerintem jobban járnánk, ha megvárnánk az estét, mert akkor senki nem járkálja össze – ajánlottam csöndesen, majd megpróbáltam elslisszolni mellette, de egy lépéssel odébb állt, így torlaszolva el ismét az utat.
- Szerintem pedig jobb lenne, ha itthon maradnál! – a szigorúbb hangnemre megint felkaptam a fejemet, az agyam pedig már gyártotta is a számtalan, jobbnál jobb választ, amit végül visszanyertem, de a haragom újjá éledt vele szemben.
 - Nagyi, ez nem a te hatásköröd! Kérlek, engedj el! – használtam fel a higgadtságom maradékát is. A jobb karomat a szatyorral együtt előrébb lendítettem, majd az így szerzett résnyi helyen, átszuszakoltam magam a fal, és a nagyi között. Mérgesen fújtatott, de nem szólt semmit, viszont a hallgatásában is volt valami vészjósló, szinte biztos voltam benne, hogy már töri a fejét a büntetésen. Csakhogy engem ez most egyáltalán nem tudott érdekelni, kimentem a bejárati ajtón, majd miután Norah is kijött, becsuktam.
Az úton szinte már átszaladtam, körül se néztem. Mikor felértünk a verandára éppen nyílt az ajtó, amin egy smároló Paul és Rachel esett ki. Megtorpantunk a lépcsőn, majd Norah finoman köhintett egyet, mire Reach arca árnyalatokkal lett pirosabb. Pault látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy „rajtakaptuk” őket, az ő mosolya inkább öntet, és elégedett volt.
- Szevasztok csajok! – intett nekünk kacéran, Reach pedig a mellkasába rejtette vöröslő arcát. – Mizus Hableány? Nem is láttalak, már legalább… néhány napja! – a frappáns válaszon majdnem felnevettem. Ennyire még neki sem lehet rossz a memóriája, bár ami azt illeti én sem emlékszem már rá, hogy mikor találkoztam Paullal utoljára. Mintha egy másik, sokkal régebbi életemben találkoztam volna vele utoljára. Mióta találkoztam Jacobbal, egészen másképp látom a világot, teljesebb lett, olyan, mintha eddig hiányzott volna egy nagyon jelentős része, csak nem tudtam róla addig, amíg meg nem találtam. Kicsit furcsa, mivel ezt általában akkor szoktam érezni, amikor elvesztek valami nagyon fontost.
Nem törődve ezzel követtem Noraht a házba, miután mosolyogva odabiccentettem a még mindig szederjes arcú Rachel-nek. A nappalin keresztül mentünk, aztán Norah kinyitotta előttem az ő narancssárga kis birodalmának ajtaját. Imádtam Norah szobáját, mert kicsi volt, egyszerű, de mégis energikus. A narancssárga falak és a cseresznye színű, néhol már kopottas fa bútorok, annyira passzoltak a személyiségéhez.
Ledobtuk a csomagokat az ágya mellé, majd kiszedtem a kék a kabátkámat, a fehér felsőm, a farmerem és a fehérneműimet. Úgy terveztem, hogy hihetetlen gyorsan fogok lefürdeni, mivel, ha már itt zuhanyozhatok, akkor nem akarok annyi vizet fogyasztani, mint otthon. A törülközőmet a hónom alá gyűrtem, majd megindultam a fürdőbe.
Büszke voltam magamra, miután elzártam a vizet, mivel érzésem szerint sikerült az átlag időm töredék része alatt tisztává varázsolnom magam. Kikászálódtam, majd a törülközőt magam köré csavarva a tükör előtt elkezdtem a sminkeléshez szükséges alapozást. Leszedtem az esti maradékot, majd a hidratálókrémemmel bekentem az egész arcom. Felöltözés után, visszaálltam a tükör elé, és felfogtam a hajam, majd egy fekete gumis pánttal dobtam fel az amúgy egyszerű lófarkat. Fogat mostam, majd sminkeltem, aztán már startoltam is vissza barátosném szobájába, aki ez idő alatt magára rángatott egy farmert és a faliórát bámulva számolt valamit magában – ezt a szája mozgásából állapítottam meg.
- Tádá! – fordultam körbe, de ő csak sóhajtott egyet, majd a kezembe nyomta a szütyőmet és a csizmámat. Vettem a célzást és gyorsan felkaptam őket.
- Gyerünk! Gyerünk! Jake az előbb hívott, hogy már ott van – mondta, mire a gyomrom összeszorult, és elkezdtem izgulni. Kislányos izgulásomat betudtam annak, hogy nem akarok lebukni, de magam előtt mégsem titkolhattam el, hogy egyedül Jacob áll a dolog mögött. Mikor rágondoltam, és megjelent lelki szemeim előtt a gyönyörű két szeme és a fogkrém-reklám mosolya, hirtelen úgy éreztem a fellegekben vagyok. Felhőtlen boldogságomat még a hatalmas szürke felhőmassza sem tudta beárnyékolni, így boldogan slisszoltam ki a bejárati ajtón, hogy egy nagy sárga esőkabátba burkolózva, a fejemen a szemembe lógó kapucnival induljak meg a srác felé, aki levesz a lábamról. Norah szintén esőkabátban volt, bár az eső még csak szitálni sem szitált, úgy véltük, így talán kisebb az esélye a lebukásnak. Gyorsan kapkodtuk a lábainkat, így hamar elértünk arra a részre, ahol az út melletti erdősor már biztos takarást nyújtott számunkra. Itt megszabadultunk azoktól a gusztustalan esőkapátoktól, amiket Norah a cipős szekrényük legaljából szedett ki, és az övére még rá is volt írva alkoholos filccel, hogy Paul L., amikor megláttam rajta a monogramot elkezdtem nevetni. Összehasonlítottam az esőkabát méretét, és Paul izmos felsőtestét, majd megpróbáltam elképzelni, ahogy ezt a kék förmedvényt magára rángatja. Miután nevetve visszahajtogattuk a kabátokat a kis műanyag tasakba, én vigyorogva búcsút vettem Norahtól, majd indultam tovább.
- Aztán jó legyél! – kacsintott, amikor átért az úton, majd intett még egyet, mielőtt elnyelte volna az erdő.
Néhányszor ki- és belélegeztem, hogy az izgatottságomat megtartsam magamnak, azután, eligazgattam a ruhámat – hogy minden klappoljon- majd kisétáltam a kanyarból, ami után meg is pillantottam Jacobot. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el felé rohanni, miközben a nevét kiáltozom, és fülig ér a szám. Magam mellé szorítottam a kezeimet, és csak reménykedtem abban, hogy a járásom így nem hasonlít egy sánta pingvinére. Magamban számoltam a lépéseket, és ebből megpróbáltam rájönni, hogy még milyen mesze van tőlem – tudom ez beteges, de már majd megvesztem azért, hogy megölelhessem, megcsókolhassam, vagy csak rámosolyoghassak. Az utolsó néhány méteren már nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, mire visszamosolygott. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy végignéztem rajta, majd hirtelen meg is állt, amikor ellökte magát a járművétől. Maga Jacob látványa is lélegzetelállító volt, de amitől igazán megállt bennem az ütő, az az volt, hogy nem a jól megszokott kopottas, kis piros kocsijával volt, hanem egy szép fekete csilivili motorral. Na, jó, a szuper menő azért erős túlzás, de egy szépen karbantartott moci volt. Elég rég óta ki akarom már próbálni a motorozást, de apám hallani sem akart a dologról, így kimondottan örültem most.
Az utolsó néhány métert már ő tüntette el közülünk. Mikor elém ért megállt, mintha nem tudta volna, hogyan is folytassa, majd végül lehajolt és homlokon-csókolt. Furcsa volt a tegnapi heves csókja után egy kis puszival köszönni, de nem éreztem helytelennek, talán így volt tökéletes. Miután adott még egy puszit a hajamra is, visszahózódott, majd mosolyogva a szemembe nézett. Annyi szokatlan érzés kerített a hatalmába, amikor a sötétbarna szemek az enyémbe fúródtak, hogy az leírhatatlan. Nem sokat ismertem fel ezek közül, de a felhőtlen boldogságban, a feltétlen bizalomban egészen biztos voltam, ahogyan abban a cseppnyi tétovázásban is, amit Jake szemében láttam. Alig bírtam elszakadni tőle, teljesen megbabonázott, végül mégis elkaptam róla a pillantásom, és végigmértem a motort.
- Reach lenyúlta az autómat – suttogta, majd megfogta a bal kezem és maga után kezdett húzni.
- Ez csúcs! – böktem meg egy ujjal a fekete, kopott bőrülést, nem mertem jobban hozzáérni. Miután nem történt semmi már a tenyeremet is végig mertem húzni rajta, és lefogadom, hogy a lelkesedésem Jake-nek is szemet szúrt.
- Nyugodtan hozzányúlhatsz, nem harap – hogy az igazát bizonyítsa rávágott kettő a motor végére, majd megkerülte, kilökte a támasztékot és felpattant rá. Szájtátva bámultam a jelenetet, mert ennél dögösebb dologgal még életemben nem találkoztam. Jacobhoz eddig mindig a kis piros autóját kapcsoltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy van egy ilyenje is.
Ahogy végigmértem feltűnt, hogy csak egy fekete rövid ujjút, és egy halásznadrágot visel, ami valljuk be elég lenge ebben az időben. – Nem ülsz fel?
- De, persze. Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Mióta is motorozol? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mikor ráálltam valami pöcökre, hogy át tudjam dobni a lábamat az ülés felett, mert elég magasan volt. Pont beleillettem a Jacob mögötti részbe, mintha csak nekem lett volna kitalálva, viszont a kezeimmel nem tudtam mit csinálni.
- Kábé fél éve van meg ez a járgány, de már előtte is tudtam motorozni – magyarázta. Én még mindig a kezeimmel voltam elfoglalva, már kapaszkodtam az ülésbe, hátul valami fémbe, de sehogy sem találtam a biztonságos fogást, egészen addig, amíg két erős kéz hátra nem nyúlt, és nem húztam előre a kezeimet, majd kulcsolta össze őket a dereka körül. Melegség járta át az egész testem, miközben eligazgatta a hasa körül a kezemet. Már fel sem tűnt, hogy mennyire forró a bőre, mivel kezdtem megszokni, hogy vannak olyan dolgok, amikre nem tudom a választ, ezért megpróbáltam átlépni rajtuk, és azokkal foglalkozni, amiket értek.
A motor felpörgött, Jacob pedig egy éles kanyarral megfordult, hogy aztán még gyorsabb tempóra váltson. Az arcomat csípte a hideg szél, ezért automatikusan a hátába fúrtam.
Fantasztikus érzés volt, olyan, mintha repülnék, kezdtem teljesen biztos lenni abban, hogy meg fogom kérni rá Jake-t, hogy tanítson meg engem is motorozni.
Miközben a fekete-szörnyeteg hasította alattunk a betont én élveztem, hogy a hideg messziről elkerül – hála Jake-nek – és, hogy ő itt van a közelemben. Kimondhatatlanul nehéz volt mellette rosszkedvűnek, vagy akár csak idegesnek is lenni. Még szorosabban karoltam bele, mire az egyik kezével hátranyúlt és végig simított a combomon, aztán megint gyorsított a motoron, amit már elképzelni sem tudtam, hogy hogyan lehet, hiszen érzésem szerint már így is szálltunk.

Miután illedelmesen átestem a formalitásokon Billyvel, Paul addig szekírozott, amíg el nem pirultam, és Reach a kezünkbe nyomott minimum két tepsi muffint, végre megint bevettük magunkat az erdő, olaj, és benzin szagú garázs meghitt magányába. Jacobnak kivételesen munkája volt: egy ezüstszínű Ford parkolt Jake kocsija helyén. Mivel ez nem baráti meló volt, így kötötte a határidő, ezért kénytelen volt ma is ezt a járgányt bütykölni.
Jacobból nem sokat láttam, mivel a szerelőakna elrejtette előlem, de a hangját tökéletesen hallottam. Általános dolgokra volt kíváncsi velem kapcsolatban, na, meg persze érdekelte az is, hogy miért ilyen az anyám és a nagyanyám kapcsolata. A pontos válaszról fogalmam sem volt, de azt hiszem gyerekkori sérelmek anyám oldalán, és túlzott elvárások a nagyi részéről. Persze attól, hogy én ezt sejtem a dolgok hátterében, még lehet, hogy egészen másról van szó, fogalmam sincs. Jacob türelmesen hallgatott, esetenként hümmögött, ha csak ezeket nézném, azt gondolnám, hogy unttatja a szövegem, de a kérdések hangsólyából és abból, hogy sűrűn tette fel őket, arra következtettem, hogy mégis csak érdekli, valamennyire.
- Na, jó! Most én jövök! – pattantam fel az összecsukhatós, zöld horgászszékről, amin eddig ültem. – Most én kérdezek - lógattam bele a lábam hátulról az aknába, mire egy kicsit olajos kéz, és egy picit maszatos arc jelent meg előttem, a szemeiben viszont habozást láttam. Nem volt biztos benne, hogy megoszthat-e velem minden részletet az életéből. Lehet, hogy pont ettől félt, hogy egyszer én is felteszem neki a saját kérdéseimet, netán tán attól, hogy azokat teszem fel, amiket még magamtól se mernék megkérdezni, azokat, amikre Paul azt mondta, csak ő tudhatja a választ. Számításba kell vennem azt is, hogy ő nem táplál irányomba annyi vonzalmat, mint én felé, ezért nem akar rátérni a saját életére, de könyörgöm tizenhét-tizennyolc éves, csak nem lehetnek eget rengető problémái.
Az emberek mindent túlbonyolítanak, az élet egyszerű, csak tudni kell élni – legalábbis ez az én véleményem! Persze mindig van, aki meg tudná bonyolítani, ebben nem vitatkozok senkivel, de alapvetően csak levegőt veszel és dobog a szíved, a többivel már csak mi emberek foglalkozunk.
Aprót ráztam a fejemen, majd megpróbáltam finoman lemaszatolni Jake arcáról az olajfoltot. A kérdezősködősdit úgy döntöttem, hogy átteszem egy későbbi időpontra.
- Majd legközelebb – dörmögtem, miközben papírzsepit húztam elő a kabátomból, hogy ledörzsöljem az arcáról a foltot. Úgy éreztem el kell tüntetnem a foltot, mintha ez lenne a képzeletbeli fal, amit el kell törölnöm ahhoz, hogy megnyíljon.
Nem válaszolt, a mai nap először burkolózott teljesen csendbe a garázs, az eső sem verte már a sárga tetőt, és így, hogy Jacob itt állt előttem, már a szerszámok csörgése sem törte meg a csendet. Az első kényelmetlen csend köztünk, furcsa, mert igazából nem voltam zavarban, csak nem tudtam, hogy mit kéne most mondanom, vagy tennem. A folt már teljesen elhalványodott, viszont Jake még mindig szótlan volt.
- Ígérem, elmondom! Elmondom, de még nem tehetem, még nem lehet – hadarta el egy szuszra, és a hangján halottam, hogy már ez is hatalmas előrelépés. Hogy már az ígérethez is komolyan át kellett gondolnia a dolgokat. Szó szerint fújtatott, mintha nagyon vissza kéne fognia magát. Végül lehunyta a szemeit és mély levegőkkel próbálta csillapítani magát, de amikor az orrnyergéhez emelte a jobb kezét, nekem is pislognom kellett, mert az úgy remegett, mint a nyárfalevél a hurrikánban.
Ösztönösen cselekedtem: megfogtam a kezét, adtam rá két csókot, majd lehuppanva mellé az aknába, átkaroltam a nyakát, a másik kezemmel pedig simogattam a vállát. Éreztem, ahogy ütemesen préseli ki magból a levegőt. Nem láttam még így senkit, aggódni kezdtem, mert mi van, ha ez egyfajta betegség. Lehet, hogy emiatt magas a hőmérséklete is.
- Jacob, elvigyelek orvoshoz? Jól érzed magad? – néztem mélyen a szemébe, ami félelmet, megrökönyödést és egy kis undort is tükrözött. Nem válaszolt rögtön, nekem meg kezdett az egekbe szökni az adrenalin szintem. – Billy tud róla? Bevigyelek a házba? – fogtam a kezeim közé az arcát, mire halványan elmosolyodott, majd diadalmas fény csillant a szemében, mintha valami hatalmas szörnyet győzött volna le, a remegése is kezdett alábbhagyni.
- Nincsen nekem semmi bajom – mormolta, de olyan volt, mintha kicsit ironikusan mondta volna. A kezei a derekamra tévedtek, majd egy hirtelen mozdulattal megint az akna szélén ültem, pontosan szemmagasságban Jake-kel. Olyan elterelő-hadművelet szaga volt az egésznek.
- Persze, na, gyere nagylegény! Meglátogathatnánk, mondjuk a helyi kórházat, biztos akad majd egy-két helyes ápolónő, aki szívesen foglalkozik veled – nyomtam fel magam guggolásba, majd végig simítottam az arcán és a kezem-nyújtottam felé.
- Ó szóval jóképűnek tartasz! – húzódott huncut mosolyra a szája. Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy kijött volna inkább visszarántott magához. Fél pillanat alatt ismét az ölében találtam magam.
- Hát ezt meg ki mondta? Én az ápolónőkre mondtam, hogy helyesek – vigyorogtam rá pimaszul. Ezután, olyan édes grimaszt vágott, hogy nevetnem kellett: elvigyorodott, de csak olyan kedvesen, és a két fogsora között ráharapott a nyelvére, miközben a szemeit összehúzta.
- Szóval azt mondod, nem tetszem neked? – incselkedett. Beharaptam az alsó ajkam, és nagyon elgondolkodó fejet vágtam. Próbáltam komoly lenni, csak, hogy megtörjem kicsit az önbizalmát. – Szóval tényleg nem tetszem neked – tett le a földre, majd megpróbált egyet hátra lépni, de beverte a fejét a lökhárítóba. Én szisszentem fel, amikor a lökhárító egy hatalmasat kattant, olyan volt, mintha ennyivel elintézte volna az egész kocsit, keményfejű.
- Au! – nyögte, de elég kétértelműre sikeredett.
- Olyan hülye vagy! – kaptam el a vállát, hogy megfordítsam. Több erőt kellett belefektetnem a műveletbe, mivel nem igazán hagyta magát. Aztán felnyúlt a fejéhez, megtapogatta, majd végül készségesen megfordult. Én is felnyúltam, de nem éreztem semmit, még csak egy puklit sem. – Keményfejű, mi? – csaptam egy aprót a tarkójára, majd megfordultam és megpróbáltam kimászni, de persze nem sikerült, mert valaki elkapott a csípőmnél fogva és visszarántott.
- Szóval hülye vagyok, keményfejű és még csak nem is tetszem! Nem gondolod, hogy egy főnyeremény vagyok? – búgta a nyakamba. Kirázott a hideg a lehelete nyomán, sosem állt még hozzám ennyire közel senki, anélkül, hogy hosszasabb ismeretség lenne mögöttünk.
- De haver, teljesen az vagy! Remélem Ari nem zavar, ha lecsapom a kezedről Jacob Főnyeremény Black-et! – nevette az ismerős hang, majd belépett a műhelybe Embry és Chris, utóbbi csak halkan nevetgélt.
- Mi a helyzet? – Komolyan halál nyugodtan és minden szégyenérzet nélkül kérdezte ezt?! Ez nem normális! Hátulról kapaszkodik belém, és nem érzi úgy, hogy ez kínos?!
- Anyám küldött, hogy nézzem, meg hogy haladsz a tragaccsal – akkorát vágott a kocsi elejére, hogy szerintem a tenyere formája simán kivehetővé vált. Időközben én megpróbáltam diszkréten kicsusszanni az ölelő karok közül, hogy kimászhassak a veremből – és ezt most kétértelműen gondoltam.
- Lassan kész, az égőcsere nem volt nagy cucc, a motor viszont már kicsit nagyobb falat volt, de kész! – felhúzott szemöldökkel visszanéztem rá, erre elvigyorodott. – Na, jó, majdnem kész – helyesbített. Most már nem fogott vissza, szóval sikerült kimásznom és leporolnom magamról a koszt.
- Jó, hogy látlak – sétált mellém Chris. Jól festett, lemertem volna fogadni, hogy izmosodott, és magasodott is az óta, mióta utoljára láttam.
- Hello! Mi az itt mindenki kondival kezdi a napot? – mértem végig feltűnően aztán megnyomkodtam a felkarját, mire elnevette magát. – Asszem le kéne járnom futni – dörmögtem az orrom alatt nagyon halkan, de ezek szerint még ez is hangos volt, mert Embry elkezdett nevetni.
- A tragacsod két-három órán belül készen lesz! – Uhh, ez eléggé úgy hangzott, mintha azt mondta volna: tűnj a fenébe zavarod az aurám! Úgy láttam Chrisnek is feltűnt, mert megrándult a szája sarka, de inkább menekülőre fogta. Embry viszont csak felnevetett.
- Csak nem lecserélsz egy nőre? – Jacob felmorgott, méghozzá nem is akárhogyan, egészen állati volt, ijesztő. A frászt hozta rám egy pillanatig, még sosem láttam ilyennek.
„Nem félhetsz Jake-től Arielle! Szedd már össze magad! Csak szórakoznak! Egy-két-há! Egy-két-há! Beszív, kifúj!”
- Hé Jake! Csak ugrat! – léptem hozzá ismét közelebb, mire a szeme sarkából rám nézett. – Ne nézz így!
- Hogy ne nézzek?! – fordult felém kissé dühödt arckifejezéssel, de elég vicces is volt ahhoz, hogy ne kapjon el egy szívroham. Nem bírtam ki, hogy halkan el ne nevessem magam, de úgy tűni, hogy ma mindenkinek tökéletes a hallása, mert még Chris, aki a garázs másik felében állt, ő is meghallotta.
- Inkább mosolyogj! Embryék úgy is mindjárt mennek! – Levettem a kabátomat és az autó tetejére dobtam. Elég meleg volt itt bent a garázsban, csukott ajtókkal, bár amikor Chrisék megjöttek egy kicsit áthűlt.
- Chhh! Odanézz vetkőző-show és minket kipaterolnak! – csapott a combjára tettetett méltatlansággal Emb. Chris kiszürcsölte még az utolsó csepp üdítőt, majd belehajította – csont nélkül - a szemetesnek használt kukászacskóba, ami az ajtón lévő gerendára volt felerősítve.
- Hallod kezdek kajás lenni, szerintem ugorjunk be Emilyhez és nézzük meg, hogy mit hozott össze Sue – javasolta Chris, mire én dobtam felé egy két hálás pillantást. Embry csak megvonta a vállát, dobott egy csókot Jake-nek, majd rám kacsintott, aztán szépen kisétált. Chris intett egyet, majd ő is ment.
- Hát, mát el is mentek! – mutattam utánuk, majd megvontam a vállam. Furcsa volt, mert amint elmentek megint, mintha lehűlt volna a levegő, de lehet, hogy csak az ajtó miatt van. – És most mit csinálsz? – csaptam össze a kezeimet, amolyan reflexszerű cselekedet volt. Az autók is érdekeltek, csak az volt a vaj, hogy sosem volt olyan ismerősöm, aki szívesen babrálgatott volna velem egy kocsin. Kevnek összetörték a kocsiját, mikor jöttek haza az egyik túlpörgetett este után. Ugyan egy nem ittas srác vezetett, de mellette ült a legelszálltabb is, egy rossz mozdulat és puff nekimentek az egyik betonfalnak. Senkinek nem esett komolyabb baja, szerencsére. Ráadásul Kevin sem az az autómániás kissrác.
- Hát kicserélem a… - Olyan volt, mintha kínaiul beszélt volna, de elhallgattam volna napestig. Olyan átéléssel magyarázta a dolgokat, hogy csak bólogatnom, vagy hümmögnöm kellett, mégsem untam. Viszont, ha valaki megkérdezné, hogy miről volt szó, valószínűleg nagy szemekkel merednék rá. Nem tudom, hogy mennyi ideig ücsöröghettem az aknába lerakott kis sámlin, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Jacob meg csak magyarázott, és mutogatott, és néha még egy két csókot is kaptam, amikor megszomjazott és elkérte a kezemben szorongatott vizesüveget. Elég sokszor kaptam rajta azon, hogy engem bámul, méghozzá olyan csodálattal, hogy azt már fel sem tudtam fogni, és nem is értettem, hogy miért néz rám így. Komolyan olyan volt, mintha én lennék az élete – na, jó ez egy kicsit erős volt. Égészen addig bámultam Jacobot, amíg a mobilom rezegni nem kezdett a kabátzsebemben. Mivel időközben ezt visszavettem, így csak ki kellett vennem. Nem hívás volt, hanem sms, méghozzá Tory-tól! Nem számítottam igazán semmire, mivel ki tudja, hogy mit akar Tory. A gondolkodás helyett inkább gyorsan megnyitottam. Az üzenet rövid volt, mégis kétszer el kellett olvasnom, hogy tudatosuljon bennem a jelentése.

„Lebuktál!”

Mielőtt elraktam volna a telefonom, megnéztem rajta az órát: már hat is elmúlt. Gyorsan szedelődzködni kezdtem, felpattantam a sámlira és egy határozott mozdulattal kinyomtam magam az aknából, szinte guggoló helyzetbe érkeztem. Elgondolkodtam rajta, hogy beugrok a kocsimba és azzal megyek, majd eszembe jutott, hogy nem tudom, jelenleg milyen állapotban van, így viszont fuvarra szorulok.
- Jake! – még számomra is rettentő hisztérikusan csengett a hangom, ami csak még jobban felidegesített. A lebukás a legrosszabb dolog, amit csak el tudtam képzelni, ráadásul mérges is voltam, mert elég jó volt az alibim ahhoz, hogy ne derüljön ki. Lefogadom, hogy Tory kavart be, vagy kotyogott ki valamit! AZ agyam sokkal gyorsabban pörgött az átlagosnál, de még így sem tudott kézen fogható kifogást találni, így maradt a színvallás, megmondom az igazat, de úgy teszek, mintha nem tudnék arról, hogy lebuktam, csak szépen nyugodtan , és lazán. Ahh, de az úgy sem fog menni! Be fogok rezelni a nagyanyámtól! Sőt már most is félek! Mindig is utáltam a büntetéseket, még ha azok jogosak is voltak! –Jake!
- Hmm?! Mi az? – dugta ki a fejét halál nyugodtan a kocsi alól. – Gond van? – Nem lehetett túl nehéz rájönni erre, ha ránézett az arcomra.
- A nagyanyám rájött! – Az elfojtott dühtől legszívesebben romboltam, vagy futottam volna, esetleg verekedtem is volna. Nem vagyok az a túlzottan izgulós típus, de szörnyen ideges tudok lenni, na meg mérges, bár a dühöm hamar elszáll, de amikor éppen olyan hangulatom van, akkor mindenkinek jobb, ha egyedül hagynak dühöngeni.
- Told ki a mocit, egy pillanat, csak megtörlöm a kezem – azzal, mint a lassított felvétel, elkezdte keresgélni a rongyot, majd megfogta, és megtörölgette a kezét jó alaposan. Az állam is leesett, ezek szerint még se tűnt fel neki, hogy mindjárt megüt a guta. Inkább sarkon fordultam és megragadtam a fekete szörnyet, majd megpróbáltam kirúgni a támasztékot. Az első rúgásomat megpróbáltam finoman kivitelezni, nehogy letörjön, de nem sikerült, ezért a másodiknál már jól meglendítettem a lábamat, de akkor sem bírtam kirúgni. Mérgemben sorozatos ütlegelésnek tettem ki a járgányt, de csak nem akarta megadni magát, aztán kuncogást hallottam a hátam mögül. Összeszűkült szemekkel néztem hátra, mire Jake abbahagyta a röhögést, és védekezőn maga elé emelte a kezeit.
- Kegyelem – nevette tovább, majd óvatosan mellém áll és egy határozott mozdulattal felpöccintette a támasztékot. Lesett állal bámultam rá, mert elképzelni sem tudtam, hogy nekem miért nem sikerült. – Trükkös a dolog, mert először kicsit kijjebb kell húzni és csak aztán hátra – mosolygott tovább.
- Jó, csak gyerünk már, ezt majd máskor! Hopp! Ugorj fel, aztán menjünk!
- Na, még hopp! – Mély levegőt vettem, aztán felugrottam. Imádom Jacobot, ehhez kétség sem fér, de jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy hazaérjek. Na, jó, ez volt az utolsó dolog, amire jelen pillanatban vártam. Inkább fogtam volna Jake-t és megkértem volna, hogy Kaliforniáig meg se álljunk, maximum tankolni. Nem rá haragudtam, ez már az első pillanatban is tiszta volt, számomra. Vettem még egy mély levegőt, majd ismét beültem a pont nekem kitalált helyre. Már kérdés sem volt, hogy hol kapaszkodjak, rögtön átöleltem a derekát. Hihetetlenül megnyugtató érzés volt, ezért még közelebb hajoltam hozzá, egészen belefúrtam az arcomat a hátába. Az indulást két dolog is jelezte, egy: felbőgött a motor; és kettő: a szél a hajamba kapott. Azt is tudtam, hogy mikor fordultunk rá az útra, mert Jacob felgyorsított, szó szerint száguldottunk. Feltétlenül szükségét éreztem annak, hogy megmondjam neki, hogy egyáltalán nem rá haragszom, sőt már teljesen lecsengett bennem ez a folyamat, és most a már minden mindegy szintnél járok.
- Ugye tudod, hogy nem miattad szállt el az agyam?! – motyogtam a hátába, aztán kinyitottam a szemem. A fák egyé olvadtak az út mellett, egyetlen zöldes-barna sávvá, ami szegélyezte a szürke betont. Kicsit félelmetes volt, de amikor átkukucskáltam Jake hóna alatt, minden félelmem elszállt, ahogy láttam, hogy milyen biztosan fogja a kormányt, és benne is teljesen megbíztam.
- Két nővérem van, az ilyet már fel se veszem – nevette. Meghökkentem, én eddig csak Reachről tudtam. – Tudom, mondanom kellett volna. Reach és Rebecca ikrek, de hozzám mindig is Reach állt közelebb, Rebeccával inkább verekedtünk, őt akár bátynak is mondhatnám, ha nem lett volna négyszer olyan hisztis, mint Reach – magyarázta még mielőtt közbeszólhattam volna. Elhatároztam, hogy a legközelebbi adandó alkalommal én fogok kérdezősködni.
- Szóval két nővér – motyogtam. Azt akartam, hogy folytassa, szerettem volna, ha még többet mesél. – Oké, ki van még? – Azt tudtam, hogy az anyukája nem él velük, de arról fogalmam sem volt, hogy miért nem. Talán elváltak, vagy esetleg…
- Muszáj most? Mit szólnál hozzá, ha később beszélgetnénk erről? – Ennyiben is hagytuk a dolgot, mert megláttuk a házunkat. A lámpák égtek, és anyu autója is ott parkolt már a felhajtón. – Szeretnéd, ha messzebb állnék meg? – Ezen el kellett gondolkodnom. Szeretném-e? Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem szeretném, végül is már amúgy is mindegy.
- Nem, nyugodtan parkolj a felhajtóra! – mondtam határozottan, majd bólintottam egyet magamnak, mert úgy gondoltam ez jó lesz így. . Már amúgy is teljesen mindegy! – Jake nem szólalt meg, csak lassított, majd felparkolt anyu kocsija mellé. Leállította a motort, majd megvárta, amíg én leszállok, csak utána szállt le ő is. A konyhaablakot kezdtem el lesni, hátha meglátok valamit, de ebből a szögből csak egy egészen kis részt láttam a konyhából, viszont éreztem, hogy figyelnek.
- Bemenjek veled? – kérdezte gyengéden, miközben a kezem után nyúlt. Tudtam, hogy szeretném, ha bejönne, de nem akartam, hogy találkozzon a nagyanyámmal, ezért inkább megráztam a fejem.
- Nem – válaszoltam. Rövid és egyszerű válasz kellett, mert azzal, hogy ezt mondtam Jake-nek megint kezdtem ideges lenni, hiszen nem lesz bent velem, amikor a nagyanyám elé kell állnom. Végül is mindegy, egyedül is megoldom, nagylány vagyok már. – Megoldom – mosolyogtam rá halványan, mire visszavigyorgott rám. A mosolya színtiszta önbizalom volt számomra, kicsit feltöltött. Megint lehajolt és lehelt egy gyors csókot a számra, majd egy hosszabbat a homlokomra. Bizseregni kezdett a bőröm és a szám, de legalább nem voltam teljesen magamnál, amikor megszorítottam a kezét, majd hátat fordítva neki elindultam a vesztőhelyre. A motor akkor kezdett el dorombolni, amikor a kezemet a kilincsre tettem – Jake megvárta, amíg elértem az ajtóhoz.
Kinyitottam az ajtót, és lazán besétáltam, majd lerúgtam a cipőimet a cipős szekrény mellé, ahogy szoktam. Tudtam, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy hazaértem, de azért elkiáltottam magam.
- Hahó! Megjöttem! – sétáltam be a konyhába. Égett a villany és a tűzhelynél anyám állt. Hátrafordult és izgatott kíváncsiság csillant meg a zöldes szemeiben.
- Látom Jacob megint megtalálta a motorját! – nevetgélte, a szemei pedig elmerengtek – biztosan eszébe jutott valami. – Tavaly nagyon sok időmbe telt, mire a sok kislányt lekapartam arról a járműről a suliban. Téged is meghódított vele? – tovább nevetgélt, látszólag teljesen fel volt dobva, hihetetlenül jó kezdve volt.
- Hát… – mosolyogtam sejtelmesen, bár kicsit furcsálltam, hogy a nagyi még nem jelent meg. Helyet foglaltam a helyemen, majd kikaptam egy almát a gyümölcstartóból és rágcsálni kezdtem.
- Kedvelem azt a srácot, okos kölyök, bár rettentő lusta! Nála már csak Embry lustább! A két jómadár! – Anya megint felnevetett, kezdtem úgy gondolni, hogy a nagyi jelenlététől elkezdett bekattani. – Bár jóval többet láttam őket tavalyelőtt, mielőtt ők is… Hupsz! – csapott a szájára, majd megint visszafordult a tűzhely felé. Úgy nézett ki, mint akiben volt párkör, de anya nem iszik, szóval egyszerűen csak a nagyi hatásának tudtam be.
- Mi ez a susmus?! – Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Nyeltem is egyet mielőtt megfordultam volna. A konyhában állt, talán másfél méterre tőlem, és összehúzta a szemöldökét.
- Semmi anya! Menj és csináld azt, amit eddig is csináltál! – mondta anyám könnyedén, hallottam, ahogy az edényekkel csörömpöl. A nagyanyám összehúzta a szemöldökét, amitől az egész homlokán felerősödtek a ráncok, a szeme is összeszűkült, ahogy rám nézett.
- Hol voltál? – kérdezte reszelős hangon, de nem volt mérges, csak helyre akart rakni. – Válaszolj Ariella!
- Úgyis tudod! – nyögtem ki. Semmi kedvem nem volt ehhez, anyám elengedett, neki pedig semmi köze nem volt ahhoz, hogy hogy nevelnek, egyébként is, már régen befejőzött a személyiségem kifejlődése. El vagyok kényeztetve, de ezt már nem tudja visszacsinálni. Apám akármilyen rosszul nevelt is minket, mindig megpróbálta teljesesíteni a kívánságainkat, talán ezzel akarta kompenzálni az anyánk hiányát. Közelebb sétált hozzám, de még így is majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam, talán Toryval lehet egy magas.
- Amúgy is én engedtem el! – kontrázott anya. Na, igen, ezt nem kellett volna, nagyi most kezdett el bepipulni. Zavarhatta, hogy anyám felülbírálta a döntéseit. Még kisebbre húzta a szemét, a kicsit már megereszkedett szemhéja így még jobban eltakarta a szúrós tekintetét, az arca szigorú maszkká változott, a legfurcsább mégis az volt, hogy tehetetlenség is tükröződött a mozdulataiból, hiszen nem szólhatott bele, és azt hiszem ez bosszantotta a legjobban. Megfordult vele a világ, a lánya ellent mondott neki, már nem volt z a kislány, akit befolyásolni tudott, és ez anyámban is tudatosult. Eddig menekült a nagyi elől, most viszont megfordult, azt hiszem erre ő is most jöhetett rá. A dolog innentől nem rólam szólt, én már csak egy kis piszok voltam a vitájuk csarnokában, a labda, amit ide-oda rugdostak, hátha sikerült gólt lőniük és legyőzni a másikat.
A vállam felett hátrasandítottam anyámra, már megfordult és szemben állt a nagyival, az előbbi szórakozottsága pedig önbizalommá változott. Ilyen helyzetben még soha nem voltam, kényelmetlenül is éreztem magam, de legfőképpen rossz helyen. Ezért inkább szép lassan megpróbáltam eloldalazni a nagyi mellett, de ő megfogta a csuklómat és megállított.
- Menj fel a szobádba, szobafogság! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is néztem hátra anyámra, mert nem akartam még jobban összeugrasztani őket, ezért inkább csak bólintottam, majd nyúlcipőt húzva felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobámba, hol magamra csaptam az ajtót és vártam. Vártam, hogy mikor robbannak, olyanok voltak, mint két bomba, amiken már elég régóta égett a gyutacs, eddig is csak egy hajszálon múlt, hogy nem robbantak fel, de most én voltam a benzin, amit a maradék néhány centis gyújtózsinórra öntöttek, ezzel felgyorsítva az égést. Aztán meghallottam anyám elkeseredett ordítozását. Mindent egymás fejéhez vágtak, az össze sérelmüket, ordítottak mind a ketten. Felrobbantak a bombák, és akinek épp esze volt, az már rég elhagyta a veszélyzónát.
 
Már órák óta veszekedtek, de semmi nem változott, egyikük sem adta fel, ugyan olyan hangerővel üvöltöztek, mint a legelején. Anyám látszólag kifogyhatatlan volt a sérelmekből, amik gyermek kora óta mély nyomot égettek a lelkén, és örökre ráégették az anyja nevelési szokásait, ami elől elmenekült. Furcsa volt őt így hallani, utoljára akkor halottam kiabálni, amikor elmentünk, aznap este kiabált utoljára, emlékeim szerint. De akkor az életért harcolt, pontosabban a megmaradtért, apáért, Toryért és értem. Ez most más volt, most azért kiabált, hogy kiadhassa magából azt a sok feszültséget, ami egész életében kitörni készült, amit az anyja iránt érzett. Teljes mértékben megértettem, de mégsem voltam képes akár egy perccel is tovább elviselni ezeket a hangokat, így kinyitottam az ablakot és átváltottam a farmerem. Már mindent előkészítettem: az íróasztalra párnákat raktam és elhúztam a széket, odakészítettem a zseblámpát, a kést és a mobilomat is betuszkoltam már a zsebembe. A Hold fényesebben sütött, mint bármelyik másik éjszaka, amióta itt vagyok. ez persze nem volt nehéz, hiszen ez még csak a második Holdtöltém itt, La Push-ban. A cipőmet is felhúztam már, sőt a pulcsim is rajtam volt, így hát oldalról felguggoltam az asztalra, de abban a pillanatban, amint felértem egy sötét árny jelent meg előttem, fél másodperc múlva pedig már a szobám közepén feküdtem az árny karjai között, nem tudom, hogy hogyan csinálta, de meg sem éreztem a zuhanást, és a meglepődéstől még csak sikítani sem tudtam. Aztán a sötét valaki feltápászkodott rólam és nevetni kezdett. Na, ez volt az a pillanat, mikor rám tőrt a sikító-frász, de még mielőtt kiengedtem rájöttem, hogy a nevetése szörnyen ismerős számomra. A legismerősebb és legkedvesebb hang volt, Jake.
- Ne haragudj! – kuncogta, majd felemelt a földről, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, és a lábamra állított. – Nem számítottam arra, hogy pont most akarsz majd kimászni – dünnyögte, majd leült az arrébb húzott székemre.
- Én… én sem számítottam rád – dünnyögtem zavartan. Fogalmam sem volt róla, hogy Jake mit keres itt, bár annyira nem is érdekelt. Örültem neki, és ehhez kétség sem fért. Volt már ugyan a szobámban, de ez most már volt, mivel teljesen más volt a hangulat.
- Mióta csinálják ezt? – komolyodott el a hangja. Először nem értettem, hogy mire gondol, majd amikor anyám újra egy elég csúnya dolgot vágott a nagyi fejéhez, na, akkor megértettem.
- Nem tudom, talán néhány órája – vontam meg a vállam, mert tényleg nem tudtam. Nem is számított, mivel csak el akartam húzni innen, vagyis eddig teljesen biztos voltam benne, hogy ezt akarom. Most viszont már egyáltalán nem éreztem így, csak Jake-t akartam. A Hold megvilágította a körvonalait, de ebben a sötétben nem sok mindent láttam belőle. Közelebb mentem hozzá és kivettem a telefont a zsebemből, majd megálltam előtte és letettem az asztalra. Nem akartam csak úgy az ölébe mászni, bár legszívesebben ezt tettem volna. Ő viszont nem gondolkodott ezen ennyit, olyan megdöbbentő könnyedséggel fogta meg a kezem, majd vont az ölébe, hogy elámultam a természetességén, aztán amikor az arcom a nyakába dugtam, hogy érezzem az illatát is, akkor tűnt csak fel, hogy nem visel felsőt. Így estem egyik ámulatból a másikba. Csak egy farmer halásznadrág volt rajta, olyasmi, mint amit ma délelőtt viselt, csak egy fokkal rövidebb, ez csak a térde fölé ért. Átkaroltam a nyakát, ő meg belecsókolt a hajamba, ettől megborzongtam, de ez jóleső borzongás volt. Amint az orromban éreztem az illatát, és a támasztó kezét a hátam mögött, rögtön megékezett az első hullám boldogság is, majd rögtön ezután egy kevés békesség is, de persze az álmosság is most tört rám. Most éreztem csak meg azt, hogy mindössze három órácskát aludtam ma. Piszkosul fáradt voltam, és ezt a lassuló lélegzetvételem is mutatta. Egyszer csak Jake hirtelen felállt, majd átment az ágyhoz és lefektetett rá, de én nem akartam, hogy elmenjen, mert a szívdobogása és a halk szuszogása elnyomta a lentről felszűrődő zajokat, ezzel tökéletesen megteremtve az alváshoz szükséges nyugalmat. Ezért megfogtam a kezét és lehúztam maga mellé. Készségesen feküdt le, majd miután ránt terítette a takarót, én ráfeküdtem a mellkasára, és tovább hallgattam a szíve ütemes dobogását. Ez volt az első közös Holdtölténk, és bár nem így képzeltem el, Jake-kel voltam, szóval végül is mindegy volt. Azt hiszem belészerettem, ráadásul alig másfél hét alatt, de egyáltalán nem bántam ezt…

Íme meghoztam a 8. fejezetet! Remélem elnyerte a tetszéseteket! A szám inkább a végére vonatkozik, de eléggé megihletett! Megpróbáltam jó hosszúra írni, és pont ezért féltem is egy kicsit az én drágaságomat, mert tényleg elég hosszú lett. Remélem nem lett unalmas, nagyooon remélem! Véleményeitekre mint mindig, most is rettentően kíváncsi vagyok! Annyira örülnék a visszajelzéseknek, és még egyszer sajnálom, nagyon sajnálom, hogy eddig húztam ezt az egy nyamvadt fejezetet!

Imádlak Titeket! Köszönöm, hogy vagytok!

Millió Csók, és Ölelés, Fanni

Millió Bocsánatkérés! (Részlet a Sunset VIII. Fejezetéből)

Sziiasztok Drágáim!♥

Remélem vannak, akik még kitartanak mellettem, annak ellenére, hogy nem frissítettem már több mint másfél hónapja! Ez azért eléggé undorító, de nem tűntem el, és nem is adtam fel!
Közbejött néhány technikai malőr és sajnos a suli is, megfűszerezve egy kevéske ihlethiánnyal. Viszont az őszi-szünet ezen is átlendített, már több mint hét oldallal sikerült megtoldanom a félkész fejezetet, plusz belejavítgattam. Ma akartam nekiállni a befejezésnek, de úgy fájt a fejem egész délután, hogy még tanulni se volt időm, szóval drukkoljatok, hogy holnap irodalomból Csobi kegyelmezzen nekem és ne kelljen felelnem!
Megértem, ha sokan elpártoltak mellőlem, de azért remélem, hogy még maradtunk néhányan!

Nekik a hűségért ennél több is járna, de mivel mással nem tudok szolgálni, így ÍZELÍTŐ A SUNSET VIII. FEJEZETÉBŐL 2.:

"Néhányszor ki- és belélegeztem, hogy az izgatottságomat megtartsam magamnak, azután, eligazgattam a ruhámat – hogy minden klappoljon- majd kisétáltam a kanyarból, ami után meg is pillantottam Jacobot. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el felé rohanni, miközben a nevét kiáltozom, és fülig ér a szám. Magam mellé szorítottam a kezeimet, és csak reménykedtem abban, hogy a járásom így nem hasonlít egy sánta pingvinére. Magamban számoltam a lépéseket, és ebből megpróbáltam rájönni, hogy még milyen mesze van tőlem – tudom ez beteges, de már majd megvesztem azért, hogy megölelhessem, megcsókolhassam, vagy csak rámosolyoghassak. Az utolsó néhány méteren már nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, mire visszamosolygott. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy végignéztem rajta, majd hirtelen meg is állt, amikor ellökte magát a járművétől. Maga Jacob látványa is lélegzetelállító volt, de amitől igazán megállt bennem az ütő, az az volt, hogy nem a jól megszokott kopottas, kis piros kocsijával volt, hanem egy szép fekete csilivili motorral. Na jó, a szuper menő azért erős túlzás, de egy szépen karbantartott moci volt. Elég rég óta ki akarom már próbálni a motorozást, de apám hallani sem akart a dologról, így kimondottan örültem most.
Az utolsó néhány métert már ő tüntette el közülünk. Mikor elém ért megállt, mintha nem tudta volna, hogyan is folytassa, majd végül lehajolt és homlokon-csókolt. Furcsa volt a tegnapi heves csókja után egy kis puszival köszönni, de nem éreztem helytelennek, talán így volt tökéletes. Miután adott még egy puszit a hajamra is, visszahózódott, majd mosolyogva a szemembe nézett. Annyi szokatlan érzés kerített a hatalmába, amikor a sötétbarna szemek az enyémbe fúródtak, hogy az leírhatatlan. Nem sokat ismertem fel ezek közül, de a felhőtlen boldogságban, a feltétlen bizalomban egészen biztos voltam, ahogyan abban a cseppnyi tétovázásban is, amit Jake szemében láttam. Alig bírtam elszakadni tőle, teljesen megbabonázott, végül mégis elkaptam róla a pillantásom, és végigmértem a motort.
- Reach lenyúlta az autómat – suttogta, majd megfogta a bal kezem és maga után kezdett húzni.
- Ez csúcs! – böktem meg egy ujjal a fekete, kopott bőrülést, nem mertem jobban hozzáérni. Miután nem történt semmi már a tenyeremet is végig mertem húzni rajta, és lefogadom, hogy a lelkesedésem Jake-nek is szemet szúrt.
- Nyugodtan hozzányúlhatsz, nem harap – hogy az igazát bizonyítsa rávágott kettő a motor végére, majd megkerülte, kilökte a támasztékot és felpattant rá. Szájtátva bámultam a jelenetet, mert ennél dögösebb dologgal még életemben nem találkoztam. Jacobhoz eddig mindig a kis piros autóját kapcsoltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy van egy ilyenje is.
Ahogy végigmértem feltűnt, hogy csak egy fekete rövid ujjút, és egy halásznadrágot visel, ami valljuk be elég lenge ebben az időben. – Nem ülsz fel?
- De, persze. Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Mióta is motorozol? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mikor ráálltam valami pöcökre, hogy át tudjam dobni a lábamat az ülés felett, mert elég magasan volt. Pont beleillettem a Jacob mögötti részbe, mintha csak nekem lett volna kitalálva, viszont a kezeimmel nem tudtam mit csinálni.
- Kábé fél éve van meg ez a járgány, de már előtte is tudtam motorozni – magyarázta. Én még mindig a kezeimmel voltam elfoglalva, már kapaszkodtam az ülésbe, hátul valami fémbe, de sehogy sem találtam a biztonságos fogást, egészen addig, amíg két erős kéz hátra nem nyúlt, és nem húztam előre a kezeimet, majd kulcsolta össze őket a dereka körül.

...


Aprót ráztam a fejemen, majd megpróbáltam finoman lemaszatolni Jake arcáról az olajfoltot. A kérdezősködősdit úgy döntöttem, hogy átteszem egy későbbi időpontra.
- Majd legközelebb – dörmögtem, miközben papírzsepit húztam elő a kabátomból, hogy ledörzsöljem az arcáról a foltot. Úgy éreztem el kell tüntetnem a foltot, mintha ez lenne a képzeletbeli fal, amit el kell törölnöm ahhoz, hogy megnyíljon.
Nem válaszolt, a mai nap először burkolózott teljesen csendbe a garázs, az eső sem verte már a sárga tetőt, és így, hogy Jacob itt állt előttem, már a szerszámok csörgése sem törte meg a csendet. Az első kényelmetlen csend köztünk, furcsa, mert igazából nem voltam zavarban, csak nem tudtam, hogy mit kéne most mondanom, vagy tennem. A folt már teljesen elhalványodott, viszont Jake még mindig szótlan volt.
- Ígérem, elmondom! Elmondom, de még nem tehetem, még nem lehet – hadarta el egy szuszra, és a hangján halottam, hogy már ez is hatalmas előrelépés. Hogy már az ígérethez is komolyan át kellett gondolnia a dolgokat. Szó szerint fújtatott, mintha nagyon vissza kéne fognia magát. Végül lehunyta a szemeit és mély levegőkkel próbálta csillapítani magát, de amikor az orrnyergéhez emelte a jobb kezét, nekem is pislognom kellett, mert az úgy remegett, mint a nyárfalevél a hurrikánban.
Ösztönösen cselekedtem: megfogtam a kezét, adtam rá két csókot, majd lehuppanva mellé az aknába, átkaroltam a nyakát, a másik kezemmel pedig simogattam a vállát. Éreztem, ahogy ütemesen préseli ki magból a levegőt. Nem láttam még így senkit, aggódni kezdtem, mert mi van, ha ez egyfajta betegség. Lehet, hogy emiatt magas a hőmérséklete is.
- Jacob, elvigyelek orvoshoz? Jól érzed magad? – néztem mélyen a szemébe, ami félelmet, megrökönyödést és egy kis undort is tükrözött. Nem válaszolt rögtön, nekem meg kezdett az egekbe szökni az adrenalin szintem. – Billy tud róla? Bevigyelek a házba? – fogtam a kezeim közé az arcát, mire halványan elmosolyodott, majd diadalmas fény csillant a szemében, mintha valami hatalmas szörnyet győzött volna le, a remegése is kezdett alábbhagyni.
- Nincsen nekem semmi bajom – mormolta, de olyan volt, mintha kicsit ironikusan mondta volna. A kezei a derekamra tévedtek, majd egy hirtelen mozdulattal megint az akna szélén ültem, pontosan szemmagasságban Jake-kel. Olyan elterelő-hadművelet szaga volt az egésznek. "