Sunset - II. Fejezet

EGY SZERENCSÉTLEN NAP?!

Egész éjszaka nyitott ablak mellett aludtam – persze fülig betakarózva. De a hűs nyári eső illata - ami úgy fél kettő fele kezdett el esni – megrészegített, nem tudtam vele betelni. Reggel már össze-összekoccanó fogakkal keltem, de még ez sem tudta becsukatni velem csak a fél szárnyat. Hihetetlenül élveztem, hogy reggelre az egész szoba, eső illatban úszott. Persze ezzel együtt a hideget is megéreztem, szóval miután lefürödtem egy hosszú farmerral, és szintén hosszú ujjú pólóval indítottam, majd felkaptam még egy sí zoknit is, mivel a lábujjaim melegért imádkoztak. Aztán reggeliztem, illetve nevezhetném akár ebédnek is, mivel háromnegyed tizenkettőkor volt esedékes.
- Anyu, ma elmegyek Norah-val, segít nekem a tanulásban – motyogtam két falat között. Nem igazán tartottam szükségesnek, hogy engedélyt kérjek, de mégis csak én vagyok a gyerek.
- Hová mennétek? – éppen csak egy pillanatra nézett hátra, mivel éppen a palacsintát dobálta. Már vagy fél órája azt süti, néhány darab már tripla szaltózni is képes.
- Igazából, azt mondta, hogy megmutatja azt a helyet, ahol Ő szokott tanulni. – Felálltam és megtöröltem a számat egy konyharuhában.
- Jól van, menjél csak! Azért próbálj meg sötétedés előtt hazakeveredni, a kedvemért. – Az épp elkészült palacsintát rákanalazta a többi tetejére, miközben egy átható pillantást vetett felém.
- Persze, nem gondoltam, hogy sokáig tanulnánk! – vontam meg a vállam. A mosogatóba raktam a tányérom és néhány gyors mozdulattal el is mostam.
- Azt én sem! – majd hosszú szünetet tartott. Fogalmam sem volt, hogy mit akar ebből kihozni…
- Nem akarlak eltiltani az éjszakától – kezdte Anyu. Felém lépett kettőt, majd az elmosott tányért megtörölte a vállán lévő ronggyal és berakta a helyére. – Csak nem szeretném, ha eltévednél – sóhajtott egy nagyon, majd kicsit zavartan, vagy inkább zavarban folytatta. - Annyit akartam csak mondani, hogy ameddig nem ismered ki magad a környéken, addig inkább nappal közlekedj! – Ezek ésszerű érvek, miért ne fogadnék szót neki?!
- Oké, persze. Meg alapból is, hová mennék éjszaka? – Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy a suliig hátralévő három hétben lenne valami sötétedés utáni programom.
- Hát nagyon sok helyre, például bulizni, vagy randizni, vagy vásárolni, esetleg moziba - az ujjait egyesével kihajtogatva vette számba a lehetőségeket.
- Anyuuu – nyüszítettem. – Kivel buliznék, randiznék, vagy mennék moziba? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Randizni, mégis kivel? Két fiúval találkoztam eddig, az egyik Sam, aki, hát finoman szólva is majdnem kétszer annyi, mint én és Paul. Na, nem, ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.
- Hát bulizni és moziba mehetsz például Norah-val – vonta meg a vállát. – Paulnak pedig azt hiszem, hogy tetszel – mondta nemtörődöm hangon. Én viszont hangosan felnevettem, de nem igazán azért, mert annyira vicces lett volna a dolog, inkább olyan feszültség levezető kis nyivákolásnak nevezném.
- Anyu! Paul meg én?! Te tényleg azzal a Paullal akarsz összeboronálni, aki tegnap itt ebédelt nálunk? – költői kérdésnek szántam, de Anyu bátortalanul bólintott egyet. – Ezt te sem gondolod komolyan! – ledöbbentem. Anyu lehajtott fejjel próbálta eltüntetni a szeméből kiirtott remény könnyeit. Elszégyelltem magam, amiért ilyen nyíltan kimondtam, hogy mi a véleményem. Még hozzá kell szoknom, hogy Anyu nem Apu. Anyu emberi és barátságos, nem bánthatom meg így… – Anyu, Paul nem igazán az esetem – mondtam sokkal lágyabban, de elég határozottságot sűrítve ebbe a mondatba, ahhoz, hogy ne reménykedjen feleslegesen.
„Soha, soha, soha többé nem mondhatok neki semmit ilyen nyíltan!” – Új fogadalmam érdekében megpróbáltam valami ürügyet gyártani magamnak a távozásra. Aztán eszembe jutott, hogy este ki akartam nézni a kertbe megnézni azt a valamit, ami az ablakom alatt volt.
- Kicsit körülnézek a hátsó kertben – motyogtam gyorsan. Hátra arcot véve az előszobába startoltam, felhúztam a sportcipőm, ami ugyan már megszáradt, de a rászáradt vízcseppek szürke kis karikákat hagytak rajta, emlékeztetve rá, hogy nem éppen vízálló. Magamra kaptam a fekete kardigánom és a bőrdzsekim, ami elég praktikus, mivel lepereg róla a víz. Inkább hordom ezt egész télen, mint azokat a nagy, merev sárga izéket, amiket esőkabátnak hívnak. Pfuj! Hét éves korom óta nem tudják rám cibálni, pontosabban az óta, amióta az iskolában kicsúfoltak érte. Akkor eldöntöttem, hogy soha életemben nem lesz rajtam olyan többet. Azóta esernyő párti vagyok. Régen imádtam a színes kis vackokat, cica formájú, szívecskés, kék, átlátszó, virágos, nekem aztán mindegy volt. Nagyi folyton szerzett nekem valami extravagánsat, Apu meg a fejét fogta, amikor meglátta a legújabb szerzeményem. Már külön doboz volt nekik az ajtó mellett. Aztán szépen lassan kinőttem ezt is, azóta csak egy-egy darabot tartok. Ebben főleg a Nagyi halála játszott közre. Ő volt az, az ember, akiben feltétel nélkül megbíztam, akit imádtam, és akinek az akaraterejét csodáltam. Mindent túlélt, amit csak akart, ezért is haragudtam rá annyira a halála után. Úgy éreztem becsapott, hogy nem küzdött eléggé. Persze nem Ő tehetett az egészről, a szervezete mondta fel a szolgálatot és nem az elméje. A temetésén úgy zokogtam, hogy a papnak szinte ordítani kellett, ha azt akarta, hogy mindenki hallja. Azóta nem sírtam, egy könnycseppet se hullajtottam. Semmiért, se rossz, se jó dolog miatt. Imádtam az öreglányt, úgy ahogy volt. A réges-régi történeteit, azt hogy mindent kétszer kellett elmondani neki, mert nem hallotta és azt, ahogy az emberekkel bánt. Mindig is csodáltam, mert meg merte mondani a véleményét, amire én sosem lennék képes. Annyira hiányzik még most is, és bánom, hogy nem születtem korábban. Mindössze tizenöt évig ismerhettem. Az utolsó három évben, amikor élt, szinte minden délutánom náluk töltöttem. Megtanított főzni és egyet értett velem Cyntiával kapcsolatban. Tudom, szép hosszú életet élt, nyolcvannyolc évesen hunyt el, de ez engem akkor is mélyen megrendített. Azóta lettem a magam ura, azóta küzdök az álmaimért, hogy ezzel bebizonyítsam neki, hogy mennyire tisztelem, mindig próbálom a legjobbat nyújtani, és soha fel nem adni. A kedvéért – ahogy utoljára kérte.

Gondolataimból a hideg szellő ébresztett, amikor kinyitottam az ajtót. Az idő kegyes hozzám, mivel nem esik, csak a szél fúj. Ami felér a szemerkéléssel, mivel a magas fák ágairól így is rám fújja a vizet, annyi különbséggel, hogy így nem függőlegesen pötyög, hanem egyenesen bele az arcomba. A sáros talajon cuppogott az edzőm, egy két helyen kicsit bele is ragadtam a trutyiba, mivel ide hátra már nem járda vezetett, hanem egy kitaposott ösvényszerűség. A hátsó kertbe érve először a sziklakerten akadt meg a szeme, aztán azon, hogy az egészet az erdő határolja. Gyönyörű – ez jutott róla először eszembe. A hatalmas cédrusok és fenyők fenyegetően hajlongtak a szélben, fenyegetően, de elragadóan. A természet mindig is lenyűgözött, de New Orleans-ban nem igazán volt lehetőségem megcsodálni. A másik dolog, ami feltűnt, egy kis fehérre meszelt viskószerűség a ház mellett, közvetlenül az ablakom alatt. Ez volt az a szürke izé, aminek tegnap éjszaka csak a tetejét láttam, és miről nem tudtam eldönteni, hogy micsoda is valójában. Közelebb ólálkodtam, hogy megszemléljem korhadt fa ajtót, amit egy behajlított szög tartott a helyén. Egy ujjal arrébb pöcköltem a szöget, mire az ajtó szinte kiesett a helyéről. Akkorát ugrottam, hogy majdnem elnyaltam a nedves füvön, de még időben elkaptam a kis házikó ajtaját, ami így már tényleg majdnem leszakadt. A jobb kezemmel tartottam az ajtót, miközben bedugtam a fejem. Az első, amit megláttam, illetve éreztem, az rögtön egy pókháló volt. Visszarántottam a fejem, hogy gyorsan megszabaduljak a nem kívánatos fonaltól. Nem szeretem a pókokat, nem mondanám, hogy félek tőlük, inkább csak kerülöm őket. Levakartam a fejemről a pókhálót, aztán tanulva az esetből magam elé toltam a bal kezem és hadonásztam, hogy a többit leszedjem. Ez után ismét bekukkantottam, nem volt bent sok minden. Kerti szerszámok. Fűnyíró, vasvilla, gereblye, seprű, ásó meg a többi. Amolyan sufni szerű dolog lehetett. Kibújtam és lehelet finoman megemelve az ajtót visszaakasztottam a helyére. Két ujjam közé fogtam a szöget és amilyen gyorsan csak tudtam rányomtam, majd hátra léptem, egyet, kettőt és hármat. Mintha még mindig arra számítanék, hogy az ajtó kiesik a helyéről. Még kettőt léptem hátra, majd kifújtam magam és elhatároztam, hogy ehhez az izéhez sem nyúlok többet. Még a végén pont nálam szakad le. Egy csattanást hallottam az ablakom felől, reflexszerűen kaptam oda a fejem, de csak a huzat nyitotta ki a másik felét is. Éppen elindultam volna, hogy behajtsam, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza.
- Ari! Arielle! – Norah volt. Ő is megindult a hátsó kert felé, hallottam, ahogy cuppog a cipője.
- Itt vagyok! – intettem neki, amikor befordultam a ház sarkánál.
- Oh, a francba! –kiáltott fel. Nem esett le, hogy miért mondta, csak akkor, amikor elkezdte kirángatni a fekete virágos gumicsizmáját a legnagyobb sártengerből, amit valaha láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e rajta, vagy inkább segítsek neki. Végül odabattyogtam hozzá, vigyázva nehogy én is belelépjek a trutyiba.
- Add a kezed! – nyújtottam felé a sajátom. Nem habozott, belekapaszkodott a kezembe, majd kirántotta a lábát a dzsuvából. A kis sárdarabok mindenfelé repkedtek. Jó pár az arcunkra és a ruhánkra is. Felnevettem, miután letöröltem egy adag sarat az arcomról, egy használ zsepivel, amit a zsebemben találtam – biztos tavaly hagytam benne. Norah is így tett, majd nagy ívben kikerülte a sarat és elindult, vissza előre.
Követtem, a házunk előtt parkolt az ezüstszínű picike autó. Teljesen Norah-ás volt.
- Bemegyek a könyveidért! – azzal már szaladtam is be a házba. Felkaptam a fekete vállpántos tatyóm s már mentem is ki. – Szia, Anyu! Majd jövök! – kiáltottam még be Anyunak.
Norah már a kocsiban várt rám. Bepattantam - már amennyire hívhatjuk bepattanásnak. Bent jó meleg volt, és valami virágillatú légfrissítő. A tükörről egy megfakult, rózsaszín toll és valami gyöngy lógott le, egy bőrzsinórra fűzve.
- Ez mi? – böktem meg, mire elkezdett himbálózni.
- Szerencsét hoz. Még Aputól kaptam egészen kiskoromban – azzal rábökött egy másik hasonló bigyóra a kocsi kulcsán. – Ez Paultól van, szintén szerencsét hoz, vagy megvéd a bajtól, végül is mindegy.
- Nagyon szép! – Tényleg nagyon tetszett, olyan egyszerű és mégis sok mindent jelent. Noha, nem tudtam mi lett Norah Papájával, azt sejtettem, hogy most éppen nincs itthon.

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Ő a vezetésre koncentrált, én pedig bambultam. Szájtátva néztem a hatalmas fákat. Volt, amelyiknek a törzsét teljesen benőtte a moha – azok voltak a legszebbek. Néhol felbukkant egy-egy vadvirág, hogy kicsit színt vigyen az erdő zöldjébe, de ez elég ritka volt. Mindig is imádtam az ilyen helyeken túrázni. Egyszer, még alsóban, voltam egy nyári táborban, valahol északra New Orleans-től. Na, ott túráztunk, ilyen erdőkben. Lenyűgöző volt. Azóta rágtam Apám fülét, hogy menjünk el valami ilyesmi helyre nyaralni, de nem. Amióta Cyntia van, azóta irány a Nagyiék, nekünk. Ők pedig elmennek Kaliforniába, valamelyik felkapott tengerpartra. Aztán a fák ritkulni kezdtek és megláttam a hömpölygő, szürke óceánt. Ha a fákra az mondtam, hogy lenyűgöző, akkor ez mesés, fantasztikus. Annyira szép volt, hogy teljesen belefeledkeztem, így nem hallottam azt se, hogy Norah leállítja a motort és kiszáll a kocsiból.
- Hé, csaj! Gyere már! – Mosolyt illesztettem az arcomra, majd kikászálódtam az autóból.
Mellé siettem és együtt gyalogoltunk le egészen a kavicsos partra. Imádtam!
- Melyik fára ülünk le? – kérdeztem bágyadt hangon, mivel még mindig a vizet lestem. Szórakozottságomban a hajammal babráltam és a számat rágtam, miközben úgy vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Ohh, mi nem ülünk le! Itt… - azzal felmutatott a part végén lévő sziklákra, amik már az erdő lábánál álltak. A sziklák rettentő meredekek voltak, de nagyon szépek, ahogy megtört rajtuk az a halvány fény, és ahogy kicsivel bentebb az acélszürke hullámok hömpölyögtek.
- Már értem, hogy miért szeretsz itt tanulni! – makogtam. Norah megfogta a kezem és elkezdett futni. Én gyorsan pakolgattam a lábaimat, nehogy elkenődjek, Ő pedig elhagyjon útközben. Ebben a tempóban hamar odaértünk a sziklákhoz. – És most? – néztem rá kérdőn. A lábammal kapirgáltam közben a kavicsos homokot, amin még mindig látszottak a dagály hullámainak nyomai. A homok itt nem csak az óceántól volt vizes, hanem az éjszakai zuhitól is. Norah a sziklának lapulva próbált meg áttipegni a száraz homokon az óceán és a szikla között.
- Gyere már! – kapadozott felém.
Követtem a példáját és a sziklafalhoz lapulva próbáltam átegyensúlyozni a másik oldalra, miközben a figyelmem megint a tenger és az ég találkozására tévedt, valahova jó messzire. Beleszerettem ebbe a tájba. A szikla elfordult, így vele kanyarodtam én is. Egy másik part. Azt hittem ide jövünk, de Norah, már félig a sziklán volt. Ez az oldala annyival lankásabb volt, hogy már egy leomló lépcsőnek is befért. Én is utána eredtem, fel a tetejére. A szél belekapott a hajamba és a tenger sós illatával kecsegtetett, amikor felértem. A magas kicsit zavart, de könnyebb volt, mivel a szikla teteje, majdhogynem lapos volt.
- Hogy találtál ide? – suttogtam magam elé, amikor négykézláb kimásztam a szikla szélére.
- Kiskoromban rettentő sokat jártunk ide Paullal – magyarázta, miközben két ülőpárnát vett ki egy szatyorból. Eddig fel sem tűnt, hogy zacskó is volt nála. Hmm, ennyire lefoglalt volna a táj? Hiába, szoknom kell még, hogy egy ilyen mesés helyen tengődöm. – Aztán kinőttük egymást. Én maradtam a sima lány, Ő meg csatlakozott Sam-hez, tetkót varratott és kimászott éjszakánként az ablakon – keserűség csengett a hangjában. Biztos hiányzik neki a bátya! – Én mindig falaztam neki… Pedig tudtam, vagyis, azt nem, hogy mit csinál. Sosem mondta el… - azzal ledobta magát az egyik párnára és egy zsepivel elkezdte törölgetni a követ. Mellé kúsztam és levetettem magam a másik párnára. Kivettem a könyveket és próbáltam a tananyagra figyelni.
- Kezdjük talán a biosszal, az hamar meg van – rántottam meg a vállam, majd kinyitottam a könyvet a rózsaszín kis fülnél, ahol bejelöltem.
- Remélem nem a legbonyolultabb részt hagytátok ki! – mosolya ragadósnak bizonyult.
- Hát attól függ, hogy kinek mi a bonyolult – mondtam kissé lenézően, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Talán nem is akartam…
- Hé! – csapott vállon, majd jót nevetett. – nem tudom, hogy kinek kell segítség… - vonta meg a vállát a precízen elharapott mondat végén.
- Azt látod én se! – nevettem. – Na, de kezdjük!

A tanulással már két óra alatt kész voltunk. Norah remek tanár, se perc alatt a fejembe vert mindent. Sokat nevettünk egy-egy elrontott mondatomon. A sejtből lett sejk, és az anyatejből lett karamell tipikus gyorsfelelés közbeni bakik, amiket persze én is elhadartam. Norah rettentő jól szórakozott rajtam, én meg magamon. A biológia könnyű volt a földrajz pedig még ennél is könnyebb. Miután a tanulással végeztünk a tengert lestük és megpróbáltuk kitalálni, hogy melyik hullám lesz a nagyobb. Hat/öt arányban Norah nyert. A kis mázlistája! Aztán beszélgettünk időjárásról, Bredyről, Em-ről, Nináról és New Orleans-ról, valamint meséltem neki Kevinről, az én egyetlen jó barátomról. Kevin nagyon jópofa, kedves, aranyos, figyelmes és vicces. Egyszóval már- már tökéletes, a bökkenő azon van, hogy tizennégy éves kora óta Ő is belátta, hogy meleg. Kezdetben sokan elítélték, de engem nem zavart. Azóta elválaszthatatlanok voltunk, eddig. Kevin folyton nálunk lógott, vagy éppenséggel én nála. Az Ő szülei nem váltak el, sőt, eddig az övék volt a legszebb házasság, amit valaha is láttam. A fiukat is elfogadták, úgy, ahogy volt. Az apja villanyszerelő, az anyja pedig takarítónő. Mind a ketten nagyon rendes emberek.
- Hé, Norah! Szerintem lassan esni fog! – mutogattam a sötétszürke felhők felé, amiket az óceán csak még sötétebbre festett. – El kéne indulni!
- Igazad van! – felpattant. A hóna alá vágta az ülőpárnáját majd a kezét nyújtotta felém. Megfogtam, mire Ő felrántott. Én is leporoltam magam és összeszedtem a könyveket, majd beletuszkoltam őket a táskámba, a párnát meg Norah kezébe nyomtam.
- Holnap visszaviszem neked! – bezipzáraztam, majd elindultam lefelé. Norah is utánam szaladt, majd finoman rácsapott a vállamra.
- Bu! – sikkantotta, majd nevetve tovább vágtázott. Én is megszaporáztam a lépteimet. A lefelé menet jóval gyorsabbra sikeredett, mint a felfelé. Amikor leértem Norah mögé lopóztam és rácsaptam egyet a combjára, mire felsikított, de aztán elnevette magát és üldözőbe vett. Háromszor sikerült eltalálnia, nekem pedig még négyszer. A combom már bizsergett a rá mért ütésektől, de ezt leszámítva elég jól szórakoztam. Futottunk, az sem zavart, hogy a cipőm bázott, amikor a szikla mellett futottam el. Norah a nyomomban loholt. Már a part közepén jártunk, innen már láttam a kocsit, amikor kicsivel arrébb megláttam egy felhúzott lábakkal ülő lányt. Norah is megláthatta, mert megtorpant és irányt váltva a lány felé kezdett el futni. Én nem futott már, csak szép lassan sétáltam, nem akartam beleütni az orrom a dolgukba. De végül csak odaértem. A lány sírt, halkan, de azért eléggé rendesen, Norah pedig mellé guggolt.
- Hé, Em én annyira sajnálom! – simogatta a lány vállát.
- Nem… a… te hibád… az… az… átkozott Leah… volt – szipogta. Teljesen elvesztem. Mi van Leah-vel? Mit sajnál Norah? Nem volt időm végig gondolni, mert Norah megragadta Em vállát.
- Te ezt a maszlagot Leah-től szeded?! Emalica Saswina! Mióta hiszünk mi Leah-nek? – fújtatott Norah. – Nem emlékszel, amikor tavaly Seth egy hétig kullogott lehajtott fejjel, mert a nővére véletlenül túl hangosan pletykálkodott a szobája előtt? Ami mellesleg tiszta hazugság volt – idegességében az orrnyergét masszírozta, miközben a másik keze még mindig Em vállát szorította.
- De… most… komolyan… No – nézett rá, nagy kisírt szemeivel Em. Én megpróbáltam elszöszmötölni a hátuk mögött, lehetőleg láthatatlanul. – Nina… és… Emb… már… tavaly… is nyomult… rá… - hüppögte még mindig, majd letörölte a könnyit és megpróbált mély levegőket venni.
- Ha ezt Leah mondta, akkor nyugodtan abbahagyhatod a sírást és foglalkozhatsz azzal, hogy mit veszel fel hétfőn – kicsit visszavett a hangjából és átölelte Em vállát.
- Joh… megpróbálok! – már csak a beszéddel gyűlt meg a baja, a levegőt már zihálás nélkül vette. – De Leah… annyira hitelesen…állította… hogy… Emb és Ni… Nina együtt volt! – Ahh, már megint ez a Nina. Ha összeszámolom, akkor azt hiszem, eddig csak hat srácra hajtott, akiről Norah mesélt. Huh, akkor menyi lehet a valós szám? Egész életemben nem lesz annyi barátom, mint neki két hónap alatt!
- Embry nem hülye! Tudod ki feküdt volna le Ninával! Senki…
- Emb csak pasiból van… azt én… sem mondtam… hogy hülye! – motyogta maga elé Em. Az elkeseredettséget felváltotta a hangjában az a bizonyos számító hangsúly. Lemertem volna fogadni, hogy Leah ellen tervez valamit, vagy éppen Ninát folytja vízbe, gondolatban.
- Inkább nézz hátra! Bemutatok neked valakit! – Em ijedten kapta rám a tekintetét, én meg szinte belekövültem a hirtelen jött reflektorfénybe. – Ő, Ari! Tudod, Ms. Smith lánya – bökdöste Emalicát, aki most már bocsánatkérően pislogott.
- Arielle vagyok – próbáltam oldani a hangulatot egy bemutatkozással, de annyira közönségesen hangzott.
- Emalica – válaszolta, majd halvány mosolyt küzdött az arcára. – Bocs az előzőért – amikor ezt mondta a szeme megvillant és egy másodpercre ismét a fájdalom szikrázott benne. Legyintettem. Ekkor odaszaladt hozzánk egy labrador szerű kutya, a szájában egy bottal. – Muszáj volt valamit mondanom Anyámnak – magyarázkodott, amikor Norah kérdő pillantásába ütközött.
- Képzeld Ariellel magoltunk kicsit, fent a sziklán. Te, hogy ez a lány milyen bolond! – mondta játékosan. Eszemben sem jutott rá megharagudni.
- Hmm, ki beszél? Ms.Legjobbtanárvagyokaztsetudommiazasejtosztódás – mosolyogtam, majd ledobtam magam a lányoktól kicsit távolabb a homokba.
- Héé! Csak szimplán nem jutott eszembe! – védte magát, de azért mosolygott. Em is elmosolyodott.
- Ari, jól jegyezd meg, ha Norah valamit elront, mert nem sűrűn fordul elő! – átölelte a mellette nevető Norah-t.
- Felvéstem! – kocogtattam meg a fejem.
- Ha, már így kisveséztetek… - nevette Norah – akkor igazán eldobhatnátok a botot Joy-nak! – azzal felállt és megcsinálta, amit mondott. A nagyobbacska zsemleszínű kutyus pedig szinte kilőtt, ezzel felverve a homokot.
- Tudod mit? Este rászállok Paulra és pontot rakunk ennek a dolognak a végére! – mosolyogta Norah, de nem igazán nézett Em szemébe. – Amint Paul meghallja, hogy a kedvenc fogadott hugicájának problemája van, rögtön ugrani fog! Vagy, ha nem… Arról, majd én gondoskodom – kacsintott sejtelmesen. Em kifújta a levegőt és visszatartotta azt, ami ezzel kikívánkozott volna.
- oké – mondta végül, majd felállt és kihúzott a zsebéből egy telefont. – Mindjárt jövök, nem találjátok ki, hogy ki hív! – azzal elrohant, vagy tíz méterrel arrébb. Norah-val egymásra néztünk, majd bólintottunk.
- Embry – mondtuk egyszerre, majd felnevettünk és mind a ketten Em alakjára szegeztük a tekintetünket. Én személy szerint megpróbáltam az arcára koncentrálni, de ez nem igazán jött össze, mivel már igencsak sötétedett.
- Szerinted mit akar tőle? – suttogta Norah. Elszakítottam a pillantásom Em-től és Norah-ra néztem.
- Gőzöm sincs, de eddig semmi rosszat – visszafordultam a telefonáló felé, de Em már felénk igyekezett és csak úgy ragyogott.
- Na, mit akart? – kérdezte gyorsan Norah, majd lerántotta maga mellé Emt.
Em nem válaszolt rögtön, abban a bizonyos rózsaszín ködben volt, vagy legalábbis a szemei erről árulkodtak.
- Mozizni hívott – suttogta fátyolos hangon. Nem hinném, hogy Norah-nak válaszolt. Egyszerűen csak motyogott. – Kettesben, holnap…
- Iiiii! – Ennyit hallottam Norah felől, majd a visítozó lány Em nyakába vetette magát, aki a nem várt támadástól oldalra borult, egyenesen rám. Így végül én kerültem a homokba, illetve a homok belém, a számba és a ruhámba. – Bocsi, bocsi, bocsiiii – ugrándozott Norah. Ő már felfogta. Valószínűleg Em is ezt fogja csinálni, amint tudatosul benne a dolog.
- Randira hívott, engem… - suttogta. Kezd benne tudatosodni. – Engem! – Felfogta! Felugrott és Norah nyakába táncolt. Ott puszilta, ahol csak érte. Aztán rám is áttért, és én is kaptam néhány cuppanóst. A levakarhatatlan mosoly kiült az arcomra.
- Tudod, kire emlékeztetsz?! – kérdezte fecsegő hangnemben Em.
- Üüü –ráztam a fejem. – A Nagyidra? – találgattam félrebiccentett fejjel. Em és Norah egyszerre nevettek fel.
- Dehogy! Az öreglány egy banya! – kuncogta. – Tökre Jake-re! Esküszöm! Mármint nem a külsőd. Hogy is ne! – nevette. Norah pedig határozottan bólogatott mögötte. Én és az a Jake?  Soha, én nem hagynám ott a családom, valami pitiáner tini szerelmi bánatért. Mert mi más következtetésre juthattam volna? Talán üldözi a Chicago-i maffia?! Ugyan már!
- Igazad van! Nekem is jókedvem lesz, ha a közelembe jön – azzal Norah belebökött az oldalamba.
- Megvan az új aurafelelős! – bokszolt bele a vállamba Em.
- Húúú, de jó nekem! – hadonásztam a karjaimmal, mint a focimeccseken a gól után szoktak. Felkapcsolódtak az utcai lámpák ezzel megvilágítva a hármasunkat.
- Basszus! Sötét van! Norah, haza kell szállítanod, de nagyon gyorsan! Megígértem Anyámnak, hogy sötétedésre otthon vagyok! – az adrenalin szintem felszökött, az agyam pedig csak úgy zakatolt. Anyám még sosem szidott le, mire számítsak? Mennyire húzzam össze magam? Vajon nem kapott még szívinfarktust? Istenem, figyelhettem volna jobban is!
- Nyugi! Port Angeles-ben vannak. – Értetlenkedésem láttán magyarázkodni kezdett. – Hát, izé, Anyukát mondta nekem délután, hogy lehet, hogy bemenne, mert Tory körül akar nézni. És megkért, hogy ezt mondjam el neked, csak elfelejtettem – a cipője orrát bámulta miközben mentegetőzött. Kifújtam magam és visszahuppantam a homokba.
- És mikor jönnek?
- Anyud azt mondta, hogy, olyan kilenc fele.
- Ahh, az még fél óra! Ha, háromnegyedkor elindulunk, akkor még lazán otthon vagyok nem?
- De, simán! – válaszolta Em.
- Te tudod, hogy hol lakom? – kérdeztem döbbenten Em-től.
- Naná! Tudom, hogy hol lakik Norah! – Legszívesebben fejbe csapkodtam volna magam, amiért ilyen idióta vagyok. De látszólag a lányok jól mulattak rajtam. Legalább Ők…
Joy közben megint a lábunknál csaholt, hogy valaki megszánja egy dobásra. Most én voltam a soros. Felálltam és, amilyen messzire csak tudtam, elhajítottam a száraz, fehér fadarabot. Sikerült, olyan messzire dobnom, hogy nem is láttam.
„Remélem, Joy-nak jobb a szeme!” – nevetgéltem magamban.
- És honnan szalajtottak Ari? – kérdezte Em.
- Hát New Orleand-ból, de San Franciscoban születtem – mondtam gépiesen. Ezt már annyiszor kérdezték…
- Én még sosem voltam Seattle-nél messzebb – merengett Norah.
- Én is csak Takomáig – bólogatott Em.
- Nem nagy cucc. Sok kocsi, sok szmog, kevés mosoly! – összegeztem gyorsan, még mielőtt nagyon beleásnák magukat.
- Hol van már Joy? – kérdezte Norah. Gondolom érezte, hogy terelném a témát.
- Ahh, biztos megint talált egy mókus, vagy valamit… - sóhajtott Em. – Megyek és megkeresem!
- Segítek! –vágtam rá, majd utána szaladtam. Sietve haladtunk, és közben a nevét kiabáltuk. Végül kiértünk a lámpák által megvilágított térből. Viszont nyüszítést hallottam az erdő felől.  – Te is hallottad? – fordultam a telefonnal világító Em felé.
- Az erdőből – motyogta. Bólintottam, majd már futottam az is az erdő felé. Em a nyomomban volt, halottam, ahogy a kavicsok hozzádörgölőznek a cipője talpához, furcsa zizegős hang volt. Nem kellet egész az erdőig futnunk, mert Joy vágtázott ki belőle és meg sem állt egészen a még fényben futó Norah-ig. Mit láthatott? Joy tempójában fordultam meg.
- Szerinted mit látott? – kérdeztem Emalicától.
- Biztos csak valami nagyobb árnyékot. Rettentő félős – magyarázta, majd kifújta magát és visszasétált. Kételkedtem bene, hogy Joy ennyitől megijedne, de Ámen, ha Em mondja. Ő a gazdája, csak tudja. Újabb vonyítás halottunk az erdőből. Jóval messzebbről, de százszor hangosabbat. Megijedtem, nem is kicsit. Eddig még bele se gondoltam, hogy, ahol erdő van, ott van farkas is!
- Szerintem szedjük a lábainkat – ajánlotta Norah. Futólépésben indultunk meg a kocsi felé. Aztán még egy nyüszítés, ez már közelebbről. Ennyi kellett, mind a hárman, pardon négyen felkaptuk a nyúlcipőt. Rohantunk egészen Norah kocsijáig.
- Én kocsival jöttem! Sziasztok! – Em meg sem várta, hogy elköszönjünk. Átsprintelt Joy-val az oldalán egy kopott, piros kis autóhoz, majd kinyitotta a csomagtartót Joy-nak. Én is bepattantam az anyósülésre. Magamra csaptam az ajtót, majd nagyokat fújtattam. Sosem találkoztam még éhes farkassal, de nem is most akarok először.
- Pedig március óta nem hallottam felőlük – motyogta Norah. Kik felől? Csak nem a farkasokkal puszilkodik? Talán név szerint ismeri mindet?
- Csak hajts el és kész! – ütögettem meg a műszerfalat, mire indított és kisöpört a parkolóból. Az erdőből nem láttam sokat, ennél a sebességnél. A rádiót is benyomtuk, hogy ne halljuk, ha még egyszer üvöltenének. Én feszülten daloltam az egyik ismerős dalt, miközben Norah a kormányon dobolt. Csak úgy szeltük a betont. Méterről méterre. Majd megláttam derengeni a fehér kis házat az út szélén.
- Ahh, végre! Ez gyors volt Norah! – csettintetem elismerően. Ő kicsit elvigyorodott, majd lefékezett a ház előtt. – Kösz a napot! Tényleg élveztem!
- Igazán nincs mit! Tényleg! Nincs kedved hétfőn bulizni egyet velünk, meg a srácokkal? – Boldog mosoly suhant át az arcomon.
- Igen, persze! Vagyis, ja, lenne! – motyogtam, majd kikászálódtam a kocsiból. – Ezt még megbeszéljük. Na, rohanok! Szia! Jó éjt! – bevágtam a kocsiajtót és még integettem Norah-nak, amikor beállt a garázsukba, majd elindultam az ajtó felé. Automatikusan ráraktam a kezem a kilincsre és szinte koppant a fejem a járdán, amikor gondolatban fejbe vágtam magam.
„Most, hogy a fenébe jutok be?!” – sikítottam gondolatban.
Csak én lehetek ennyire idióta, hogy nem hozok kulcsot! Körbenéztem, de Anyám furgonjának még se híre se hamva.
- Szuper – mormogtam, majd levettem a táskám és ráültem. – Itt dekkolhatok, amíg haza nem jönnek! – morcosan összefontam a kezeimet a mellkasomon. Figyeltem az utcát, hátha befordul a kocsi, de semmi. Egy kiégett lámpa, szél, villanykapcsolgatás Norah-éknál, farkas vonyítás. Farkas vonyítás! Felpattantam és egy elmebeteg ötlettől vezérelve hátraszaladtam. A táskát átdobtam a vállamon, majd lemerevedtem.
„Hogy is gondoltam, hogy be tudok mászni?! Én hülye!” – azzal majdnem előre battyogtam, de az erdőből motoszkálást halottam. Nem akartam kísérteni a szerencsémet, ezért beszaladtam a sufni mögé. Leguggoltam és imádkoztam, hogy ne legyenek éhesek a farkasok! Aztán valami susmust hallottam. Hegyezni kezdtem a fülem.
- Te egy idióta vagy! – üvöltötte teli torokból az egyik.
- Le lehet szállni rólam! Hagyjatok békén! – üvöltött vissza egy másik, bár nem igazán tudtam volna megkülönböztetni a kettőt.
- Én örülök neki, hogy visszajöttél! Hiányoztál haver! – ez már sokkal örömtelibb volt. De ki jött vissza? És honnan? Ahh, túl sok nekem itt a megválaszolatlan kérdés.
- Kuss legyen Seth! – tromfolta le az első hang.
- Ne beszélj így vele! – második hang. Az első két hang tulajdonosai nem lehetnek valami, hú, de jó viszonyban. Várjunk csak, Seth… Ezt már hallottam. Seth! Seth! Seth! Leah öccse! Ez az! De mit keres Seth az erdőben?
- Hagyjátok abba! – dörrent egy negyedik hang. Ez a hang volt a legismerősebb. Olyan… hmm… Tuti, hogy hallottam már!
- Jake, örülünk, hogy visszajöttél, de legközelebb türtőztesd magad! – mondta a negyedik hang. Jake? Mármint az a Jake? Szóval Ő jött vissza, de mit keres Seth az erdőben, ezzel a Jake-kel?
- A magad nevében beszélj! – pufogta az első hang. –Már halálra aggódta magát! Tiszta idióta vagy! – Mintha csattanást is hallottam volna.
- Mi közöd neked hozzá? – megint a másodi hang. – Ha? Bökd ki!
- Belévésődtem! – kiáltotta az első hang. Mi az, hogy „belévésődtem”? Ezek tiszta idióták.
- Hogy mit csináltál? Hogy mit csináltál Te szerencsétlen? – üvöltötte megint a második hang.
- Belévésődtem – gúnyolódott az első. – Sógor…
Újabb puffanás, vagy inkább csattanás, még jobban összehúztam magam. Miért nem mennek el és veszekszenek máshol? Hátra vetettem a fejem, de azzal nem számoltam, hogy a létra nekicsapódik a falnak. Ijedtemben ugrottam egyet.
- Mi volt ez? – Azt már nem volt időm kisilabizálni, hogy melyik hang szólalt meg, mert már a létra közepén voltam. Felkapaszkodtam a kis házikó tetejére, és közben imádkoztam, hogy elég gyors legyek, na, meg, hogy Anyám nem csukta be az ablakom… Felguggoltam a háztetőre és iszonyatosan szerencsésnek éreztem magam, amiért a házunk nem volt egy felhőkarcoló, ráadásul a két szintet egy szegőléc is elválasztotta, tökéletes lábtartóul szolgálva. Az ablakom hála az égne nyitva volt. Az egyetlen bökkenő, az, hogy minimum egy méter van a két házikó között. Nem volt időm gondolkodni, belekapaszkodtam az ablakpárkányba és elrugaszkodtam. Próbáltam fékezni a lábam, ami halk puffanással érkezett meg a szegőléc fölé. A kezemben megfeszült minden izom, meg az egész hasfalam, ahogy próbáltam magam felhúzni, a fejem már belógott az ablakon, már csak a lábam kell. Kiegyenesítettem a kezeimet, és felnyomtam maga, majd fellendíttetem a párkányra a jobb lábam. Félig már feltérdeltem, amikor meghallottam a fák neszezését. Turbó tempóra kapcsolt a vérem és csak úgy száguldozott benne az adrenalin. Felkaptam a bal lábam is, majd bebucskáztam az íróasztalra. Lefejeltem a szék támláját és hangosan puffantam az asztal tetején, de bent voltam. Én! Sikerült bemásznom! Ekkor kezdett el lüktetni a fejem és a bal bokám, amit csak berántottam. Felnyögtem, bár próbáltam halkan csinálni a dolgot. Lentről, mintha nevetés szűrődött volna fel, de az is lehet, hogy csak hallucinálok, azért mert bevertem a fejem. Ülőhelyzetbe tornáztam magam az asztalon, majd lekúsztam róla. A székre vetettem magam és elnyúltam azon.
„Ilyet soha, de soha többé nem csinálok!” – újabb pont „Az ilyet soha többé” listámon… Bevésődés… Sógor? Mi az összefüggés? Talán valami gyagyás indián neve az eljegyzésnek? És miért nem örült annak, hogy ez a Valaki boldog? Mert annak kell lennie, ha hozzá megy! Ezek tiszta bolondok! Felálltam és a szekrényhez mentem, hogy felkapjak valami otthonias göncöt.
„Istenem! Én egy idióta vagyok! Mit mondok Anyámnak, hogy jutottam be? A farkasos- kémkedős-bemászós sztorit mégsem kéne elregélnem neki… Tuti kiakadna!” – becsaptam a szekrényajtót és odasétáltam a székhez, ledobtam a táskámat és úgy döntöttem hasznosan foglalom el magam: tanulok! Ez az tanulás! Norah! Már csak ki kell jutnom innen valahogy! Biztos van lent is ablak! Új ötletem reménnyel töltött el, lerohantam a nappaliba a táskával a kezemben. Kinyitottam az ablakot és reménykedtem benne, hogy a négy hang tulajdonosa már elhúzta a csíkot. Körülnéztem, de nem láttam mást, csak a fél méterrel arrébb lévő fát. Kicsúsztam az ablakon és talpra érkeztem. Ágaskodva beljebb húztam az ablakot, hogy ne hűljön ki a szoba. Hirtelen olyan boldog lettem, hogy legszívesebben fütyültem volna! Ugrándozva szaladtam át Norah-ék házához. A villany égett, szóval szabad a pálya! Csöngettem, kétszer. Felgyulladt a lámpa az előszobában, majd fordult a kulcs és tadamm! Paul nyitott ajtót! A mosoly rögön lefagyott az arcomról.
- Szevauuu kislány! – úgy csinált, mintha vonyítana. Ennek tényleg az agyára ment valami!
- Szia Paul! Norah-hoz jöttem – jelentettem ki, mire az én drága megmentőm megjelent a folyosó végén.
- Hát gyere be! – azzal arrébb állt a kis lakásban, de az ajtót nem engedte el. Kénytelen voltam átbújni a keze alatt. – Jó nagy az a púp a fejeden! – röhögött. A fejemhez kaptam, de nem volt ott semmi. Honnan szedi ezt Paul? Megráztam a fejem és inkább Norah mellé slisszoltam.
- Hát te? – bökött oldalba.
- Nem hoztam kulcsot, kénytelen voltam a ház előtt várni, de meguntam… - motyogtam, mire Paul felnevette. Ránéztünk, ind a ketten.
- Csak valami farkasos film megy – vigyorogta. Mit akar ezzel már megint?
- Jah, hát izé, dobd le magad! Paul természetesen átül a fotelba! – ez felszólítás volt, de Paul csak megvonta a vállát.
- Ahh, hagyd csak! Jó nekem a fotel is – azzal odabattyogtam és leültem. A Tv-ben egy baseball meccs ment! Azt hogy ennek mi köze a farkasokhoz, azt csak Paul tudja! Vagyis, ez most komolyan egy utalás lett volna?! Nem volt időm kitalálni, mert a mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Egy sms:

Szia Cica!
Remélem túlélted ezt a napot és nem zúgtál
le egy lépcsőről, mint tavaly, vagy ilyesmi…
Én nem, túléltem! Háhá! Siker Cica!
Boldog Péntek 13-át a Te Kevined!

 Itt a 2. fejezet! Még nem volt időm elküldeni Pancsinak, mert siettem! Holnap gólyatáborba megyek, ezért egy hétig biztos nem lesz friss, de utána újult erővel vágok bele! A hibákért elnézést! Remélem tudjátok, hogy hol járunk a történetben! Ha van kedvetek írjatok Hsz-t nagyon jó érzés, nekem!
Millió Pusz, Aly/Fanni Jó éjt!

Sunset - I. Fejezet

 SZOMSZÉDOS RUHÁSSZEKRÉNY

Anyu és én rövid idő alatt behordtuk a cuccokat az előszobába. Tory csak egy bőröndöt hozott be, majd beszabadult a szobájába. Én először a többi szobát akartam megnézni, ezért amint az utolsó táska is bekerült, felfedező útra indultam. Az előszoba szűk volt, de a konyhából átszűrődő fény elég világossá tette. A konyhába egy félkör alakú boltív alatt lehetett bejutni. Belépve elámultam, annyira más volt, mint Apáméknál. A berendezés régiesebb volt, fa pultok, csempével, és ugyan olyan színű fa asztal, székekkel. Az egész helységből áradt a melegség és a szeretet. A kis asztal közepén egy üvegvázában színes virágok voltak. Otthon ilyet nem lehetett, mert Cyntia allergiás a virágporra. Már is megkedveltem ezt a helyet.

Visszabattyogtam az előszobába, ott az első ajtó mögé bekukkantva a fürdőt véltem felfedezni. Sárga csempe, kis tulipánok a felső soron, zuhanyzó, és egy kényelmesnek tűnő kád, hatalmas tükör a falon, és mosdókagyló. A fogkefetartóra tévedt a pillantásom, amiben csak egy fogkefe árválkodott. Anyué, egyedül, pont, mint Ő, mert mi nem voltunk itt neki…

Kiskoromban folyton idegesített, hogy – mivel csak hárman voltunk – egy hely mindig üres maradt a tartóban, az anyukafogkefe helye. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha még mindig együtt lennének…

Többször előfordult az is, hogy egy felesleges fogkefét is beraktam a tartóba, hogy az apukafogkefe ne legyen egyedül. Csakhogy az apukafogkefének mindig is volt két kicsi keféje, míg az anyukafogkefe teljesen egyedül volt, eddig…

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, mivel lépések zaja szűrődött be a nyitva hagyott ajtón.

- Arielle, Kicsim! Kész a vacsora, Apád említette, hogy egy ideje nem eszel húst, szóval megpróbáltam összehozni neked valamit. Remélem nem lett olyan szörnyű. – Belenéztem az ajtóval szembeni tükörbe, és megláttam magukat. Annyi különbség, mégis, a vak is látja, hogy mennyire hasonlítunk. Ugyanaz a termék, csak más kiadás. A szemünk formája egyforma, csak a színe más egy kicsit. A hajunk színe mindkettőknek vörös, csak nekem kicsit barnásabb. Az alakunk is hasonló, csak az enyém kicsit soványabb.

„Tiszta Anyád!” – mondogatta Apu, de én csak most jöttem rá. Bár Ő sokkal csinosabb nálam, le se tagadhatna.

- Gyere! Menjünk, kihűl a vacsi! – A vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd kiment. Én is követtem, miután leoltottam a villanyt. Újra a barátságos konyhában találtam magam, annyi különbséggel, hogy a váza helyén most egy gőzölgő fazék tornyosult. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak! Otthon mindig én voltam a csicskás, mert Tory és Cyntia túl lusta volt, Apu pedig mindig engem kért meg.

- Segítsek valamiben? – kérdeztem végül, bár még így is kissé kényelmetlenül éreztem magam, amikor Anyu mindenfelé forgott, hogy időben levegye, vagy éppen felrakja a tűzhelyre a dolgokat.

- Szólnál Talyának? – motyogta, miközben még egy lábast lerakott az asztalra.

- Inkább Torynak szólítsd, a Talyát nem igazán szereti – mormoltam én is.

- Köszönöm – nézett rám hálásan, mire rámosolyogtam, majd megfordultam, és elindultam megkeresni a lépcsőt. Nem volt nehéz, a folyosó közepe tájékán volt egy kis kihagyás, amiben a szintén fából készült helytakarékos csigalépcső bújt meg. Tölcsért formáztam a két kezemből, majd felkiáltottam:

- Tory! Kaja! Most! – Majd mint aki jól végezte dolgát, egy bárgyú vigyorral az arcomon araszoltam vissza Anyához. Az öregecske falépcső minden lépéskor feljajdult, és egyet reccsent. Belépett a szobába a húgom, majd ledobta magát az egyik székre. Én jobban megfontoltam a döntésem, mert arra a székre ültem, amelyikről kilátás nyílt az ablakon keresztül az utcára, bár most a redőny miatt nem sokat láttam.

- Mi lesz a vacsi? – kérdezte lazán, és még a kezeit is keresztbe fonta a mellén. Én soha nem tudnék ennyire gátlástalan lenni, vagy nem is tudom, hogy mondjam… Nem is gátlástalan, inkább ennyire felszabadult. Tory mindenhol jól érzi magát, még ott is, ahol nem látják szívesen. Én egyszerűen kényelmetlenül érzem magam az ilyen helyzetekben, de persze idővel megszokom.

- Borsóleves és tejszínes csirkemell rizzsel, Arinak meg gomba – sorolta Anyu, miközben Ő is helyet foglalt, majd szedett nekünk levest; először Torynak, aztán nekem, és végül magának. Íncsiklandóan nézett ki. – Jó étvágyat!

- Neked is! – mondtam, majd nekiálltam.

A kaja nagyon finom volt, több tízezerszer jobb, mint az én gyenge kísérleteim a főzésre. Vacsi után felhordtuk a bőröndöket az emeletre. Anyu már megmutatta az Ő szobáját, amiben a zöld és a fehér szín uralkodott, valamint Toryhoz már becuccoltunk. Az Ő szobája barack színűre volt festve, piros kiegészítőkkel, és cseresznye színű bútorokkal, amolyan igazi belevaló csajszis szoba volt. Anyu nagyon eltalálta! Most következett az én szobám, ami a folyosó legvégén volt, és ennek több okból is örültem. Egy: ez a szoba van a legmesszebb Toryétól; kettő: ez a szoba van a ház sarkán, ami plusz egy, vagy két ablakot jelent.

Ráraktam szabad kezem a kilincsre, majd nagy levegőt vettem egy benyitottam. Sötét volt a szobában ezért nem láttam semmit. Beljebb tántorogtam miközben a kezemmel a falon tapicskoltam a villanykapcsolót keresve. A körvonalait fel is fedeztem az ajtóból beáradó fény segítségével, így odabotladoztam, mivel a két nagy sporttáska minden lépésemnél ellenkező irányból csapódott a térdeimhez, ezzel is hátráltatva. Felnyomtam a villanyt és abban a pillanatban tátva maradt a szám. A szoba uralkodó bútorja egy hatalmas franciaágy volt. Ledobtam a táskáimat, majd az ágyhoz sétáltam, hogy hozzáérjek a fényes, rózsaszín ágytakaróhoz, és a sötét fához, amiből maga az ágy volt. Elszakítottam a tekintetem az alvóhelytől, hogy körbepásztázhassam a szobát. A szekrények ugyan ilyen színű fából voltak, meg a pöttöm íróasztal is a sarokban. A falak halvány rózsaszínek, a plafonról pedig egy egyszerű fehér csillár lóg le, amin kis szivacsból készült lila és rózsaszín pillangók lógnak. Az utcai fény ide már nem világított be, viszont ez a szép lámpa tökéletesen kivilágította a szobát.

- Én hagylak is kipakolni – szólalt meg Anyu. Eddig fel sem tűnt, hogy az ajtófélfának támaszkodva áll, és nézi, ahogy a szoba hatására egy bamba mosoly jelenik meg az arcomon, de úgy láttam, tetszik neki, amit látott rajtam, mert Ő is mosolygott. Aztán hirtelen a homlokára csapott: - Majdnem elfelejtettem mondani, hogy meghívtam holnap ebédre a szomszédokat, Susanékat. Van egy fiuk és egy lányuk. Norah nagyon kedves, és az osztálytársad lesz, mivel bátorkodtalak beíratni a La Push-i gimibe. – Lesütötte a szemét az utolsó mondatnál, ami egy kicsit zavart. Vajon mennyi arra az esély, hogy két angol tanár legyen ebben a csöppnyi faluban? Imádom Anyut, nem azért, csak mind a kettőnknek könnyebb lenne, ha Ő nem tanítana engem. – Ugye nem gond? – Na, most lény okos Arielle. Nem bánthatom meg, és majdcsak hozzászokom…

- Nem! Persze, hogy nem! – próbáltam lelkesedni érte, de nem igazán győztem meg vele. – És megkapom az ötöst irodalomból évvégén, Ms. Smith? – megint felvillantottam azt a nagyon idióta mosolyomat, amit Anyu az előbb látott, mire kicsit felengedett, és elnevette magát.

- Majd meglátjuk, Kicsim! – legyintett, aztán kiment a szobából.

Mély levegőt véve a legnagyobb bőröndhöz mentem, hogy végre nekiálljak a kipakolásnak. Igazából nincs sok holmim, de kevés se. Ebben a bőröndben ruhák és cipők voltak. Apu azt mondta, hogy a nyári cuccaimmal ne vacakoljak sokat, hát igaza is volt. Ha itt ilyen idő van augusztusban, akkor milyen lesz mondjuk januárban. Borzalmas! Valószínűleg a kocsimat is el kell vinnem lassan szerelőhöz, mert meg fogok fagyni télen. Inkább folytattam a kipakolást és megpróbáltam nem fagyos óráimra gondolni.

Ruha… Ruha… Ruha… Cipő… Ruha… Karkötő… Ruha…

Az órára pillantottam, miután nagyjából elpakoltam a ruháimat, meg egyéb csecsebecséimet. Ledöbbentett, majdnem négy órán keresztül rendezkedtem, és még hátra van a fényképes szobrocskás és egyéb kütyüs bőrönd, amit még ki sem nyitottam. Úgy döntöttem, ideje lezuhanyozni, ezért felkaptam egy pizsamát, a törülközőm meg a fürdős tasakom, és megcéloztam a lenti fürdőt.

A folyosón nem akartam villanyt gyújtani, mivel Anyu és Tory már valószínűleg alszik, ezért belerúgtam a komódba és majdnem átestem a szőnyegen, de végül elkeveredtem a lépcsőig. Ott már fel mertem oltani a villanyt, szóval egyszerűbb volt a lejutás. A lenti folyosón majdnem átestem a saját edzőmön, de végül sikerült elbotorkálnom a fürdőig. A törülközőmet rádobtam a lehajtott tetejű wc-re a többi cuccot meg a mosogatógép tetejére. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A csapot langyosra állítottam először, hogy aztán majd feltekerjem forróra, a víz viszont baromi hideg lett, amitől felugrottam, és gyorsan elzártam, majd megnéztem a jelölést. Pedig jó irányba csavartam. Finoman megnyitottam, és a másik irányba csavartam, hála az égnek ez volt a jó. Elkezdtem folyatni magamra a forró vizet, ami úgy elálmosított, hogy szinte már a lábamon is alig álltam, ezért úgy döntöttem, elég a fürdésből. Kiszálltam, és megtörülköztem felkaptam a pizsim, és nekiálltam fogat súrolni. Ahogy fogat mostam végignéztem magamon is; vörös hajam csimbókokban lógott a hátamra, egészen göndörön, és sötétbarnán a víztől. Nem volt kedvem megszárítani ezért csak átdörzsöltem a törölközővel és kész, amit aztán kiterítettem a kád szélére, hogy megszáradjon, a tusfürdőmet pedig tapasztalatból nem hagytam a fürdőben. Mivel ha ott hagytam volna, akkor Tory se perc alatt elfogyasztja.

Visszacsoszogtam a szobámba, a fürdős cuccokat ledobtam az íróasztalra, leszedtem az ágyról a dísztakarót, amit pedig az íróasztal mellett lévő székre dobtam.

- Végre ágy! – suttogtam, majd beledőltem a hatalmas franciaágy közepébe. Ah, mennyire puha! Fordultam kettőt, és magamra húztam a takarót, aztán már durmoltam is.

***

- Hé! Ari! Keljél már fel! Na, nem hallod?! – kiabálta valaki közvetlenül a fejem mellől. Hunyorítottam néhányat, mert a fény nagyon belesütött a szemembe.

- Mi van? – mondtam rekedtesen.

- Gyere már! Karen mondta, hogy keltselek fel! – Elkezdte bökdösni az oldalamat, azt hiszem.

- Anyu – javítottam ki először is. – És hagyjá’ má’ aludni! – fordultam át a másik oldalamra, mit sem törődve vele.

- Ari! Keljél már fel! Mindjárt itt vannak a vendégek! – bökdösött most már erősebben.

- Mi? Hagyjá’ má’! Milyen vendégekről karattyolsz? – motyogtam, miközben elkezdtem dörzsölgetni a szemeimet.

- Tudod, akiket Kar… Anya meghívott kajálni. A szomszédok, vagy kik. – Aztán elkezdett szürcsölni valamit szívószálon.

- Jó-jó, csak hagyjá’ má’! Még húsz perc. – Azzal visszaereszkedtem a kényelmes párnáim közé, de Tory csak nem hagyott tovább szundizni. Felugrott az ágyamra és ugrálni kezdett mellettem. – Takarodjál már arrébb! – kiáltottam rá dühösen, majd felültem. Tory arcán győzedelmes mosoly táncolt. – Na jó nyertél, de akkor legalább hadd öltözzek fel! – enyhültem meg egy kicsit, kikászálódtam a puha ágyamból. Nyújtóztam még egy párat, majd jelentőségteljesen a még mindig az ágyam szélén ülő Toryra néztem. – Kifáradnál? – Még mindig vigyorogva felállt, majd végre elhagyta a szobámat. A gardróbhoz sétáltam, hogy keressek valami alkalomhoz illő göncöt, miközben tök büszke voltam magamra, hogy sikerült kicsomagolnom a ruháimat tegnap este. Nem vacakoltam sokáig, kikaptam egy fehér trikót, mivel a lakásban meleg volt – és reméltem, hogy Anyu nem kerti sütést tervez –, hozzá pedig egy indigókék koptatott farmert. Cipőt nem húztam, mert bentre minek, zokniban és papucsban pedig utáltam lenni. Fogtam a fogkefémet, a fésűm, meg egy hajgumit, és levonultam.

- Jó reggelt Kincsem! – mosolygott rám Anyu a konyhából, amikor elhaladtam mellette.

- Neked is! Van még időm reggelizni, vagy inkább várjam meg az ebédet? – ragadtam le kicsit az ajtóban és megpróbáltam kivenni a mikró kijelzőjén lévő időt, de hiába erőlködtem, nem láttam a kis kék számokat. Anyu is rápillantott, és mivel Ő sokkal közelebb volt, az időt is le tudta olvasni.

- Dél lesz tíz perc múlva, az ebédet negyed egyre saccolom, Susanék pedig félre jönnek. – Gyors fejszámolást végeztem; huszonöt perc, mire kész a kaja, és negyven mire a vendégek ideérnek, plusz az üdvözlés, és a jópofizás az megint tizenöt perc, szóval egy óránál hamarabb nem igen jutunk az asztalhoz.

- Azt hiszem, elrágcsálok egy almát – motyogtam, aztán eszembe jutott, hogy almát nem igazán szabad a fogmosás tájékán rágcsálni, úgyhogy erről is lemondtam, és inkább bevetettem magam a fürdőbe, hogy eltereljem a figyelmem. A nappaliból valami kölyökadó szólt. Naná, hogy Tory Tv-t néz. Apunál is mindig ezt csinálta, le sem lehetett vakarni azokról az idióta mesecsatornákról. Még azt mondom, ha valami értelmeset nézne, de ilyeneket! Szerintem a legvagányabb mesék még mindig a SpongeBob és a South Park, ezeket gyakran kukkolom én is, bevallom. De amiket Tory képes nézni! Idiótán megrajzolt emberkefélék ugrándoznak egy nagy rózsaszín izén. Szörnyen izgalmas… Ah, inkább bevonultam a csendes fürdőszobai magányba. Fogat mostam, és lófarokba kötöttem a hajam, majd jó sok hajlakkal rögzítettem, hogy ne álljon ki, és ne kelljen megkeresni a hullámcsatjaimat. Most, hogy ezzel is megvoltam, megint elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy mit is egyek; az alapötletet, hogy egyek, már a hasam is támogatta, egyre nagyobb mordulásokkal. Visszavittem a motyómat a szobámba, miközben megfogalmazódott bennem a reggelim. Egyszerű kaja, lekváros zsemle, már csak abban kellett reménykednem, hogy van itthon lekvár. Apánál mindig volt, mert Nagyi, mielőtt meghalt – ez két éve volt –, annyi lekvárt főzött be, amennyivel az egész világ kibírhatta volna a világháborút. Különböző ízűeket, és minden évben kicsit máshogy. Még a nyálelválasztásom is beindult.

- Anyu! – mondtam miközben még csak a lépcsőn jöttem lefelé.

- Hmm? Mondjad! – felelte kicsit hangosabban.

- Van lekvárod? – mondtam immár a konyhába érve.

- Azt hiszem, találsz még egy üveg Sue Clearwater-féle lekvárt a spájzban. Talán a negyedik polcon – mutatott a konyhából nyíló kis ajtóra. Eddig fel se tűnt, hogy itt van, pedig már csak a folyosó formájából is fel kellett volna fedeznem, hiszen emiatt a kis kamra miatt nem fért el a rendes lépcső. Kinyitottam az ajtót, és alulról számolva a negyedik polcon elkezdtem körbetekintgetni. Tartós tej, liszt, cukor, ásványvíz, bor, szódás patron és egy rozsdás szódásüveg. Lekvár sehol. Már kezdtem feladni, de aztán fentről is megszámoltam a negyedik polcot, ami kettővel efölött volt. Tészta, tészta, ketchup, mustár, majonéz, rágó – na, ezt megjegyzem –, és végül ott volt az, az egy kis üveg meggy lekvár, legalábbis a címke lapján. Boldog mosollyal az arcomon megragadtam, és kivittem a konyhába.

- Látom, megtaláltad – mosolygott Anyu is.

- Szerencsém volt – vontam meg a vállam, miközben megpróbáltam felfeszíteni az üveget, amire valaki nagyon jól rácsavarta a tetőt. Feszegettem, megfordítottam, lefektettem, bal kézzel is próbáltam, de semmi, végül egy éles kést fogtam és bedugtam a fedő alá, mert az ilyen elvetemült lekvárosüvegeken már csak ez segített. Forgattam össze-vissza, de semmi. Olyan erősen szorítottam a tetőt és alá a kést, hogy az kicsit meggörbült.

„Csak még egy próba!” – ígértem magamnak, majd még egyszer végig karistoltam a kés hegyével a tetőt, és végül pukkant. Belőlem meg akkora elégedett sóhaj tört fel, hogy azt akár nevezhetjük cunaminak is, mivel a falon lévő zsepitartóból kiesett néhány. Elégedetten kentem meg a friss zsemlémet lekvárral, majd leültem az asztalhoz, és szórakozottan majszolgatni kezdtem. Figyeltem jobbra, balra, hallgatóztam, szuszogtam és még tüsszentettem is egyszer, aztán a zsemle elfogyott, én meg rádöbbentem, hogy a reggelimmel elment húsz perc, és hogy három percem van megmosni a fogamat, amíg nem érkeznek meg a szomszédok. Villámsebességgel kapaszkodtam fel az emeletre, hogy aztán ugyanígy sprinteljek a fürdőbe, hogy aztán ott majdnem hasra essek a küszöbben, de végül időben kész lettem. Éppen lehuppantam a konyhában a kisajátított székemre, hogy kicsit kifújjam magam, amikor éles hangon megszólalt a csengő. Ijedtemben majdnem lefordultam a székről, Anyu persze csak mosolygott, majd jelentőségteljesen rám nézett.

- Arielle, drágám, kinyitnád az ajtót, az én kezem még ragad! – Azzal a csuklójával a folyosó felé lökött. Kevés hátsó szándékot is éreztem a dologban. Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, de útközben egy vörös libbenés megelőzött, mire felfogtam, Tory már az ajtót nyitotta.

- Csókolom – mosolygott a szép kontyba fogott hajú, kicsit már ráncos indián nőre, aki valószínűleg Susan lehetett.

- Szervusz. – Tory a kezét nyújtotta, de Susan lehajolt, és arcon puszilta, majd rám emelte a tekintetét, és egy meleg mosolyt villantott felém, amit kicsit halványabban ugyan, de viszonoztam.

- Jó napot! – mondtam illedelmesen, majd a pillantásom a mögötte álló lányra és fiúra tévedt. Amint a fiúra néztem leesett az állam. Paul volt az, az a Paul, aki tegnap olyan mérhetetlenül bunkó volt. Amikor meglátta, hogy kidülledt szemekkel bámulom, egy önelégült vigyor borította be a képét, amit legszívesebben saját kezűleg töröltem volna le onnét. Inkább elkaptam a pillantásom róla és a lány felé fordultam. Szép lány volt. Sötétbarna haj, kávészínű szemek, és halvány réz színű bőr. Ellentétben a bátyjával, Ő visszafogottan mosolygott, miközben Ő is végig mért.

- Szervusz, Kedves! – Azzal hozzám is odasétált, és egy puszit nyomott az arcomra, majd úgy fordult, hogy Tory is lássa. – A nevem Mrs. Susan Laskhar, ők pedig a gyermekeim. Az én nagy fiam, Paul. – Kelletlenül megint ráemeltem a tekintetem, Torynak viszont meg sem kellett mozdítania a sajátját; még mindig Pault leste. – És az én kicsi lányom, – Itt az Ő kicsi lánya fintorgott egyet. – Norah.

- Szia! – köszönt először Torynak, majd felém pillantott és nekem is integetett – Hello!

- Szia! – intettem vissza kedvesen mosolyogva, majd a bátyja felé fordultam – Csá! – Ezzel Pault lezártnak tekintettem, de az még mindig mosolygott, mintha még szórakoztatná is a viselkedésem. Kétségkívül így is volt, de a húga persze nem tudott semmiről, ezért furcsán méregetni kezdett, majd a bátyjára nézett.

- Lefogadom, hogy találkoztatok már! – Nem kérdezte, hanem mondta, majd felsóhajtott, és megkerülve a még mindig bambuló Toryt, felém közelített.

- Cső! – mondta Paul is, majd Ő is beljebb fáradt.

- Miből gondoltad, hogy találkoztunk már? Lehet, hogy csak irtó bunkó vagyok – kérdeztem mosolyogva Norah-tól, aki erre mindent tudóan rám nézett.

- Paulnak van egy stílusa, amit még én sem mindig tolerálok. – A hátunk mögött valaki felmordult. – Másrészt pedig, nem úgy nézel ki.

- Igazad van, tényleg találkoztunk már – bólogattam végül, majd Norah oldalán elindultam a konyhába. Bent már nagyban ment a diskurálás, hogy vajon, hogyan is futottunk össze Paullal, a beszélgetést pedig olyan mosolyogva, és bizalommal, reménnyel teli szemekkel folytatta a két pletykakorszakból már kinőtt nő, hogy azt hittem, már az esküvőnket tervezik, aztán eszembe jutott a húgom, aki valószínűleg ennek még örülne is! Paul Tory előtt cammogott be a konyhába, majd ledobta magát a székemre. Az Én Székemre. Ha nem Ő lenne a vendég már lelökdöstem volna róla. Igazából nem is Paul idegesített, hanem az a bárgyú mosoly a képén, amit tegnap még nem láttam, mert akkor morcos volt, inkább.

- Na, gyerekek asztalhoz! – tapsolt egyet Anyu, majd elénk rakta a gőzölgő fazekat. Tory természetesen Paul mellé csüccsent, mellé Norah, a másik oldalra Susan és Anyu, így kénytelen voltam elfoglalni a másik asztalfőt vele szemben. Szuper! Anyu mindenkinek készségesen szedett, amikor Norah válláról lecsúszott egy táska, ami eddig fel sem tűnt. Egyszerre kaptunk utána, de az már kiborult. Tankönyvek voltak, másodikos tankönyvek, Norah nevével.

- De drága vagy, Norah! Hát nem felejtetted el? – kérdezte Anyu és a hangjából sütött a hála, pedig én azt hittem, hogy Norah biztos azért hozta át a könyveket, hogy Anya segítsen neki felkészülni az iskolakezdésre, ameddig már csak három hét volt hátra.

- Igazán nincs mit, Ms. Smith – motyogta Norah, miközben a földről szedegettük a könyveket.

- Arielle, kicsim, Norah azért hozta át a könyveket, hogy fel tudj készülni erre az évre, ha esetleg a régi iskoládban kiesett volna valami, amit ők tanultak – ecsetelte Anyu, közben pedig folytatta a felszolgálást.

- Oh, hát, köszi! Akkor add csak ide őket, felviszem a szobába. – Norah a kezembe nyomta az Ő kupacát az általam felszedett könyvek fölé, én meg felvittem őket a szobámba, ahol ledobtam az íróasztalra.

Mire visszaértem a konyhába, ott már javában csörögtek a kanalak, így én is gyorsan leültem, és nekiálltam a húslevesemnek, amibe Anyu persze nem szedett szopogatni valót. Norah mellettem illedelmesen rágcsálta a csirkeaprólékot Toryval együtt, az egyedüli, akinek a csöndben evéssel meggyűlt a baja, az Paul volt. Egyre jobban kezdett az agyamra menni és, ha belegondolok, hogy szomszédok leszünk… Ajjaj neked, Arielle…

- Hmm… Karen, lehet… még… kérni… - cuppogta, miközben valami csontot bányászott ki a szájából. Norah, körülbelül mint én Tory helyett, úgy szégyellte magát a bátyja helyett, mivel lehajtott fejjel próbált lapulni, és Paul kijelentésére még lejjebb csúszott, miközben a fejét ingatta. Én is így éreztem magam, mert Tory még mindig gátlástalanul nézte az izmos bicepszet, amin megfeszült a fekete rövid ujjú póló, kihangsúlyozva ezzel viselője edzettségét. Akármennyire is nem szimpatikus belül Paul, azért az meg kell hagyni, hogy elég jól néz ki. Inkább én is a lapulást választottam, miközben lefelé csúszva a széken véletlenül belerúgtam Norah lábába, aki ere felkapta a fejét és rám nézett, én meg tovább folytattam a süllyedést, amikor Torynak a szája is nyitva maradt, mert Paul felnyújtott kezekkel nyújtózni kezdett, mire megfeszültek az izmai. Norah is arra felé pillantott, majd rám nézett.

- Borzalmasak! – suttogtam úgy, hogy csak Ő hallja.

- Annál is rosszabbak! – válaszolta Ő is, majd heves fejrázásba kezdtünk, hogy alá támasszuk a saját, és a másik állítását is, aztán ezen hangosan felnevettünk, mire mindenki furcsán nézett ránk.

- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte barátságosan Susan.

- Igazán semmi, Anyu – válaszolta a kelleténél talán kicsit gyorsabban is Norah, akiben cinkosra leltem.

- És hogy ízlik az ebéd, fiatalok? – nézett végig a társaságon Anyu.

- Szerintem baromi jó! – csapott finoman az asztalra Paul; olyan érzésem volt ettől a mozdulattól, mintha bútorkímélő üzemmódban lenne, amire az is ráerősített, hogy Susan összeszűkült szemekkel nézett rá.

- Nekem is nagyon ízlik! – válaszolta egyből Tory is, miután lecsekkolta a mellette ülő Izom arckifejezését. Én csak hevesen bólogattam, mikor én következtem.

- Nagyon finom, Ms. Smith! – Norah, és a bátya ennél jobban azt hiszem, már nem is különbözhetne. Mert amíg Paul egy tapló, akit valószínűleg nem tanítottak meg enni az óvodában, addig Norah nagyon kedves, és barátságos, olyan lány, akivel szinte mindenki megtalálja a közös hangot. És ebben majdnem száz százalékig biztos vagyok.

Az ebéd további része csendben telt, ha eltekintünk Paul cuppogásától és egyéb zörgéseitől.

- Átnézzük a tananyagot? - dobtam be a mentőövet, mivel a csend kezdett kínos lenni. Norah szinte azonnal rábólintott.

- Hát, nekem lépnem kéne! Megígértem Samnek, hogy benézek hozzá, ha itt végeztem – pattant fel Paul, majd megropogtatta a kezét és ásított egyet. – Finom volt az ebéd, Karen. Örülök, hogy találkoztunk, remélem, sokáig boldogítjuk még egymást! – Megint az az öntelt vigyor!

- Sajnos – motyogtam. – Én is örülök – mondtam kicsit hangosabban, de nemigen akaródzott kimondanom, szóval a szavaim nem passzoltak a hangsúlyoz.

- Finom volt, köszönöm! – mondta illedelmesen Norah, majd betolta a székét, és a vezetésemmel elindultunk az emeletre. A szobámba érve ledobtam magam az ágyra, Norah viszont csak állt megszeppenve a küszöbön.

- Gyere már beljebb! - mordultam rá játékosan, mire mosolyogva beljebb lépett, és leült az íróasztalhoz tartozó székre.

- Néha úgy érzem, Paulnak nincs szégyenérzete, és az Ő részét is nekem adták – motyogta maga elé.

- Tudom, hogy mire gondolsz – sóhajtottam. Közben aprókat ráztam a fejemen, hogy az elmúlt néhány év szörnyen kínos emlékei eltűnjenek, de sajnos nem így történt. – Tory is ilyen. Nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de amikor csak tehette, Pault bámulta, vagy éppenséggel nyíltan flörtölt vele. – Még mindig kiráz ettől a hideg.

- Hát, az tény, hogy furcsa látvány volt. – Azzal közelebb húzta a gurulós széket, én meg ülőhelyzetbe tornásztam magam, és elkezdet piszkálni Willy fülét. Szegény nagyon rojtos már, de nincs szívem kidobni. - De engem inkább az irritál, hogy Paul hagyja. Végül is, Ő az idősebb…

- Ahogy elnézem, nem is kevéssel – motyogtam.

- Kívül huszonöt, belül öt, de ennek az átlaga nem igazán huszonkettő – nevette.

- Én kb. annyinak tippeltem első ránézésre – vontam meg a vállam.

- Ha eltekintesz attól, hogy néha szörnyen bunkó és tapintatlan, valamint az egója az elmúlt másfél évben a bandájuk számával arányosan növekedett, egész kedves, és vicces tud lenni.

- Banda? – Közelebb araszoltam az ágy végéhez, ugyanis kezdett érdekes lenni a téma.

- Banda, igen. A legtöbbjük csak nagyra nőt bohókás kamasz. – Norah ajkára mosoly ült ki, amit valamilyen régebbi emléknek tulajdonítottam. – Sam, amolyan veze…

- Mármint Sam Uley? – csillant fel a szemem az ismerős név említésekor.

- Talán ismered? – csúszott közelebb Norah is.

- Csak futólag – legyintettem. – Tegnap nem csak a bátyáddal futottam össze. Sam igazán… kedves – nyögtem ki végül. Sam tényleg kedves, de olyan érzésem volt a közelében, mintha le kéne térdelnem, és egy nagyobb pálmalevéllel addig legyeznem, amíg azt nem mondja, hogy elég.

- Sam amolyan bandavezérféle, tekintélye van – bólogatott.

- Tekintély – ízelgettem a kifejezést, de eléggé helyénvalónak találtam. – Igen, azt hiszem, abból nem kevés van neki.

- Valakinek kordában kell tartani a hozzá csapódott srácokat. De azt még mindig nem tudom, hogyan is futottál össze Paullal. – Kérdő tekintete az arcomat fürkészte, mintha a válasz oda lenne írva.

- Igazából eltévedtem, Anyu meg foglalt volt, mármint telefonon. Egyszer csak Tory kivágta magát a kocsiból, és ott voltak. Sam készségesen útbaigazított, a bátyád meg úgy állt ott, mintha karót nyelt volna – heherésztem. Bár tegnap nem így gondoltam, amikor felnéztem Paulra.

- És mi volt a hirtelen költözés oka? – érdeklődött kedvesen. Nem is tudhatta, hogy mennyire kellemetlen emlékeket idéz fel ezzel. – Persze, ha nem akarod elmondani, akkor ugorjunk. – Csalódottság, ez költözött a szemébe. Mégsem hagyhattam ennyire válasz nélkül a kérdését.

- Igazából a mostohaanyám, Cyntia, nem igazán kedvelt minket, és most végre sikerült lepattintania – motyogtam. Elterelő hadművelet, ez kell most ide. – Mesélj egy kicsit arról a Bandáról. – Mosolyt erőltettem a számra, ami hevesen tiltakozott ez ellen, de én győztem.

- Hmm, hol kezdjem? – kérdezte inkább magától, mint tőlem. – Sam, kezdjük talán vele.

- Kezdjük. – A téma megint kezdett érdekelni.

- Sam a Banda vezére, kedves meg minden, de bosszantóan alárendeltnek érzed magad a közelében. A menyasszonya, Emily nagyon aranyos. Aztán Jared, Ő volt a második a csapatban, Paul előtt, ha jól tudom, de ez nem biztos. Végül is lényegtelen. Paullal nagyon jóban vannak. Jared imád szívatni, Paul meg adja alá a lovat. Általában Kim, Jared barátnője siet a segítségemre, és rakja helyre a fiúkat. A kibékülés – veszekedés nélkül is – édes, mint tudjuk – kacsintott rám, ezzel kellőképpen sokat mondva, de a lényeget mégis csak cenzúrázva. – Aztán Paul, Őt nem kell bemutatni. – A kezével közben az ajtó felé mutatott, mintha ezzel alátámasztaná a mondandóját, felidézve az ebédet. – Embry, Ő rettentő jópofa, folyton hülyéskedik és imád fogadni, viszont sosem méri fel kellőképpen a dolgot, szóval élmény vele fogadni. Párszor nyertem már el tőle pénzt, pizzát, vagy csak simán mondhattam neki, hogy én megmondtam! – Egyszerre nevettünk fel. Embry emlékeztetett egy régi ismerősömre, Kevinre, Ő is pont ilyen karakter volt, de mindig jót mulatott magán. – Jake, Ő Embry másik fele, a szerencsésebb, ami a fogadásokat illeti, de az életben eléggé rájár a rúd. Lassan már egy hónapja, hogy elszökött, vagy elment, nem tudom. Pedig Ő volt a csapat aura felelőse, ha mellé állsz az ezer wattos mosoly garantált, és még vésővel se lehet onnan leszedni. Vagyis ez volt Jake régen, aztán megváltozott, és élő hullaként kezdett el mászkálni, majd eltűnt. A vicc az, hogy a fiúkat mintha nem is zavarná. Szerintem tudják, hogy hol van. – Elmerengve hallgattam, amit mesélt. Vajon mi történhetett Jake-kel, hogy ilyen drasztikus megoldást választott? Hát nem gondolt a családjára? Vajon az Anyukája hány zsepit sírhatott tele fia eltűnése miatt?

„Felelőtlen” – ráztam meg a fejem.

 - Quil, Őt is nagyon bírom, mondjuk, amióta folyton Claire-t pesztrálja, azóta kicsit visszaesett a szememben. Még a világ legtündéribb bátyja sem engedné meg a kishúgának, hogy marékszámra tépje a haját, miközben az oldalát rugdossa, és azt kiabálja „Gyíí Paci! Gyíí!” – Elképzeltem a jelenetet, és hangosan felnevettem, Norah pedig velem együtt kacagott. – Leah, a társaság egyetlen női tagja, akiről megvan a véleményem. Tudom, hogy Sam évekkel ezelőtt dobta, de azért ez már sok. Leah mellett egy normális ember sem bírja ki öt percnél tovább. Folyton nyavalyog, és sérteget, ha nem éppen a saját gondjait darálja. Huh! – Norah olyan erővel fújta ki a bent tartott levegőt, hogy szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy hová kívánja Leah-t. – Seth, Ő tökéletes ellentéte a nővérének, kedves, figyelmes, és vicces. Egyszóval tündéri. Ráadásul mindig lehet rá számítani, talán Őt viselte meg a legjobban Jake eltűnése. Collin és Brady, ha nem tudnám, hogy mindketten a nőkre vannak beállva, akkor azt mondanám, hogy egy öreg házaspár. – Ezen jót kuncogott, nyilván valami szép emlék fűzte a pároshoz. – Ráadásul Brady annyira, de annyira jól néz ki! – Felfelé fordította a fejét, miközben ezeket a szavakat szinte kipréselte magából. Értem már, merről fúj a szél.

- Tetszik neked, igaz? – próbáltam finoman rákérdezni, ami úgy látszik, sikerült is.

- Jobban, mint kéne – helyeselt. – Tudod, annyira vicces, és helyes és jól néz ki, és kedves, és bohókás, és erős, és ahh – nyögte, miután a levegője elfogyott.

- Vegyél levegőt is! – mosolyogtam rá, mire megkaptam azt az ezer wattos mosolyt, ami elméletileg Jake kiváltsága. Vajon melyik névnek a rövidítése a Jake? Talán Jackson? Nem, annak inkább a Jack.

- Szóval Brady és Collin elválaszthatatlanok. Egy külső szemlélő talán még testvéreknek is hinné őket – motyogta. – Hát ennyi lenne, mind rendesek, ha megismered őket, bár a többi La Push-i fiatal körében nem kis ellenszenv dúl irányukba. Azt hiszem, féltékenyek, és talán kicsit félnek is tőlük, pedig erre igazán semmi okuk – biztosított, amikor kicsit megborzongtam.

- Mesélnél egy kicsit a suliról is? – kértem.

- Oh, hát persze! Először is, bármi történjen is, soha, de tényleg soha ne parkolj Mr. Borrel mellett, mert az öreg botrányosan rosszul vezet, és még annál is rosszabbul parkol! Nekem egyszer elvitte a visszapillantómat – morogta bosszúsan.

- Ezt megjegyzem, nincs pénzem külön szerelőre, így is meg kéne csináltatnom a fűtést, mielőtt beköszönt a tél – nyögtem. Honnan fogom én előtermelni a szükséges pénzt? Anyámtól mégse kérhetek kölcsön! Hogy is kérhetnék, még azt hinné, hogy anyagi okokból jöttünk ide, pedig ez nem igaz.

- Ajánlanék egy szerelőt, de sajnos Jake nincs itthon. Az én kocsimat régebben Ő bütykölte, és csak az alkatrészt kellett kifizetnem, ami, valljuk be, nagyon gazdaságos. – Keserű mosoly ült ki az arcára.

- Puff neki! – csaptam a térdemre, majd dörzsölgetni kezdtem, mert a farmer nem igazán volt jó választás akkor, ha az ember combcsapkodósat akar játszani. – Mindegy! Megjegyzem, nem állok Mr. Borrel mellé!

- Helyes! – bólogatott hevesen. – A tanárokról nem kell sok mindent tudni, a legtöbbjük kedves. Egyre figyelj még: amint belépsz a töriterembe azonnal vesd le magad a hátsó padba, mert Mr. Telor elég öregecske már, és akármilyen aranyos is, képes elköpni a tanári asztaltól egészen a harmadik padig! – Ezen hatalmasat nevettem. – De gyorsnak kell ám lenned, ha nem akarsz elöl ülni, ami kész nyálfürdő!

- Majd szedem a lában – mosolyogtam rá. Örültem neki, hogy kicsit sikerült elterelnem a figyelmét erről a Jake témáról, ami biztos, hogy nagyon aggaszthatta. – És a diákok? – Ez a téma már kicsit rizikósabb.

- Igazából mindenki kedves, legalábbis szerintem. A mi bandánkhoz bármikor odavetődhetsz! Szerintem kedvelnének. – Meleg mosoly suhant át az arcán, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra, és örömöt a szívembe.

- Mesélj egy kicsit erről a csapatról! – lelkesedtem.

- Kezdjük talán Amolyval, Ő már az alap csapatban is benne volt. Rendes lány, talán egy kicsit stréber, de ezt ellensúlyozza az a rengeteg szeretet, amit adni képes. A csapat szíve. Julia is hasonló, csak Ő kicsivel szótlanabb, inkább hallgat minket, és csak ritkán szól bele a beszélgetésbe, de hiányozna, ha nem ülne ott. Chris a csapat viccmestere, imádom, szem nem marad szárazon, ha mellé ülsz! Ő a hangulatfelelős. Em, aki eddig szerves része volt a csapatnak, de amióta Nina rámászott Embryre, azóta kerüli Ninát, és amióta Ninának Chris kell, azóta kerül minket is – torzult grimaszba az arca. Nem kellett többet elárulni a barátnőjéről, hogy tudjam, fülig szerelmes lehet abba az Embry gyerekbe. Na meg persze Nináról sem.

- Hadd találgassak, Ninának szőke haja van, kék szeme és akkora mellei, hogy ahhoz képest Pamela Anderson elbújhat a sajátjaival – találgattam, bár a válaszban szinte biztos voltam.

- Nagyjából. – A kezét is megrezegtette, majd a száját is elhúzta kicsit. - Azért nincsenek akkora mellei, mint Pamelának, höh, az kéne még, így is minden srác az ágyába akarja vinni! A szőke haj stimmel, a szeme, viszont inkább zöldes, de talált! Áh, hagyjuk inkább Ninát, engem személy szerint szörnyen idegesít! – vágta rá. Abban is kezdtem biztos lenni, hogy Nina már kivetette a hálóját Bradyre is.

- Oké – mondtam, majd megpróbáltam megint nyugalmas vizekre terelni a beszélgetést. Tekintetem pásztázni kezdte a szobát, valami segítséget remélve. Szerencsére megakadt a tekintetem azon a halom tankönyvön, ami az íróasztalomon hevert. – Nézzük át a könyveket, hogy mit kellene még a fejembe verni. – Semmi kedvem nem volt most tanulni, de ez biztonságosnak tűnt. Felálltam, és átvittem az ágyra őket, majd megpróbáltam finoman lerakni, hogy ne gyűrjem őket össze. Ha ezek a saját könyveim lettek volna, akkor valószínűleg már nem így néznének ki.

- Nyugodtan dobd csak le őket! – legyintett Norah, majd kicsit lökött a halom könyv tetején, mire az az ágyra billent. – Na, nézzük! – csapta össze a kezeit, majd átült az ágy másik végébe.

- A fizika – emeltem fel a könyvet. – , hála Istennek kilőve, mivel mi is ebből tanultunk, és végig szenvedtünk az összes anyagon! – Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, mert a fizika az egyik olyan tárgy, amihez gőzön sincs. Vagyok olyan jó matekból, hogy a számolásokat pontosan meg tudjam csinálni, és a képletek megjegyzése sem jelent gondot, de hogy értsem is, amit éppen számolok, hát az nem igazán ment. A másik ilyen tárgy a kémia; képletek, számolások, anyagnevek, mit nekem?! De, ha már el kéne magyaráznom, hogy mit öntök össze mivel, akkor összegabalyodna a nyelvem. Tovább lapozgattam az ismeretlen könyveket, miközben Norah árgus szemekkel figyelt. A történelemkönyvünk is egyezett, ezért azt is félreraktam, maradt a biológia, földrajz, és az angol. Szerencsére ők is spanyolul tanultak, akárcsak én.

- Na, találtál valami ismeretlent? – kérdezte, körülbelül tíz perc szótlan lapozgatás után.

- Igen – mondtam kicsit letörten, bár legalább az vigasztalt, hogy olyan tantárgyakból hiányos a tudásom, amiket szeretek. – Biosz és földrajz, egy-egy anyag, nem sok! – biztattam magam.

- Ha, gondolod, segítek – kezdte Norah kedvesen, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy nem egyedül kell rájönnöm az összefüggésekre.

- Persze, annak nagyon örülnék! Mikor jó neked? – kérdeztem egyből. Ha, már Ő segít, legalább az időpontban hozzá alkalmazkodjunk. Nekem végül is mindegy, hisz itthon leszek, valószínűleg!

- Holnap? – kérdezte bátortalanul.

- Tökéletes! Itt, vagy esetleg nálatok? – bombáztam tovább a kérdéseimmel.

- Inkább megmutatom, hogy én hol szoktam tanulni, de csak ha van kedved hozzá, és ha nem esik az eső! – mutatott az ablak felé, amin még ki sem néztem. Egyszer sem, amióta itt vagyok!

- Oké! Persze! Hánykor?

- Mondjuk egykor – mosolygott rám, amit én egy háromszor akkora hálás mosollyal viszonoztam.

- Rendben! – vágtam rá. – Egykor ott vagyok előttetek. – Ez annyira hülyén hangzott, tekintve, hogy elég, ha az úttesten átsétálok.

- Ott találkozunk, viszont mennem kéne már, elég későre jár – biccentett az éjjeliszekrényen lévő órám felé, ami fél hetet mutatott.

- Igazad van – bólintottam aprót, majd felpattantam az ágyról. – Kikísérlek! – mondtam, majd már nyitottam is az ajtót. Norah is feltápászkodott, majd nyújtózott egyet.

A lépcsőn egymás nyomában mentünk lefelé. Ő elöl, én pedig mögötte. Lent szólt a tévé, és világos volt a nappaliban.

- Elköszönöm Anyukádtól, meg a húgodtól – mondta, majd a nappali ajtajába sétált. – Viszlát, köszönöm az ebédet! – Azzal intett egyet Anyunak. – Szia, Tory!

- Szervusz, Norah! – kiáltotta ki Anyu, amikor Norah már mellettem haladt el az ajtó felé.

- Hello! – üvöltötte Tory is, de nem tűnt olyan lelkesnek, mint amikor Paultól kellett elköszönnie. Kinyitotta az ajtót, majd onnan visszafordult.

- Szia, Arielle! – mosolygott, majd intett is.

- Maradjunk az Arinál – kértem, mire még szélesebben mosolyodott el.

- Oké, akkor te pedig hívjál nyugodtan csak Nononak, vagy Nonak – intett még egyszer, majd elindult.

- Szia, jó éjt! – kiáltottam még utána, amikor átért az úttesten.

- Neked is! – Azzal bement a házba.

Szobámba sétálva első dolgom volt az ablakhoz menni. Kinyitottam azt, amelyik az íróasztalom fölött volt. Szerencsére se szúnyogháló nem volt rajta, se virág a párkányon, így kihajolva csodáltam a végtelen erdőt, amit néhol kis színes házak törtek meg. Az utca fénye ide már tényleg nem ért el, de a Holdé annál inkább. Bár még csak szürkület volt, az máris elfoglalta uralkodó szerepét az égen. Nem tudtam megállni, hogy ki ne üljek a párkányra, és bár a lábamat íróasztalra raktam, mert a tériszonyom nem engedte, hogy kijjebb csússzak, így is tökéletesen ki tudtam élvezni a látványt. A csillagok innen tökéletesen látszódtak. New Orleansban ezt még a legfelhőtlenebb napon sem így láttam volna, és a levegő is más volt, az erdő friss, mégis veszélyes illatát hordozta, ami annyira magával ragadott, hogy kedvem lett volna a Teliholdat ugatni, ahogy a farkasok. Az éjszaka sötétsége lenyűgözött, annyira félelmetes, és közben gyönyörű is, hogy le sem tudtam emelni róla a tekintetem. Kedvem támadt újra egy régi szenvedélyemnek élni, annak, hogy kilenc körül halk, pörgős zenével a fülemben induljak el kocogni, ahogy ezt annyiszor tettem régebben, Apám nem kis bánatára. Ő nem tudta, mit szeretek ebben annyira. Késő este rohangálni szerinte felettébb veszélyes, és felelőtlenség, de én ezt nem így gondoltam. Ez volt az egyetlen dolog, amiről, bár tudtam, hogy veszélyes, és talán tényleg felelőtlen egy kicsit, nem tudtam leszokni. Ilyenkor mindig csak arra figyeltem, ahogy a testemet öröm járja át, attól, hogy mozoghat, az agyamban pedig cikáztak a gondolatok, ilyenkor lehettem egyedül, anélkül, hogy bárki is megszólna. Cyntia egyenesen antiszociálisnak tartott, pedig csak utáltam pletykálgatni vele. Futás közben nyugtom volt, senki nem zavart, ilyenkor képes voltam elgondolkodni, higgadt fejjel átvenni, hogy mi is történt aznap, hogy mit csinálnék másképp, mit mondanék, ha még egyszer megtehetném, vagy mit nem teszek meg soha többé; amolyan önismereti körutaknak is nevezhetném. Amikor hazaértem, rendszerint megvilágosodtam, komolyodtam egy kicsit, minden ilyen alkalommal átértékeltem magam, és sok kérdésemre is csak ilyenkor találtam választ. Az ég közben teljesen feketére színeződött, még nagyobb hangsúlyt adva ezzel az ezüstösen tündöklő, varázslatos Holdnak. Varázslatos, talán ezért is szerettem annyira, mert, ha felnéztem rá, semmi sem tűnt lehetetlennek. Mindennek volt miért-je, és mert-je. A válaszokat könnyűszerrel ki lehetett olvasni belőle. A Hold fényében minden mese hihetőbb, minden, amit a Nap hülyeségnek és lehetetlennek mutatna, azt a Hold kivilágítja, és igenis lehetségessé teszi. Álmok, amik nappal szemfényvesztésnek, és Délibának tűnnek, az Éjszaka valósággá teszi, elérhetővé, hogy ezzel is megadja hozzá az erőt, a kellő hitet, hogy működhet. Én is ezt érzem mindig, ha felnézek rá. Tudom, hogy valamiben hinnem kell, nem tudom még, hogy miben csak azt, hogy muszáj!

Köszönöm a Bétázást és a véleményét Pancsinak!

Ez lett életem leghosszabb fejezete, amit tényleg szívből írtam, Ari néhány szokása tőlem származik, így talán hitelesebben tudom kialakítani a karakterét - ezt nézzétek el nekem kérlek. Az egyik rész, ami miatt aggódom, az a Paulos. Nem vittem túlzásba a jellemét? Pancsi szerint nem, bár Ő nem gondolta, hogy ennyire egos.
Köszi, hogyha elolvasod, ha van kedved írj Hsz-t - tényleg feldobod vele a napom! 

Millió Puszi, Aly