Valami véget ért…
Az utolsó emlékem az volt, hogy felraktam a lábam a kád szélére, majd hátradöntött fejjel merültem el a habokban, ezután viszont homályossá váltak a dolgok, még emlékszem, hogy éreztem a habfürdő bódítóan édes illatát, és azt, ahogy a forró víz jólesően felmelegíti az áthűlt bőrömet, utána viszont minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal.
Hírtelen pattantak ki a szemeim, de minden zavaros volt, mint amikor az ásványvizes üvegen nézek keresztül, aztán megéreztem, hogy szúr a tüdőm és a tudatalattim gyorsabban cselekedett, mint ahogy én rájöttem, hogy a víz alatt vagyok. Zihálva ültem fel a kádban, majd köhögni kezdtem, mert a tüdőm teli ment vízzel. Rossz érzés volt, amikor a víz kortyonként bugyogott felfelé a légcsövemben. Szinte pánikszerűen ugrottam ki a kádból, majd magam köré csavartam a törülközőt és a mosdóba köptem a maradék vizet. A szívem úgy vert, mint egy ijedt madáré, és körülbelül úgy is éreztem magam, még a halántékomban is éreztem, hogy milyen eszeveszett sebességre kapcsolt a szívem. Megpróbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy nincsen semmi baj, nem ragadtam a víz alatt, és, hogy ez egy egyszeri esett, hiszen ezelőtt még tényleg soha nem aludtam el a fürdőkádban. Miután ezt elhitettem magammal a rossz közérzetem átcsapott valami sokkal erősebbe, rossz előérzetbe, de ez már nem volt újdonság. Reggel óta átjárt ez a furcsa érzés, mindig a szívemből indul és egészen a vállaimig képes elérni, legalábbis eddig ez volt a végállomás, most viszont már a könyöknél is éreztem, olyan, mintha a vérem szállítaná. Jake-kel fél hetet beszéltünk meg, mert az esti party előtt még egy kicsit kettesben akarunk lenni. Viszont nem egészen voltam tisztában az idővel. Nem terveztem hajmosást, mert anélkül pont kijöttem volna időben, és amúgy is tegnap mostam meg, de most már mindegy volt, viszont a hajvasalással nem akartam tökölni, és amint ezt eldöntöttem, rájöttem, hogy elméletben nyár van – még, ha ez itt La Push-ban nem is mindig tűnik fel – és nyugodtan hagyhatom a hajamat így, nedvesen is, majd megszárad magától. Úgy emlékeztem, hogy behoztam a cuccaimat, de az a kis kitérő a víz alá elég rendesen törölte az előző fél napot, így a szennyes-tartóhoz mentem, mert mindig annak a tetejére vágom le a felvenni kívánt holmit, és láss csodát most is ott volt. Felhúztam a kicsit még nedves bőrömre a sötét farmert, majd a világosszürke pántnélküli felsőmet is felhúztam. A nyakláncokat még nem akasztottam a nyakamba, előtte inkább elfújtam a már csak pislákoló gyertyákat, majd felkacsoltam a lámpát. A hirtelen fényben kicsit hunyorognom kellett, mert eddig majdnem teljes sötétségben kuksoltam, amint megszokta a szemem a fényt, visszaálltam a tükör elé és megállapítottam, hogy annyira még sem nézek ki szörnyen, ha azt leszámítjuk, hogy az ujjaim olyan fonnyadtak voltak, mintha legalább már a kilencvenet betöltöttem volna. Ismét csak elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi idő is lehet. A fürdőszobai óra már inkább csak dísz volt, mert bár mielőtt múlt héten Tory beleejtette a vízbe sem működött pontosan, most viszont még mindig fél kettőt mutat, a mutatók mindig visszaugranak, erre az időpontra, vagy el sem mozdulnak. A lényeg, hogy ez az óra nem jó, így kénytelen voltam kivánszorogni a meghitt melegből. Amint kinyitottam az ajtót megcsapta az arcomat a hűvösebb levegő, amitől még inkább kitisztult a fejem, az első utam a konyhába vezetett, mert ott volt a legközelebb óra. Viszont, amint meghallottam a halk, szinte suttogó beszélgetést, rögtön a falhoz lapultam.
- … legalábbis Charlie így tudja – motyogta anyám, mire még inkább hallgatózni kezdtem.
- Komolyan képesek voltak ezt a hülyeséget beadni Charlie-nak? – morogta Jacob jóval mélyebben az átlagosnál, és kirázott tőle a hideg, tisztára, mint valami vadállat.
- Tudom, hogy ideges vagy Jake, de…
- De mi? Bella elkapott egy ritka fertőzést, és most valami Isten háta mögötti intézetben pátyolgatják. Csak nekem sántít ez a sztori? Legszívesebben most rögtön megölném azt a vérszopót! – morogta halkan, és fenyegetően. Nem tűntek hirtelen felindulásból kinyögött szavaknak, inkább olyanoknak, amik már hosszú ideje érlelődtek benne. De mégsem ez a része volt a legfurcsább a dolognak, hanem azt, hogy Bella – akárki legyen is az – neve említésére megint elkapott az a rossz előérzet, de most már a gyomromba is jutott belőle, egyre csak terjedt, mint valami fertőző kór. – Esküszöm, hogyha Bella meghal, én darabokra tépem az összes mocskos vérszívót, de legelőször Edwardot! Sőt talán életben is hagynám, szenvedjen csak, én is szívtam eleget miatta! – majd valami egy hatalmasat reccsent, olyan volt, mintha a konyha pult adta volna meg magát egy irdatlan erejű ütésnek. Sajnos erre én sem voltam felkészülve, így halkan sikkantottam egyet, majd jobbnak láttam felbukkanni.
- Anyu azt hittem a rombolásnak vége?! Szerintem így is elég kevés edényünk maradt – céloztam viccesen a tegnapira, de miután beléptem nem volt kedvem viccelődni. Jacob még mindig a pult maradványit morzsolta, anya pedig az egyik széken ült háttal neki, mikor beléptem ő rám nézett, Jake pedig lehajtotta a fejét, hogy elkerülje a pillantásomat, majd elfordult. Eddig nem tűnt fel, hogy a keze úgy reszket, mint a kocsonya, de most még ha akarta volna sem tudta volna elrejteni, pont mint a garázsban.
- Elnézést – nyögte Jake, úgy, mint aki nem igazán találja a saját hangját.
- Jake – lépem mellé, majd megfogtam a kezét. Még hallottam, ahogy anya alatt megcsikordul a szék, majd feláll, és halk léptekkel kimegy, de jobban lekötötte a figyelmemet a szó szerint apróra morzsolt kőből készült konyha pult burkolat. Aztán megéreztem a kutató pillantását a bőrömön, mire mosolyt varázsoltam feszült vonásaimra. Csak az kattogott az agyamban, hogy ezt hogyan csinálta? Mégis hogy? Mivel? Egyedül?
- Nem kell vigyorognod, a pultot meg tényleg sajnálom – csattant ridegen a hangja, mire összerándultam, de mosolyomat nem tüntettem el.
- Nem számít! – mondtam határozottan, és ezzel magamat is próbáltam meggyőzni, hogy nem érdekel mit is csinál Jake, én attól még szeretem. Szeretem, hmm – ízlelgettem a szót magamban. Tényleg szeretem… Rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy micsoda is ő valójában, mert egyre biztosabb voltam abban, hogy nem ember, vagy legalábbis nem egészen. – Tényleg nem! – mondtam, majd lehúztam a nyakánál fogva az arcát és megcsókoltam. Nem csókolt vissza és nem ölelt át, teljesen merev maradt, rosszul esett, hogy nem viszonozza a csókomat, de még rosszabbul, hogy ha ennyire nem jó neki, akkor még csak el sem tol magától. Végül feladtam a próbálkozást és hátrébb húzódtam. Nem néztem az arcába, hanem a hirtelen jött dühömet próbáltam csillapítani. Rosszul esett és így utólag fel is dühített a viselkedése. Szándékosan nem néztem a szemébe, hanem az ablakon bámultam kifelé. Éppen most ment le a nap, biztosan elmúlt már nyolc. Furcsa volt, amint a nap eltűnt az erdő mögött olyan érzésem támadt, mintha valami más is eltűnt volna, kevésnek éreztem magam.
- Mit. Jelent. Az. Hogy. Nem. Számít? – kérdezte nagyon lassan, és artikuláltan. – Mire gondoltál?
- Mindenre – mondtam rögtön, de nem találtam a megfelelő szavakat arra, hogy közöljem vele, nem hiszem, hogy ember. – veled kapcsolatban. – Én mondtam ki hangosan, de amikor felnéztem, mégis az ő szemei tükröztek félelmet. – Jake nem vagyok hülye! – kerülgettem a forró kását, mert ki tudja, lehet, hogy tényleg én vagyok tudatlan, és errefelé ez teljesen átlagos, amit én furcsának tartok vele kapcsolatban.
- Mit tudsz? – a hangja még percekig vízhangzott a fülemben, ez egy beismerés volt. Eddig bele sem gondoltam, hogy mi van akkor, ha tényleg nem én vagyok a hülye. – Mire jöttél rá? Tudok róla, hogy Pault próbáltad kifaggatni!
- Honnan? – Sosem gondoltam volna, hogy Paul elmondja Jacobnak, hogy nála jártam. Viszont Jake eszembe jutatta, hogy miért is voltam ott. „…amiért eljárt a szám – morogta, majd villantott rám, egy Paul féle gonosz mosolyt. – Tudod mit? – Megráztam a fejem. – Szerezz egy kellemes délutánt Jake-nek…” . Jacob a kulcs az ajtóba, ami rejteget jó pár meglepetést és titkot.
- Csak tudom! – vett vissza egy kicsit, aminek mondjuk örültem.
- Én is csak tudom! – vontam meg a vállam, majd rájöttem, hogy ezt akár a végtelenségig is csinálhatjuk, így taktikát váltottam. – Oké, nézzük előröl: forró a bőrötök, hallottam a vitádat vele, aznap este, amikor hazajöttél, pénteken, és nem hétfőn – tettem hozzá, csak, hogy tudja ezt is tudom. Talán ha szembesítem mindennel, akkor elmondja az igazat. – Ezen kívül van még néhány tök értelmetlen dolog, ami valahogy szintén kapcsolódik hozzád, vagy Paulhoz. Ennyi! – Mély csend szállt a konyhára ismét, Jake nem szólt egy szót sem, csak nézett.
- Észrevettem, hogy sok minden feltűnt neked, de nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztat a dolog. De én. Nem. Mondhatom. El. Még… - nyögte megint, szinte láttam, ahogy küzd valami láthatatlan dologgal, ami fizikailag tartja vissza őt attól, hogy elmondja a teljes igazságot. Ezt viszont nem tartottam fairnek.
- Már miért nem? Ki tiltja meg neked? - kérdeztem enyhe éllel, mire összepréselte a száját. Szóval ezt is megtiltotta valaki! Dühöm a tetőfokára hágott, legszívesebben fújtattam volna, vagy valami hasonló. Az alsó ajkam remegett, olyan erővel szorítottam össze a fogaimat, hirtelen kedvem támadt valamibe jó erősen beleharapni. - Szereted? - olyan hirtelen bukott ki belőlem, és először magam sem tudtam, hogy honnan is szedtem. Jacob szinte szoborrá merevedett, az arca kisimult és minden érzelem eltűnt róla, olyan volt, mint valami zombi. Az is eszembe jutott, hogy ezzel most lebuktattam saját magamat, mivel erről elméletben nem kéne tudnom.
- Nem tudom! - kiáltotta, majd az eddig elfojtott remegése hatalmas hullámokban tört rá, mire félrelökött az útból és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Nem mentem utána, mert teljesen lesokkolt amit mondott. Ha azt nem tudja, hogy Bellát szereti-e, akkor azt honnan tudhatná, hogy irántam mit érez. Felmérgesítettem magamat, és egy hirtelen ötlet miatt kirohantam az előszobába felvettem az előre elkészített dolgaimat, majd a kocsi kulcsot lekapva a fogasról becsaptam az ajtót és a kocsimhoz startoltam. Miután gyújtást adtam padló gázzal faroltam ki, és csak kis híja volt, hogy nem vittem el a postaládát, de még az sem érdekelt volna.
Tövig nyomtam a pedált úgy száguldottam át a sötét utcákon, egészen addig, ameddig meg nem érkeztem a parkolóba, volt itt néhány autó, köztük Norah-é is. Keresztben parkoltam be, úgy, hogy három autó helyét elfoglaljam. Szándékosan akartam kicseszni másokkal is, mert kivételesen nem érdekeltek a következmények. Kipattantam a kocsiból, arra sem véve a fáradtságot, hogy kihúzzam a kulcsot, szerencsére ez a tragacs nem riaszt be magától, így nyugott szívvel indultam el a part felé. Miközben sétáltam, vagyis inkább ügettem, mint sétáltam, folyton az erdőt pásztáztam, fogalmam sem volt, hogy miért. Megmakacsoltam magam, és előreszegett állal elhatároztam, hogy felteszem a gondolatbeli szemellenzőmet, és csak előre nézek. Norah azt mondta lesz pia is, én pedig elhatároztam, hogy életemben először leiszom magamat a sárga földig. Már egészen közel értem, mivel néhány arcot felismertem. Paul, Norah, Colin és a Jared-Kim páros, akik ott falták egymást a társaság szélén. Hányingerem lett ha rájuk néztem, ezért inkább a kirakott asztalokat kezdtem pásztázni, hogy minél hamarabb megtaláljam amit keresek. Aztán eszembe jutott, hogy ilyen ábrázattal valószínűleg mindenki letámad majd idióta kérdésekkel, így megálltam egy percre, mosolyt erőltettem az arcomra, majd folytattam a menetelést egy fokkal lassabban, ráérősebben.
- Ari! - rikkantott oda Norah, mire még egyszer leellenőriztem, hogy mosolygok-e, mivel elegendő lelkesedést tudtam mutatni ezért kiléptem az árnyékosabb részről.
- Oh, szia! - csináltam úgy, mintha csak most venném észre. - Mi a helyzet? - vetettem oda, de csak futólag.
- Egyedül? Azt hittem Jake-kel jössz! - lepődött meg, mire az én szám is megrándult, egy másodpercig azt hittem eleresztem magam és sírni kezdek, de aztán visszatértem az eredeti elképzelésemhez.
- Én is, majd később jön, dolga van - vontam vállat lazán. Norah még méregetett egy ideig, majd a kezemért nyúlt és húzni kezdett. Megnyugodtam, mert látszólag bevette, már arról csacsogott, hogy van itt néhány ember, akiknek bemutatna. Először egy párhoz léptünk oda, a nevükre ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni, aztán köszöntünk néhány ismerősnek, végül pedig a kaja részleghez vezetett, ahol néhány ismerős arc volt. Köszöntem Colnak, Brady-nek, aztán Norah ismét egy párhoz vezetett. A nőt nem láttam még, de a férfit azonnal felismertem, Sam volt az. Kicsit megrettentem tőle, még mindig olyan furcsa volt az egész megjelenése.
- Ari, ők itt Sam és Emily - mutatta be őket, mire a nő kedvesen elmosolyodott. Rámosolyogtam a helyzethez képest egész őszintén, majd biccentettem Samek, aki gyanakvón nézett végig rajtam, de nem törődtem vele, mert kiszúrtam a piapultot. Miután befejeződött a bemutatósdi megléptem Norah mellől és a pult felé mentem. Felkönyököltem a rögtönzött bárpultra, majd csábosan mosolyogtam a tizenhat-tizenhét év körüli srácra.
- Szia! - mosolyogtam rá bájosan. - Valami erőset, ha lehet! Rád bízom, hogy mit - mondtam kacéran, majd rákacsintottam. Úgy nézett ki, mint valami jól nevelt kiscserkész, akibe előre betáplálták a szabályokat, de nem tántorított el.
- Elmúltál már tizennyolc? - kérdezte, mire megint jól felhúztam magam. Kis taknyos, foglalkozzon a saját dolgával! Na jó, nem megint húztam fel magam, hanem sosem nyugodtam le. Közelebb hajoltam a fekete hajú fiúhoz, eltekintve attól, hogy valószínűleg erősebb, mint én, így a póló megragadást kihagytam, de azért belemásztam a képébe.
- Ha nem adsz valamit, te sem fogod betölteni a tizennyolcat! - morogtam rá, mire megcsillant a szeme, de dolgozni kezdett. Egy üveget nyomott a kezembe, és hozzáfűzte, hogy reméli a detoxban kötök ki, mire jót nevettem és elindultam egy ismeretlen, sötét rész felé. Nevetgélve húztam meg néha az üveget, aminek a tartalma édes volt, elég édes ahhoz, hogy tovább igyam még azután is, miután már éreztem, hogy tompul a tudatom és fejbe vág a pia. Nem hiszem, hogy ehhez túl sokat kellett volna innom, hiszen a szervezetem nem igazán van hozzászokva a nagy vedelésekhez.
Csak ittam és ittam, miközben sétáltam, egészen addig, amíg egyszer csak összegabalyodtak a lábaim és seggre ültem. Tehetetlenül rötyögtem magamban, majd a földre esett üvegért nyúltam. De mielőtt a három előre nyújtott kezem közül bármelyik is elkaphatta volna egy láb arrébb rúgta.
- Hülye láb! - szitkozódtam, majd az üveg után próbáltam kúszni, mivel a felállás nem igazán ment.
- Arielle - kapott el a csípőmnél egy hang, majd felemelt, viccesnek találtam, hogy nem a saját lábam járok, ezért hangos nevetésbe kezdtem. - Mit ittál? - beszélt ismét valaki, egy kellemes hang volt. Felkaptam a fejem és fokuszálni kezdtem, amitől jól el is szédültem, hányingerem támadt, de nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy nekem nincs más dolgom csak inni.
- Hééé... Haang! Tellel... teszelel le! - rikantottam, majd ficánkolni kezdtem. - Monjam! Aszondom tes legy! Há nem monatam?! - dühödtem be és ütni vágni kezdtem azt a gonosz Hangot. Felháborodásomat csak tetézte, hogy még valami kemény is tartott, nem volt más választásom, fogtam és belemélyesztettem a fejem melletti kemény valamibe a fogaimat. A Hang kiáltott, én pedig a földön találtam magamat. Önelégülten kezdtem dúdolni, miközben jobbra balra dülöngéltem. A látóterembe került egy barna paca, ami nagyon zavart ezért megpróbáltam kitörölni a szememből.
- Jézusom kinyomod a szemed! - hajolt le a barna paca, mire megláttam a csábos ajkait. Nem gondolkoztam sokat csak előre lendültem és rátapasztottam a szám. Miután a eltolt magától nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg.
- Naon puhíííija a szájad te Száj! - nevettem, majd megint odahajoltam, de elrántotta magát. Dühösen csapkodtam egy ideig, majd megláttam a hatalmas barna mellkast mire jó szorosan odabújtam.
A szememet szúrta a vakító fehérség, ezért nem nyitottam ki őket, de egy hatalmasat mordultam, mire olyan eszméletlen fejfájás kapott el, hogy azt hittem az agyamat éppen egy szárító hengerei között préselik. Majdnem sikítottam, de még időben visszanyeltem, viszont a könnyeim kicsordultak. Összegömbölyödtem, és tudatosult bennem, hogy be vagyok takarva. Arról, hogy hogyan is kerültem ide, őszintén szólva fogalmam sem volt. Az estéből mindössze arra emlékeztem, hogy Jacobbal összekaptunk, vagyis nem tudom, hogy minek is nevezzem ezt, furcsa volt! Aztán elmentem berúgni a partra, Norah bemutatott néhány embernek, az utolsó emlékem pedig az, ahogy kacéran megfenyegettem a pultosfiút. Másra, ha akartam sem tudtam volna visszaemlékezni, mert a fejfájás elnyomott mindent. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, mire a pokol egy újabb bugyrába kerültem, a sok új dologtól az agyam teljesen leterhelődött és a fejembe egy újabb villám hasított. Csodálatos! Egy teljesen idegen szobában voltam, nem volt túl sok bútor, mindössze egy régi szekrény ez az ágy, egy íróasztal és egy bicikli. Megpróbálkoztam a felüléssel, de ettől még el is szédültem.
Megcsikordult a parketta mellettem, mire odakaptam a pillantásom és egy takarón fekvő, félmeztelen Colinnal találtam szemben magam, aki édesen szuszogott. Halványan derengeni kezdett egy sötétbarna mellkas az éjszakámból, ami tökéletesen beleillene a képbe. Colin megtalált, berekesztette az agysejtrombolásomat és elhozott, gondolom magához. Én pedig még az ágyából is kitúrtam. Még egyszer körbe néztem a szobában, így sok apróság is feltűnt, néhány szennyes póló a sarokba dobva, egy családi fotó, néhány régi poszter az íróasztalon focistákról, számos gyűrött füzet és könyv az íróasztal alatt - ezen elmosolyodtam - néhány szerszám a bicikli mellett és végül a cuccaim. A dzsekim a széles ablakpárkányon volt a cipőim pedig szétszórva, nyilván csak lerángatta rólam őket. Kikúsztam az ágy végébe és megpróbáltam hangtalanul átmászni Colon, ez azért volt nehéz mert az ágy fejtámlájánál a bicikli akadályozott, a másik végén a szekrény előttem pedig közvetlenül ő hevert, a negyedik oldalon a fal volt. Amint ráhelyeztem a testsúlyom a földön lévő lábamra, megnyikordult a padló, gyorsan befejeztem a mozdulatot, mire még egyet reccsent. Colin felemelte a kezét és a szeme elé tette, majd a fénytől még mindig összeszűkült szemekkel felnézett rám.
- Jó reggelt - motyogtam. - Köszönöm a gyorssegélyt! Nem hiszem, hogy ilyen még egyszer előfordulna, de ha mégis, akkor nyugodtan dobj le a földre, lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy elfoglaltam az ágyad - zúdítottam rá egyben az egészet, mire ő csak bambán bólintott, az én fejem viszont hasogatni kezdett. A középső és a mutató ujjaimmal masszírozni kezdtem két oldalt a halántékomat.
- Aszpirin a fiókban, felül - navigált, mire először a szekrény elé álltam, majd a nemleges intésre átsétáltam az íróasztalhoz és kihúztam a középső fiókot. Volt itt minden: csavarok, töltők, óvszer, fülhallgató, elemek és néhány doboz gyógyszer. Nagy nehezen elolvastam a feliratokat és kiszedtem a nekem kellőt. Nem szarakodtam, bedobtam egy egészet, víz és egyéb nélkül, mivel úgy éreztem ez ma nem a totojázás napja lesz. - Rendesen kiütötted magad! - nevetgélte, biztos okoztam neki pár szép percet.
- Érzem! - utaltam a fejfájásomra. Colin arca kicsit komolyabb lett, de még mindig mosolygott.
- Volt valami apropója? - Megvillant a szeme, mintha tudná, de mégis rákérdezne, hogy biztos legyen a dologban. Furcsa megérzésem támadt vele kapcsolatban, mintha pátyolgatni akarna. Nem, ez nem volt pontos, mintha más kérésére akarna pátyolgatni! Egyből Jacob arca ugrott be, de elnyomtam mélyen magamban, viszont éreztem, hogy ő az. Nem tudom, hogy honnan ered ez a dolog, de elég ijesztő!
- Egy picit kiborultam - válaszoltam jó két perc késéssel. Hosszadalmas és fárasztó folyamat volt kifürkészni ezt a hülye megérzést!
- Min? - Megint az a furcsa nézés! Minek kérdezi, ha úgyis tudja? Megvontam a vállam, majd elmosolyodtam, illetve csak próbálkoztam.
- Mit kérsz reggelire? Ennyivel tartozom! - mondtam, majd a csuklómon lévő hajgumival felkötöttem a gubancos hajamat. Miközben Col válaszára vártam, összepárosítottam a cipőimet, majd az ablak alá raktam.
- Rád bízom, csak legyen tartalmas! - dőlt vissza a rögtönzött ágyára Colin. Kisétáltam a szobájából, mire egy picike folyosón találtam magam, még két ajtó nyílt belőle, és a végén a nappaliban kötöttem ki, ami egybe volt építve a konyhával, vagyis csak egy régi fa tolóajtó választotta el egymástól a helyiségeket. Először egy órát akartam keresni, de se a nappaliban, se a konyhában nem találtam egyet sem, így inkább nekiálltam egy tojásrántottának.
Miután a hűtőajtón megtaláltam a tojásokat, a zöldségeket pedig az alsó polcon, már gyerekjáték volt elkészíteni a reggelit. Megkerestem a tányérokat és megterítettem két főre. Még csak ki sem kellett nyitnom a szám, Colin már meg is jelent a konyhában, pontosan akkor, amikor nekiálltam elosztani az adagokat. Abból indultam ki, hogy Colin sűrűn lógott azzal a bandával, amivel Jake, és mivel úgy vettem észre, hogy Paul és Jacob annyit eszik egy nap, mint én egy héten, rögtön tizenkét tojásos rántottát csináltam, amiből kb. kettő-három volt az enyém. Vágtam fel friss zöldségeket is hozzá, amit egy kis tálon középre tettem.
Én egy kicsivel hamarabb végeztem, mint Col, de szép is lett volna, ha ő hamarabb benyomja, pedig nem állt messze tőle. A fejem már nem hasogatott annyira, jót tett, hogy volt bennem valami szilárd is. Viszont még mindig kicsit zavartnak éreztem magam, attól tartottam, hogy hamarosan elmúlik ez a furcsa kábulat és rájövök, hogy mi is történik valójában, feltéve, hogy nem csak képzelődök. Hirtelen döntöttem úgy, hogy egyedül kell lennem. Felpattantam a mosogatóba helyeztem a tányéromat, gyors mozdulatokkal elmosogattam, majd Colin felé fordultam, aki mintha nem lepődött volna meg a viselkedésemen, tovább ücsörgött az asztalnál.
- Most mennem kell - motyogtam, majd a szobájába mentem és felvettem a cuccaimat, megtapogattam a kabátzsebem a telefonom után kutatva, de aztán rájöttem, hogy nem hoztam el otthonról. Felelőtlennek éreztem magam, de leginkább mégis bosszúsnak, amiért nem tudom felhívni Jacobot. Beszélni akartam vele! Félretéve a büszkeségem, és minden egyéb mást, ami feltarthatna. Könyörögni akartam neki, és elmondani, hogy mennyire szeretem!
Kifordulva a szobából ismét végig sétáltam a folyosón, de a konyha helyett most a bejárati ajtót céloztam meg. Miután kiléptem szinte futva indultam el a kocsim felé, az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Miközben futottam eszembe jutott, hogy amellett, hogy Jacobot nem tudom felhívni, anyámat se. Vajon nagyon aggódik? Na jó ez érdekel most a legkevésbé! Végre odaértem és beülhettem, a fűtést a maximumra tekertem, hogy némelyest megszáradjak, bár ez sem érdekelt túlzottan. A fűtésről az agyam ismét visszaugrott Jake-re. Hiányzott, és lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem hagytam békén a hülye kérdéseimmel, de nem voltam igazán kétségbe esve, hiszen már a házuk felé tartottam, és egészen bebeszéltem magamnak, hogy minden rendben lesz, meg hogy teljes mértékben meg fog érteni, ahogyan én is őt és már folytatjuk is ott, ahol abbahagytuk.
Ebben a szilárdnak hitt álomban ringattam magam egészen a Black házig. Szinte vigyorogva pattantam ki a kocsimból, még az eső is visszavett, és már csak szemerkélt. Ezt mindenféleképpen jó előjelnek tekintettem. Felléptem a teraszra, ami az ajtó előtt volt, majd kopogtattam. Teljesen biztos voltam magamban, de nem akartam rögtön belekezdeni a mondandómba, mert nem lehettem benne biztos, hogy Jacob nyit ajtót. Még jó, hogy ne kezdtem el mondani, mert tényleg nem ő nyitotta ki, hanem az apja. Az öreg Black összehúzott szemekkel méregettet, és mintha valami az ő szemeiben is remény csillogott volna, de amint végignézett rajtam, eltűnt.
- Jake itthon van? - kérdeztem mosolyogva, de Billy szája körül a ráncok egyre mélyebbek lettek.
- Nincsen – mormogta mély, rekedtes hangján. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott, majd amikor végre a tudatosult bennem a szó jelentése, egy kicsivel halványabb reménnyel rákérdeztem, hogy akkor mégis hol van. - Bellával.
Egyszerű, rövid szó volt, de nekem mégis sokkal többet jelentett. Hát őt választotta helyettem. Szíven ütött a felismerés, amitől kicsit meg is tántorodtam, rosszabb volt, mint egy erős arcon csapás. Rosszabb, mint a reggeli fejfájásom. Zavartan elmotyogtam még egy viszlátot Billynek, majd megfordultam és lebaktattam azon a néhány lépcsőn, amin feljöttem. Mintha a reggeli köd is felszállt volna az agyamról, és rájöttem, hogy most valamit tényleg igazán elcsesztem. Hogy ez most egy olyan dolog, amiből egyhamar nem tudom kimagyarázni magam, már ha egyáltalán ki tudom. Nem sírtam, mert nem tudtam, valahogy túlzottan is leblokkoltam. Az ég sírt helyettem is, az előbb rosszul gondoltam, nem elállni készült, hanem csak bemelegített azzal a kis csepegéssel, most viszont tényleg ömlött. Mint a vihar előtti csend, szépen halkan kopogott a földúton és vonta be ezzel az egészet egy vékony vízréteggel. Még nem volt sár, de ha tovább folytatja az lesz, én pedig szívesen elsüllyedek majd benne. Hülye voltam, amiért faggattam! Bolond, amiért nem mentem rögtön utána! Felelőtlen, amiért leittam magam! De legfőképpen szomorú, amiért ő sem várt meg!
Hazafelé már egészen lassan vezettem, nem volt kedvem találkozni senkivel. Ez az érzés egyre erősebb lett, ezért egy éles kanyarral megfordultam, és az ellenkező irányba kezdtem el szelni a sztrádát.
Én egy kicsivel hamarabb végeztem, mint Col, de szép is lett volna, ha ő hamarabb benyomja, pedig nem állt messze tőle. A fejem már nem hasogatott annyira, jót tett, hogy volt bennem valami szilárd is. Viszont még mindig kicsit zavartnak éreztem magam, attól tartottam, hogy hamarosan elmúlik ez a furcsa kábulat és rájövök, hogy mi is történik valójában, feltéve, hogy nem csak képzelődök. Hirtelen döntöttem úgy, hogy egyedül kell lennem. Felpattantam a mosogatóba helyeztem a tányéromat, gyors mozdulatokkal elmosogattam, majd Colin felé fordultam, aki mintha nem lepődött volna meg a viselkedésemen, tovább ücsörgött az asztalnál.
- Most mennem kell - motyogtam, majd a szobájába mentem és felvettem a cuccaimat, megtapogattam a kabátzsebem a telefonom után kutatva, de aztán rájöttem, hogy nem hoztam el otthonról. Felelőtlennek éreztem magam, de leginkább mégis bosszúsnak, amiért nem tudom felhívni Jacobot. Beszélni akartam vele! Félretéve a büszkeségem, és minden egyéb mást, ami feltarthatna. Könyörögni akartam neki, és elmondani, hogy mennyire szeretem!
Kifordulva a szobából ismét végig sétáltam a folyosón, de a konyha helyett most a bejárati ajtót céloztam meg. Miután kiléptem szinte futva indultam el a kocsim felé, az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Miközben futottam eszembe jutott, hogy amellett, hogy Jacobot nem tudom felhívni, anyámat se. Vajon nagyon aggódik? Na jó ez érdekel most a legkevésbé! Végre odaértem és beülhettem, a fűtést a maximumra tekertem, hogy némelyest megszáradjak, bár ez sem érdekelt túlzottan. A fűtésről az agyam ismét visszaugrott Jake-re. Hiányzott, és lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem hagytam békén a hülye kérdéseimmel, de nem voltam igazán kétségbe esve, hiszen már a házuk felé tartottam, és egészen bebeszéltem magamnak, hogy minden rendben lesz, meg hogy teljes mértékben meg fog érteni, ahogyan én is őt és már folytatjuk is ott, ahol abbahagytuk.
Ebben a szilárdnak hitt álomban ringattam magam egészen a Black házig. Szinte vigyorogva pattantam ki a kocsimból, még az eső is visszavett, és már csak szemerkélt. Ezt mindenféleképpen jó előjelnek tekintettem. Felléptem a teraszra, ami az ajtó előtt volt, majd kopogtattam. Teljesen biztos voltam magamban, de nem akartam rögtön belekezdeni a mondandómba, mert nem lehettem benne biztos, hogy Jacob nyit ajtót. Még jó, hogy ne kezdtem el mondani, mert tényleg nem ő nyitotta ki, hanem az apja. Az öreg Black összehúzott szemekkel méregettet, és mintha valami az ő szemeiben is remény csillogott volna, de amint végignézett rajtam, eltűnt.
- Jake itthon van? - kérdeztem mosolyogva, de Billy szája körül a ráncok egyre mélyebbek lettek.
- Nincsen – mormogta mély, rekedtes hangján. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott, majd amikor végre a tudatosult bennem a szó jelentése, egy kicsivel halványabb reménnyel rákérdeztem, hogy akkor mégis hol van. - Bellával.
Egyszerű, rövid szó volt, de nekem mégis sokkal többet jelentett. Hát őt választotta helyettem. Szíven ütött a felismerés, amitől kicsit meg is tántorodtam, rosszabb volt, mint egy erős arcon csapás. Rosszabb, mint a reggeli fejfájásom. Zavartan elmotyogtam még egy viszlátot Billynek, majd megfordultam és lebaktattam azon a néhány lépcsőn, amin feljöttem. Mintha a reggeli köd is felszállt volna az agyamról, és rájöttem, hogy most valamit tényleg igazán elcsesztem. Hogy ez most egy olyan dolog, amiből egyhamar nem tudom kimagyarázni magam, már ha egyáltalán ki tudom. Nem sírtam, mert nem tudtam, valahogy túlzottan is leblokkoltam. Az ég sírt helyettem is, az előbb rosszul gondoltam, nem elállni készült, hanem csak bemelegített azzal a kis csepegéssel, most viszont tényleg ömlött. Mint a vihar előtti csend, szépen halkan kopogott a földúton és vonta be ezzel az egészet egy vékony vízréteggel. Még nem volt sár, de ha tovább folytatja az lesz, én pedig szívesen elsüllyedek majd benne. Hülye voltam, amiért faggattam! Bolond, amiért nem mentem rögtön utána! Felelőtlen, amiért leittam magam! De legfőképpen szomorú, amiért ő sem várt meg!
Hazafelé már egészen lassan vezettem, nem volt kedvem találkozni senkivel. Ez az érzés egyre erősebb lett, ezért egy éles kanyarral megfordultam, és az ellenkező irányba kezdtem el szelni a sztrádát.
Nem is emlékszem, hogy mikor hagytam el a „Viszont látásra La Push-ban!” táblát. Csak mentem előre, igazság szerint azt sem tudtam, hogy hová! Az eső nem akart elállni, továbbra is kitartóan zuhogott. Végül, amikor már tényleg nem bírtam tovább leálltam az út szélére és hagytam, hogy a letargia teljesen a hatalmába kerítsen. Néha, amikor legördült egy-két könnycsepp az arcomon, morcosan töröltem le őket, majd szipogtam egyet és folytattam a semmibe való merengést. Végül azon kaptam magam, hogy már alkonyodik. Hihetetlenül elszaladt az idő, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hol is lehetek. Minden esetre megfordultam és elindult arra felé, amiről szerintem jöttem. Nem kellett messzire mennem, hamar rájöttem, hogy Port Angeles külvárosában vagyok. A kitáblázott utakon már könnyű volt hazajutni.
Mikor felkanyarodtam a felhajtónkra még egyszer megtöröltem az arcomat, majd kiszálltam és az ajtó felé mentem. Ilyentájt léphettem le tegnap este, így úgy döntöttem, hogy ott folytatom, ahol tegnap abbahagytam. Beléptem és megint megcsapott az az illat, ami az első napon is, az otthonom illata. Lerúgtam a cipőimet és felakasztottam a kabátom. Amikor anya a nyakamba vettette magát meg sem lepődtem, visszaöleltem, majd kimérten elnézést kértem és felvonultam a szobámba. Átvettem a pizsamámat és bevackoltam magam az ágyamba. Viszont alvásról szó sem lehetett. Egyfolytában kavarogtak a gondolataim. Legtöbbször persze Rajta gondolkodtam. Hiányzott, pedig alig egy napja láttam utoljára, olyan volt mintha csak álmodtam volna. Egy gyenge próbálkozás keretében megpróbáltam hát felkelni, de sajnos nem álmodtam. Csalódottan fordultam át a másik oldalamra, de nem tudtam kizárni a gondolataimat. Hosszú ideig nem hagytak még aludni, viszont ezalatt az idő alatt sikerült egyfajta védelmi rendszer kiépítenem. Megfogadtam, hogy nem mondom ki a nevét gondolatban és nem is gondolok rá. Betartani már sokkal nehezebb volt, de azért próbálkoztam. A végeredmény az lett, hogy szinte teljesen elzárva éreztem magam. Olyan semmilyennek. Mintha valami véget ért volna, egy nagyon boldog korszakom. Csak remélni mertem, - sőt még azt se! - hogy több ilyen is lesz.
Az egész napom egy kábulat volt, de úgy éreztem ezentúl ez lesz a legjobb barátom, így megpróbáltam magam nem kiszakítani ebből. Olyan volt, mintha hallanám, hogy miről beszélnek, de nem érteném meg pontosan. Végül mégis csak sikerült elaludnom. Rám is fért, hiszen két nap múlva iskola. Legalább lesz aki már ismer, ennek örültem, annak viszont nem, hogy minden nap el kell töltenem nyolc órát nagyon sok ember között. El sem tudtam képzelni, hogy megjelenjen az iskolában, valahogy előre éreztem. Végül megpróbáltam pozitívan hozzáállni, legalább könnyebb lesz túllépni rajta. Végül is nem is tartott olyan sokáig! Mindössze két hétig, és még néhány napig...
Mikor felkanyarodtam a felhajtónkra még egyszer megtöröltem az arcomat, majd kiszálltam és az ajtó felé mentem. Ilyentájt léphettem le tegnap este, így úgy döntöttem, hogy ott folytatom, ahol tegnap abbahagytam. Beléptem és megint megcsapott az az illat, ami az első napon is, az otthonom illata. Lerúgtam a cipőimet és felakasztottam a kabátom. Amikor anya a nyakamba vettette magát meg sem lepődtem, visszaöleltem, majd kimérten elnézést kértem és felvonultam a szobámba. Átvettem a pizsamámat és bevackoltam magam az ágyamba. Viszont alvásról szó sem lehetett. Egyfolytában kavarogtak a gondolataim. Legtöbbször persze Rajta gondolkodtam. Hiányzott, pedig alig egy napja láttam utoljára, olyan volt mintha csak álmodtam volna. Egy gyenge próbálkozás keretében megpróbáltam hát felkelni, de sajnos nem álmodtam. Csalódottan fordultam át a másik oldalamra, de nem tudtam kizárni a gondolataimat. Hosszú ideig nem hagytak még aludni, viszont ezalatt az idő alatt sikerült egyfajta védelmi rendszer kiépítenem. Megfogadtam, hogy nem mondom ki a nevét gondolatban és nem is gondolok rá. Betartani már sokkal nehezebb volt, de azért próbálkoztam. A végeredmény az lett, hogy szinte teljesen elzárva éreztem magam. Olyan semmilyennek. Mintha valami véget ért volna, egy nagyon boldog korszakom. Csak remélni mertem, - sőt még azt se! - hogy több ilyen is lesz.
Az egész napom egy kábulat volt, de úgy éreztem ezentúl ez lesz a legjobb barátom, így megpróbáltam magam nem kiszakítani ebből. Olyan volt, mintha hallanám, hogy miről beszélnek, de nem érteném meg pontosan. Végül mégis csak sikerült elaludnom. Rám is fért, hiszen két nap múlva iskola. Legalább lesz aki már ismer, ennek örültem, annak viszont nem, hogy minden nap el kell töltenem nyolc órát nagyon sok ember között. El sem tudtam képzelni, hogy megjelenjen az iskolában, valahogy előre éreztem. Végül megpróbáltam pozitívan hozzáállni, legalább könnyebb lesz túllépni rajta. Végül is nem is tartott olyan sokáig! Mindössze két hétig, és még néhány napig...
... és valami elkezdödött!
A telefonom csörgésére keltem, de morcosan lenyomtam és átfordultam a másik oldalamra. Viszont nem tudtam tovább aludni, mert az este száműzött görcs visszatért a gyomromba. Az első napom a suliban, ráadásul a végzős évemben! Mély levegőt vettem, majd végül felültem az ágyban. Annyi előnye azonban volt annak, hogy itt helyben járunk majd suliba, hogy nem kellett már hatkor felkelnem. Az ablak felé fordulva már meg sem lepődtem; az eső három napja egyfolytában esik, undorító! A hátsó udvar már tocsog a sárban, és elől is tanácsos a betonon maradni – nem mintha túl sokszor mozdultam volna ki. Egész hétvégén itthon voltam, és kerültem mindenféle kontaktust anyáékkal. Egy kis magányra volt szükségem. Furcsa volt úgy elkönyvelni ezt a kapcsolatot, mint egy gyors nyári kalandot, amikor én hosszútávra terveztem. Ő azóta sem keresett, úgy hallottam, hogy végig Bellánál volt... van... mindegy! Tegnap itt járt Norah, azzal az ürüggyel, hogy válasszuk ki együtt az évnyitóra a ruhánkat. Én nem akartam nagy felhajtást, már kikészítettem a derékig felhúzható, fekete ceruza fazonú szoknyám, meg a sima fehér vékony anyagú toppom, ami egészen elegánsan mutatott így. Egy idő után ő is feladta, és beletörődött, hogy most tényleg nem tud kivakarni a letargiából. Viszont amennyire lehangolt voltam, annyira fel is voltam pörögve, ismét rákattantam a fiúkat körbevevő titkokra, de most egy másik esettet is közelebbről megvizsgáltam, mégpedig a hatalmas farkassal való találkozást. Hogy honnan jött az ötlet? Anya kiküldött tegnap, hogy tegyem fel a kis fészerben a papírgyűjtésre szánt kötegeket egy két ládára, hogy a víz ne érje. Az egyik februári újság volt legfelül, nem a La push-i, hanem a forksi, azzal a hatalmas betűkkel nyomtatott címmel, hogy A GIGANTIKUS FARKASOK MEGINT EMBERT öLTEK! - elég ijesztő egy cím, és mellékelve volt még egy kép is, amin egy farkas vicsorgott, csak, hogy még félelmetesebb legyen. A hónom alá vágtam az újságot, és leültem a lap top elé, hátha megtudok valamit. Sokra nem mentem, találtam néhány cikket, de mind arról szólt, hogy ez most medve, vagy farkas? - lényegében az egész baromság volt, de nem adtam fel. Kicsit kiterjesztettem a keresést, és medvetámadásokat is találtam, egészen 2005-be visszamenőleg. Furi volt, sok cikk írta, hogy nem egészen biztosak benne, de valószínűleg medve volt, úgy voltam vele, hogy a hozzászólásokat is elolvasom, ha már nekiálltam. Itt találtam rá az első értelmes állításra, illetve egy La push-i legendára, vagyis annak a linkjére. Rákattintva egy könyvet adott ki, amit elméletben Port Angelesben egy könyvesboltban meg lehet venni, de én nem akartam ezzel ennyit tökölni, így rákerestem és letöltöttem, hát egyenlőre itt tartok. Viszont nem volt időm tovább gondolkodni, mert a folyosón felkapcsolódott a lámpa, és ezzel együtt én is felkeltem végre. Leakasztottam a felsőm, majd át is vettem, rá pedig a szoknyát, a magassarkúm még nem húztam fel, mert nem akartam itthon is abban tipegni.
Szerencsére a fürdő még üres volt, így gyorsan lecsaptam rá. Fogat mostam, felkentem egy laza sminket, és már mentem is ki, a hajammal nem szórakoztam sokat, csak összekötöttem. A konyhában megtaláltam az éppen reggeliző húgomat, akivel sikerült visszarendezni a viszonyunkat oda, ahonnan elindultunk néhány hete, pedig én már kezdtem reménykedni. Nem törődtem vele, csak felmarkoltam a kávémat és felmentem a szobámba. Norah mondta, hogy ma még nem kell semmit sem vinnünk, mert egy ünnepségen kívül nem lesz más programunk, csak három osztályfőnöki óra, amolyan év eleji eligazítás. Nekünk pláne, mivel ez az érettségi éve, így lesz miről beszélgetni. Hála az égnek, én tavaly már leérettségiztem bioszból, és spanyolból, így idén már csak a maradék három tantárgy van. Csak egy kis táskába pakoltam bele a legfontosabb dolgaimat, mint például telefon és kocsikulcs. Az ablakon kinézve viszont meggondoltam magam, és felvettem még egy fekete nejlon harisnyát is, bár ez sem fog sokat érni úgy érzem. Felkaptam a fekete kardigánom, aminek a vállán kicsi, átlátszó aranyszínű gyöngyök voltak, meg a karomra akasztottam a szövetkabátomat. Lent még bedobtam a mosogató a bögrémet és bekaptam egy rágót, majd indulásra készen felhúztam a cipőmet és megkerestem az esernyőmet.
- Tory! Húzzál bele! - kiáltottam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a tükörben magamra. Külső jele szerencsére nem igazán volt annak, hogy belül mennyire szarul érzem magam. A hajam jól állt, a szám nem görbült le nagyon látványosan, maximum annak fog feltűnni aki látott már Vele is, ahhoz az Arihoz képest tényleg nagy a változás. Éreztem, hogy megint szúrni kezdik a könnyek a szemem, ezért inkább elfordultam és morcosan még egyet kiáltottam. Drága húgom végre megjelent, és felvette a cuccait. Amint kinyílt az ajtó már a fejem fölé is emeltem az esernyőmet, nem volt kedvem még egyszer elázni. Anyu már korábban elment itthonról, mert nekik hamarabb kezdődött a tanári eligazítás. A kocsihoz szinte futólépésben indultam el, miután bezártam a házat. Tory már az anyósülés mellett toporgott, és amint az autó indexe villogott, hogy kinyitottam a kocsit rögtön be is pattant és becsapta az ajtót. Én is megcsaptam volna, legalább olyan erővel, amilyennel azt a szerencsétlen kocsiajtót csapdossa! Végül azonban mégis visszafogtam magam és beültem mellé, majd indítottam.
Szerencsére a fürdő még üres volt, így gyorsan lecsaptam rá. Fogat mostam, felkentem egy laza sminket, és már mentem is ki, a hajammal nem szórakoztam sokat, csak összekötöttem. A konyhában megtaláltam az éppen reggeliző húgomat, akivel sikerült visszarendezni a viszonyunkat oda, ahonnan elindultunk néhány hete, pedig én már kezdtem reménykedni. Nem törődtem vele, csak felmarkoltam a kávémat és felmentem a szobámba. Norah mondta, hogy ma még nem kell semmit sem vinnünk, mert egy ünnepségen kívül nem lesz más programunk, csak három osztályfőnöki óra, amolyan év eleji eligazítás. Nekünk pláne, mivel ez az érettségi éve, így lesz miről beszélgetni. Hála az égnek, én tavaly már leérettségiztem bioszból, és spanyolból, így idén már csak a maradék három tantárgy van. Csak egy kis táskába pakoltam bele a legfontosabb dolgaimat, mint például telefon és kocsikulcs. Az ablakon kinézve viszont meggondoltam magam, és felvettem még egy fekete nejlon harisnyát is, bár ez sem fog sokat érni úgy érzem. Felkaptam a fekete kardigánom, aminek a vállán kicsi, átlátszó aranyszínű gyöngyök voltak, meg a karomra akasztottam a szövetkabátomat. Lent még bedobtam a mosogató a bögrémet és bekaptam egy rágót, majd indulásra készen felhúztam a cipőmet és megkerestem az esernyőmet.
- Tory! Húzzál bele! - kiáltottam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a tükörben magamra. Külső jele szerencsére nem igazán volt annak, hogy belül mennyire szarul érzem magam. A hajam jól állt, a szám nem görbült le nagyon látványosan, maximum annak fog feltűnni aki látott már Vele is, ahhoz az Arihoz képest tényleg nagy a változás. Éreztem, hogy megint szúrni kezdik a könnyek a szemem, ezért inkább elfordultam és morcosan még egyet kiáltottam. Drága húgom végre megjelent, és felvette a cuccait. Amint kinyílt az ajtó már a fejem fölé is emeltem az esernyőmet, nem volt kedvem még egyszer elázni. Anyu már korábban elment itthonról, mert nekik hamarabb kezdődött a tanári eligazítás. A kocsihoz szinte futólépésben indultam el, miután bezártam a házat. Tory már az anyósülés mellett toporgott, és amint az autó indexe villogott, hogy kinyitottam a kocsit rögtön be is pattant és becsapta az ajtót. Én is megcsaptam volna, legalább olyan erővel, amilyennel azt a szerencsétlen kocsiajtót csapdossa! Végül azonban mégis visszafogtam magam és beültem mellé, majd indítottam.
Mikor begördültem a parkolóba, még alig lézengtek ott néhányan, kicsit korábban indultunk, mint kellett volna, de nem gondoltam, hogy Tory-t ilyen hamar sikerült kitennem. Az ő sulija egybe volt építve az enyémmel, vagy legalábbis egy telken vannak, csak az övé egy másik utcából nyílik. Minden esetre leparkoltam a tömérdek szabad hely egyikére, majd a kesztyűtartóból előtúrtam a kis táskámat, és ráraktam az iskola kitűzőjét, amit anyu tegnap a kezembe nyomott, és amivel nem akartam kilyukasztgatni a felsőm. Nem volt nagy cucc, csak rá volt írva arany betűkkel, egy bordó-fekete lefelé fordított háromszögre, hogy LPHG – La Push High School. Ücsörögtem még egy kicsit, egészen addig, amíg meg nem láttam Christ kifelé sétálni az épület mögül. Kipattantam a kocsiból és megindultam felé, amint észrevett ő is felém vette az irányt, és így a parkoló előtti járdán találkoztunk.
- Szia! Hát te? - kérdezte vidáman, mire csak megvontam a vállam, majd két puszi után csatlakoztam hozzá. - Tudod már reggel hét óta itt vagyunk, mert elméletben a hangosítást kellett volna megcsinálnunk a tornateremben, de nem hogy azt nem tudtuk megcsinálni, még fűtés sincs! Már másfél órája ezzel szórakoznak, de valami nem okés a kazánnal. Elég tré nem? - kérdezte, mire én bólintottam, és már láttam magam előtt, ahogy öt órán keresztül fagyoskodni fogok. Jupi-jéé új év! - enyhe gúnnyal.
Az iskola sok különböző kinézetű épületből állt, Chris nagyjából elmagyarázta, hogy melyik-melyik, így már tudtam, hogy az új építésű, fa épület a tornaterem, amit tavaly adtak át, a fehér ablakos épület – amiben most is vagyunk – a gimnazisták épülete. A kicsi tégla épület kék ajtóval titkárság, és a nagytanári, a másik szürke épület pedig az általános iskolásoké. Az egész egy hatalmas parkos részen volt, erdővel az egyes szélein, amin már meg sem lepődtem. Már eléggé a szívemhez nőtt, talán a második otthonomnak is mondhatnám. Amint kicsit hosszasabban is kinéztem az ablakon rájöttem, hogy megint oda vágyom, be az erdőbe, mert ott van valami, amire nekem most rögtön szükségem van. A válaszom! - csapott meg hirtelen a felismerés, amitől csak még erősebb vágyakozás támadt bennem. Hallottam, ahogy Chris beterel egy terembe, majd leültet és közben még mindig magyaráz, de nem figyeltem. Néha bólintottam egyet, de többnyire csak csöndben meredtem ki az ablakon ami a fákra nézett. Hamarosan elkezdett megtelni a terem, Chris átadta a helyét Norahnak, akinek sikerült kicsit felrázni, így mire a tanár bejött, már tisztában voltam vele, hogy ki kicsoda. Az osztály nagyrészt csak megbámult, ahogy én is őket, egészen szimpatikusak voltak. Az ismerőseim közül csak Norah-val, Chrissel és Embryvel jártam ténylegesen egy osztályba, viszont lesz közös órám Emalicával és Colinnal is. Egészen nagy létszámú volt az osztály, legalábbis a régi sulimban ez nagynak számított volna, ott összesen tizenheten voltunk, itt viszont huszonnyolcan vagyunk. Így visszagondolva, kicsit hiányzik is a régi sulim. Mikor a tanárnőnk bejelentette, hogy az egész osztály bevonul a tornaterembe felálltam és felvettem a pulcsim. Nagyából sorba állított minket, majd elindultunk. Jó fejnek tűnt, körülbelül az ötvenes évimben járhat, és matekot tanít, egyenlőre ennyit tudok Mrs. Lupesról, az ofőről. Engem is kedvesen fogadott, kihívott feltett néhány rövid kérdést, majd sok szerencsét kívánt. Igazából örültem, hogy ezen is túlestem.
A sorban természetesen Norah mellett mentem, mögöttünk Chris battyogott egy ismeretlen lánnyal, akinek fekete haja volt és sötétbarna szemei, tipikusan indián kinézetű szerzet volt, de nem volt annyira szép, mint Norah, vagy Emalica.
Több osztály is velünk egyszerre lett kiterelve. Én csak Őt kerestem, bár tisztában voltam vele, hogy osztálytársak leszünk, és valahonnan azt is tudtam, hogy nem lesz itt, de azért mégis egyfolytában őt kerestem a tekintetemmel. Teljesen zavart voltam, annyira hülyén éreztem magam! Idegesített ez a békés kábulat, nem éreztem igazából semmit, és ez rossz volt. Vártam, hogy mikor fogok kiborulni megint, mert a szombati kocsikázás alatt nem jött ki minden.
A tömegben kiszúrtam anyut, aki a saját osztályát kalauzolta a tornaterem felé. Rám mosolygott, amit én viszonoztam, majd megint elmerültem a semmiben. A tornateremben leraktuk a kabátokat az öltözőkben. Ez az épület tényleg modern volt, de mégis őrizte a Quileute törzs emlékeit. A falakon különböző törzsi mesék és mondások voltak, gyönyörűen felfestve, vagy egy képen. Tetszett az egész, a belseje persze tornaterem jellegű volt, méghozzá elég új, ezért nem is értettem, hogy mi baj a fűtéssel. Minket a lelátókhoz vezettek fel, azon belül is a legtetejére. Szerencsére leülhettünk. Sajnáltam is azt a több száz gyereket, akiknek erre nem lesz lehetőségük, és állva kell végighallgatni az igazgató beszédjét. Ezekhez a beszédekhez mindig is elég pesszimistán viszonyultam, mert a legtöbb hasonlón halálra untam magam.
Ez most se volt másképp. Az igazgató bejött és magyarázni kezdett a fejlesztésekről, a tavaly elballagott diákokról, stb., stb. Kb. fél óra után teljesen eluntuk, így Norah-val beszélgetni kezdtünk.
- Jobban vagy már? - suttogta, mire felé fordultam és bólintottam. - Képzeld Paul és Reach megkértek, hogy legyek koszorúslány! - sikantotta halkan. Vigyorogva nyújtottam a kezem egy pacsira, mivel örültem neki, hogy egy picit eltereli a figyelem. - Ah, nem fogom kibírni! - nyafogta, majd az arcára visszakúszott a vigyor. - Tudod kit akarnak még koszorúslánynak? Téged! - bökött meg. Kicsit megdöbbentem, nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedveltek.
- Jézusom! Tényleg? - kérdeztem rá, de tudtam, hogy jól hallottam. Örültem is ennek, meg nem is. Ki tudja, hogy Ő ott lesz-e, vagy, hogy Paulnak nincs-e hátsó szándéka.
- Komolyan! A harmadik pedig Em lenne, tudod Paul őt is nagyon szereti! - magyarázta kicsit hangosabban, mire egy szúrós szemű banya ránk pisszegett. Elfordítottam a fejem, mert nem bírtam ki kuncogás nélkül. - De nem tőlem tudod!
- Véletlenül sem! Ki is az a Paul? - forgattam meg a szemem, mire a banya megint rám nézett. Küzdöttem azzal, hogy ki ne öltsem rá a nyelvem, de végül visszafogtam magam.
Az ünnepség után kezdetét vette a három örökké tartó ofő óra, amin tisztáztuk az érettségi feltételeit, a tanárnő megkérdezte, hogy nekem van-e már, válaszoltam neki, mire ő bólintott és többet nem szólt hozzám. Volt még szó az osztálykirándulásról, de a legfontosabb a két hét múlva esedékes őszi bál volt. Miközben a tancsi néni az általános infókat mondta, Norah a fülembe suttogta a részleteket, mivel ő benne volt a szervező bizottságban. Ebben az évben először lett így szervezve, hogy összefogtak a forksi középsulival, és egyben fogják tartani. A helyszínre már nem emlékszem csak arra, hogy szeptember tizedikén kerül megrendezésre. Kicsit sem vártam, hogy megmondjam az őszintét. Semmi kedvem nem volt egyedül kiöltözősdit játszani...
Kettő óra körül végre el lettünk engedve a tankönyvkiosztás után. Egyből hazafelé vettem az irányt, hogy átöltözzek, és a második otthonomban végre megtaláljam azt, amit keresek...
Sziisztok Drágáim!
Meghoztam a 10. fejezetet! Ez igazából egy átvezető, amiben ha kívülről nézed nem történik annyira sok minden, de azért remélem, hogy tetszeni fog. A második fele kicsit felszínes, de erre egy darabig számíthattok. Elrejtettem néhány utalást, hogy miről fog szólni a következő néhány rész! Találgatni szabad! A kommenteknek még mindig nagyon örülök! nem tudom, hogy GoOofy ráismert a története átdolgozására, amit még szeptemberben kértem, hogy írjon! Nem tudom, hogy emlékeztek-e még arra a felhívásra, amit közzétettem, hogy AKI LEÍRJA NÉHÁNY ISKOLÁS ÉLMÉNYÉT, AZT BELESZÖVÖM A TÖRTÉNETBE! - Úgy gondoltam, hogy ezt még egyszer kiírom, és esélyt adok azoknak, akik a múltkor lemaradtak erről, de lett volna kedvük hozzá! Akinek a törije még nem került be az se búslakodjon, mert nem felejtettem el! (Júlianna, Lívia és GoOofy)
Millió Csók,
Fanni
- Szia! Hát te? - kérdezte vidáman, mire csak megvontam a vállam, majd két puszi után csatlakoztam hozzá. - Tudod már reggel hét óta itt vagyunk, mert elméletben a hangosítást kellett volna megcsinálnunk a tornateremben, de nem hogy azt nem tudtuk megcsinálni, még fűtés sincs! Már másfél órája ezzel szórakoznak, de valami nem okés a kazánnal. Elég tré nem? - kérdezte, mire én bólintottam, és már láttam magam előtt, ahogy öt órán keresztül fagyoskodni fogok. Jupi-jéé új év! - enyhe gúnnyal.
Az iskola sok különböző kinézetű épületből állt, Chris nagyjából elmagyarázta, hogy melyik-melyik, így már tudtam, hogy az új építésű, fa épület a tornaterem, amit tavaly adtak át, a fehér ablakos épület – amiben most is vagyunk – a gimnazisták épülete. A kicsi tégla épület kék ajtóval titkárság, és a nagytanári, a másik szürke épület pedig az általános iskolásoké. Az egész egy hatalmas parkos részen volt, erdővel az egyes szélein, amin már meg sem lepődtem. Már eléggé a szívemhez nőtt, talán a második otthonomnak is mondhatnám. Amint kicsit hosszasabban is kinéztem az ablakon rájöttem, hogy megint oda vágyom, be az erdőbe, mert ott van valami, amire nekem most rögtön szükségem van. A válaszom! - csapott meg hirtelen a felismerés, amitől csak még erősebb vágyakozás támadt bennem. Hallottam, ahogy Chris beterel egy terembe, majd leültet és közben még mindig magyaráz, de nem figyeltem. Néha bólintottam egyet, de többnyire csak csöndben meredtem ki az ablakon ami a fákra nézett. Hamarosan elkezdett megtelni a terem, Chris átadta a helyét Norahnak, akinek sikerült kicsit felrázni, így mire a tanár bejött, már tisztában voltam vele, hogy ki kicsoda. Az osztály nagyrészt csak megbámult, ahogy én is őket, egészen szimpatikusak voltak. Az ismerőseim közül csak Norah-val, Chrissel és Embryvel jártam ténylegesen egy osztályba, viszont lesz közös órám Emalicával és Colinnal is. Egészen nagy létszámú volt az osztály, legalábbis a régi sulimban ez nagynak számított volna, ott összesen tizenheten voltunk, itt viszont huszonnyolcan vagyunk. Így visszagondolva, kicsit hiányzik is a régi sulim. Mikor a tanárnőnk bejelentette, hogy az egész osztály bevonul a tornaterembe felálltam és felvettem a pulcsim. Nagyából sorba állított minket, majd elindultunk. Jó fejnek tűnt, körülbelül az ötvenes évimben járhat, és matekot tanít, egyenlőre ennyit tudok Mrs. Lupesról, az ofőről. Engem is kedvesen fogadott, kihívott feltett néhány rövid kérdést, majd sok szerencsét kívánt. Igazából örültem, hogy ezen is túlestem.
A sorban természetesen Norah mellett mentem, mögöttünk Chris battyogott egy ismeretlen lánnyal, akinek fekete haja volt és sötétbarna szemei, tipikusan indián kinézetű szerzet volt, de nem volt annyira szép, mint Norah, vagy Emalica.
Több osztály is velünk egyszerre lett kiterelve. Én csak Őt kerestem, bár tisztában voltam vele, hogy osztálytársak leszünk, és valahonnan azt is tudtam, hogy nem lesz itt, de azért mégis egyfolytában őt kerestem a tekintetemmel. Teljesen zavart voltam, annyira hülyén éreztem magam! Idegesített ez a békés kábulat, nem éreztem igazából semmit, és ez rossz volt. Vártam, hogy mikor fogok kiborulni megint, mert a szombati kocsikázás alatt nem jött ki minden.
A tömegben kiszúrtam anyut, aki a saját osztályát kalauzolta a tornaterem felé. Rám mosolygott, amit én viszonoztam, majd megint elmerültem a semmiben. A tornateremben leraktuk a kabátokat az öltözőkben. Ez az épület tényleg modern volt, de mégis őrizte a Quileute törzs emlékeit. A falakon különböző törzsi mesék és mondások voltak, gyönyörűen felfestve, vagy egy képen. Tetszett az egész, a belseje persze tornaterem jellegű volt, méghozzá elég új, ezért nem is értettem, hogy mi baj a fűtéssel. Minket a lelátókhoz vezettek fel, azon belül is a legtetejére. Szerencsére leülhettünk. Sajnáltam is azt a több száz gyereket, akiknek erre nem lesz lehetőségük, és állva kell végighallgatni az igazgató beszédjét. Ezekhez a beszédekhez mindig is elég pesszimistán viszonyultam, mert a legtöbb hasonlón halálra untam magam.
Ez most se volt másképp. Az igazgató bejött és magyarázni kezdett a fejlesztésekről, a tavaly elballagott diákokról, stb., stb. Kb. fél óra után teljesen eluntuk, így Norah-val beszélgetni kezdtünk.
- Jobban vagy már? - suttogta, mire felé fordultam és bólintottam. - Képzeld Paul és Reach megkértek, hogy legyek koszorúslány! - sikantotta halkan. Vigyorogva nyújtottam a kezem egy pacsira, mivel örültem neki, hogy egy picit eltereli a figyelem. - Ah, nem fogom kibírni! - nyafogta, majd az arcára visszakúszott a vigyor. - Tudod kit akarnak még koszorúslánynak? Téged! - bökött meg. Kicsit megdöbbentem, nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedveltek.
- Jézusom! Tényleg? - kérdeztem rá, de tudtam, hogy jól hallottam. Örültem is ennek, meg nem is. Ki tudja, hogy Ő ott lesz-e, vagy, hogy Paulnak nincs-e hátsó szándéka.
- Komolyan! A harmadik pedig Em lenne, tudod Paul őt is nagyon szereti! - magyarázta kicsit hangosabban, mire egy szúrós szemű banya ránk pisszegett. Elfordítottam a fejem, mert nem bírtam ki kuncogás nélkül. - De nem tőlem tudod!
- Véletlenül sem! Ki is az a Paul? - forgattam meg a szemem, mire a banya megint rám nézett. Küzdöttem azzal, hogy ki ne öltsem rá a nyelvem, de végül visszafogtam magam.
Az ünnepség után kezdetét vette a három örökké tartó ofő óra, amin tisztáztuk az érettségi feltételeit, a tanárnő megkérdezte, hogy nekem van-e már, válaszoltam neki, mire ő bólintott és többet nem szólt hozzám. Volt még szó az osztálykirándulásról, de a legfontosabb a két hét múlva esedékes őszi bál volt. Miközben a tancsi néni az általános infókat mondta, Norah a fülembe suttogta a részleteket, mivel ő benne volt a szervező bizottságban. Ebben az évben először lett így szervezve, hogy összefogtak a forksi középsulival, és egyben fogják tartani. A helyszínre már nem emlékszem csak arra, hogy szeptember tizedikén kerül megrendezésre. Kicsit sem vártam, hogy megmondjam az őszintét. Semmi kedvem nem volt egyedül kiöltözősdit játszani...
Kettő óra körül végre el lettünk engedve a tankönyvkiosztás után. Egyből hazafelé vettem az irányt, hogy átöltözzek, és a második otthonomban végre megtaláljam azt, amit keresek...
Sziisztok Drágáim!
Meghoztam a 10. fejezetet! Ez igazából egy átvezető, amiben ha kívülről nézed nem történik annyira sok minden, de azért remélem, hogy tetszeni fog. A második fele kicsit felszínes, de erre egy darabig számíthattok. Elrejtettem néhány utalást, hogy miről fog szólni a következő néhány rész! Találgatni szabad! A kommenteknek még mindig nagyon örülök! nem tudom, hogy GoOofy ráismert a története átdolgozására, amit még szeptemberben kértem, hogy írjon! Nem tudom, hogy emlékeztek-e még arra a felhívásra, amit közzétettem, hogy AKI LEÍRJA NÉHÁNY ISKOLÁS ÉLMÉNYÉT, AZT BELESZÖVÖM A TÖRTÉNETBE! - Úgy gondoltam, hogy ezt még egyszer kiírom, és esélyt adok azoknak, akik a múltkor lemaradtak erről, de lett volna kedvük hozzá! Akinek a törije még nem került be az se búslakodjon, mert nem felejtettem el! (Júlianna, Lívia és GoOofy)
Millió Csók,
Fanni
