Sunset VIII. Fejezet

HOGYAN NEVELJÜNK GYEREKET II. RÉSZ
                                                       / ELSŐ KÖZÖS TELIHOLD

 

A fejemre húztam a takarót és átfordultam a hasamra, hogy az álmomba betörő dörömbölés elől meneküljek. Az arcomat belenyomtam a párába és összeszorított szemekkel próbáltam meg az ébrenlétet és az álomvilágot elválasztó kerítésen az utóbbi felé dőlni. Semmi kedvem nem volt még felkelni, ráadásul fáradtnak is éreztem magam, hiszen későn értem haza, de a dörömbölés csak nem akart szűnni. Nyöszörögve fordultam ismét az oldalamra, amikor kinyílt az ajtóm.
- Ki az ágyból! Már éppen ideje felkelni kisasszony! – kiabálta az a házsártos hang az ajtóból. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hanggal rendelkező személy is tartózkodik a házban. A végtagjaim még teljesen el voltak nehezülve, a szemem kinyitása is külön erőfeszítéseket igényelt, de amikor kinyitottam azt kívántam bár ne tettem volna. Az ajtóban egy felöltözött idősödő nő állt, homályos, csipás szemeim még nem voltak képesek arra, hogy az arcára fókuszáljanak. Aztán pár pislogás után kitisztult a kép, innentől kezdve kezdtem úgy gondolni, hogy a pokol ehhez képest maga a mennyország. Hirtelen rohamoztak meg az éjszaka képei. A randi, a búcsúcsók Jake-kel, aztán pedig a nappali égő lámpája, amit ez a szipirtyó égetett.
- Mit akarsz? – kérdeztem haragosan, miközben összeszorított fogaim csikorgattam. Lejjebb toltam magamról a takarót, hogy elérjek az éjjeli szekrényemig, amin a telefonom volt, de még így sem voltam erre képes.
- Ideje felkelni, nem lehet ilyen sokáig aludni! Még anyádtól sem köszönsz el reggelente? – szemrehányó hangsúlyától borsódzott a hátam, de tartottam magam a látszathoz. Mély levegőt vettem, hogy némiképp csillapítsam magam, hiszen mégis csak az öreganyám – emlékeztettem magam.
- Nem, nem szoktunk elköszönni, mert én ilyenkor még alszom! – morogtam, majd megdörzsöltem a szemeimet, amik még midig égtek a kialvatlanságtól. Ez a nő elmebeteg! Felkaptam Jake pulcsiját az ágy végéből, ahová tegnap ledobtam. Olyan megnyugtatóan kellemes Jacob illata van, hogy az már letehetetlen.
- Ideje végre hozzászoknod a koránkeléshez, hiszen mindjárt itt az iskola! – papolta, majd körbejárt a szobámban. Értetlenül vizslattam, ahogy odalép a szekrényemhez, majd kinyitja.
- Már nem azért, de ez az én szobám, és utálom, ha turkálnak a gönceim között – vetettem oda célzatosan, majd feltérdelve az ágyon belebújtam a fekete, kapucnis csodába. Nem tudtam megállni, hogy meg ne szagoljam az ujját. Még mindig olyan varázslatos illata volt, olyan fenyő, és kellemesen férfias, és kábítóan Jake. Annyira belemerültem a pulóverbe, hogy észre sem vettem, hogy Karoline már az íróasztalomra kirakott képeket nézegeti. – Kedves, Karoline… nagyi – tettem hozzá, bár elég kelletlenül. Egyáltalán nem éreztem úgy vele kapcsolatban, mint a másik nagyimnál. – Nem szeretem, ha idegenek nézegetik a személyes tárgyaimat – nyomtam meg az idegenek szót, majd felálltam az íróasztalomhoz mentem és lecsuktam a képeket, hogy ne lássa őket.
- Akkor ugyebár én nyugodtan megnézhetem őket! – akaratoskodott, majd felfordította a képeket. Ideggörcs kerülgetet, éreztem, ahogy a halántékomon lüktetni kezdett az ér. Összeszorítottam a számat, mielőtt kimondtam volna azt, amit valójában gondolok. Nagyi szerint bármennyire is jól fojtom vissza az érzéseimet, és kontrolálom a vonásaimat, a szemem mindent elárul a pillanatnyi hangulatomról. Ő vallotta „a szem a lélek tükre” elméletet, ahogy én is. Inkább hátat fordítottam, becsaptam a szekrényajtómat és kiviharoztam a szobámból.
Hogy képzeli? Mit gondol? Ki ő nekem? Hogy is ne! Én sem turkálok az ő lim-lomjai között! Tiszta botrány az öreglány! – szitkozódtam magamban, miközben szó szerint ledöngettem a lépcsőn, anélkül, hogy érdekelt volna, hogy ezzel kit keltek fel. Feldúlt lépteim a világos konyhába vittek, ahol a konyhapultnak támaszkodva a ki-, és belélegző Tory-t, aki látszólag hasonló idegállapotban volt, mint én, ráadásul a hatalmas lila karikák arról árulkodtak, hogy ő sem a nyolcórai lefekvést választotta tegnap este. A hűtőhöz mentem, hogy elolvassam a mai üzenetem, de csak ennyi volt a lapra írva:

„Sajnálom! Norah-nál van!
Csók, Anyu”

Kihajítottam a kukába a kis sárga fecnit, majd felnyúltam a szekrénybe, ahol anyu a pék sütiket és a kenyeret tartja. A szokásos kakaós csigámnak csak a hűlt helyét találtam, pedig tegnap reggel még volt három. Tory utálja a kakaós csigát, anyu fogyózik, Karoline pedig nem úgy néz ki, mint aki erre lenne rákattanva. Idegbetegen csaptam be a szekrényajtót, mire Tory összerezzent, majd gyilkos pillantást küldött felém.
- Kidobta – szűrte a fogai között, majd megint a halántékára tette a kezeit. – Szerinte ez nem egészséges, viszont hozott szójatejet! Hát nem remek?! Azzal aztán pont jóllakom! – morogta, majd ismét lehunyta a szemeit. Neki mindig is nehezebb volt lenyugodni, sőt, Tory nem arról híres, hogy visszafogja magát. Ő tényleg kimondja, amit akkor, és arról gondol. Persze emiatt került is már számtalan reménytelen helyzetbe, de valahogy mindig megússza.
- De ez fantasztikus! – mondtam gúnyosan, majd kinyitottam a hűtőt, hogy megszemléljem én azt a tejet. Három egyforma üveg volt a hűtőajtón. Mind átlátszó volt, piros kupakkal, amolyan tiszta tanyasinak álcázva, de lefogadom, hogy a bolti tejem többször látott tehenet, mint ez természetet.
- Tudod, hogy mikor keltett? – csapott maga mellett a konyhaszekrényre, mert időközben megfordult. Olyan volt, mintha igazából nem is hozzám beszélne, csak már nem bírja magában tartani a gondolatait. – Fél hatkor! Te is csak azért keltél hatkor, mivel én megmondtam neki a véleményemet!
- Azt hiszem, most az egyszer örülök a hisztidnek! – morogtam, majd gyors fejszámolást végezve még a számat is eltátottam. – Kevesebb, mint három órát aludtam! Hát ez remek, gondolom, úgy festek, mint egy mosott rongy!
- Nem, úgy, mint egy hétig ázott, és csak azután kimosott, nagyon, nagyon régi rongy! – pontosított őszintén Tory, miközben halványan elmosolyodott. A kenguru zsebbe mélyesztettem a kezeimet, mielőtt azok valami rosszat tennének.
- Hát ez kedves! Hű, de marha jó! – szorult ökölbe a kezem. Hogy megyek így én ma Jake-hez?! Legszívesebben elsírtam volna magam, vagyis nem, legszívesebben visszamentem volna aludni.
- Szerintem együnk valamit – húzta el a száját kicsit lenyugodva a húgom, majd a hűtőbe nyúlt és fintorogva kivette a tejet, aztán a spájzba ment és előtúrta a müzlijét, amit eredetileg előlem dugott el. – Hétig lehet reggelizni, utána délben van ebéd, majd hatkor vacsora. Köztes evés nincs, nasi kicsukva – mondta színtelen hangon, majd kivett két tálat és töltött mind a kettőbe kaját. Életemben először megöleltem volna őt, amiért ennyire utál, hogy eldugja előlem a kajáját. Ez most életmentő!
- Köszönöm – suttogtam, majd kivettem a narancslét és töltöttem mind a kettőnknek.
- Kivételes alkalom, csak addig, amíg ez a nőszemély itt tanyázik – mutatott felém a kanalával, miközben leült az asztalhoz. Bólintottam, majd a kanalamat a kanalának ütöttem.
- Csak addig – ismételtem, majd én is helyet foglaltam és gyors mozdulatokkal lapátolni kezdtem a féltve őrzött, egészségtelen reggelimet.
Miután hihetetlen gyorsasággal belapátoltuk a reggelinket, én vállaltam, hogy elmosogatok, ha már Tory hozta a kaját. Pont az utolsó pillanatban sikerült elraknunk a tányérokat, mielőtt bejött volna a nagyi.
- Remélem már ettetek, mert ideje dolgozni! Nem hiszem el, hogy sosem segítetek anyátoknak! Bezzeg, ha én nevelnélek titeket! – legyintett, majd leült velem szembe az étkezőasztalhoz. Ennél jobban nem is hangsúlyozhatta volna, hogy most ő érzi magát a főnök székében, mivel az asztalfő helyére ült le. – Talya te a konyhát fogod rendbe rakni, míg Ariella a nappalit veszi kezelésbe! – mutatott egyesével ránk. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy megint Ariellának hívott, és nem Arielle-nek. Csak ő hív így, mert szerinte anyám borzasztó neveket választott nekünk, hogy ezek a nevek nem illenek a személyiségünkhöz. Hát persze, azt is hozzátenném, hogy Toryval eddig össz-vissz egyszer találkozott, a keresztelőjén.  Rettentő jó nagymama, még csak egy üdvözlő kártyát sem küldött a szülinapunkra, soha. Anyával sem ápol túl jó kapcsolatot, emlékeim szerint. Mindig veszekedtek, ha egyáltalán eljött hozzánk.
- Én nem takarítom ki a konyhát, mert még tanulnom kell – vonta meg a vállát Tory lazán, majd felállt és elindult kifelé a konyhából. Én elismerően méregettem, bár kicsit be is rágtam rá, mivel ezt én akartam elsütni.
- Ugyan már kisasszony! No! No! No! No! No! – kapta el a kezét, majd maga felé fordította. – Ma takarítunk! Te pakolsz, én pedig közben kikérdezem tőled az agyagot! – mondta halál nyugalommal. Tory kirántotta a kezét a szorításából, majd megigazította magán a felsőt és feltrappolt. Én követve a példáját felálltam, majd felfelé vettem az irányt.
Miután ledobtam magamról a cuccaimat és felvettem egy takarításhoz alkalmas lila melegítő együttest, felfogtam a hajam. Az íróasztalom fiókjából előguberáltam a telefonom fülhallgatóját, hogy kicsit enyhítsek a dolgon. Igazából úgy voltam vele, hogy megcsinálom gyorsan, aztán lefürdök és irány Jake. Talán délre már ott is leszek! Vagyis nagyon remélem, hogy nem tart hat (!) óránál tovább a takarítás. 


Nem tudom, hogy Tory hogyan csinálta, de tényleg kerített magának valami tanulni valót, bár gyanítom, hogy az egyik tavalyi anyagot mondja fel. El kell ismernem nem hülye a kiscsaj, természetesen a földrajzot választotta – vagy természetet, nem tudom, hogy ők minek tanulják még -, amiben térképnél kell mutogatni a dolgokat, szóval nem tud közben takarítani. Én bezzeg maradtam a tisztességes munkánál: a polcokat már letakarítottam, a dohányzóasztalról elpakoltam, meglocsoltam a virágokat és felszedtem a szőnyeget. Lényegében már csak a porszívózás és a felmosás volt hátra, és még csak fél kilenc. A zene üvöltött a fülemben, mert nem akartam hallani Karoline okoskodó magyarázatát, amire Tory vagy hümmögött, vagy figyelmen kívül hagyta és tovább mondta az anyagot. Én kényelmesen eldudorásztam a dallamokat, majd egyszer csak élesen vinnyogva kezdett csörömpölni a fülemben a csengőhangom, mire kitéptem a fülhallgatókat – a fülhallgatók sokkal hangosabbak, de lehet, hogy csak azért, mert nem hallom mellette a külvilág zaját -, és lihegve benyomtam a zöld gombot.
- Hallo? – fogtam be a másik fülem, majd kinyomtam a porszívót, hogy halljam, amit mondanak.
- Szervusz, Drágám! – hallottam meg a vonal végén apám mézesmázos, mély hangját. Hát ez fantasztikus, most még ő is hátráltat. Ma valamiért nagyon nem akar alakulni a Jacobos napom. – Na, milyen anyádnál? Karen már nem iszik, igaz? Beiratkoztál már a suliba? Remélem, van már néhány ismerősöd! Ugye nem mentél még be az erdőbe, azt hallottam, hogy medvék is vannak – támadott le a kérdéseivel, amikből kábé kettőt fogtam fel.
-  Szia, apa! Nem, nem voltam még az erdőben, és nem, anya sem iszik már – dörmögtem egykedvűen, miközben ledobtam magam a kanapéra. Az erdős hazugság szinte magától jött, mivel apámnak soha nem mondtam el semmit, gondoltam erről sem kell tudnia. Meg amúgy is, mit tett volna, ha igen? Nem is érdekes az egész, soha nem is érdekelte, hogy mit csinálok igazából, a miénk inkább amolyan látszat-kapcsolat. Apám teljesen másképpen viselkedik, ha valaki van a közelében, mondhatnám akár megjátszósnak is. Pfuj, de utáltam, amikor babusgatott a kollegái előtt, vagy, amikor a bevásárlásoknál, még a levegővételemre is figyelt. Hátborzongatóan változatos jelenség, az már egyszer biztos!
- És mi a helyzet? – próbálta lazára venni a dolgot, de ez soha nem ment neki, ő mindig is a múltban élt. Mindegy, hogy mit nézünk, legyen az a felfogása, a beszéde, a szüleihez való ragaszkodása, vagy akár a gyereknevelési módszerei, mind-mind elavult, legalább harminc éve.
- Semmi különös apu, élünk. Mindenkinek megvan még mind a két lába, és betegek sem lettünk, van fedél a fejünk fölött, és nem találtam még dugi-vodkát a fürdőszobaszekrény mögött – forgattam meg a szemeimet. Mindig a hülyeségeivel bosszant, hát komolyan, mi lenne a helyzet? Kezdjük ott, hogy egyáltalán mit érdekli ez őt? Kirakott minket – nincs rá szebb szó – egy szőke, pénzéhes, elkényeztetett libáért. Ez aztán a felelősség teljes szülői magatartás!
- Helyes! Milyenek az ottani fiatalok? Remélem nem valami elvetemült bandában tengődsz! – Nagyot sóhajtottam, mert láttam már előre a dolog menetét. Mindenről megkérdez, majd elbúcsúzik és visszamegy Cyntiához, hogy aztán, amikor legközelebb – fél év múlva – felhív, megint megkérdezze ugyan ezeket, mert már teljesen ki is ment a fejéből, hogy egyáltalán beszélgettünk.
- Nem apa, mindenki nagyon rendes! Nem isznak, nem ugrálnak sziklákról, és mind nagyon udvariasak – meggyőződésem, hogy mindezt be is nyalta, mert elégedetten hümmögött. Persze ennek pont az ellentéte az igaz, hiszen láttam már Bradyt fullrészegen, Norah mesélt nekem az itteni szórakozásokról sziklaugrás címszó alatt, és Pault még véletlenül sem lehet udvariasnak nevezni, első ránézésre inkább tűnik egy hatalmas tahónak, mint anyuci-kis kedvencének, aki mindenben szót fogad. Jót mosolyogtam magamban ezen az apró stiklimen, apámat úgy félreinformáltam ez alatt a röpke három-négy perc alatt, mint a huzat!
- Helyes-helyes! – hallottam, ahogy csukódik mögötte az ajtó, biztosan most ért be a munkahelyére.
Egy repülőtéren dolgozik, vagyis inkább egy repülőtérnek, mivel kábé sosincs ott, utazgatni már nem utazgat annyit, mivel az internet csodákra képes, de egyébként valami ügyintéző, vagy mi a csuda. – Tudtam én, hogy okos lányom van! – mondta ünnepélyesen, ebből tudtam, hogy most már hallótávolságon belül vannak a munkatársai.
- Apu kerüljük már ezt a maszlagot! Mit szeretnél? Tudom, hogy nem csak úgy hívtál fel, az nem a te szokásod. – Apám mindig csak akkor hív, ha valami mondandója van, az üres fecsegés nem fér bele a napjaiba. Kezdtem elunni magam, ezért a nadrágom aljával próbáltam lefoglalni a szerte-szétcikázó gondolataimat, amik hol azon pattogtak, hogy mit akar apám, hol pedig egészen másfelé, Jake-re irányultak.
- Mindjárt felérek az irodába, nem akarom itt szétkürtölni, ez magánügy! – Ilyet sem minden nap hallani az ő szájából. Ez biztos valami fontos dolog, ha nem akar eldicsekedni vele, mert ez is szokása. A lift ajtaja csukódott, ezt tisztán kivettem, mivel egy különleges csilingelést halottam, olyat, amit csak abban az egy felvonóban használnak. Nem tudom, hogy mi értelme van, de sokkal bulisabb, mint a sima puff-becsukódok ajtók.
Még jó, hogy apám a harminckettediken dolgozik, így nem kellett kussban végigunatkoznom vagy nyolcvan emeletet, mivelhogy hetven valahány van. A körmeim piszkálása tökéletesen elszórakoztatott egészen addig, amíg meg nem szólalt a vezetékes telefon is. Már álltam volna fel, hogy beleszóljak, amikor belibbent a nappaliba a nagyi és felvette. Kicsit eltoltam a mobilt a fülemtől, hogy halljam, kivel beszél.
- Smith lakás – szólt bele bájos hangján, majd a zsinórt kezdte el tekergetni.
- …
- Nem, itt Karoline! Mit képzel, hogy csak simán letegez?! Karen hagyja ezt?! – méltatlankodott a méregtől felvont szemöldökkel, majd idegesen összeszorította a száját. Szegény ember, akivel most ez a némber trécsel, az már biztosan nem tárcsázza többet ezt a számot.
- …
- Nem, itt nem lakik semmiféle ilyen nevű lány! – morogta, majd elemelte a fülétől a kagylót, hogy letegye. Aztán mégis visszaemelte.
- …
- Mondom, hogy nem! Fogja már fel! – rikácsolta, majd eldörmögött még valamit egészen halkan, ezért nem is értettem. Az arckifejezése megint megváltozott, hitetlenkedő és bosszús lett. A bosszúst még csak-csak értettem, de a másikat nem tudtam hová tenni.
- …
- Autó? Ugyan, hiszen nincs is autója! Hát ezt nem hiszem el! Csak tudnék róla, nem gondolja? – morogta, de tovább már nem tudtam rá figyelni, mert apám beért az irodájába.
- Itt vagy Arielle? – kérdezgette, majd egy huppanás, gondolom leült. Visszaemeltem a telefont a fejemhez, és próbáltam ismét rá figyelni, és nem fél füllel Karoline beszélgetését hallgatni.
- Jah, persze mondjad! – mondtam végül, majd még a fejemet is elfordítottam és az ablakon kezdtem el kifelé bámulni. Gőzöm sem volt, hogy mit is akarhat, de még csak halvány elképzelésem se.
- Hát tudod, Cyntia terhes – bökte ki kerek perec, én meg hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, sőt félrenyeltem a nyálamat, amitől köhögő roham kapott el, mire felálltam és előre dőlve próbáltam meg minél hamarabb túl lenni az első sokkon. A fejem lüktetett a köhögéstől, de nem bírtam abbahagyni. Még hogy Cyntia terhes?! Hah, jó vicc apukám! Az a nő már attól is frászt kap, ha ebéd után kicsit kidudorodik a hasa, nem lehet, hogy majd pont ő teszi tönkre a csodálatos alakját!
- Ez… ez biztos? – dadogtam még mindig reménykedve a nemleges válaszban. Nem lehet igaz, nem verhet így az ég! Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a baba tehet a dologról, sőt, ha egy kevéske jóság is lesz benne, biztos, hogy nem fogom letagadni. Viszont azért ez elég durva! Én teljesen abban a tévhitben voltam, hogy Cyntia csak a pénz, és a kényelem miatt van a faterral, de ezek szerint lehet, hogy több is van a dolog mögött, talán gyerektartást is akar majd a válás után. Másra, egyelőre nem tudtam gondolni. A mostohám, mint főállású anyuka?! Ugyan már, még vizet sem tud forralni segítség nélkül!
- Száz százalék! Hát nem fantasztikus? – lelkendezett, de csak a saját keretein belül. A remény is meghalt, vettetem keresztet a levegőben, és elkezdtem sajnálni a kisbabát, amiért ilyen anyja lesz, és reménykedni abban, hogy apa többet fog vele foglalkozni, mint amennyit velünk foglalkozott. Minket szinte a nagyiék neveltek fel. Anyám érthető okok miatt maradt távol, apámnak viszont nincs mentsége a viselkedésére, egyszerűen nem szülőnek született, ő gyerek, még mindig. Akármennyire is játssza a nagy aggódó, komoly felnőttet.
- De ez csodás! – mondtam kissé szarkasztikusan, de ő csak nevetett. Hát ez mesés! Egy féltestvér! Innentől kezdve azt hiszem, tényleg el kell búcsúznom New Orleanstól, mivel nem hiszem, hogy Cyntia megtűrne a „családja” közelében. Gondolatban még felelevenítettem a kedvenc utcatáblám, a nagyiék házát, a játszóteret, a sulit, Kevint. Mindent, ami ott fontos volt nekem. – És mikorra várható? – próbáltam érdeklődést mímelni.
- Hát elméletben áprilisi lesz a bébi, de a pontos napot még nem tudom, jövő héten megyünk az orvoshoz! – darálta izgatottan, miközben fel sem tűnt neki, hogy az én hangulatom merőben megváltozott. Máris kívülállónak éreztem magam, úgy, mint aki sosem tartozott abba a családba. Furcsán elhagyatottnak éreztem magam. A nagyi közben lecsapta a telefont és annyit pusmogott el, hogy „Ezt a suhancot!”, aztán kiment. Forgott a fejem az imént hallottaktól, ezért jobbnak láttam befejezi a beszélgetést.
- Apu, nekem most izé… hát mennem kell! Majd beszélünk! Szia! – azzal lenyomtam a telefont, majd még lejjebb csúsztam az ágyon. Azt kívántam, bárcsak egy kicsit eltűnhetnék most, el innen valahová egyedül. Vagyis talán Jacobot magammal vinném, sőt biztos! Igen, Jake-t akarom, most és azonnal! Fel is pattantam, de ezzel a lendülettel terültem is el a padlón, mivel a porszívó teljesen kiment a fejemből. Sajgó térdeimet felhúztam, hogy gyors kárelemzést végezzek. Semmi különös, csak néhány horzsolás, mivel a vastag padlizsán színű plüss nacim felfogta az esés egy részét. Kifújtam a levegőt, majd ügyetlenül megint lábra álltam, hogy aztán bicegve még egyszer belerúgjak a porszívóba. Olyan mérges lettem, hogy harmadjára már szándékosan repítettem át a szoba másik felébe, viszont azzal nem számoltam, hogy a lábamban is kárt teszek. Úgy belerúgtam a kékszörnyetegbe, hogy a kislábujjam visítozva kezdett el kiabálni a fájdalomtól. Felkaptam a lábam és visszahuppantam a kanapéra, amikor csöngettek. Magamban szitkozódtam egy sort, majd a porszívót nagy ívben kikerülve elindultam az ajtó felé. A nappali bejáratából még visszanéztem a gyilkos tárgyra egy gyilkos pillantással, és gondolatban felírtam, hogy ennek még következményei lesznek, ha más nem, mostantól söprűvel takarítok. A folyosóra ráfordulva már láttam, hogy Karoline megelőzött. Éppen becsukta volna az ajtót, amikor megláttam, hogy Norah áll a másik oldalon.
- Szia Norah – intettem oda neki, majd gyorsítottam bicegős járásomon. – Kar… nagyi, Ő itt a barátnőm Norah – jó erősen megnyomtam a barátnőm szót, mire kaptam egy szúrós, és egy értetlen pillantást.
- Gyere beljebb Norah – mondta kelletlenül, majd elállt az ajtóból, hogy barátosném is be tudjon jönni.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen, majd fülét-farkát behúzva elindult felém. Amikor mellém ért kézen ragadtam és a lépcső felé kezdtem húzni.
Miután végre a szobám csendes magányába burkolóztunk kifújtam a levegőt és lehuppantam a földre. Norah is követte a példám, és leült velem szembe, törökülésbe.
- Hát ez meg ki volt? – kérdezte újabb néhány perc hallgatás után. Először le sem esett, hogy kiről beszél, aztán beugrott.
- Uhh, phü, hát anyám anyja! – morogtam elhúzott szájjal, miközben az előző jelenet járt a fejemben.
- Kedves nő – mondta gúnyosan, mire én bólogatni kezdtem, hogy nagyon is az – persze közben a szememet fogattam. – Mindegy, nem ezért jöttem! Igazából három dolog miatt vagyok most itt – kezdte, majd kihajtogatta a mutató, a középső, és a gyűrűs ujját.
- Mesélj már! - sürgettem, mire felkacagott. A napom eddigi fénypontja az ő nevetése volt, mivel ma nem emlékszem rá, hogy nevettem volna.
- Egy: Jacob nem rég telefonált. Olyan zaklatott volt, hogy majdnem átmentem hozzá!
- Mit mondott? –sürgettem izgalomtól felcsillanó szemekkel. Már az ujjaimat is tördelni kezdtem, mire Norah megfogta a kezem.
- Igazából csak annyit, hogy valami idegen nővel beszélt, aki szerint nem itt laksz! – mondta kuncogva, mire a fejemben helyére kerültek az események. Apám hívása, közben Jake telefonja, amit a nagyi vett fel, aki szándékosan (!) félreinformálta, és még le is suhancozta! Olyan mérges lettem, hogy legszívesebben lementem volna és jól megmondtam volna a magamét annak a nőnek. Hogy képzeli, hogy átvágja Jacobot?!
- Azzal a nővel beszélt, aki téged is ki akart csukni – morogtam, mire Norah megértően sóhajtott.
- Haladjunk! Megígértem neki, hogy átjövök, és szemügyre veszem a dolgokat! Megkért rá, hogyha mégis itt laknál, akkor mondjam meg, hogy hívd fel – mosolyogta, mire én is elmosolyodtam. Jake azt szeretné, hogy hívjam fel, beszélni akar velem! Ez fantasztikus! Szinte teljesen ki is ment a fejemből minden, de sajnos csak szinte! A rózsaszín baba-köd visszavonult és én megint tisztán láttam, sajnos.
- És mondott még valamit? – sürgettem tovább, mert a köd ugyan felszállt, de az izgalmam továbbra is töretlen.
- Igen, hogy feltétlenül hívjalak meg a szokásos nyárbúcsúztató partinkra, amit a tengerparton tartunk, Embry szervezésével. Lesz kaja, pia, tánc, Jacob – tette hozzá sejtelmesen, mintha ez is hozzátartozna a jó bulik receptjéhez, és valóban, nekem számított.
- Naná, hogy ott leszek! Köszönöm a meghívást! – mondtam, majd megöleltem. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy vannak ilyen emberek az életemben. Ennyire sokat még soha, senki nem jelentett nekem, mint Jake, Norah és az itteni srácok! Leszámítva persze a Nagyit és Kevint, ők is megérdemlik, hogy ide soroljam őket! – És mi a harmadik dolog, amiért itt vagy? – tettem fel a következő kérdést, mire kibújt az ölelésemből és a pulcsija zsebében kezdett el turkálni. Majd kiszedett belőle egy négybe hajtogatott kis papírkát.
- Ezt anyukád adta oda nekem reggel, hogy adjam oda neked! Nem olvastam el – mondta, majd a kezembe nyomta. Én gyorsan elkezdtem kibontogatni a papírt, majd hangosan olvasni kezdtem:

„Szia, Kicsim!
Azért adtam Norahnak, mert nem akartam, hogy az én drága anyám is beleolvasson, mert SEMMI köze hozzá! Sajnálom, hogy ilyen váratlanul betoppant, és úgy mindent! Reggel elpanaszolta, hogy milyen rossz szülö vagyok, hogy hagylak ilyen sokáig kint csámborogni egy fiúval, ahogy ö nevezi: vidéki suhanccal! Minden esetre, nekem semmi bajom a dologgal, söt örülök neki, hogy egy olyan rendes srácot találtál magadnak, mint Jacob! Bár a fenekére fogok koppintani, ha idén is annyit fog hiányozni, mint tavaly! :D Remélem, hogy jól sült el a randid! Majd meséld el! – a fejemben anyám dallamos hangján követték egymást a szavak, szinte hallottam, ahogy közbenevet, mire én is kuncogni kezdtem. – Ma este késön érek haza! Ha van kedved, nyugodtan ugorj át Jacobhoz, vagy Norahhoz! Ha Karoline nem enged el, akkor is nyugodtan lépj le! A húgod tudjon róla, nekem annyi elég! Minél hamarabb megpróbáljuk eltávolítani az öreglányt, mivel valakit nagyon be szeretnék már mutatni nektek! Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, hogy milyen viszonyban vagyok az anyámmal, de azt hiszem, hogy a levelemböl most kiderült!
Puszi, Anyu”

 - Ez, de aranyos! – mosolyogta velem szemben barátosném. Én is mosolyogtam anyám sorain, majd máris a szekrényemhez ugrottam, hogy kikeressek valami normális göncöt. Miután kivettem a szürke farmerem, egy fehér trikóért, és a sötétkék rézgombos kabátkámért nyúltam. – Szóval már rohansz is hozzá? – húzogatta a szemöldökét, mire hozzávágtam az éppen a kezembe kapott törülközőmet. – Hé! – panaszolta, de közben mosolygott. – Ez jár a hírhozódnak?! Hát szép, mondhatom! Legközelebb majd meggondolom, hogy leszek-e közvetítő!
- Tudod, hogy imádlak! Mi van Bradyvel? – dobtam be gyorsan, mire szúrós pillantással kezdett méregetni, de végül elvigyorodott és legyintett.
- Hát, mostanság elég jóban vagyunk – motyogta, majd teljesen elpirult. Kaján vigyor terült szét a képemen, mire az ő szemei összeszűkültek.
- Mennyire vagytok jóban? Annyira? – nyomtam meg, hogy tudja, miről beszélek, mire bátortalanul bólintott. A cuccaimat eldobva vágtáztam oda hozzá, hogy megszorongassam. Örültem, hogy boldog Bradyvel, mert hát Noraht nem olyannak ismertem meg, mint aki fűvel, fával ágyba bújik. Boldog voltam, már csak attól is, hogy neki jó, talán, ilyen a jó barátnő. Néhány percnyi izgatott ölelkezés után végül elengedtem. Nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek milyen volt, de az annyira nem én lettem volna, így inkább csak csendben voltam kíváncsi.
- De majd mesélek, most le kell ráznunk a nagyid! – csapta össze a kezeit, majd kihúzta a hajgumit a hajából, hogy aztán egy rendezettebb kontyba fogja. Aztán odasétált az eldobott cuccaimhoz, majd az asztalomról levett egy zacskót és elkezdte belepakolni.
- Mit csinálsz? – sétáltam mellé, majd értetlenkedve elkezdtem én is összehordani a dolgokat. Beraktuk a törölközőm, a fürdőstasakom, a fogkefém, a fésűm és a ruháimat is.
- Kiszöktetlek! Majd nálunk elkészülsz! – mosolyodott el, majd halkan felkuncogott, látszólag teljesen felpörgette magát ezzel a szöktetéses dologgal.
- De én igazán nem akarok a terhetekre lenni, nem akarom fogyasztani a vizeteket meg minden – jutott el a tudatomig, hogy miért is csomagoltunk törölközős és tusfürdőt.
- Ugyan már! – legyintett, majd lerakta a két zacsit az íróasztalra. – A terv a következő: leordítasz Torynak, hogy megint elpakolta a felsődet, mire ő feljön és beavatjuk. A nagyidnak beadjuk, hogy randim lesz, és segítened kell elkészülnöm, aztán meg Paul korrepetál téged fizikából. Ez eddig hihető nem? – pillantott rám, mire én bólintottam, erre ő is bólintott, majd kimeredt az ablakon. – És itt jön a buli buktatós része: fel kell hívnod Jake-t, hogy érted jöjjön ez nyilvánvaló, de van egy olyan érzésem, hogy minden lépésünket sasozni fogja a konyhaablakból.
- Az biztos! – vágtam közbe, majd beharaptam a számat, és intettem, hogy fojtassa.
- Szóval Jacob leparkol egy kicsit messzebb, mi pedig ketten megpróbálunk feltűnés nélkül odasétálni hozzá, aztán te mész vele, én pedig az erdőben kerülök egy kicsit, és a terasz felől megyek majd be a házunkba. Király vagyok nem? – önelégülten elvigyorodott. Bennem a boldogság száguldozott, és még valami más is, talán annál egy kicsit személyesebb érzés, de ebben még nem lehettem biztos, hiszen alig egy hete ismerem! Létezik, hogy ennyi idő alatt beleszerettem? Sőt nem is kellett hozzá ennyi idő, hiszen, már az első találkozásunkkor levett a lábamról.
- Szuper vagy! – jelentettem ki, majd lekaptam színes reklám szatyrokat és már indultam is volna az ajtóm felé, amikor Norah elkapta a kezemet.
- Tory – jelentőségteljes pillantására azonnal beugrott, hogy még Toryt is be kell avatnunk, na meg anyámat sem ártana felhívom, hogy elmegyek. Úgy döntöttem előbb anyát, és majd utána a többit. Kikaptam a mobilom a melegítőm zsebéből, majd a gyorshívóban benyomtam az egyest és a zöld gombot.
- Szia, Kicsim – köszönt anyu vidáman, amitől nekem is jobb kedvem lett. Olyan az egész nő, mint valami hiperaktív trópusi virág, nekem legalábbis ez jut róla eszembe. – Mi a helyzet? Nagyon kibírhatatlan? – nem kellett kimondania, hogy ki tudtam, hogy Karoline-ról beszél.
- Igazából tűrhető, de nem ezért hívtalak. Le szeretnék lépni Jacobbal, vagyis hozzá, de a nagyi biztos nem enged, ezért Norah segít kicsempészni, hogyha elengedsz – tettem hozzá, hogy a formalitás meglegyen. Anyám jóízűen felnevetett, amitől én kicsit elvörösödtem, hiszen ezt általában a szülők elől titkolják a kölykök.
- Naná, menjél csak! De vigyázz nagyon ravasz! Le ne bukj! – adott tippeket nekem a saját anyám. Azért ez elég durva! Ilyenre se sok szülő képes, bár gyanítom, anyámból is inkább a dac beszél, na meg az, hogy megmutassa az anyjának, hogy mennyire jó anya. A gond az, hogy mások az elvárásaik, anyám szerint a jó szülő teret ad a gyereknek, és nem tartja vissza, csak, ha tényleg óriási őrültségre készül, valamint ő a fiatalos szülők felfogásával rendelkezik, ami annyit tesz, hogy képes gyerek fejjel gondolkodni, szerintem ez egy nagyon jó pont, és csak remélni tudom, hogy én is ilyen jó anya leszek majd. A nagyi elvárásai ezzel szemben kemények, nem az a tipikus játszós szülő, ő „az élet kemény” filozófiát valló ember, aki erre próbál felkészíteni is – talán kicsit túlzottan is.
- Oké, majd figyelek! Köszi, a tippet, na, szia! Este itthon vagyok, mondjuk nyolcra? – mondtam, vagyis inkább kérdeztem, miközben a gyomrom már pillangók ezreivel volt teli, az izgalom miatt.
- Maradhatsz akár kilencig is, ha jól érzed magad! – vágta rá, majd elköszönt és letette.
- Akkor most Jake-t – sürgetett Norah, miközben én ügyetlenkedve próbáltam minél gyorsabban kikeresni a számát a telefonkönyvben.
- Gyerünk már! – morogtam a szürke kis ketyerének, ami szinte vánszorgott, pedig máskor elég gyors. Talán ideje lenne ezt is lecserélni, végül is már elmúlt három éves. – Oh, itt vagy! – örültem meg neki, majd már emeltem is a fülemhez a hallgatózós részét. Egy csengés, két csengés, három csengés…
- Szevasz! Mesélj! – szólt bele a telefonba, azzal a gyönyörűségesen mély hangjával, amihez még csak hasonlót sem hallottam soha. Közben valamivel csörömpölt, de nem tudtam rájönni, hogy valójában mi is az.
- Szia Jake – köszöntem lelkesen, majd áttettem a másik oldalamra a telefont, hogy felhúzzam közben a pulcsim zipzárját. - Arielle?! Arielle! Szia! Hívtalak már ma, de valami idegen nő vette fel a telefont! – nevette, mintha kissé megkönnyebbült volna, aztán a háttérzaj abbamaradt.
- Tudom, a nagyanyám volt – morogtam, amit valószínűleg félreértett, mert köhögni kezdett.
- Jaj, ne haragudj! Nem akartam én őt… szóval hát, na, nem tudtam, hogy kivel is beszélek, mivel nem mutatkozott be! – magyarázkodott, én viszont csak nevettem. Szegény azt hihette, hogy haragszom, amiért letegezte a nagyanyám, és amiért most ilyen eléggé csúnya hangnemben beszélt róla.
- Ugyan! Gonosz volt veled, ráadásul nem tudhattad! – nyugtattam meg miután abbahagytam a nevetést. Norah csak a szemét forgatta mellettem, Jake meg sóhajtott egy hatalmasat.
- Ahh, így nem jutunk egyről a kettőre – bosszankodott mellettem barátosném, majd hirtelen felnyúlt és kivette a kezemből a telefont. – Szevasz Jake! Na, figyelj! – kezdte, miközben egyik lábáról a másikra hintázott, szerintem izgatott. – Képzeld, megszöktetem Arielle-t! De te leszel a futár! Na, ne, ne, ne beszélj közbe! Majd azt is megtudod! Pssssszt! – olyan gyorsan mondta, hogy nem hogy Jacob, de még én sem értettem. Ez a lány tényleg bepörgött, teljesen hiperaktív. – Hé! Figyel már rám! Neeem! Na, szóval te feljössz Ariért, de kicsit messzebb parkolj le, mi meg odasétálunk hozzád! Aztán ti elmentek, én pedig hazajövök az erdőben! Neked elég ennyit tudni! – hadarta még mindig. Gondolom Jake többször is közbevághatott, mert morcosan összehúzta a szemöldökeit, majd elkezdett trappolni. Döbbentem figyeltem az eseményeket, mert igazából még mindig ott tartottam, hogy Norah kivette a kezemből a telefont. Nem voltam rá dühös, inkább csak bosszantott, hogy nem hallhatom Jacob hangját. Beleszerettem a hangjába, ez kétségtelen, de nem csak a hangjába, az egész srác megfogott. A szemei, a mosolya, a szája! A szája, az, ahogy csókol, mindene, azt sem tagadhatom le, hogy a kigyúrt felsőteste nem számít, mert igenes így tökéletes, talán már kicsit túl tökéletes is. Észre sem vettem, hogy időközben becsuktam a szemem, csak akkor tűnt fel, amikor egy köhintés visszatérített a jelenbe.
- Jake huszonöt perc múlva ott lesz – magyarázta Norah. Ennyi idő alatt lefürödni és elkészülni?! Lehetetlen – turbó tempóra kapcsoltam, és már kaptam is fel a szatyrokat, amikor Norah megint visszarántott. – Tory – mondta nyomatékosan, mire ledobtam a cuccaimat. Nem kellett különösebben megváltoztatni a hangomat, vagy idegesebbnek tettetni, mivel így is elég feszült, és izgatott voltam.
- Tory! – kiáltottam el magam, majd a hatás kedvéért kiszaladtam és becsaptam magam után az ajtót. – Egy csomószor megmondtam már, hogy ne nyúlkálj a cuccaimhoz!
Sejtettem, hogy ez bejön, mivel ezen tuti, hogy felhúzza magát annyira, hogy feljöjjön. Hallottam, ahogy elkezd recsegni a lépcső, sőt azt is, ahogy hangosan rávágja a lábait, aztán megjelent a folyosó végében az összehúzott szemöldökökkel, és viharos szemekkel.
- Már megint melyik katrancodat nem találod? – dörögte, majd elindult a szobája felé. Nem tudtam, hogy mivel jelezzek neki, így jobb ötlet híján feltettem a kezem és integetni kezdtem, még egy röpke mosolyt is küldtem felé. Értetlenül kezdett méregetni, majd megvonta a vállát és gyors léptekkel elindult felém.
Én is sarkon fordultam és becsaptam Tory után az ajtót, mire kicsit felugrott. Norah időközben lekuporodott az ágyra és a zacskókat a lába mellé tette.
- Figyelj csajszi! A nővéredet elrabolom most, rendben? De tényleg elrabolom! – kacsintott rá, aztán pedig megütögette maga mellett a helyet.
- Anya azt mondta mehetek, de ez a banya úgyse engedne el, ezért egy picit füllentünk – magyaráztam a falnak dőlve, mivel már olyan izgatott voltam, hogy le se tudtam ülni. Egyhelyben toporogtam, és egyik lábamról a másikra hintáztam.
Tory elgondolkozott egy kicsit, biztosan mérlegelte magában a dolgokat, vagy éppen azt találgatta, hogy mi haszna van neki abból, ha falaz nekem. Nyílván az utóbbi volt helyes, mert néhány csöndes perc után gonosz fény csillant a szemeiben.
- Falazok neked – jelentette ki, de mielőtt elkezdtem volna örülni, csettintett egyet, amivel megint magára vonta a figyelmünket. – Viszont, amint lelép a banya, te takarítod a szobám két hétig, és az első három héten megírod a leckémet is – sorolta el a feltételeit, mire én estem gondolkodóba. De amint beugrott, hogy Jacob a jutalmam, rögtön tudtam a választ. Megvontam a vállam és bólintottam, hogy legyen.
- Oké – mondtam ki hangosan is, hogy egyértelmű legyen, majd a jobbomat nyújtottam felé. Gondolkodás nélkül elfogadta, majd felállt.
- Mondtam már, hogy nem raktam el semmit! – kiáltotta, majd kiment a szobámból és becsapta az ajtót. Még mindig az ajtócsapás hatása alatt álltam, amikor Norah karon ragadott, és elindultunk lefelé. A lépcsőn magam elé engedtem, de még így is loholnom kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést.
A konyha mellett elhaladva egy kitartott ráncos kéznek ütköztünk, amiről én már előre tudtam, hogy kihez tartozik. Amint ezt végig gondoltam, már ki is lépett a nagyi a folyosóra és szigorú szemeivel végig mérte a nagy zacskókkal megpakolt kettősünket.
- Hová-hová? – tette csípőre a kezeit, de az én jókedvemet nem tudta még ő sem letörni.
- Norah hoz! Segítek neki elkészülni! Mit gondolsz minek ez a sok cumó, és miért kerestem égre-földre a felsőmet?! – forgattam meg a szemeimet, és örömmel konstatáltam, hogy egész profin hazudok, még mindig. –Randija lesz, én meg segítek neki elkészülni, aztán a bátyja, Paul segít nekem a fizikában, mert teljesen le vagyok maradva, szóval majd jövök, ha megértettem az anyagot– folytattam a fejben számtalanszor lejátszott szöveget. Annyira profin ment, hogy még a nagyi arcán is csak meglepődést láttam, gyanakvást sehol, vagy legalábbis nem túlnyomó részben. Ennek a fordulatnak határozottan örültem. – Anya tud róla, szóval, ha arrébbállnál, akkor mennénk is – unszoltam illedelmesen. Talán, ha a nagyi nem marad sokáig, én pedig minden nap találkozom Jake-kel, akkor fenntartható, ez az illedelmesebb formája a társalgásnak.
- És mi lesz a nappalival? –kérdezte szemrehányón, miközben arcán megfeszültek a ráncok.
- Minden kész, már csak felmosni kell, de azzal szerintem jobban járnánk, ha megvárnánk az estét, mert akkor senki nem járkálja össze – ajánlottam csöndesen, majd megpróbáltam elslisszolni mellette, de egy lépéssel odébb állt, így torlaszolva el ismét az utat.
- Szerintem pedig jobb lenne, ha itthon maradnál! – a szigorúbb hangnemre megint felkaptam a fejemet, az agyam pedig már gyártotta is a számtalan, jobbnál jobb választ, amit végül visszanyertem, de a haragom újjá éledt vele szemben.
 - Nagyi, ez nem a te hatásköröd! Kérlek, engedj el! – használtam fel a higgadtságom maradékát is. A jobb karomat a szatyorral együtt előrébb lendítettem, majd az így szerzett résnyi helyen, átszuszakoltam magam a fal, és a nagyi között. Mérgesen fújtatott, de nem szólt semmit, viszont a hallgatásában is volt valami vészjósló, szinte biztos voltam benne, hogy már töri a fejét a büntetésen. Csakhogy engem ez most egyáltalán nem tudott érdekelni, kimentem a bejárati ajtón, majd miután Norah is kijött, becsuktam.
Az úton szinte már átszaladtam, körül se néztem. Mikor felértünk a verandára éppen nyílt az ajtó, amin egy smároló Paul és Rachel esett ki. Megtorpantunk a lépcsőn, majd Norah finoman köhintett egyet, mire Reach arca árnyalatokkal lett pirosabb. Pault látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy „rajtakaptuk” őket, az ő mosolya inkább öntet, és elégedett volt.
- Szevasztok csajok! – intett nekünk kacéran, Reach pedig a mellkasába rejtette vöröslő arcát. – Mizus Hableány? Nem is láttalak, már legalább… néhány napja! – a frappáns válaszon majdnem felnevettem. Ennyire még neki sem lehet rossz a memóriája, bár ami azt illeti én sem emlékszem már rá, hogy mikor találkoztam Paullal utoljára. Mintha egy másik, sokkal régebbi életemben találkoztam volna vele utoljára. Mióta találkoztam Jacobbal, egészen másképp látom a világot, teljesebb lett, olyan, mintha eddig hiányzott volna egy nagyon jelentős része, csak nem tudtam róla addig, amíg meg nem találtam. Kicsit furcsa, mivel ezt általában akkor szoktam érezni, amikor elvesztek valami nagyon fontost.
Nem törődve ezzel követtem Noraht a házba, miután mosolyogva odabiccentettem a még mindig szederjes arcú Rachel-nek. A nappalin keresztül mentünk, aztán Norah kinyitotta előttem az ő narancssárga kis birodalmának ajtaját. Imádtam Norah szobáját, mert kicsi volt, egyszerű, de mégis energikus. A narancssárga falak és a cseresznye színű, néhol már kopottas fa bútorok, annyira passzoltak a személyiségéhez.
Ledobtuk a csomagokat az ágya mellé, majd kiszedtem a kék a kabátkámat, a fehér felsőm, a farmerem és a fehérneműimet. Úgy terveztem, hogy hihetetlen gyorsan fogok lefürdeni, mivel, ha már itt zuhanyozhatok, akkor nem akarok annyi vizet fogyasztani, mint otthon. A törülközőmet a hónom alá gyűrtem, majd megindultam a fürdőbe.
Büszke voltam magamra, miután elzártam a vizet, mivel érzésem szerint sikerült az átlag időm töredék része alatt tisztává varázsolnom magam. Kikászálódtam, majd a törülközőt magam köré csavarva a tükör előtt elkezdtem a sminkeléshez szükséges alapozást. Leszedtem az esti maradékot, majd a hidratálókrémemmel bekentem az egész arcom. Felöltözés után, visszaálltam a tükör elé, és felfogtam a hajam, majd egy fekete gumis pánttal dobtam fel az amúgy egyszerű lófarkat. Fogat mostam, majd sminkeltem, aztán már startoltam is vissza barátosném szobájába, aki ez idő alatt magára rángatott egy farmert és a faliórát bámulva számolt valamit magában – ezt a szája mozgásából állapítottam meg.
- Tádá! – fordultam körbe, de ő csak sóhajtott egyet, majd a kezembe nyomta a szütyőmet és a csizmámat. Vettem a célzást és gyorsan felkaptam őket.
- Gyerünk! Gyerünk! Jake az előbb hívott, hogy már ott van – mondta, mire a gyomrom összeszorult, és elkezdtem izgulni. Kislányos izgulásomat betudtam annak, hogy nem akarok lebukni, de magam előtt mégsem titkolhattam el, hogy egyedül Jacob áll a dolog mögött. Mikor rágondoltam, és megjelent lelki szemeim előtt a gyönyörű két szeme és a fogkrém-reklám mosolya, hirtelen úgy éreztem a fellegekben vagyok. Felhőtlen boldogságomat még a hatalmas szürke felhőmassza sem tudta beárnyékolni, így boldogan slisszoltam ki a bejárati ajtón, hogy egy nagy sárga esőkabátba burkolózva, a fejemen a szemembe lógó kapucnival induljak meg a srác felé, aki levesz a lábamról. Norah szintén esőkabátban volt, bár az eső még csak szitálni sem szitált, úgy véltük, így talán kisebb az esélye a lebukásnak. Gyorsan kapkodtuk a lábainkat, így hamar elértünk arra a részre, ahol az út melletti erdősor már biztos takarást nyújtott számunkra. Itt megszabadultunk azoktól a gusztustalan esőkapátoktól, amiket Norah a cipős szekrényük legaljából szedett ki, és az övére még rá is volt írva alkoholos filccel, hogy Paul L., amikor megláttam rajta a monogramot elkezdtem nevetni. Összehasonlítottam az esőkabát méretét, és Paul izmos felsőtestét, majd megpróbáltam elképzelni, ahogy ezt a kék förmedvényt magára rángatja. Miután nevetve visszahajtogattuk a kabátokat a kis műanyag tasakba, én vigyorogva búcsút vettem Norahtól, majd indultam tovább.
- Aztán jó legyél! – kacsintott, amikor átért az úton, majd intett még egyet, mielőtt elnyelte volna az erdő.
Néhányszor ki- és belélegeztem, hogy az izgatottságomat megtartsam magamnak, azután, eligazgattam a ruhámat – hogy minden klappoljon- majd kisétáltam a kanyarból, ami után meg is pillantottam Jacobot. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el felé rohanni, miközben a nevét kiáltozom, és fülig ér a szám. Magam mellé szorítottam a kezeimet, és csak reménykedtem abban, hogy a járásom így nem hasonlít egy sánta pingvinére. Magamban számoltam a lépéseket, és ebből megpróbáltam rájönni, hogy még milyen mesze van tőlem – tudom ez beteges, de már majd megvesztem azért, hogy megölelhessem, megcsókolhassam, vagy csak rámosolyoghassak. Az utolsó néhány méteren már nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, mire visszamosolygott. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy végignéztem rajta, majd hirtelen meg is állt, amikor ellökte magát a járművétől. Maga Jacob látványa is lélegzetelállító volt, de amitől igazán megállt bennem az ütő, az az volt, hogy nem a jól megszokott kopottas, kis piros kocsijával volt, hanem egy szép fekete csilivili motorral. Na, jó, a szuper menő azért erős túlzás, de egy szépen karbantartott moci volt. Elég rég óta ki akarom már próbálni a motorozást, de apám hallani sem akart a dologról, így kimondottan örültem most.
Az utolsó néhány métert már ő tüntette el közülünk. Mikor elém ért megállt, mintha nem tudta volna, hogyan is folytassa, majd végül lehajolt és homlokon-csókolt. Furcsa volt a tegnapi heves csókja után egy kis puszival köszönni, de nem éreztem helytelennek, talán így volt tökéletes. Miután adott még egy puszit a hajamra is, visszahózódott, majd mosolyogva a szemembe nézett. Annyi szokatlan érzés kerített a hatalmába, amikor a sötétbarna szemek az enyémbe fúródtak, hogy az leírhatatlan. Nem sokat ismertem fel ezek közül, de a felhőtlen boldogságban, a feltétlen bizalomban egészen biztos voltam, ahogyan abban a cseppnyi tétovázásban is, amit Jake szemében láttam. Alig bírtam elszakadni tőle, teljesen megbabonázott, végül mégis elkaptam róla a pillantásom, és végigmértem a motort.
- Reach lenyúlta az autómat – suttogta, majd megfogta a bal kezem és maga után kezdett húzni.
- Ez csúcs! – böktem meg egy ujjal a fekete, kopott bőrülést, nem mertem jobban hozzáérni. Miután nem történt semmi már a tenyeremet is végig mertem húzni rajta, és lefogadom, hogy a lelkesedésem Jake-nek is szemet szúrt.
- Nyugodtan hozzányúlhatsz, nem harap – hogy az igazát bizonyítsa rávágott kettő a motor végére, majd megkerülte, kilökte a támasztékot és felpattant rá. Szájtátva bámultam a jelenetet, mert ennél dögösebb dologgal még életemben nem találkoztam. Jacobhoz eddig mindig a kis piros autóját kapcsoltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy van egy ilyenje is.
Ahogy végigmértem feltűnt, hogy csak egy fekete rövid ujjút, és egy halásznadrágot visel, ami valljuk be elég lenge ebben az időben. – Nem ülsz fel?
- De, persze. Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Mióta is motorozol? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mikor ráálltam valami pöcökre, hogy át tudjam dobni a lábamat az ülés felett, mert elég magasan volt. Pont beleillettem a Jacob mögötti részbe, mintha csak nekem lett volna kitalálva, viszont a kezeimmel nem tudtam mit csinálni.
- Kábé fél éve van meg ez a járgány, de már előtte is tudtam motorozni – magyarázta. Én még mindig a kezeimmel voltam elfoglalva, már kapaszkodtam az ülésbe, hátul valami fémbe, de sehogy sem találtam a biztonságos fogást, egészen addig, amíg két erős kéz hátra nem nyúlt, és nem húztam előre a kezeimet, majd kulcsolta össze őket a dereka körül. Melegség járta át az egész testem, miközben eligazgatta a hasa körül a kezemet. Már fel sem tűnt, hogy mennyire forró a bőre, mivel kezdtem megszokni, hogy vannak olyan dolgok, amikre nem tudom a választ, ezért megpróbáltam átlépni rajtuk, és azokkal foglalkozni, amiket értek.
A motor felpörgött, Jacob pedig egy éles kanyarral megfordult, hogy aztán még gyorsabb tempóra váltson. Az arcomat csípte a hideg szél, ezért automatikusan a hátába fúrtam.
Fantasztikus érzés volt, olyan, mintha repülnék, kezdtem teljesen biztos lenni abban, hogy meg fogom kérni rá Jake-t, hogy tanítson meg engem is motorozni.
Miközben a fekete-szörnyeteg hasította alattunk a betont én élveztem, hogy a hideg messziről elkerül – hála Jake-nek – és, hogy ő itt van a közelemben. Kimondhatatlanul nehéz volt mellette rosszkedvűnek, vagy akár csak idegesnek is lenni. Még szorosabban karoltam bele, mire az egyik kezével hátranyúlt és végig simított a combomon, aztán megint gyorsított a motoron, amit már elképzelni sem tudtam, hogy hogyan lehet, hiszen érzésem szerint már így is szálltunk.

Miután illedelmesen átestem a formalitásokon Billyvel, Paul addig szekírozott, amíg el nem pirultam, és Reach a kezünkbe nyomott minimum két tepsi muffint, végre megint bevettük magunkat az erdő, olaj, és benzin szagú garázs meghitt magányába. Jacobnak kivételesen munkája volt: egy ezüstszínű Ford parkolt Jake kocsija helyén. Mivel ez nem baráti meló volt, így kötötte a határidő, ezért kénytelen volt ma is ezt a járgányt bütykölni.
Jacobból nem sokat láttam, mivel a szerelőakna elrejtette előlem, de a hangját tökéletesen hallottam. Általános dolgokra volt kíváncsi velem kapcsolatban, na, meg persze érdekelte az is, hogy miért ilyen az anyám és a nagyanyám kapcsolata. A pontos válaszról fogalmam sem volt, de azt hiszem gyerekkori sérelmek anyám oldalán, és túlzott elvárások a nagyi részéről. Persze attól, hogy én ezt sejtem a dolgok hátterében, még lehet, hogy egészen másról van szó, fogalmam sincs. Jacob türelmesen hallgatott, esetenként hümmögött, ha csak ezeket nézném, azt gondolnám, hogy unttatja a szövegem, de a kérdések hangsólyából és abból, hogy sűrűn tette fel őket, arra következtettem, hogy mégis csak érdekli, valamennyire.
- Na, jó! Most én jövök! – pattantam fel az összecsukhatós, zöld horgászszékről, amin eddig ültem. – Most én kérdezek - lógattam bele a lábam hátulról az aknába, mire egy kicsit olajos kéz, és egy picit maszatos arc jelent meg előttem, a szemeiben viszont habozást láttam. Nem volt biztos benne, hogy megoszthat-e velem minden részletet az életéből. Lehet, hogy pont ettől félt, hogy egyszer én is felteszem neki a saját kérdéseimet, netán tán attól, hogy azokat teszem fel, amiket még magamtól se mernék megkérdezni, azokat, amikre Paul azt mondta, csak ő tudhatja a választ. Számításba kell vennem azt is, hogy ő nem táplál irányomba annyi vonzalmat, mint én felé, ezért nem akar rátérni a saját életére, de könyörgöm tizenhét-tizennyolc éves, csak nem lehetnek eget rengető problémái.
Az emberek mindent túlbonyolítanak, az élet egyszerű, csak tudni kell élni – legalábbis ez az én véleményem! Persze mindig van, aki meg tudná bonyolítani, ebben nem vitatkozok senkivel, de alapvetően csak levegőt veszel és dobog a szíved, a többivel már csak mi emberek foglalkozunk.
Aprót ráztam a fejemen, majd megpróbáltam finoman lemaszatolni Jake arcáról az olajfoltot. A kérdezősködősdit úgy döntöttem, hogy átteszem egy későbbi időpontra.
- Majd legközelebb – dörmögtem, miközben papírzsepit húztam elő a kabátomból, hogy ledörzsöljem az arcáról a foltot. Úgy éreztem el kell tüntetnem a foltot, mintha ez lenne a képzeletbeli fal, amit el kell törölnöm ahhoz, hogy megnyíljon.
Nem válaszolt, a mai nap először burkolózott teljesen csendbe a garázs, az eső sem verte már a sárga tetőt, és így, hogy Jacob itt állt előttem, már a szerszámok csörgése sem törte meg a csendet. Az első kényelmetlen csend köztünk, furcsa, mert igazából nem voltam zavarban, csak nem tudtam, hogy mit kéne most mondanom, vagy tennem. A folt már teljesen elhalványodott, viszont Jake még mindig szótlan volt.
- Ígérem, elmondom! Elmondom, de még nem tehetem, még nem lehet – hadarta el egy szuszra, és a hangján halottam, hogy már ez is hatalmas előrelépés. Hogy már az ígérethez is komolyan át kellett gondolnia a dolgokat. Szó szerint fújtatott, mintha nagyon vissza kéne fognia magát. Végül lehunyta a szemeit és mély levegőkkel próbálta csillapítani magát, de amikor az orrnyergéhez emelte a jobb kezét, nekem is pislognom kellett, mert az úgy remegett, mint a nyárfalevél a hurrikánban.
Ösztönösen cselekedtem: megfogtam a kezét, adtam rá két csókot, majd lehuppanva mellé az aknába, átkaroltam a nyakát, a másik kezemmel pedig simogattam a vállát. Éreztem, ahogy ütemesen préseli ki magból a levegőt. Nem láttam még így senkit, aggódni kezdtem, mert mi van, ha ez egyfajta betegség. Lehet, hogy emiatt magas a hőmérséklete is.
- Jacob, elvigyelek orvoshoz? Jól érzed magad? – néztem mélyen a szemébe, ami félelmet, megrökönyödést és egy kis undort is tükrözött. Nem válaszolt rögtön, nekem meg kezdett az egekbe szökni az adrenalin szintem. – Billy tud róla? Bevigyelek a házba? – fogtam a kezeim közé az arcát, mire halványan elmosolyodott, majd diadalmas fény csillant a szemében, mintha valami hatalmas szörnyet győzött volna le, a remegése is kezdett alábbhagyni.
- Nincsen nekem semmi bajom – mormolta, de olyan volt, mintha kicsit ironikusan mondta volna. A kezei a derekamra tévedtek, majd egy hirtelen mozdulattal megint az akna szélén ültem, pontosan szemmagasságban Jake-kel. Olyan elterelő-hadművelet szaga volt az egésznek.
- Persze, na, gyere nagylegény! Meglátogathatnánk, mondjuk a helyi kórházat, biztos akad majd egy-két helyes ápolónő, aki szívesen foglalkozik veled – nyomtam fel magam guggolásba, majd végig simítottam az arcán és a kezem-nyújtottam felé.
- Ó szóval jóképűnek tartasz! – húzódott huncut mosolyra a szája. Megfogta a kezem, de ahelyett, hogy kijött volna inkább visszarántott magához. Fél pillanat alatt ismét az ölében találtam magam.
- Hát ezt meg ki mondta? Én az ápolónőkre mondtam, hogy helyesek – vigyorogtam rá pimaszul. Ezután, olyan édes grimaszt vágott, hogy nevetnem kellett: elvigyorodott, de csak olyan kedvesen, és a két fogsora között ráharapott a nyelvére, miközben a szemeit összehúzta.
- Szóval azt mondod, nem tetszem neked? – incselkedett. Beharaptam az alsó ajkam, és nagyon elgondolkodó fejet vágtam. Próbáltam komoly lenni, csak, hogy megtörjem kicsit az önbizalmát. – Szóval tényleg nem tetszem neked – tett le a földre, majd megpróbált egyet hátra lépni, de beverte a fejét a lökhárítóba. Én szisszentem fel, amikor a lökhárító egy hatalmasat kattant, olyan volt, mintha ennyivel elintézte volna az egész kocsit, keményfejű.
- Au! – nyögte, de elég kétértelműre sikeredett.
- Olyan hülye vagy! – kaptam el a vállát, hogy megfordítsam. Több erőt kellett belefektetnem a műveletbe, mivel nem igazán hagyta magát. Aztán felnyúlt a fejéhez, megtapogatta, majd végül készségesen megfordult. Én is felnyúltam, de nem éreztem semmit, még csak egy puklit sem. – Keményfejű, mi? – csaptam egy aprót a tarkójára, majd megfordultam és megpróbáltam kimászni, de persze nem sikerült, mert valaki elkapott a csípőmnél fogva és visszarántott.
- Szóval hülye vagyok, keményfejű és még csak nem is tetszem! Nem gondolod, hogy egy főnyeremény vagyok? – búgta a nyakamba. Kirázott a hideg a lehelete nyomán, sosem állt még hozzám ennyire közel senki, anélkül, hogy hosszasabb ismeretség lenne mögöttünk.
- De haver, teljesen az vagy! Remélem Ari nem zavar, ha lecsapom a kezedről Jacob Főnyeremény Black-et! – nevette az ismerős hang, majd belépett a műhelybe Embry és Chris, utóbbi csak halkan nevetgélt.
- Mi a helyzet? – Komolyan halál nyugodtan és minden szégyenérzet nélkül kérdezte ezt?! Ez nem normális! Hátulról kapaszkodik belém, és nem érzi úgy, hogy ez kínos?!
- Anyám küldött, hogy nézzem, meg hogy haladsz a tragaccsal – akkorát vágott a kocsi elejére, hogy szerintem a tenyere formája simán kivehetővé vált. Időközben én megpróbáltam diszkréten kicsusszanni az ölelő karok közül, hogy kimászhassak a veremből – és ezt most kétértelműen gondoltam.
- Lassan kész, az égőcsere nem volt nagy cucc, a motor viszont már kicsit nagyobb falat volt, de kész! – felhúzott szemöldökkel visszanéztem rá, erre elvigyorodott. – Na, jó, majdnem kész – helyesbített. Most már nem fogott vissza, szóval sikerült kimásznom és leporolnom magamról a koszt.
- Jó, hogy látlak – sétált mellém Chris. Jól festett, lemertem volna fogadni, hogy izmosodott, és magasodott is az óta, mióta utoljára láttam.
- Hello! Mi az itt mindenki kondival kezdi a napot? – mértem végig feltűnően aztán megnyomkodtam a felkarját, mire elnevette magát. – Asszem le kéne járnom futni – dörmögtem az orrom alatt nagyon halkan, de ezek szerint még ez is hangos volt, mert Embry elkezdett nevetni.
- A tragacsod két-három órán belül készen lesz! – Uhh, ez eléggé úgy hangzott, mintha azt mondta volna: tűnj a fenébe zavarod az aurám! Úgy láttam Chrisnek is feltűnt, mert megrándult a szája sarka, de inkább menekülőre fogta. Embry viszont csak felnevetett.
- Csak nem lecserélsz egy nőre? – Jacob felmorgott, méghozzá nem is akárhogyan, egészen állati volt, ijesztő. A frászt hozta rám egy pillanatig, még sosem láttam ilyennek.
„Nem félhetsz Jake-től Arielle! Szedd már össze magad! Csak szórakoznak! Egy-két-há! Egy-két-há! Beszív, kifúj!”
- Hé Jake! Csak ugrat! – léptem hozzá ismét közelebb, mire a szeme sarkából rám nézett. – Ne nézz így!
- Hogy ne nézzek?! – fordult felém kissé dühödt arckifejezéssel, de elég vicces is volt ahhoz, hogy ne kapjon el egy szívroham. Nem bírtam ki, hogy halkan el ne nevessem magam, de úgy tűni, hogy ma mindenkinek tökéletes a hallása, mert még Chris, aki a garázs másik felében állt, ő is meghallotta.
- Inkább mosolyogj! Embryék úgy is mindjárt mennek! – Levettem a kabátomat és az autó tetejére dobtam. Elég meleg volt itt bent a garázsban, csukott ajtókkal, bár amikor Chrisék megjöttek egy kicsit áthűlt.
- Chhh! Odanézz vetkőző-show és minket kipaterolnak! – csapott a combjára tettetett méltatlansággal Emb. Chris kiszürcsölte még az utolsó csepp üdítőt, majd belehajította – csont nélkül - a szemetesnek használt kukászacskóba, ami az ajtón lévő gerendára volt felerősítve.
- Hallod kezdek kajás lenni, szerintem ugorjunk be Emilyhez és nézzük meg, hogy mit hozott össze Sue – javasolta Chris, mire én dobtam felé egy két hálás pillantást. Embry csak megvonta a vállát, dobott egy csókot Jake-nek, majd rám kacsintott, aztán szépen kisétált. Chris intett egyet, majd ő is ment.
- Hát, mát el is mentek! – mutattam utánuk, majd megvontam a vállam. Furcsa volt, mert amint elmentek megint, mintha lehűlt volna a levegő, de lehet, hogy csak az ajtó miatt van. – És most mit csinálsz? – csaptam össze a kezeimet, amolyan reflexszerű cselekedet volt. Az autók is érdekeltek, csak az volt a vaj, hogy sosem volt olyan ismerősöm, aki szívesen babrálgatott volna velem egy kocsin. Kevnek összetörték a kocsiját, mikor jöttek haza az egyik túlpörgetett este után. Ugyan egy nem ittas srác vezetett, de mellette ült a legelszálltabb is, egy rossz mozdulat és puff nekimentek az egyik betonfalnak. Senkinek nem esett komolyabb baja, szerencsére. Ráadásul Kevin sem az az autómániás kissrác.
- Hát kicserélem a… - Olyan volt, mintha kínaiul beszélt volna, de elhallgattam volna napestig. Olyan átéléssel magyarázta a dolgokat, hogy csak bólogatnom, vagy hümmögnöm kellett, mégsem untam. Viszont, ha valaki megkérdezné, hogy miről volt szó, valószínűleg nagy szemekkel merednék rá. Nem tudom, hogy mennyi ideig ücsöröghettem az aknába lerakott kis sámlin, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Jacob meg csak magyarázott, és mutogatott, és néha még egy két csókot is kaptam, amikor megszomjazott és elkérte a kezemben szorongatott vizesüveget. Elég sokszor kaptam rajta azon, hogy engem bámul, méghozzá olyan csodálattal, hogy azt már fel sem tudtam fogni, és nem is értettem, hogy miért néz rám így. Komolyan olyan volt, mintha én lennék az élete – na, jó ez egy kicsit erős volt. Égészen addig bámultam Jacobot, amíg a mobilom rezegni nem kezdett a kabátzsebemben. Mivel időközben ezt visszavettem, így csak ki kellett vennem. Nem hívás volt, hanem sms, méghozzá Tory-tól! Nem számítottam igazán semmire, mivel ki tudja, hogy mit akar Tory. A gondolkodás helyett inkább gyorsan megnyitottam. Az üzenet rövid volt, mégis kétszer el kellett olvasnom, hogy tudatosuljon bennem a jelentése.

„Lebuktál!”

Mielőtt elraktam volna a telefonom, megnéztem rajta az órát: már hat is elmúlt. Gyorsan szedelődzködni kezdtem, felpattantam a sámlira és egy határozott mozdulattal kinyomtam magam az aknából, szinte guggoló helyzetbe érkeztem. Elgondolkodtam rajta, hogy beugrok a kocsimba és azzal megyek, majd eszembe jutott, hogy nem tudom, jelenleg milyen állapotban van, így viszont fuvarra szorulok.
- Jake! – még számomra is rettentő hisztérikusan csengett a hangom, ami csak még jobban felidegesített. A lebukás a legrosszabb dolog, amit csak el tudtam képzelni, ráadásul mérges is voltam, mert elég jó volt az alibim ahhoz, hogy ne derüljön ki. Lefogadom, hogy Tory kavart be, vagy kotyogott ki valamit! AZ agyam sokkal gyorsabban pörgött az átlagosnál, de még így sem tudott kézen fogható kifogást találni, így maradt a színvallás, megmondom az igazat, de úgy teszek, mintha nem tudnék arról, hogy lebuktam, csak szépen nyugodtan , és lazán. Ahh, de az úgy sem fog menni! Be fogok rezelni a nagyanyámtól! Sőt már most is félek! Mindig is utáltam a büntetéseket, még ha azok jogosak is voltak! –Jake!
- Hmm?! Mi az? – dugta ki a fejét halál nyugodtan a kocsi alól. – Gond van? – Nem lehetett túl nehéz rájönni erre, ha ránézett az arcomra.
- A nagyanyám rájött! – Az elfojtott dühtől legszívesebben romboltam, vagy futottam volna, esetleg verekedtem is volna. Nem vagyok az a túlzottan izgulós típus, de szörnyen ideges tudok lenni, na meg mérges, bár a dühöm hamar elszáll, de amikor éppen olyan hangulatom van, akkor mindenkinek jobb, ha egyedül hagynak dühöngeni.
- Told ki a mocit, egy pillanat, csak megtörlöm a kezem – azzal, mint a lassított felvétel, elkezdte keresgélni a rongyot, majd megfogta, és megtörölgette a kezét jó alaposan. Az állam is leesett, ezek szerint még se tűnt fel neki, hogy mindjárt megüt a guta. Inkább sarkon fordultam és megragadtam a fekete szörnyet, majd megpróbáltam kirúgni a támasztékot. Az első rúgásomat megpróbáltam finoman kivitelezni, nehogy letörjön, de nem sikerült, ezért a másodiknál már jól meglendítettem a lábamat, de akkor sem bírtam kirúgni. Mérgemben sorozatos ütlegelésnek tettem ki a járgányt, de csak nem akarta megadni magát, aztán kuncogást hallottam a hátam mögül. Összeszűkült szemekkel néztem hátra, mire Jake abbahagyta a röhögést, és védekezőn maga elé emelte a kezeit.
- Kegyelem – nevette tovább, majd óvatosan mellém áll és egy határozott mozdulattal felpöccintette a támasztékot. Lesett állal bámultam rá, mert elképzelni sem tudtam, hogy nekem miért nem sikerült. – Trükkös a dolog, mert először kicsit kijjebb kell húzni és csak aztán hátra – mosolygott tovább.
- Jó, csak gyerünk már, ezt majd máskor! Hopp! Ugorj fel, aztán menjünk!
- Na, még hopp! – Mély levegőt vettem, aztán felugrottam. Imádom Jacobot, ehhez kétség sem fér, de jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy hazaérjek. Na, jó, ez volt az utolsó dolog, amire jelen pillanatban vártam. Inkább fogtam volna Jake-t és megkértem volna, hogy Kaliforniáig meg se álljunk, maximum tankolni. Nem rá haragudtam, ez már az első pillanatban is tiszta volt, számomra. Vettem még egy mély levegőt, majd ismét beültem a pont nekem kitalált helyre. Már kérdés sem volt, hogy hol kapaszkodjak, rögtön átöleltem a derekát. Hihetetlenül megnyugtató érzés volt, ezért még közelebb hajoltam hozzá, egészen belefúrtam az arcomat a hátába. Az indulást két dolog is jelezte, egy: felbőgött a motor; és kettő: a szél a hajamba kapott. Azt is tudtam, hogy mikor fordultunk rá az útra, mert Jacob felgyorsított, szó szerint száguldottunk. Feltétlenül szükségét éreztem annak, hogy megmondjam neki, hogy egyáltalán nem rá haragszom, sőt már teljesen lecsengett bennem ez a folyamat, és most a már minden mindegy szintnél járok.
- Ugye tudod, hogy nem miattad szállt el az agyam?! – motyogtam a hátába, aztán kinyitottam a szemem. A fák egyé olvadtak az út mellett, egyetlen zöldes-barna sávvá, ami szegélyezte a szürke betont. Kicsit félelmetes volt, de amikor átkukucskáltam Jake hóna alatt, minden félelmem elszállt, ahogy láttam, hogy milyen biztosan fogja a kormányt, és benne is teljesen megbíztam.
- Két nővérem van, az ilyet már fel se veszem – nevette. Meghökkentem, én eddig csak Reachről tudtam. – Tudom, mondanom kellett volna. Reach és Rebecca ikrek, de hozzám mindig is Reach állt közelebb, Rebeccával inkább verekedtünk, őt akár bátynak is mondhatnám, ha nem lett volna négyszer olyan hisztis, mint Reach – magyarázta még mielőtt közbeszólhattam volna. Elhatároztam, hogy a legközelebbi adandó alkalommal én fogok kérdezősködni.
- Szóval két nővér – motyogtam. Azt akartam, hogy folytassa, szerettem volna, ha még többet mesél. – Oké, ki van még? – Azt tudtam, hogy az anyukája nem él velük, de arról fogalmam sem volt, hogy miért nem. Talán elváltak, vagy esetleg…
- Muszáj most? Mit szólnál hozzá, ha később beszélgetnénk erről? – Ennyiben is hagytuk a dolgot, mert megláttuk a házunkat. A lámpák égtek, és anyu autója is ott parkolt már a felhajtón. – Szeretnéd, ha messzebb állnék meg? – Ezen el kellett gondolkodnom. Szeretném-e? Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem szeretném, végül is már amúgy is mindegy.
- Nem, nyugodtan parkolj a felhajtóra! – mondtam határozottan, majd bólintottam egyet magamnak, mert úgy gondoltam ez jó lesz így. . Már amúgy is teljesen mindegy! – Jake nem szólalt meg, csak lassított, majd felparkolt anyu kocsija mellé. Leállította a motort, majd megvárta, amíg én leszállok, csak utána szállt le ő is. A konyhaablakot kezdtem el lesni, hátha meglátok valamit, de ebből a szögből csak egy egészen kis részt láttam a konyhából, viszont éreztem, hogy figyelnek.
- Bemenjek veled? – kérdezte gyengéden, miközben a kezem után nyúlt. Tudtam, hogy szeretném, ha bejönne, de nem akartam, hogy találkozzon a nagyanyámmal, ezért inkább megráztam a fejem.
- Nem – válaszoltam. Rövid és egyszerű válasz kellett, mert azzal, hogy ezt mondtam Jake-nek megint kezdtem ideges lenni, hiszen nem lesz bent velem, amikor a nagyanyám elé kell állnom. Végül is mindegy, egyedül is megoldom, nagylány vagyok már. – Megoldom – mosolyogtam rá halványan, mire visszavigyorgott rám. A mosolya színtiszta önbizalom volt számomra, kicsit feltöltött. Megint lehajolt és lehelt egy gyors csókot a számra, majd egy hosszabbat a homlokomra. Bizseregni kezdett a bőröm és a szám, de legalább nem voltam teljesen magamnál, amikor megszorítottam a kezét, majd hátat fordítva neki elindultam a vesztőhelyre. A motor akkor kezdett el dorombolni, amikor a kezemet a kilincsre tettem – Jake megvárta, amíg elértem az ajtóhoz.
Kinyitottam az ajtót, és lazán besétáltam, majd lerúgtam a cipőimet a cipős szekrény mellé, ahogy szoktam. Tudtam, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy hazaértem, de azért elkiáltottam magam.
- Hahó! Megjöttem! – sétáltam be a konyhába. Égett a villany és a tűzhelynél anyám állt. Hátrafordult és izgatott kíváncsiság csillant meg a zöldes szemeiben.
- Látom Jacob megint megtalálta a motorját! – nevetgélte, a szemei pedig elmerengtek – biztosan eszébe jutott valami. – Tavaly nagyon sok időmbe telt, mire a sok kislányt lekapartam arról a járműről a suliban. Téged is meghódított vele? – tovább nevetgélt, látszólag teljesen fel volt dobva, hihetetlenül jó kezdve volt.
- Hát… – mosolyogtam sejtelmesen, bár kicsit furcsálltam, hogy a nagyi még nem jelent meg. Helyet foglaltam a helyemen, majd kikaptam egy almát a gyümölcstartóból és rágcsálni kezdtem.
- Kedvelem azt a srácot, okos kölyök, bár rettentő lusta! Nála már csak Embry lustább! A két jómadár! – Anya megint felnevetett, kezdtem úgy gondolni, hogy a nagyi jelenlététől elkezdett bekattani. – Bár jóval többet láttam őket tavalyelőtt, mielőtt ők is… Hupsz! – csapott a szájára, majd megint visszafordult a tűzhely felé. Úgy nézett ki, mint akiben volt párkör, de anya nem iszik, szóval egyszerűen csak a nagyi hatásának tudtam be.
- Mi ez a susmus?! – Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Nyeltem is egyet mielőtt megfordultam volna. A konyhában állt, talán másfél méterre tőlem, és összehúzta a szemöldökét.
- Semmi anya! Menj és csináld azt, amit eddig is csináltál! – mondta anyám könnyedén, hallottam, ahogy az edényekkel csörömpöl. A nagyanyám összehúzta a szemöldökét, amitől az egész homlokán felerősödtek a ráncok, a szeme is összeszűkült, ahogy rám nézett.
- Hol voltál? – kérdezte reszelős hangon, de nem volt mérges, csak helyre akart rakni. – Válaszolj Ariella!
- Úgyis tudod! – nyögtem ki. Semmi kedvem nem volt ehhez, anyám elengedett, neki pedig semmi köze nem volt ahhoz, hogy hogy nevelnek, egyébként is, már régen befejőzött a személyiségem kifejlődése. El vagyok kényeztetve, de ezt már nem tudja visszacsinálni. Apám akármilyen rosszul nevelt is minket, mindig megpróbálta teljesesíteni a kívánságainkat, talán ezzel akarta kompenzálni az anyánk hiányát. Közelebb sétált hozzám, de még így is majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam, talán Toryval lehet egy magas.
- Amúgy is én engedtem el! – kontrázott anya. Na, igen, ezt nem kellett volna, nagyi most kezdett el bepipulni. Zavarhatta, hogy anyám felülbírálta a döntéseit. Még kisebbre húzta a szemét, a kicsit már megereszkedett szemhéja így még jobban eltakarta a szúrós tekintetét, az arca szigorú maszkká változott, a legfurcsább mégis az volt, hogy tehetetlenség is tükröződött a mozdulataiból, hiszen nem szólhatott bele, és azt hiszem ez bosszantotta a legjobban. Megfordult vele a világ, a lánya ellent mondott neki, már nem volt z a kislány, akit befolyásolni tudott, és ez anyámban is tudatosult. Eddig menekült a nagyi elől, most viszont megfordult, azt hiszem erre ő is most jöhetett rá. A dolog innentől nem rólam szólt, én már csak egy kis piszok voltam a vitájuk csarnokában, a labda, amit ide-oda rugdostak, hátha sikerült gólt lőniük és legyőzni a másikat.
A vállam felett hátrasandítottam anyámra, már megfordult és szemben állt a nagyival, az előbbi szórakozottsága pedig önbizalommá változott. Ilyen helyzetben még soha nem voltam, kényelmetlenül is éreztem magam, de legfőképpen rossz helyen. Ezért inkább szép lassan megpróbáltam eloldalazni a nagyi mellett, de ő megfogta a csuklómat és megállított.
- Menj fel a szobádba, szobafogság! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is néztem hátra anyámra, mert nem akartam még jobban összeugrasztani őket, ezért inkább csak bólintottam, majd nyúlcipőt húzva felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobámba, hol magamra csaptam az ajtót és vártam. Vártam, hogy mikor robbannak, olyanok voltak, mint két bomba, amiken már elég régóta égett a gyutacs, eddig is csak egy hajszálon múlt, hogy nem robbantak fel, de most én voltam a benzin, amit a maradék néhány centis gyújtózsinórra öntöttek, ezzel felgyorsítva az égést. Aztán meghallottam anyám elkeseredett ordítozását. Mindent egymás fejéhez vágtak, az össze sérelmüket, ordítottak mind a ketten. Felrobbantak a bombák, és akinek épp esze volt, az már rég elhagyta a veszélyzónát.
 
Már órák óta veszekedtek, de semmi nem változott, egyikük sem adta fel, ugyan olyan hangerővel üvöltöztek, mint a legelején. Anyám látszólag kifogyhatatlan volt a sérelmekből, amik gyermek kora óta mély nyomot égettek a lelkén, és örökre ráégették az anyja nevelési szokásait, ami elől elmenekült. Furcsa volt őt így hallani, utoljára akkor halottam kiabálni, amikor elmentünk, aznap este kiabált utoljára, emlékeim szerint. De akkor az életért harcolt, pontosabban a megmaradtért, apáért, Toryért és értem. Ez most más volt, most azért kiabált, hogy kiadhassa magából azt a sok feszültséget, ami egész életében kitörni készült, amit az anyja iránt érzett. Teljes mértékben megértettem, de mégsem voltam képes akár egy perccel is tovább elviselni ezeket a hangokat, így kinyitottam az ablakot és átváltottam a farmerem. Már mindent előkészítettem: az íróasztalra párnákat raktam és elhúztam a széket, odakészítettem a zseblámpát, a kést és a mobilomat is betuszkoltam már a zsebembe. A Hold fényesebben sütött, mint bármelyik másik éjszaka, amióta itt vagyok. ez persze nem volt nehéz, hiszen ez még csak a második Holdtöltém itt, La Push-ban. A cipőmet is felhúztam már, sőt a pulcsim is rajtam volt, így hát oldalról felguggoltam az asztalra, de abban a pillanatban, amint felértem egy sötét árny jelent meg előttem, fél másodperc múlva pedig már a szobám közepén feküdtem az árny karjai között, nem tudom, hogy hogyan csinálta, de meg sem éreztem a zuhanást, és a meglepődéstől még csak sikítani sem tudtam. Aztán a sötét valaki feltápászkodott rólam és nevetni kezdett. Na, ez volt az a pillanat, mikor rám tőrt a sikító-frász, de még mielőtt kiengedtem rájöttem, hogy a nevetése szörnyen ismerős számomra. A legismerősebb és legkedvesebb hang volt, Jake.
- Ne haragudj! – kuncogta, majd felemelt a földről, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, és a lábamra állított. – Nem számítottam arra, hogy pont most akarsz majd kimászni – dünnyögte, majd leült az arrébb húzott székemre.
- Én… én sem számítottam rád – dünnyögtem zavartan. Fogalmam sem volt róla, hogy Jake mit keres itt, bár annyira nem is érdekelt. Örültem neki, és ehhez kétség sem fért. Volt már ugyan a szobámban, de ez most már volt, mivel teljesen más volt a hangulat.
- Mióta csinálják ezt? – komolyodott el a hangja. Először nem értettem, hogy mire gondol, majd amikor anyám újra egy elég csúnya dolgot vágott a nagyi fejéhez, na, akkor megértettem.
- Nem tudom, talán néhány órája – vontam meg a vállam, mert tényleg nem tudtam. Nem is számított, mivel csak el akartam húzni innen, vagyis eddig teljesen biztos voltam benne, hogy ezt akarom. Most viszont már egyáltalán nem éreztem így, csak Jake-t akartam. A Hold megvilágította a körvonalait, de ebben a sötétben nem sok mindent láttam belőle. Közelebb mentem hozzá és kivettem a telefont a zsebemből, majd megálltam előtte és letettem az asztalra. Nem akartam csak úgy az ölébe mászni, bár legszívesebben ezt tettem volna. Ő viszont nem gondolkodott ezen ennyit, olyan megdöbbentő könnyedséggel fogta meg a kezem, majd vont az ölébe, hogy elámultam a természetességén, aztán amikor az arcom a nyakába dugtam, hogy érezzem az illatát is, akkor tűnt csak fel, hogy nem visel felsőt. Így estem egyik ámulatból a másikba. Csak egy farmer halásznadrág volt rajta, olyasmi, mint amit ma délelőtt viselt, csak egy fokkal rövidebb, ez csak a térde fölé ért. Átkaroltam a nyakát, ő meg belecsókolt a hajamba, ettől megborzongtam, de ez jóleső borzongás volt. Amint az orromban éreztem az illatát, és a támasztó kezét a hátam mögött, rögtön megékezett az első hullám boldogság is, majd rögtön ezután egy kevés békesség is, de persze az álmosság is most tört rám. Most éreztem csak meg azt, hogy mindössze három órácskát aludtam ma. Piszkosul fáradt voltam, és ezt a lassuló lélegzetvételem is mutatta. Egyszer csak Jake hirtelen felállt, majd átment az ágyhoz és lefektetett rá, de én nem akartam, hogy elmenjen, mert a szívdobogása és a halk szuszogása elnyomta a lentről felszűrődő zajokat, ezzel tökéletesen megteremtve az alváshoz szükséges nyugalmat. Ezért megfogtam a kezét és lehúztam maga mellé. Készségesen feküdt le, majd miután ránt terítette a takarót, én ráfeküdtem a mellkasára, és tovább hallgattam a szíve ütemes dobogását. Ez volt az első közös Holdtölténk, és bár nem így képzeltem el, Jake-kel voltam, szóval végül is mindegy volt. Azt hiszem belészerettem, ráadásul alig másfél hét alatt, de egyáltalán nem bántam ezt…

Íme meghoztam a 8. fejezetet! Remélem elnyerte a tetszéseteket! A szám inkább a végére vonatkozik, de eléggé megihletett! Megpróbáltam jó hosszúra írni, és pont ezért féltem is egy kicsit az én drágaságomat, mert tényleg elég hosszú lett. Remélem nem lett unalmas, nagyooon remélem! Véleményeitekre mint mindig, most is rettentően kíváncsi vagyok! Annyira örülnék a visszajelzéseknek, és még egyszer sajnálom, nagyon sajnálom, hogy eddig húztam ezt az egy nyamvadt fejezetet!

Imádlak Titeket! Köszönöm, hogy vagytok!

Millió Csók, és Ölelés, Fanni

Millió Bocsánatkérés! (Részlet a Sunset VIII. Fejezetéből)

Sziiasztok Drágáim!♥

Remélem vannak, akik még kitartanak mellettem, annak ellenére, hogy nem frissítettem már több mint másfél hónapja! Ez azért eléggé undorító, de nem tűntem el, és nem is adtam fel!
Közbejött néhány technikai malőr és sajnos a suli is, megfűszerezve egy kevéske ihlethiánnyal. Viszont az őszi-szünet ezen is átlendített, már több mint hét oldallal sikerült megtoldanom a félkész fejezetet, plusz belejavítgattam. Ma akartam nekiállni a befejezésnek, de úgy fájt a fejem egész délután, hogy még tanulni se volt időm, szóval drukkoljatok, hogy holnap irodalomból Csobi kegyelmezzen nekem és ne kelljen felelnem!
Megértem, ha sokan elpártoltak mellőlem, de azért remélem, hogy még maradtunk néhányan!

Nekik a hűségért ennél több is járna, de mivel mással nem tudok szolgálni, így ÍZELÍTŐ A SUNSET VIII. FEJEZETÉBŐL 2.:

"Néhányszor ki- és belélegeztem, hogy az izgatottságomat megtartsam magamnak, azután, eligazgattam a ruhámat – hogy minden klappoljon- majd kisétáltam a kanyarból, ami után meg is pillantottam Jacobot. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el felé rohanni, miközben a nevét kiáltozom, és fülig ér a szám. Magam mellé szorítottam a kezeimet, és csak reménykedtem abban, hogy a járásom így nem hasonlít egy sánta pingvinére. Magamban számoltam a lépéseket, és ebből megpróbáltam rájönni, hogy még milyen mesze van tőlem – tudom ez beteges, de már majd megvesztem azért, hogy megölelhessem, megcsókolhassam, vagy csak rámosolyoghassak. Az utolsó néhány méteren már nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, mire visszamosolygott. A szívem heves vágtába kezdett, ahogy végignéztem rajta, majd hirtelen meg is állt, amikor ellökte magát a járművétől. Maga Jacob látványa is lélegzetelállító volt, de amitől igazán megállt bennem az ütő, az az volt, hogy nem a jól megszokott kopottas, kis piros kocsijával volt, hanem egy szép fekete csilivili motorral. Na jó, a szuper menő azért erős túlzás, de egy szépen karbantartott moci volt. Elég rég óta ki akarom már próbálni a motorozást, de apám hallani sem akart a dologról, így kimondottan örültem most.
Az utolsó néhány métert már ő tüntette el közülünk. Mikor elém ért megállt, mintha nem tudta volna, hogyan is folytassa, majd végül lehajolt és homlokon-csókolt. Furcsa volt a tegnapi heves csókja után egy kis puszival köszönni, de nem éreztem helytelennek, talán így volt tökéletes. Miután adott még egy puszit a hajamra is, visszahózódott, majd mosolyogva a szemembe nézett. Annyi szokatlan érzés kerített a hatalmába, amikor a sötétbarna szemek az enyémbe fúródtak, hogy az leírhatatlan. Nem sokat ismertem fel ezek közül, de a felhőtlen boldogságban, a feltétlen bizalomban egészen biztos voltam, ahogyan abban a cseppnyi tétovázásban is, amit Jake szemében láttam. Alig bírtam elszakadni tőle, teljesen megbabonázott, végül mégis elkaptam róla a pillantásom, és végigmértem a motort.
- Reach lenyúlta az autómat – suttogta, majd megfogta a bal kezem és maga után kezdett húzni.
- Ez csúcs! – böktem meg egy ujjal a fekete, kopott bőrülést, nem mertem jobban hozzáérni. Miután nem történt semmi már a tenyeremet is végig mertem húzni rajta, és lefogadom, hogy a lelkesedésem Jake-nek is szemet szúrt.
- Nyugodtan hozzányúlhatsz, nem harap – hogy az igazát bizonyítsa rávágott kettő a motor végére, majd megkerülte, kilökte a támasztékot és felpattant rá. Szájtátva bámultam a jelenetet, mert ennél dögösebb dologgal még életemben nem találkoztam. Jacobhoz eddig mindig a kis piros autóját kapcsoltam, mert fogalmam sem volt róla, hogy van egy ilyenje is.
Ahogy végigmértem feltűnt, hogy csak egy fekete rövid ujjút, és egy halásznadrágot visel, ami valljuk be elég lenge ebben az időben. – Nem ülsz fel?
- De, persze. Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Mióta is motorozol? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mikor ráálltam valami pöcökre, hogy át tudjam dobni a lábamat az ülés felett, mert elég magasan volt. Pont beleillettem a Jacob mögötti részbe, mintha csak nekem lett volna kitalálva, viszont a kezeimmel nem tudtam mit csinálni.
- Kábé fél éve van meg ez a járgány, de már előtte is tudtam motorozni – magyarázta. Én még mindig a kezeimmel voltam elfoglalva, már kapaszkodtam az ülésbe, hátul valami fémbe, de sehogy sem találtam a biztonságos fogást, egészen addig, amíg két erős kéz hátra nem nyúlt, és nem húztam előre a kezeimet, majd kulcsolta össze őket a dereka körül.

...


Aprót ráztam a fejemen, majd megpróbáltam finoman lemaszatolni Jake arcáról az olajfoltot. A kérdezősködősdit úgy döntöttem, hogy átteszem egy későbbi időpontra.
- Majd legközelebb – dörmögtem, miközben papírzsepit húztam elő a kabátomból, hogy ledörzsöljem az arcáról a foltot. Úgy éreztem el kell tüntetnem a foltot, mintha ez lenne a képzeletbeli fal, amit el kell törölnöm ahhoz, hogy megnyíljon.
Nem válaszolt, a mai nap először burkolózott teljesen csendbe a garázs, az eső sem verte már a sárga tetőt, és így, hogy Jacob itt állt előttem, már a szerszámok csörgése sem törte meg a csendet. Az első kényelmetlen csend köztünk, furcsa, mert igazából nem voltam zavarban, csak nem tudtam, hogy mit kéne most mondanom, vagy tennem. A folt már teljesen elhalványodott, viszont Jake még mindig szótlan volt.
- Ígérem, elmondom! Elmondom, de még nem tehetem, még nem lehet – hadarta el egy szuszra, és a hangján halottam, hogy már ez is hatalmas előrelépés. Hogy már az ígérethez is komolyan át kellett gondolnia a dolgokat. Szó szerint fújtatott, mintha nagyon vissza kéne fognia magát. Végül lehunyta a szemeit és mély levegőkkel próbálta csillapítani magát, de amikor az orrnyergéhez emelte a jobb kezét, nekem is pislognom kellett, mert az úgy remegett, mint a nyárfalevél a hurrikánban.
Ösztönösen cselekedtem: megfogtam a kezét, adtam rá két csókot, majd lehuppanva mellé az aknába, átkaroltam a nyakát, a másik kezemmel pedig simogattam a vállát. Éreztem, ahogy ütemesen préseli ki magból a levegőt. Nem láttam még így senkit, aggódni kezdtem, mert mi van, ha ez egyfajta betegség. Lehet, hogy emiatt magas a hőmérséklete is.
- Jacob, elvigyelek orvoshoz? Jól érzed magad? – néztem mélyen a szemébe, ami félelmet, megrökönyödést és egy kis undort is tükrözött. Nem válaszolt rögtön, nekem meg kezdett az egekbe szökni az adrenalin szintem. – Billy tud róla? Bevigyelek a házba? – fogtam a kezeim közé az arcát, mire halványan elmosolyodott, majd diadalmas fény csillant a szemében, mintha valami hatalmas szörnyet győzött volna le, a remegése is kezdett alábbhagyni.
- Nincsen nekem semmi bajom – mormolta, de olyan volt, mintha kicsit ironikusan mondta volna. A kezei a derekamra tévedtek, majd egy hirtelen mozdulattal megint az akna szélén ültem, pontosan szemmagasságban Jake-kel. Olyan elterelő-hadművelet szaga volt az egésznek. "

Apróbb segélykérés + ízelítő a Sunset VIII. Fejezetéből

Sziiasztok! 


Na, hát jelentem, hogy a fejezet szépen alakul, terveim szerint holnap befejezem! Az ízelítő az elejéről lesz, mert a vége még kétséges, és lehet, hogy átírom, de szerintem érdekesen kezdenek majd alakulni a dolgok! Előre annyit, hogy az apróbb, árulkodó jelekre figyeljetek! Bár a 9. fejezetben érkezik rá a megoldás, azért szerintem rá fogtok jönni!


A kérés: Szeretném, ha minél többen megírnátok nekem kommentben, hogy hogyan is kezdődött az iskola Nektek! Igazából vicces történeteket, tanárokról véleményeket, élményeke várnék! Az indok: mert kíváncsi vagyok rá, hogy mi történik az én Drága Olvasóimmal! A másik pedig, hogy SunSet-ben is lassan elérkezünk a sulikezdésig, és szeretném színesíteni a történetet sok egyéni figurával, történettel, tanárral, szokásokkal! Ami éppen eszetekbe jut! Előre is köszönöm, és ígérem, hogy aki megírja nekem, azt valamilyen formában - kicsit torzítva ugyan -, bele fogom csempészni a történetbe!


És most az ízelítő: "- Szerintem együnk valamit – húzta el a száját kicsit lenyugodva a húgom, majd a hűtőbe nyúlt és fintorogva kivette a tejet, aztán a spájzba ment és előtúrta a müzlijét, amit eredetileg előlem dugott el. – Hétig lehet reggelizni, utána délben van ebéd, majd hatkor vacsora. Köztes evés nincs, nasi kicsukva – mondta színtelen hangon, majd kivett két tálat és töltött mind a kettőbe kaját. Életemben először megöleltem volna a őt, amiért ennyire utál, hogy eldugja előlem a kajáját. Ez most életmentő!
- Köszönöm – suttogtam, majd kivettem a narancslét és töltöttem mind a kettőnknek.
- Kivételes alkalom, csak addig, amíg ez a nőszemély itt tanyázik – mutatott felém a kanalával, miközben leült az asztalhoz. Bólintottam, majd a kanalamat a kanalának ütöttem.
- Csak addig – ismételtem, majd én is helyet foglaltam és gyors mozdulatokkal lapátolni kezdtem a féltve őrzött, egészségtelen reggelimet."


Igen jól olvastátok, testvéri szövetség van kilátásban, de majd meglátjuk, hogy menyire lesz tartós! :D Szóval nemsokára jövök a 8. fejezettel!
Puszi Mindenkinek,
Fanni♥

Sunset - VII. Fejezet

Sziiasztok!
Hát meghoztam a hetedik fejezetet! Sajnos ismét javítatlanul, mivel az én drága Pancsimat is utolérte az eltiltás, ezért még az előző fejezettel bajlódik! Amíg behozza magát, felkerül a "vágatlan" változat! Remélem tetszeni fog Nektek! 

 

HOGYAN NEVELJÜNK GYEREKET I. RÉSZ
                                / AZ UNOKÁM MOZIESTJE

Az időérzékem felmondta a szolgálatot, és ezen az egyre csak gyülekező sötét felhők sem segítettek. De közben egyáltalán nem is bántam, hogy itt vagyok. Mert Jacob még mindig ölelt, már ki tudja, hogy mióta, és az arcomat nézte, vagy a kezemmel játszott. Engem lekötött az érintése, és a gyönyörű óceán, mert még mindig itt ültünk. Igaz, hogy közben egyszer felálltam, hogy megmozgassam, az elgémberedet végtagjaimat, és azután máshogy ültünk vissza, de a lényeg ugyan az volt: ennek a hihetetlenül vonzó srácnak az ölében ültem. Igazából semmi másra nem tudtam gondolni, csak Jake-re. Mindenhol Ő volt, a fejemben, körülöttem, és még a szívemben is. Mert akárhányszor arra gondoltam, hogy mit is csinálok éppen, kellemes meleg bizsergés futott át az egész testemen.
- Kijelenthetjük, hogy ma én nyertem? – duruzsolta a fülembe, ami annyira kellemes volt, hogy megint beleborzongtam. Hajaj, de még ennyire! Ahogy a forró lehelete égette a bőrömet, teljesen kikapcsolta az agyam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok! Nagyon kellett koncentrálnom, hogy egy értelmes mondatot össze tudjak hozni. Fel kellett, hogy élesszem az agyam, ha nem akarok leégni. Ez azért nem sikerült valami könnyen, elég sokáig tartott, ráadásul utána még a kérdésre is vissza kellett emlékeznem.
- Hát nem is tudom – motyogtam, miközben valami frappáns válaszon törtem a fejem. – Mintha láttam volna még egy kicsit krumplit a dobozban – olyan hangon mondtam ki mindezt, hogy inkább hatott egy sérült galamb utolsó lélegzetének, mint egy jól odaszúrt mondatnak.
- És mit szeretnél csinálni péntek este? – kérdezte fölényesen - talán elégedett is volt magával -, miközben hátradőlt és kényelembe helyezte magát, de engem sem hagyott ám ülve, szerencsére. Így megoldotta a problémámat, miszerint nem fogok rá nyomulni. Mert az ugye teljesen más, ha Ő is akarja, úgy nem érzem annyira, hmm…
Nem tudtam végiggondolni, mert a hajammal kezdett el játszani, vagy az is lehet, hogy csak csikizte az orrát. Mindig is imádtam, amikor a hajamat piszkálják. Kiskoromban sokszor vettem rá Zinnát, hogy játszunk fodrászosdit, Mindig beadtam neki, hogy milyen extra szuper kreatív, és, hogy neki sokkal jobban megy ez a dolog, így szinte mindig én voltam a modell. Kiskorunkban is Ő volt a befolyásolhatóbb, és a hiszékenyebb. Nem volt nehéz dolgom, Ő viszont a masszázsért volt oda, amiben persze én volt a jobb… Mikor rájöttem erre, kicsit gonoszkodtam is vele: megnéztem egy tájmasszázsos videót és megpróbáltam alkalmazni rajta az újonnan szerzett lábtechnikám. Na, kábé az óta nem kér belőlem! – Min mosolyogsz? – kérdezte Jake. Észre se vettem, hogy mosolygok, vagyis azt hittem, hogy eddig is mosolyogtam, de ezek szerint nem.
- Csak eszembe jutott valami – néztem fel rá, mire kihúztam a hajam a kezéből. Gondolatban pofon vágtam magam. Annyira jó volt, én meg itt elrontom, de végül is a kárpótlás is csodás volt: a szemei. Gyönyörű sötétbarna írisze szinte mosolygott rám, boldognak látszott.
- Nem mondod el? – unszolt finoman, majd megint a kezemmel kezdett babrálni. Engem egyáltalán nem zavart, ahogy nézegette őket. Egyesével végighúzta a mutató ujját minden körmöm végén, mintha lemérné, hogy milyen hosszúak. Aztán a gyűrűimre is rátért. A bal kezemen lévő gyűrűsujjammal indított, amin a nagyi gyűrűje van. A legkedvesebb mindközül. Végighúzta az ujját rajta, megsimogatta benne a halványzöld kis követ és a végigrajzolta a foglalat mintáját. – Az anyukámnak is hasonló volt – motyogta, immár elgondolkodva. Rá akartam kérdezni, hogy miért múlt időben beszélt, de inkább nem tettem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem azért mert az anyukája elhagyta a gyűrűt az óceánban, vagy a mosogatóba esett bele.
- Régi – csúszott rá a gyűrűre a jobb kezem, hogy eltakarja azt, mielőtt a gyűrűvel együtt megjelenik előttem az a két ráncos kéz, ami előttem hordta. Ezzel a mozdulatommal kicsit Jacobot is magához térítettem.
- Ne haragudj – motyogta a fülembe, de most nem bizseregtem bele a közelségébe. Nem értettem, hogy miről beszél, ezért kicsit előrébb csúsztam az ölében, hogy fel tudjak nézni rá.
- Már miért haragudnék? – értetlenségem láttán Ő is felvonta dús szemöldökét, majd kicsit elhúzta a száját.
- Ez a „régi” kábé úgy hangzott, mintha azt mondtad volna: semmi közöd sincsen hozzá, szóval, kuss! – meglepődtem, amikor ezt mondta, mert egyáltalán nem akartam, hogy ezt érezze.
- Dehogy! – jobb kezemmel megfogtam az övét. – Csak eszembe jutott a Nagyim. Kedves nő volt – mondtam gyorsan, mielőtt elragadnak az érzelmek. Jake vette a lapot, mert ezután nem kérdezett erről többet. Feszítgetni kezdtem a vádlimban az izmokat, szokásomhoz híven, mivel már teljesen elgémberedtek. Csak azt felejtettem el - szokás szerint -, hogy ettől folyton begörcsöl. Ahogy mindig, most is megéreztem a szorító fájdalmat, de mivel már hozzászoktam, csendesen tűrtem. Mindössze összeszorítottam a fogaimat és elkezdtem mozgatni a lábam, hogy minél hamarabb kiűzzem belőle a zsibbasztó érzést. Nem tudom, hogy Jake mennyit vett észre a dologból, de az arckifejezése megváltozott.
- Minden oké? Ne szorítsd ennyire, mert eltörnek! – tette még hozzá, majd megérintette a szám.
- Te… tessék? – szűrtem a fogaim között, majd megpróbáltam mosolyogni. Borzalmasan rondára sikeredett, ahogy Jake szemében láttam magam, ezért inkább visszább vettem.
- Úgy összeszorítottad a fogaidat, hogy azt hittem kitörnek – mosolyogta, de az ujja még mindig a szám előtt volt. Ezért is volt nehéz megszólalnom, mert ugyan a lábam már helyre állt, de most a szívem kezdett rakoncátlankodni. Túl hangosakat és túl gyorsan dobbant, szégyenemre szerintem még Jacob is hallotta. Aztán mintha elkezdett volna esni az eső. Legalábbis a nyakamban éreztem egy csöppöt.
- Jake! Esik? – tettem szét oldalra a kezeimet, felfelé fordított tenyérrel, de nem éreztem semmit.
- Nem hiszem, de lehet, hogy véletlenül, amikor beszéltem, hát szóval, tényleg nem volt szándékos – sorolta fel az összes terelős szót, ami hirtelen eszembe jutott. Már, lábé a véletlenül-nél tudtam, hogy mit akar, csak gondoltam megvárom, amíg befejezi, de úgy tűnik, ez nem ma lenne.
- Leköptél – fejezetem be a félbehagyott mondatát egyszerűen. Ez bárkivel megesik, Ő mégis elpirult, és, ha ezt már én is látom, a gyönyörű réz színű bőre alatt, akkor tényleg nagyon elvörösödhetett. – Ugyan már! Nem most történet meg először!
- Miért már máskor is leköptelek? – még lejjebb hajtotta a fejét, és még jobban elpirult. Édesem, olyan aranyos volt, hogy legszívesebben megsimogattam volna az arcát, sőt megcsókoltam volna!
- Nem Te, de más már igen! Semmi nem történt, a nyálcsere meg már úgy is megvolt – utaltam a csókra, mire kicsit elvigyorodott. Én is mosolyogni kezdtem, mert nem tudtam megállni, hogy ne villantsam ki a fogaimat, amikor Ő is azt teszi.
- Az volt életem eddigi legjobb csókja – kotyogta ki, de ahelyett, hogy lehajtotta volna a fejét, mint, ahogy azt előbb tette, felemelt fejjel vigyorgott rám, és a szemeiben is pajkosság csillant.
- Akkor nem csókolózhattál valami sokat!
- Nem, mintha olyan sokat csókolóztam volna előtte! – mondtuk egyszerre. Ő mosolyogva kijelentette, míg én inkább elhúzott szájjal állapítottam meg, hogy Jacob amilyen tökéletes, olyan tökéletlen az ízlése. Egyszerűen el sem tudom hinni, hogy nem talált magának nálam jobbat. Persze örülök, hogy így gondolja, sőt az nem kifejezés. – Tényleg nem – vallotta be, majd megint elvigyorodott. – Te voltál a harmadik lány, ha Norah-t is beleszámoljuk.
- Várj! Norah-t? Azt a Norah-t?! – kérdeztem kissé megütközve, sőt már-már féltékenykedni kezdtem Norah-ra. Jake jót nevetett, majd a vonásai megkomolyodtak, kivéve a szeme.
- Arról bizony! Öt évesek voltunk és egy oviba jártunk – kezdte teljesen komolyan, de már felfelé görbült a szája széle. Én is megpróbáltam komolyságot mímelve hallgatni a történetet, csakhogy belemenjek a játékba, miközben nagy kő esett le a szívemről. – Az óvoda a suli egyik kis épületében van, így fordulhatott elő, hogy elbújtunk a nagyok udvarán a kerítés melletti bokorban – már mosolygott, így én sem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. – Akkoriban nagy divat volt errefelé, ha megcsókolsz egy lányt, ezért én is erre vetemedtem. Természetesen a hír, hogy Norah-val csókolózni fogunk, eljutott a dilis bátyja fülébe is – folytatta tovább, rajtam viszont kezdett eluralkodni a nevethetnék.
- Paul? – csicseregtem megint közbe, mire Jake befogta a számat, amikor újabb kérdést akartam feltenni, majd megköszörülte a torkát és folytatta.
- Előre szólok, hogy Paul már tíz volt – konferálta fel a történet folytatását, mintha egy újabb felvonás lenne. – Szóval Norah-val elbújtunk a bokor mögé, én meg elkezdtem csókolgatni - vagyis nevezzük inkább szájra puszinak, azt hiszem, az talán jobban illik rá -, amikor megjelent Paul. Már akkor is ilyen forrófejű volt, szóval lekapta rólam Norah-t és nekem jött. – Itt felszisszentem, mert megjelent előttem a pici Jake és Norah képe, akik elbújtak a világ szeme elől, amikor megjelenik a nagy és „erős” Paul, hogy megvédje a kishúgát. Szörnyen lovagias! – Ütöttük-vertük egymást, persze nekem sokkal nehezebb dolgom volt, hiszen Paul egy fejjel magasabb volt nálam, így érthető, hogy vesztettem. De azért jól megrugdostam és a harapásom nyoma, ha jól tudom, még most is látszik a jobb kezén – büszke vigyor terült szét a fején, majd kicsit visszább vett belőle, ebből gondoltam, hogy még nincs vége a sztorinak. – Persze ez őt nem akadályozta meg abban, hogy a kerítésbe verje a fejem! Itt – mutatott a szemöldökére, és megint csücsörített kicsit a szájával.
Feltérdeltem, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak neki, aztán egészen közel hajoltam a szemöldökéhez. Eddig fel se tűnt az a fél centis kis heg, mert a szemöldöke szinte eltakarta, de így, hogy egészen közelről nézem, így azért ki lehet venni. Bal kezem önálló életre kelt, és megérintette a kicsit kiálló részt, aztán mikor tudatosult bennem, hogy megint befurakodtam Jake intim szférájába, visszahúztam.
- Ti aztán bolondok voltatok! – ültem le mellé, mire huncut mosolyra húzta ajkait. – Vagyis vagytok! – tettem hozzá vigyorogva, miközben beharaptam a szám, hogy ezzel elvegyem a beszólás élét, és inkább kedves megjegyzést csináljak belőle.
- Most mesélj valamit te! – unszolt kedvesen, nekem viszont fele annyi ilyen vicces sztorim sincs, mint neki.
- Mit akarsz hallani? Hogy mennyire tökéletes szakácsnő voltam három évesen? – bólogatására nekifogtam a történetnek. – Nagyiék jöttek látogatóba, akkor még San Franciscoban laktunk, így már nagyon vártam, hogy végre felérjenek. Anya húslevest csinált, én viszont valami különlegeset akartam, hogy a nagyim boldog legyen, ezért, amikor anya nem figyelt, hozzáöntöttem egy kis kakaót a leveshez, amitől persze rögtön barna lett és borzalmas ízű – Jake nevetni kezdett, én meg csak mosolyogtam a régi emlékeken. – Apám persze tajtékzott, anyám viszont csak nevetett és megdicsért. Nagyi azt mondta, hogy finom, papa meg megígérte, hogy beszervez a sereghez szakácsnak – kuncogtam. Tényleg régen volt már. El is felejtettem, hogy mennyire szeretem ezt az emléket. Jó persze, benne van anyám és a nagyi is, hogyne szeretném! De ez még a Top tízes listámon is benne van az első ötben. Viszont a vezetést azt hiszem átvette ez a Jacob nevű fiú, azzal a hihetetlenül édes csókkal, amivel elbűvölt.
- Azt hiszem, hogy inkább maradok a zacsis levesnél, ha nem gond – húzta el a száját, mire rácsaptam a vállára, amibe megint majdnem beletört a kezem. Jacob csak nevetett azon, ahogy felállva pattogtam, miközben a combjaim közé szorítottam mindkét kezem. Azt hiszem, kénytelen leszek megfogadni Paul tanácsát, és baseball ütővel közlekedni. Majd megkérdezem anyát, hogy van-e otthon!
- Ne nevess már! – vágtam hozzá a kulcsomat, de még röptében elkapta, mire kezdtem mérges lenni. Kikaptam a kezéből a kulcsom és megnyújtott léptekkel indultam el afelé, az ösvény felé, amin jöttünk. Mikor már a fák között mentem meghallottam az öblös nevetését mögöttem. – Paraszt! – sziszegtem a fogaim között. Persze nem gondoltam komolyan, és tudtam, hogy úgysem hallja meg, de a nevetése mégis elhalkult.  Mégis csak hallotta volna? Aztán a léptei felgyorsultam, majd végül beért, és bepasszírozta magát mellém, pedig ez a hely elég keskeny volt, még én is alig fértem el rajta, anélkül, hogy letaroltam volna a dzsindzsás felét.
- Haragszol? – kérdezte egészen lágy és kedves hangon. Az eddig sem létező mérgem ettől rögtön elillant.
- Nem, de egy baseball ütőt mindenképpen be fogok szerezni! Vagy az is lehet, hogy kondiba kéne járnom – tűnődtem. Az összes srác ilye „kemény” volt, szóval ez nyílván nem véletlen. Vagy ők nagyon furcsák, vagy engem puhított el nagyon a nyár, és a rendszeres edzések hiánya.
- Hidd el, a baseball ütővel többre mész! Ráadásul nem akarok péntek este Arnold Schwarzeneggerrel randevúzni, szóval a kondizással csak óvatosan! – karolta át a derekam, hogy megint előre engedjen a szűk részen.
- Ki mondta, hogy randi lesz? – kezdtem el húzni az agyát. – Én csak valami baráti összejövetelre gondoltam – még nem értünk át az egyszemélyes részen, ezért nem láttam, hogyan reagál a szavaimra.
- Azt hittem egy randiban fogadtunk – motyogta szomorkásan, mire én csak megforgattam a szemeimet. – De, ha te baráti találkát akarsz…
- Jake! Könnyebb téged átverni, mint egy három éves ovis kislányt – mondtam kissé talán önelégülten is.
- Átejteni? Szóval mégis randi lesz?! – tudtam, hogy elmosolyodott, hallottam a hangján. Édesem, ennyitől feldobódik! Nem, mintha én nem lennék besózva, és a szívem nem verne ezerrel a randi szó hallatán, de mindig is jó színésznő voltam. Kivéve, amikor Jake szemben áll velem, akkor egyszerűen semmi nem megy. Akkor csak én vagyok, Arielle a nagyvárosi álmodozó, akit lenyűgöz ennek a srácnak mindene. Francba! Már megint rá gondolok! Ez már tényleg beteges!
Mikor végre elfértünk egymás mellett, Jake megint átkarolta a derekamat, ezzel visszacsöppentem abba a kómás állapotba, amiben a jöttünk. Boldogan, és gondolkodás nélkül kapaszkodtam én ismét a pólója hátuljába, majd megint elmerültem a gondolataimban.

***

Péntek este hat óra van. Ahogy anya megígérte, a mai este az enyém, és Jake-é. Tényleg egy szava sem volt. Amikor pedig elmondtam neki a fogadást, hát azon nagyot nevetett, de hozzáfűzte, hogy reméli, a fogadásaim tétjét azért rendesen átgondolom. Tegnap már nem tudtam találkozni Jacobbal, mert azért itthon is kellett lennem, és Norah is ki akart már faggatni. Szóval a tegnapi egy csajos, punnyadós, újságolvasós, dvd-ős nap volt. Sok üres csacsogással és fagyival. Ráadásul tegnap este végre sikerült elmennem, futni. Egészen befutottam a falu közepéig. Rettenetesen felszabadító volt, annyira hiányzott, pedig eddig nem is éreztem. Felszabadított és kikapcsolt. Szerencsémre a Hold is fent volt így végigkísérte az utamat. Jó érzés volt megint kocogni kicsit.
A mai napot szépítkezésre szántam. Reggel tizenegykor keltem, hogy rendesen kialudjam magam, aztán egy óráig fürödtem, különböző pakolásokkal a fejemen. Megmostam a hajam is, majd beszárítottam, bár ezzel nem sokat tököltem. Ezután felfogtam, majd rendbe raktam az arcomat. A lehető legjobban akartam festeni.
Most éppen a kanapén tehénkedem, miközben a lábkörmeimet reszelem, mert úgy döntöttem kihasználom, hogy Jacob ilyen magas, és én is magas sarkút veszek. Ehhez persze, valami nagyon egyszerű, és letisztult farmernadrág illik. Már tudom is, hogy melyik. És egy egyszerű szürke felső. A körmeimet pink színűre festettem, amilyen a nyári ballonkabátom színe is. Egyszerű összeállítás, de mégis elég belevaló. Tökéletes az első hivatalos randinkra, amit nem a garázsában töltünk énekléssel és bohóckodással. A tv-ben az egyik zenecsatornát néztem, illetve inkább csak hallgattam, hogy ezzel is kissé ellazítsam az idegeimet. Mert ez életem legelső randija! Még soha nem csináltam ilyet! Vajon menni fog? Mit csinálok, ha Jake többet akar? Ezek, és hasonló kérdések zakatoltak a fejemben egész nap. Ezért kell a zene, mert ha a szövegre figyelek, akkor azzal lefoglalom magam.
Halk sípolásra kaptam fel a fejem, majd elkezdett csörögni a vezetékes. Két ujjam közé fogtam a körömlakkot, majd leraktam az ágy mellé. Megpróbáltam minél kevesebbszer letenni a lábam a talajra, nehogy a kisujjam körme leérjen. Ezért szinte odaugráltam a telefonhoz.
- Hallo – szóltam bele, miközben a vállamra raktam a telefont és a fejemmel leszorítottam, hogy meg tudjam húzni a copfomat, mert az ugrabugrálás miatt elkezdett kicsúszni a gumi. – Smith lakás – tettem hozzá. Még mindig el kell gondolkodnom azon, hogy a nevemet mondjam, vagy azt, hogy ez anyám háza. Nagy dilemma.
- Karen-t keresem! – mondta egy határozott női hang. Talán kicsit be is paráztam tőle, ezért inkább letakartam a beszélőrészt, hogy kiáltsak anyunak. – Esetleg tudná adni? – sürgetett, mire elkiáltottam magam.
- Hát persze, mindjárt itt van! – azzal leraktam a kis asztalszerű valamire a telefont, hogy anyám majd felvehesse. Megint visszaugráltam a kanapéhoz, majd felkaptam a lakkom és az emelet felé vettem az irányt.
A szobámba érve elraktam a körömlakkot, majd kivettem a sminkcuccaimat és a ruhámat is kidobáltam az ágyra. A fekete magas sarkúm is előszedtem a szekrényemből, majd egy cipős ronggyal letörölgettem. Aztán előkaptam a sminkcuccaimat és leültem az íróasztalomhoz, hogy elkészítsem a tökéletes sminket ma estére. Igazából az ilyenekben mindig is jó volt, szeretek sminkelni, amióta csak az eszemet tudom. Régebben mindig a nagyit sminkeltem, persze azok a kreációk általában förtelmesek lettek, de nagyi mindig megdicsérte. Amióta pedig otthon engedélyt kaptam a vakolásra, azóta magamon kísérletezem.
Laza sminket készítettem, semmi extra: alapozó, szákfény, spirál, és némi szemhéjpúder. Nem mondom, hogy mestermű lett, de mára pont jó.
Jake-kel hét órát beszéltünk meg, hogy beérjünk a nyolckor kezdődő filmek valamelyikére. Szóval még van harminc percem elkészülni a hajammal, és felvenni a gönceimet.
A fürdőbe érve bedugtam a hajvasalót, és a hajsütővasat is. Úgy döntöttem, hogy valami egyszerűt dobok össze, ezért a hajam felső részét kivasaltam, majd felgumiztam, hogy minden szál tökéletesen a helyére kerüljön. A gumiból lelógó részen pedig még göndörítettem kicsit. Még így is a vállam alá értek a leghosszabb tincsek. Rekordidő alatt kész lettem a fejemmel, mindössze tíz percembe telt, így van még húsz percem addig, amíg Jake ideér. Felmentem felöltözni, majd ismét le, hogy átrámoljam a táskám tartalmát, egy másik, alkalomhoz jobban illő táskába. Miután ezzel is megvolt bementem a konyhába, elköszönni anyámtól. Toryval éppen valamit sütöttek, bár azt meg nem mondom, hogy mit, mert az egész egy barna ragacsos pacának tűnt, de lehet, hogy finom lesz. Megálltam az ajtóban, és néztem, ahogy Tory szerencsétlenkedik egy tál trutyival, anya pedig a sütőt izzítja.
Anyám mostanában teljesen a fellegek között van, az elmúlt három napban szinte csak vigyorgott, és sütött! Kezd egyre gyanúsabb lenni nekem ez az egész! Abban is kezdek egyre biztosabb lenni, hogy anyám belezúgott valami hapekba, de persze hapsi nélkül ebben nem lehetek biztos.
- Hú, Kicsim! Ez igen! – rikkantott elismerően, mire kicsit elpirultam. Egyébként nem úgy van, hogy most fel kéne küldenie a szobámba átöltözni? Mondom én, hogy a fellegeken flangál.
- Ugyan már – legyintettem, majd levágódtam a helyemre, és néztem, ahogy Tory gyúrja a tésztát. Minden második gyúrás után megpróbálta lerázni a kezéről a ráragadt tésztát, kevés sikerrel.
- Hányra jön Jake? – bökött vállon anyu, miközben belekukkantott a tálba.
- Hétre – feleltem, majd a konyhaajtó fölötti órára néztem. – Van még nyolc perce – állapítottam meg, majd szórakozottan dobolni kezdtem az asztalon. Megint Jacob körül keringtek a gondolataim, és az estén. Először is azon, hogy mit vesz fel, és csak remélni tudtam, hogy nem öltöztem túl.
- Mit néztek meg? – kérdezte megint anyu, miközben vagy ötödszörre nyitotta ki az üres sütőt. Nagyon el van kalandozva!
- Igazából fogalmam sincs! Nem beszéltünk meg semmit, csak annyit, hogy valamelyik nyolc körül kezdődő filmre pattanunk be – magyaráztam izgatottan, bár a film érdekelt kábé a legkevésbé ezen az estén.
- Meglepetés lesz, hmm? – vette át Torytól a tálat, aki ezután a mosogató mellé állt és elkezdte suvickolni a kezét.
- Szerintem csak szimplán lusták voltak megnézni – kötött belém a húgom. Megforgattam a szemeimet, majd visszafordultam anya felé.
- Meglepetés, ja! De anyu mond csak mi ez a pörgés? –kérdeztem huncut mosollyal a fejemen, majd kacsintottam egyet. Igazából tényleg érdekelt, hogy mi van vele mostanság.
- Igazából majd csak azután akarom bemutatni, miután az anyá… - Csöngettek. Ügyet sem vetve anyám félbehagyott mondatára, rohantam kinyitni az ajtót. Lábujjhegyen futottam, így nem igazán lehetett hallani a vékony kis sarkak kopogását. Vigyorogva álltam meg az ajtó előtt, majd az előszobatükörben vetettem magamra még egy pillantást, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Aztán mély levegőt vettem és kattanásig tártam előtte a bejárati ajtót.
Iszonyatosan jól festett: megint azt a fekete farmert húzta fel, amit akkor is viselt, amikor megláttam és volt rajta egy fekete-kék kockás ing. Bár én jobban szeretem azokat a pólóit, amik ráfeszülnek a tökéletes felsőtestére, ebbe se tudnék belekötni. Ő is hosszasan végigmér, főleg a felsőmet és a cipőmet nézte meg nagyon.
- Wáo! – nyögte végül, mire én is felnéztem a szemébe. A tekintetünk megint összekapcsolódott, nem is kellett köszönnünk egymásnak, minden ott volt a szemében. Végül közelebb lépett és adott egy puszit az arcomra, majd a kezembe nyomott egy tábla ét csokit. A kedvencem, és ezt Ő is tudja, mivel mondtam neki. Többek között erről is kikérdezett szerdán, amikor ismét a garázsban punnyadtunk. – Nagyon, öhm, csinos vagy – mért végig még egyszer elismerően, majd elmosolyodott.
- Te is jól festesz! Nem gondoltam volna, hogy megy az öltözködés egyedül is – fogtam meg a kezét, majd beljebb húztam. Már annyira hozzászoktam ehhez, olyan, mintha már több ezer éve ismernénk egymást, és nem csak három napja. A keze melegségén még mindig elcsodálkozom, ahogy ezt tettem egészen eddig is.
- Igazából nem ment teljesen egyedül, Reach választotta a nadrágot, meg az ingemet is – mondta önelégülten, csak azt nem értettem, hogy mire fel. Ezen aztán elnevettem magam és nem tudtam megállni, hogy kicsit húzzam az agyát.
- Az alsógatyádat sikerül egyedül kiválasztanod?! Jake, ez mesés! – áradoztam lelkesen, majd villantottam rá egy hatalmas mosolyt. Erre Ő is felnevetett, majd pimasz mosoly terült szét a csodálatos ajkain.
- Honnan veszed, hogy van rajtam? – suttogta a fülembe, mire tökre elvörösödtem, és még meg is borzongtam. Válaszolni már nem tudtam, mert beértünk a konyhába, szerencsére.
- Csókolom Ms. Smith – köszönt illedelmesen, majd kezet nyújtott anyának, aki viszont csak nevetve bólogatott, majd felmutatta a barna bigyótól, ragadós kezeit.
- Szevasz Jacob! – köszönt anyám is, majd a kézfogás helyett lazán, fél kézzel átkarolta Jake-t, vigyázva nehogy maszatos legyen.
- Szeva Tory – borzolta meg játékosan Tory haját, mire ő rámordult, majd kiszedte a kezét a hajából.
- Szia Jake –köszönt végül, majd oldalba bökte a nagydarab srácot, ami elég murisan nézett ki. Miután megvolt a hivatalos köszönés, meg minden, Jake visszasétált mellém, majd megint megfogta a kezem, ami most kicsit kínosra sikeredett nekem, mivel azért mégis csak az anyám előtt csinálja, de őt látszólag nem izgatta.
- Ja, Jacob, tegezz csak nyugodtan! De csak a sulin kívül! Oda lenne a tekintélyem – magyarázta nevetve, majd megint legyintett és visszafordult a tálhoz. – Legyetek jók, gyerekek! – integetett, jelezve, hogy menjünk, vagy mehetünk.
- Majd jövök! – fordultam ki a konyhából, mögöttem pedig Jake baktatott, majd előreengedett az ajtóban is.
- És milyen filmre gondoltál? – huppant be mellém a kocsiba, miután annak az ajtaját is kitárta előttem, tiszta úriember. A rádióban halkan szólt az elmaradhatatlan zene, miközben a motor már fel volt pörgetve.
- Igazából nekem mindegy – rántottam mag a vállam, majd eligazgattam a biztonsági öv alatt felgyűrődött kabátom. Jake kocsijában teljesen biztonságban éreztem maga, de azért bekötöttem, vagyis lehet, hogy nem is a kocsi hatása, hanem Jake miatt. Igen vele mindig biztonságban érzem magam, és nem csak a hatalmas izmai miatt.
- Nekem is, teljesen. De mit szólnál akkor valami horrorhoz? – heves bólogatásba kezdtem, mivel horror filmre, bármikor és bárkivel szívesen beülök. Bár nagyon sok jó film van, én mégis ezeket szeretem talán a legjobban, a misztikus, és a drámai filmek mellett. Azt hiszem, azért, mert régebben apám foggal-körömmel küzdött az ellen, hogy akár csak egyet is lássak, tehát, amolyan dacféleségből, a másik indok pedig az, hogy nem mindig jó a vége. Kiszámíthatatlan, ami jó, mert így nem tudom már az elején, hogy mi lesz a vége, valamint nem mindig boldog, ami szintén csak még csábítóbbá teszi. Azt azért hozzátenném, hogy nem vagyok pszichopata, és nem a filmekből merítem a következő gyilkolásom technikáit, csak egyszerűen jók ezek a filmek. Viccesek, legalábbis szerintem elég vicces, amikor a művér színe olyan, mint a körömlakkom, a zombikon pedig látszik, hogy hol vannak maszkírozva. Nem mondanám, hogy annyira komolyan fognám fel ezt a dolgot. Ez is olyan mosolygok, rajta-dolog.
- Akkor egy horrorfilm rendel! – kacsintott Jake. – És hogy telt a napod?
- Igazából lazán, nem csináltam semmit – vontam vállat. Nem igazán akartam elmondani neki, hogy egész nap az estére készülődtem, mert még biztatásnak venni, és a pillangók a gyomromban szöges szárnyakat növesztenének. – És te? Meddig zselézted a hajad? – próbáltam viccesre venni a figurát. – Vagy azt is Reach csinálta, hogy legyen időd zoknit is választani?
- Kac-kac – motyogta durcásan, de engem nem ejt át, a szája széle felfelé rándult.
- Ugyan Jake, tudod, hogy imádlak – paskoltam meg a vállát, aztán észbe kaptam, hogy mit is mondtam. Nem így akartam közölni vele, ráadásul nem is itt, ezért megtartottam a vigyort a képemen, hogy poénnak vegye. – De az is lehet, hogy Reachelt kéne imádnom?! – morfondíroztam, hogy kicsit kizökkentsem abból a homályos mosolyból.
- Szóval imádsz? – feszegette tovább a témát egy bárgyú mosollyal a képén, amit legszívesebben levertem volna onnét.
- Mondtam én ilyet? – húztam fel az egyik szemöldököm, és próbáltam menteni a menthetőt. Persze a tehetséges színész felem pont most ment el vakációzni egy időre, szóval megint nem voltam valami hihető. – Persze, ki ne szeretne téged! – motyogtam valami féligazság félét, ami azért hihetően hangzott. Még magamnak sem volt bátorságom bevallani, hogy azt hiszem belezúgtam Jacob Blackbe!
Ezután az utunk csendesen telt, néha dúdolgattunk, vagy éppen Jake énekelt, de ezen kívül nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük egymást, de azt állandóan, bár én próbáltam diszkréten csinálni, Jacob nem zavartatta magát és egyfolytában nézett. Ez azért jó és rossz is, mert határozottan imponáló, hogy szemmel tart, de amellett idegesítő is, hogy bámul, mert így én nem tudom bámulni Őt.
Aztán végre elértük Port Angelest, azon belül is egy plázát, nem azt amiben kedden voltunk, ez talán egy fokkal nagyobb volt. Miután Jake beállt egy szabad helyre – persze sikerült neki a legmesszebbi sarokba parkolnia a bejárattól – kiszálltam. Eligazgattam magamon a felgyűrődött ruhát, majd az autó elejénél Jake-t megvárva indultam volna el a bejárat felé, ha nem nyújtja felém a jobb kezét. Kis tétovázás után végül mosolyogva fogtam meg a felém nyújtott hatalmas kezet, így végül kézen fogva indultunk el a bejárat felé.
- Tetszik ez a cipő – dicsérte meg, mire megálltam és kiraktam a cipőmet, hogy jobban is megcsodálhassa. – Egészen addig, amíg rá nem taposol a sarkával a lábamra – mosolyogta, mire elnevettem magam. Ha úgy vesszük, ez a tizenöt centis sarok tökéletes fegyverként is szolgál. Az biztos, hogyha ezzel rátaposok valaki lábára, az nem köszöni meg nekem.
- Majd vigyázok! – mosolyogtam fel rá. Még így is vagy másfél fejjel magasabb volt nálam, pedig a cipő sokat emelt rajtam. – Hogy lehetsz te ilyen magas Jake? – szaladt ki a számon véletlenül, mire csak megvonta a vállát.
- Errefelé elég sokat esik! Növünk, mint a gomba! – csinált belőle végül viccet. Szeretem, ha egy srácnak van humora, ráadásul Jacob elég jó humorral rendelkezik, ez tetszik benne – a számtalan másik jó tulajdonsága mellett. Közben már felléptünk a pláza előtti betonos részre, ahol gesztenyeárusok hada sütögette a kis portékáját. A gesztenyeillat bekúszott az orromba, mire megnyaltam a szám, és beindult a nyálelválasztásom.
- Itt már ilyenkor kezdik? Nálunk csak január felé jelentek meg – morfondíroztam, miközben megpróbáltam ezt odasúgni Jake-nek.
- Itt mindig vannak – válaszolta egyszerűen, majd végre beértünk a meleg plázába. Határozottan többen nyüzsögtek itt, mint a másikban. Ez sokkal felkapottabb hely volt, viszont az üzletek kirakatai nem voltak annyira szimpatikusak, amiből arra következtettem, hogy a mozi, és a kajáldák miatt járnak ide az emberek. – Uhh, de rég voltam már moziban – fújta ki magát Jacob, mire megint ránéztem. Nem igazán hiszem, hogy jelen pillanatban itt járt agyilag. A tekintete merengő volt, és talán kicsit szomorú is. Nem tudtam mire vélni a hangulatváltozását, pedig nagyon szerettem volna tudni, hogy mi lombozta le a kedvét.
- Ennyire régen volt, vagy ennyire rossz volt? – kíváncsiskodtam kicsit, de megpróbáltam visszafogni magam, hogy lássa: ha nem akarja elmondani, akkor nem erőltetem.
- Is-is – húzta el a száját, mire még kíváncsibb lettem. Én is elkezdtem rágcsálni a számat, hogy rá ne kérdezzek a dologra, mert nehéz volt visszafognom magam. Minden érdekel, ami vele történt! Szerdán is próbáltam faggatni, de Ő kitartóbb volt. Minden baromságról kikérdezett, nekem szinte időm sem volt kérdezni, mert folyton járatta a számat. – Bökd ki! – sóhajtott, hirtelen azt sem tudtam mire gondol.
- Mit is? – kérdeztem vissza kissé értetlenül. Megforgatta a szemeit, amire még jobban elvesztem. Mit is kéne megkérdeznem? Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú, vagy lány vagyok, mivel megint elvesztem a gyönyörű sötétbarna szemeiben, amik annyi melegséget árasztottak, akárhányszor csak belenéztem.
- Annyira rágcsálod a szád, és olyan kíváncsi fejet vágsz, hogy valami biztosan nagyon érdekel – sóhajtott megint. Hú, ennyire látszik? Sajnos Jacob mellett tényleg nehéz visszafognom magam, ezért is látszik meg rajtam annyi minden.
- Igazából arra lennék kíváncsi, hogy miért ennyire rossz neked ez az emlék, de nem muszáj elmondanod, megérteném, ha nem avatnál be – rafináltan megint a fordított pszichológiával próbálkoztam, és megpróbáltam közben nagyon ártatlan fejet vágni. Egyébként viszont tényleg úgy voltam vele, hogyha ez sem jön be, akkor nem erőltetem rá a vallatást, majd szépen elmondja, ha szeretné.
- Hát, már vagy egy fél éve volt – kezdte, miközben a szabad kezével hevesen artikulálta a dolgokat. – A film is pocsék volt, ráadásul a Newton gyerek még valami hasfájást is elkapott, szóval a fél filmet a wc-ben töltötte. Aztán meg én is far – gyorsan félbeharapta a mondatot, majd, mintha magában szitkozódott volna még egy sort, amit nem tudtam hová tenni.
- Te mi? – kérdeztem élénkebben, mert kezdett érdekelni a dolog, még annál is jobban. A bolondabbik felem megint elkezdett kombinálni, megpróbálta összekapcsolni a dolgokat. Hiszen Paul szerin Jake tudja a válaszaimat is. Mindenféle far-ral kezdődő szó eszembe jutott, de egyiket sem találtam helyénvalónak. Mint például: farmer, far, farolás, farkas, farok, faramuci, stb. ezekből nem hittem volna, hogy bármelyik is köszönőviszonyban lenne Jake mondandójával, ezért inkább elvetettem és megint Őt kezdtem bámulni.
- Aztán én is elkaptam valami fránya kórt – motyogta, de szinte biztos voltam benne, hogy hazudik, vagy ferdít. A szemei mindent elárultak, de inkább rá hagytam a dolgot.
- Mármint Mike? – ugrott be hirtelen, hogy kiről is beszél. Bár a Newton elég gyakori vezetéknév errefelé, az akkor is eléggé valószínűtlen lenne ebben a kisvárosban, hogy két Newton család is legyen.
- Jah, hogy keresztneve is van?! – kérdezte kissé gúnyosan, mire a kezeinkkel hasba vágtam, ügyelve arra, hogy az övé legyen az, amivel beleütök. Csak tippeltem, hogy a keze is olyan kemény, mint a hasa, és így neki, velem ellentétben nem fognak ripityára törni a csontjai. – Au! – simogatta meg a másik kezével a hasát, majd vigyorogva bámult le rám.
- Tudod, olyan idegesítő, hogy mindig fel kell néznem rád – dörmögtem, mire megint nevetni kezdett. Gondolkodtam egy újabb hasba vágáson, de végül is abban maradtam magammal, hogy egyáltalán nem akarok neki fájdalmat okozni, meg amúgy is, okosabbnak néztem annál, minthogy kétszer is engedje, hogy ugyan úgy hasba vágjam a kezeinkkel.
- Ez… hmm, nem is tudom, olyan megtisztelő – húzta ki magát, én meg csak vigyorogva megforgattam a szemeimet.
- Olyan bolond vagy! – löktem combon a csípőmmel, mire meglepődve nézett rám, majd huncut mosollyal az arcán megragadott a vállaimnál fogva és magához szorított. Hangos nevetésbe kezdett, amikor a hajamat próbáltam megvédeni a nagyon is hívogató mellkasától, majd végül belekaroltam fél kézzel a hátába, a másikkal pedig a copfomat védelmeztem. – Jake a hajam! – méltatlankodtam, amikor szándékosan még közelebb húzott magához.
- Csak fel van gumizva, mit pattogsz? – kérdezte nevetve, miután elengedett és rögtön a hajamat kezdtem igazítgatni.
- Pattogok?! – kérdeztem kissé sértetten, majd elengedtem a kezét és távolabb léptem tőle. –Ez igenis egy nagyon bonyolult frizura! – Persze tudtam, hogy csak viccelt, és a hajam sem volt egy nagy kaland, de végre sikerült valamivel húznom kicsit az agyát. Na, meg a békítő szövegére is kíváncsi voltam.
- Ugyan már, tudod, hogy nem gondoltam komolyan! Na, gyere ide – húzott közelebb magához, de nem a kezem fogta meg, hanem beállt mögém, amit persze egyáltalán nem értettem. Aztán kihúzta a hajgumit a hajamból, mire méltatlankodva kaptam el a kezét és fordultam meg.
- Hát te meg mit csinálsz? – tartottam meg a hajamat a fejem tetején, hogy miután visszahorgászom, a hajgumim fel tudjam fogni.
- Felfogom a hajad?! – nem mondta, hanem kérdezte, de én mégis meglepődtem és inkább előrenyújtottam a fél kezemet. Nem rakta bele a hajgumit, csak megforgatta a szemeit, majd belecsapott a tenyerembe. – Na, fordulj meg!
- Dehogy fordulok! Adod ide! – ugrottam közelebb, mire Ő lépett egyet hátrébb. Ezt még eljátszottuk kétszer, majd kifújta a levegőt és megpördített. Utána gyors mozdulatokkal kezdte el felfelé kanalazni a kihullott tincseimet. Meglepően biztos, és rutinos mozdulatok voltak ezek. Csodálkoztam is rajta, honnan ilyen profi, de csak arra tudtam gondolni, hogy Reachel kiskorukban sokat tanította.
- Hét évig volt hosszú hajam, tudok egy s mást – suttogta a fülembe, miután meghúzta a hajgumit is. Kellemes borzongás futott végig megint a testemen, és ahol a forró lehelete súrolta a bőrömet, apró, forró szúrásokat éreztem. Fura, de kellemes érzés volt.
- És miért vágattad le? – tudakoltam csodálkozva, amikor mellém lépett, és megint a kezemért nyúlt.
- Macerás volt – motyogta, majd végre beértünk a jegypénztárhoz. Jake-kel megálltunk a kis tv előtt, amin folyamatosan a moziműsor ment. Jobbra-ballra kezdtem mozgatni a számat, miközben olvastam a címeket. Volt itt minden, cowboyos, és vígjáték, romantikus, és dráma, és végül a horrorfilmek. Talán két értelmes címet láttam a nekünk megfelelő időpontban, de egyik sem nyerte el igazán a tetszésem, aztán volt ott egy másik, ami ugyan negyed tízkor kezdődik, de az sokkal szimpatikusabb.
- Jake – böktem finoman oldalba, majd ránéztem. Már Ő is engem nézett. – Mit szólnál inkább a negyed tízes filmhez? – kérdeztem kissé bátortalanul, mert bár azt beszéltük meg, hogy ezt az estét együtt töltjük, nem tudhattam, hogy tervez-e valami mást is.
- Igazából nekem is az a legszimpibb – mosolygott, majd beállt a kasához. Ezt igennek vettem, amitől rögtön boldogabb lettem, bár nem tudom, hogy mit fogunk csinálni másfél óráig. – Hello – köszönt a jegykiadó srácnak.
- Sziasztok! – köszönt vissza a fekete hajú, húsz körüli pasi a pult mögül.
- Két jegyet szeretnék a hegyed tízes filmre – mondta Jake, majd még egyszer a kivetítő felé nézett. – Ha lehet, akkor hátra.
- Mindjárt megnézem – azzal elkezdett kattintgatni a számítógépén. – Az utolsó sorban a fal mellett van még hely – nézett ismét ránk, aztán Jake is hátranézett rám. Megvontam a vállam, majd bólintottam, hogy jelezzem nekem tökéletes.
- Az jó lesz – tolmácsolt Jacob, majd rátámaszkodott a pultra, de csak félig, miközben a másik kezével még mindig az enyémet tartotta fogságban. A srác megint babrálni kezdett a számítógépével, majd a jegyek is előkerültek.
- elmúltatok már tizennyolc évesek? – kérdezte végül a srác, amikor már a kezében volt a két jegy.
- Nem – válaszoltuk egyszerre, mire mindhárman elmosolyodtunk.
- Van veletek nagykorú kísérő? – Ez most tényleg bosszantani akar?! Úgy nézünk mi ki, mint akik a szüleikkel jöttek?!
- Nincs – válaszolta Jake is kicsit ingerültebben, mire a pénztáros fiú kicsit összébb húzta magát, majd bájvigyorral a fején, a kezembe nyomta a jegyeket, és még jobban kivillantotta a fogait. Biztos beparázot Jake-től, a helyében én is ezt tettem volna.
- Jó szórakozást! -  Alig bírtam visszatartani a nevetést, miközben azért kicsit sajnáltam is a fiút, mert hát Jacob tényleg elég rémisztő tud lenni. Miután hallótávolságon kívülre kerültünk, halkan kuncogni kezdtem.
- Szegény, rendesen betojt! – szorítottam meg kétszer Jake kezét, ami kábé egy oldalba bökésnek felet volna meg. Ő is csak rám mosolyogott, amitől megint elállta a lélegzetem, annyira szívdöglesztően tette. Hihetetlenül jól áll neki a mosolygás, és azok a fogak! Na, akkor az ajkairól már ne is beszéljünk. Észre sem vettem, hogy Jacob a kijárat felé igyekszik, egészen addig, amíg a hideg levegő meg nem csapta az arcomat, vagyis az utcán. Ezért elfordítottam a tekintetem az ajkairól. Atya Úr Isten! Egészen eddig a száját bámultam, csoda, hogy nem vitt még be a bokorba, pedig ennyire látszik rajtam, hogy kívánom. Sőt még a cipőmet is levetném, hogy ne legyen sáros, ha mégis a bokor felé vennénk az irányt! Hihetetlen vagyok! Ha nem lenne itt Jake, most felképelném saját magamat! De „sajnos” itt van. Illetve, ha nem lenne itt, akkor nem ezen filóznék, jaj, már, még a saját gondolataimban is elvesztem a fonalat. Szörnyű vagyok!
- Láttam itt kint egy padot, amikor befelé mentünk – nyújtogatatta a nyakát Jake a járda melletti bokrok felé. Én is arrafelé néztem és ki is szúrtam egy a lámpa fényében zölden megvillanó karfarészt Valószínűleg Ő is látta, mert már el is indult a felé, a hely felé.
Kicsit bentebb volt a járdától, három oldalról fák és bokrok szegélyezték, ezzel félhomályba burkolva a kis padot. Egy kevés tétvázás után leültem a padra, Jacob pedig mellém telepedett, majd hátradőlt.
- Szólj, ha kényelmetlen, vagy fázol, és inkább bemennél – mondta lágyan, majd a vállamnál fogva közelebb húzott magához. Miután Ő is rájött, hogy egyáltalán nincs ellenemre a közelsége, átkarolta a vállamat és a hátamra kezdett el rajzolgatni a mutató, és a középső ujjával. Milyen buta kérés az, hogy szoljak, ha fázom, hiszen olyan jó meleg a keze és a mellkasa is. Ha nem látnám rajta, hogy majd kicsattan az egészségtől, már régen kihívtam volna a mentőket. Miután ezt végiggondoltam késztetést éreztem arra, hogy rádőljek a mellkasára.
- Szabad? – kérdeztem kissé bátortalanul, mielőtt átöleltem volna a derekát és hozzábújtam volna. Megint egy kellemes, és édes mosoly terült szét az arcán, aztán bólintott és a másik kezét széttárta.
- Érezd magad otthon – mondta halkan, de közben mosolygott. Nekem sem kellett több, átkaroltam a derekát és beletemettem az arcom a mellkasába. A fülemet rátapasztottam, hogy hallgathassam a szíve dobogását. Szép, egyenletes dallam volt, olyan megnyugtató, amit az illata is tökéletesen kiegészített, olyan friss volt, kicsit az eső utáni illatra emlékeztetett, meg az erdő kellemes, mohás, páfrányos egyvelegére. Lehunytam a szememet, és csak hallgattam, ahogy lélegzik, meg, ahogy dobog a szíve, és közben azért imádkoztam, hogy ezt minél tovább tehessem. Na, meg azért is, hogy legalább a film előtt ne aludjak el. – Nézd csak! Feljött az első csillag – motyogta, mire felfelé fordítottam a fejem, és hunyorogva próbáltam átlátni az utcai lámpák szűrt fényén, hogy megtaláljam a kis ezüst pontot.
- Anyukám mindig azt mondta, hogy, ha meglátod, az első csillagot kívánhatsz valamit – mondta varázsos mély hangján, mire megint összeszorítottam a szemem, és azt kívántam, hogy bárcsak örökké így maradhatnánk. – Na, kívántál?
- Ühm – dünnyögtem elégedett vigyorral a képemen, amikor megint a gerincemet kezdte simogatni. Leírhatatlanul kellemes érzés volt, bele is borzongtam, amit Ő is észrevett, mert hirtelen megállította az ujjait. – Ne, ne hagyd abba! – kértem Őt halkan, mire bátortalanul megint simogatni kezdte a hátamat, amire az én válaszom csak annyi volt, hogy kiscica módjára simultam a kezei közé. Igazából szégyellhetném is magam, de ami ennyire jó, az nem lehet rossz! Vagy pont ezért lenne az? Nem akartam ezzel foglalkozni, mert most én vagyok az érzékeny, szeretetre vágyó nő! Szóval buta gondolatokat kikapcsolni, és csakis Jake-re figyelni. Hogy a saját utasításaimat betartsam, én is cirógatni kezdtem a derekát. Különböző formákat rajzoltam a hátára, csukott szemmel, néha még írtam is rá, bár nem hiszem, hogy ki tudta venni. Azt hiszem egyszer még azt is rákarcoltam a hátára, persze eltorzított betűkkel - a biztonság kedvéért -, hogy beléd estem.
Már jó ideje ülhettünk ott, amikor eszembe jutott a mozi, kapkodva bányásztam elő a zsebemből a telefonom, hogy az időt megnézzem.
- Jake, már ötvenöt van! – kiáltottam, majd kelletlenül felálltam, és magam után rángattam Őt is. Miután kicsit magához tért, hozzám igazította a lépéseit, és gyors gyaloglással indultunk el a mozi büféje felé. Megint a kassza felé mentünk, de most egy áttetsző üveglépcsőn kellett felgyalogolnunk a kivilágított kajáldához. Megpróbáltam kiszúrni a legkisebb sort, vagy a leggyorsabban dolgozó kasszást, de végül is egy szőke eladólány sorába álltunk be. Ő viszonylag gyorsnak látszott, ebből kifolyólag itt ácsingóztak a legkevesebben. Hamar sorra is kerültünk, ahogy az előbb engem a srác, úgy most Jake-t a lány, tüntette ki osztatlan figyelmével, amivel bennem máris felütötte a fejét a féltékenység. Tudom, hogy ez baromság, de legszívesebben a fejére borítottam volna az ásványvizem, amikor bájologva elköszönt Jacobtól. Nem akartam lehúzni Jake-t anyagilag ezért csak egy közepes popcorn-t kértem, vizet pedig otthonról hoztam, ezzel ellentétben Jake vett magának két személynek való tortillát, és egy nagy kólát.
- Te ezt mind meg is fogod enni? – kérdeztem tőle hitetlenkedve, miközben a jegyszedőknél álltunk sorba.
- Még mindig nem hiszel bennem – csóválta vigyorogva a fejét, majd, talán, hogy biztosítson, a magasba dobott egy kis háromszöget, majd ügyesen elkapta, a szájával. Én csak ámultan figyeltem az egyszerű trükköt, ami nekem soha nem ment. Na, jó, nagyon ritkán. – A mai estét is így nyertem – vigyorgott le rám, majd megint a fejébe tömött egy adag chips-et.
- Azt hiszem, kezdek hinni neked – bólogattam, amikor megint a kis műanyag tálkára néztem, aminek már a negyede hiányzott, pedig még a terembe sem értünk be.
- Hello – köszönt barátságosan a nagydarab, kopasz férfi – na, ez az, amit nem vártam volna tőle.
- Szia – nyomtam a kezébe a pénztárcámból előkotort jegyeket, mire ránk mosolyogott – ránk, nem rám, és nem is Jake-re külön, ez máris jó pont. A nap dolgozója –tüntettem ki gondolatban.
- Nyolcas terem, balra fent – mondta monoton, majd még egyszer villantott ránk egy vigyort, és elvette az utánunk lévők jegyét is. – Jó szórakozást!
- Köszi – néztem még hátra egyszer, majd a termet kezdtem sasozni, de Jacob már előttem megtalálta, így célirányosan arra felé mentünk.
Mikor beértünk a terembe, már nagyban a reklámok mentek, így a sötétben kellett elfoglalnunk a helyünket, ami nekem megint csak problémát okozott volna, de Jacob úgy csinált, mintha tökéletesen látna, ebben az átkozott félhomályban. Aztán végül is valahogy csak elkeveredtünk a fal mellett lévő két üres székre, miután emberek tucatján keresztül eljutottunk a sarokig. Hát persze, ez az én szerencsém, mi vagyunk az utolsók, akik beérnek, ráadásul mi ülünk a legtávolabb az ajtótól. Persze a hely magában tökéletes, hiszen felül van, ráadásul a lég kondi alatt, közvetlenül. Ez kapóra jön, mert ha nagyon fáznék, akkor akár oda is bújhatnék, hozzá. Leültem, majd levettem a kabátomat és az oldalamhoz tetem, a táskámmal együtt, majd lehalkítottam a mobilomat is, hogy a film közben nehogy csörögni kezdjen. Nem sokkal ezután minden elsötétült, majd nagy zajjal berobbantak a hangfalak és elkezdődött a film, természetesen az elején még beadták a korhatárt, és a filmet készítő, és támogató cégek neveit. Bla, bla, bla… Aztán végre elkezdődött maga a film is. Na, jó, azt hiszem az kicsit a frászt hozta rám, amikor kiírták, hogy igaz történet alapján! Közelebb araszoltam a közös karfánkhoz, mire Jake keze megint a vállamon landolt, hogy felkínálja párnaként, és alkalmi szemellenzőként a mellkasát. Tétovázás nélkül dőltem bele az ölelésébe, mire egy elégedett sóhaj hagyta el a száját. Kicsit még fészkelődött, majd amikor megtalálta a legkényelmesebb helyzetet, ellazultak az izmai, és tökéletes rálátást engedtek a vászonra. Be kell vallanom, néha nagyon elkalandozott a figyelmem, pontosabban Jake szívének a heves dobogása kötött le nagyon, egy-egy hirtelenebb mozdulatom után. Nem tagadom, pláne magam előtt, hogy ez rettentően imponált, ezért néha kicsit hosszabb időre temettem el az arcom, vagy dörgöltem neki, amikor „ijesztőbb” jelenet következett. Ezzel tökéletesen elszórakoztattam magam, közben a figyelmem másik felét az kötötte le, hogy el ne nevessem magam. Viszont el kell ismernem, hogy Jacob is profi ebben a játékban, mert amikor a film közben megigazította a félrecsúszott nadrágját, „véletlenül” belátást engedett a kockás hasára is, még, ha csak néhány másodperc is volt, amíg rántott egyet az övtartón, hogy ezzel visszahúzza a rakoncátlan darabot a helyére. Ilyenkor engem is elöntött a forróság, és muszáj volt lehűtenem magam egy, két korty vízzel, különben tuti, hogy már elvitt volna a szívroham. Az hiszem a két filmből, kábé háromnegyed órát láthattam, és, ha bottal ütnek, se tudnám megmondani, hogy mi volt a lényege. Az izgisebb részeket is a szomszédom ficánkolásából szűrtem le, mármint nem Jake-ből, hanem a másik oldalamon ülő fiatal srácéból. Már csak arra eszméltem fel, hogy a szereplők nevei úsznak felfelé, katonás rendben a kivetítőn. Pislogtam néhányat, hogy kicsit magamhoz térjek, majd visszavonultam a saját térfelemre, hogy összeszedjem a holmimat, és leszedjem magamról a kukorica és a chips morzsáit. Miután ezzel is megvoltam, felálltam, és a tömeg után én is a kivilágított lépcső felé vettem az irányt. A sorból is csak nagyon lassan keveredtük ki, de a lépcső egyszerűen bedugult. Amíg várakoztunk Jake átkarolta a derekamat, ahogy én is az övét. Unalmamban már a tenyeremmel kezdtem el finoman dobolni a kidolgozott, kockás hasán, mire Ő rám mosolygott, majd lejjebb csúszatta a kezét a csípőmre, hogy itt a hüvelykujjával belekapaszkodjon a nadrágomra felvarrt övtartóba, majd Ő is felvette az én kezem ütemét, de Ő a combomat paskolta. Fura volt, valakit, egy hímneműt ennyire közel engedni magamhoz, hiszen ezelőtt erre sosem volt példa. De nem rossz, sőt kifejezetten kielégítő. Sőt már-már szidni kezdtem magam, amiért eddig nem vetemedtem fiúzásra, de az ok mindig eltántorított a mélyebb depressziótól: hiszen minek járjak olyannal, aki nem is tetszik igazán.
Aztán elkezdtem ezzel szórakozni, váltogattam a ritmusokat, hol gyorsabbra, hol lassabbra kapcsolta, majd a végén jót kuncogtam azon, ahogy inkább Jake is saját dallamot kezd fabrikálni, az enyém követése helyett. Végül kijutottunk, amikor kiléptem a terem ajtaján kifújtam magam, majd előkaptam a telefonom és megnéztem az időt. Kicsivel hosszabb volt a film, mint két óra, mivel most fél tizenkettő van. Maradt még kukorica a zacsimban, ezért nem dobtam ki a kukáknál, Jake-kel ellentétben, mert ő kihajította megüresedett műanyagdobozkát, aztán elégedetten nyújtózott egyet fél kézzel, mert nem engedett el közben. Én is megmozgatta kicsit a nyakam, és csavartam néhányat az elgémberedett bokámon, amíg a csillagos szőnyeggel lerakott folyosón sétáltunk kifelé. Tiszta labirintus, még jó, hogy az „EXIT” felirat elég nagy, különben már régen eltévedtem volna.
Miután végre kijutottunk az útvesztőből leülünk az egyik bőrkanapéra, amit a már bezárt üzletsorok előtt helyeztek el. Én kicsit kifújtam magam, miközben Jacob felhörpintette a maradék kóláját. Igazából csodálkoztam azon, hogy abból maradt, nem úgy, mint a kajájából.
- Jake, nincs kedved megenni a maradék kukoricámat? – lengettem meg az orra előtt a félig kiürült, kis kék zacskót.
- Végül is, miért ne – azzal kivette a kezemből, és belemarkolt, majd a szájába tömte, de szerencsére nem az egészet egyben, hanem két felvonásban tüntette el a markában lévő popcorn halmot. Nevetve néztem, ahogy a nemrég még félig lévő zacsiból, pillanatok alatt eltűnik a kaja. Már csak néhány szem volt az alján, amikor egyet kikapott, majd megint a magasba dobta és elkapta a szájával.
- Ügyes vagy – dicsértem meg, majd felcsillant a szeme, és én is kivettem kettőt a zacsiból. – Úgy is megy, ha én dobom? – kérdezte kacéran, majd a bólintására a magasba küldtem az egyik szemet. Kicsit ugyan macerásabb volt elkapnia, mert majdnem leesett a padról, de végül sikerült neki.
- Most én jövök – fogott meg két kis fehér valamit, majd az egyik feldobta, felém. – Na, Arielle, próbáld meg! A kedvemért – nézett rám kicsit pimaszul, mire a versenghetnékem már bólintott is, helyettem.
- Dobjad – ültem fentebb, majd koncentrálni kezdtem a kezében lévő dologra. Feldobta, én pedig csak a szememmel követtem, majd amikor már zuhanásba kezdett a kukorica rámozdultam, és kinyitottam a szám, de az államon landolt, hogy onnan lepattanva a felsőm kivágásán át a dekoltázsomba essen. Nevetni kezdtem, egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Jake nagyot nyel, miután végigkövette a popcorn útvonalát. A balkezem automatikusan száguldott a melleim segítségére, hogy eltakarja őket, mire Jacob is észrevette magát, majd végre a szemembe nézett, de csak egy pillanatig, mert utána lesütötte a szemeit. Édes volt, ahogy elpirult, bár szerintem én is pipacsvörössé változtam, de végül már nem érdekelt. Fogtam és kikaptam volna a kukoricát a melleim közül, ha Jacob meg nem ragadja a kezemet.
- Meg ne próbáld kiszedni, mert az a hapek melletted, éppen ezt várja – suttogta, mire én megpróbáltam úgy tenni, mintha csak véletlenül néznék arra, és megláttam a középkorú férfit amint engem bámul. Rögtön összegomboltam a kabátomat, majd a derekán lévő vászonövet is megkötöttem.
- Jó, hogy szóltál – álltam fel, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve végigsimítottam az arcán, hogy végre felnézzen rám. Nem igazán sikerült a tervem, ezért némi erőszakot is bevetettem és végre sikerült felemelnem a fejét. – Gyere csak közelebb – de meg sem vártam, hogy Ő jöjjön közelebb én hajoltam le, majd a hüvelyujjammal megpróbáltam letörölni a piros szószt, ami véletlenül maradhatott ott, még a tort illához kapott löttyből. Makacs kis folt volt, de végül én nyertem. – Ne, most már jöhetsz! – ragadtam kézen, mire felállt és egy vágyakozó pillantást küldött felém, amit nem tudtam hová tenni. Végül elindultunk a kijárat felé, de nekem még egyáltalán nem volt kedvem hazamenni, sokkal inkább maradtam volna még Jake-kel. A frisslevegőre érve telitöltöttem a tüdőmet a lehűlt levegő varázslatos illatával.
- Jake, nincs kedved még sétálni egy kicsit? – kérdeztem tőle, miközben belékaroltam, és felfelé fordított fejjel kezdtem el húzni az egyik irányba.
- Nekem mindegy, ha neked van, akkor menjünk – vont vállat, de azért a csibészes mosolya elárulta, hogy nincs annyira ellenére az ötlet. – Merrefelé szeretnél sétálni? – kérdezte egy kis idő múlva, amikor kiértünk a parkolóból és ráfordultunk egy forgalmasabb utcára.
- Te vagy idevalósi! Amerre viszel – vontam vállat, majd még jobban hozzábújtam, mire kihúzta a kezét az enyémből és átvetette a vállamon.
- Egy idegenvezető rendel – vigyorodott el, majd fény gyulladt a szemeiben. – Ha jól emlékszem, van itt a közelben egy kis park, ahol a szökőkút ki van világítva esténként – magyarázta, majd kicsit gyorsított a tempón, de csak annyira, hogy én is kényelmesen tudjam követni.
- Te nem fázol? – kérdeztem ki idő múlva, amikor rájöttem, hogy egy szál ingben flangál. Legszívesebben odaadtam volna neki a dzsekimet, de kétlem, hogy azt az alkarjánál tovább tudta volna húzni.
- Dehogy – rázta meg a fejét, majd még közelebb húzott magához, már amennyire ez lehetséges volt. – De te feltétlenül szóljál, ha úgy érzed ideje visszafordulni – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben, de nem is vitatkoztam volna vele. Minek, hiszen úgyis beadnám a derekamat.
- Majd szólok – bólogattam, aztán a szám is tátva marad, mert megláttam a kivilágított szökőkutat, olyan volt, mintha a víz is világítana. Egyszerűen mesés, ráadásul sehol senki, csak mi. Jacob körülnézett, majd átmentünk az úttesten, én teljesen ráhagyatkoztam, mer még mindig elbűvölt ez a kis hely. Keresett egy kevésbé szem előtt lévő padot, majd ismét leültünk, de most nem maga mellé, hanem az ölébe ültetett engem. Az egyik lábam a padon volt, a másik meg csak lógott a semmibe, mivel le nem ért. Jake félig a széles karfán, félig pedig a háttámlának támaszkodott, de végig engem nézett. Minden rezdülésemet figyelte, én pedig kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ez valami több, hogy ilyen nincsen a valóságban, hogy ilyet érezzek egy srác iránt, három nap elteltével, ez szinte már egyfajta kötelék. Kellemesen rendhagyó, de erős, legalábbis most úgy érzem.
A világ legjobb dolga volt ott gubbasztani az ölében, miközben a fejemet a vállára hajtottam, Ő pedig az én fejemnek döntötte a sajátját.
- Nem kényelmetlen ez így neked? – kérdeztem, néhány perc kellemes csönd után.
- Nem, egyáltalán nem – válaszolta ő is, ugyan olyan nyugodt hangnemben, a lágy hangja szinte simogatott. Sőt a lehelete tényleg perzselt az arcomat, egyre nagyobb kísértésbe hozva ezzel. Megint meg akartam csókolni! Mindennél jobban! Csak egy csók – morfondíroztam magamban. Végül is, abba nem hal bele senki, sőt még jót is tennék magammal, meg talán vele is. Vonakodva fordítottam fel a fejemet, hogy az utolsó pillanatban meggondoljam magam, hiszen, megígértem magamnak, hogy ne csókolom meg. Jake végignézte az egész jelenetet, de nem csinált semmit, amit annak tudtam be, hogy mégis csak egyedül vagyok ezzel a csók dologgal. Néhány perc elteltével megint eljátszottam ugyan ezt a jelenetet, amit most Jake sem hagyott szó nélkül.
- Mi az? Valami gond van? – kérdezte barátságosan, majd körbenézett, hátha valami olyan baj lenne, de sehol senki nem volt.
- Nem nincs gond – hajtottam rá megint a fejem a vállára, de most nem engedtem annyira le, mert a tekintetem ott ragadt a duzzadt ajkain. Már megint itt tartok! Nem lehetek ennyire kiéhezve egy csókra, hogy ne tudjam elterelni a figyelmemet, most komolyan, hogy jutottam én idáig?! És mi a fenéért nem bánom? Egyre bolondabb leszek! Szégyenemre Jacob megint észrevette, hogy bámulom, de most Ő is a számat kezdte el nézni, mintha megértette volna, vagy mintha én is annyira vonzanám Őt. Én személy szerint, már annak is nagyon örülnék, ha csak fele annyira is tetszenék neki, mint Ő nekem. Az arca egyre csak közeledett az enyémhez, de én már türelmetlen voltam, ugyan azt megálltam, hogy a csókot ne én kezdeményezzem, de azt már nem bírom, hogy ilyen lassú. Hatalmas lendülettel csaptam le az ajkaira, mire belemosolygott a csókba, én meg felsóhajtottam – végre.
 Először csak finoman ízlelgettük egymás ajkait, majd Jake szintet lépett, és a nyelvével körberajzolta a felső ajakamat, mire azok készségesen elnyíltak, ezzel bebocsájtva az Ő nyelvét. Amint az találkozott az enyémmel, először csak finom táncba kezdtek, majd egyre szenvedélyesebb ritmust diktáltak, amihez már nem passzolt ez a mozdulatlanság. Az egyik kezem az arcára tettem, a másik pedig a sűrű hajába kúszott, majd azt kezdte szántani, bár a zselé kicsit hátráltatott, azért megoldottam, valahogy. Az Ő egyik keze a derekamon írt le kisebb-nagyobb köröket, míg a másik a tarkómat simogatta, vagy a gerincemen járt fel-le. Ez a csók még az előzőt is simán felülmúlta, ezerszer jobb volt. Tökéletes befejezése egy gyönyörű estének.

Jake még megvárta, amíg kinyitom az ajtót, majd egy éles kanyarral megfordult, és elhajtott, még integettem is neki, aztán halkan beléptem a csöndes lakásba. Megpróbáltam a lehető leghalkabban közlekedni. Így kettő óra tájban aszik az egész bagázs. Óvatosan kibújtam a cipőmből, majd a kezembe vettem, hogy a lépcsőn ne kopogjon, aztán kigomboltam a kabátom is, majd felakasztottam. Már indultam is volna a lépcső felé, ha nem látom meg, hogy a nappaliban égve maradt a villany. Megcsóváltam a fejem anyám feledékenységén, az a pasi tényleg elveszi az eszét, majd mosolyogva araszoltam be a nappaliba. Azonban az nem volt üres. A kihúzhatós kanapén egy köntösbe burkolt öreglány heverészett, de amint meglátott összeszűkült a szeme és felült.
- Jó estét Kisasszony! Azt hittem már sosem érsz haza! – morogta nekem szemrehányóan, mire én magam mögé néztem, hogy biztosan hozzám beszél-e. De nem állt mögöttem senki, így kénytelen voltam rádöbbenni, hogy hozzám intézte a szavait.
- Ismerjük egymást? – kérdeztem bizonytalanul, mire a nő arca megrándult, majd talán még mérgesebb lett, vagy durcásabb, nehéz megállapítani.
- Arielle Gabriella Asnivar, pont ugyan olyan megdöbbent képet vágsz, mint az apád, akkor, amikor meglátott az esküvőjén! – Igazából fogalmam sincs, hogy miről hablatyol nekem ez a banya, de hogy őszintén megmondjam nem is agyon érdekel. Én most csak a pihe-puha ágyikómra vágyom, hogy elmerenghessek ezen a mai estén. Ami eddig tökéletesre sikeredett!
- De ebből nem derül ki, hogy ki is maga? – próbáltam udvarias lenni, ha már a barátságos hangsúlyom elveszett valahol, talán akkor, amikor először hozzám szólt. Aztán beugrott, honnan olyan ismerős ez a rikácsolás: ez a nő telefonált a délután.
- És ugyan olyan rossza a memóriád is – morogta házsártos hangján, majd megkopogtatta a koponyáját. Kezdte kiverni nálam a biztosítékot, pedig általában nem zavar, ha az apámra tesznek megjegyzéseket, de, még hogy én hasonlítok arra a fajakóra! Na, persze! Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak megvonom a vállam és felmegyek az emeletre, de az mekkora bunkóság lett volna, így csak nekidőltem az ajtófélfának, és vártam, hogy az öreglány mondjon valamit. Mert engem a szüleim tiszteletre neveltek, a nálam idősebbekkel szemben. – És mégis hol voltál? – kérdezte szemrehányóan, mire éreztem, ahogy elkerekednek a szemeim. Mi köze van ennek, a vén szipirtyónak ahhoz, hogy én hol voltam?
- Egy barátommal – vontam meg végül a vállam.
- Egy baráttól csókkal búcsúzunk? – Na, jó itt telt be a pohár! Még kémkedik is utánam! Hát ez már röhej! Ki ez a nő, és mit a francot akar?! Ráadásul, hogy jön Ő ahhoz, hogy felelősségre vonjon?!
- Semmi köze magának ahhoz! – mondta illedelmesen, de nem tudtam más szavakat használni. Aztán a maradék nyugalmamat összekaparva megfordultam és a lépcső felé vettem az irányt.
- Már, hogyne lenne hozzá közöm Kislányom, hiszen a nagyanyád vagyok! – dörrent rám, mire én is ledermedtem. Basszus, ez anyám anyja! Az rosszabb, mintha egy vadidegennek nyújtanánk átmeneti szálláshelyet. Világéletemben utáltam ezt a nőt, mivel mindig betett nekem. Már kiskoromban is engem szeretett a legkevésbé az unokái közül, mindig én voltam a feketebárány. Ráadásul anyám sem bírja, ezért sem láttam már közel tizenkét éve, mivel valahogy mindig elfelejtettük meghívni a családi vacsorákra. Borzalmas! De mi a szöszt keres itt?!
- Francba! – tört ki belőle, de szerencsére már a lépcsőn voltam, így nem hallotta. A végén még kimosta volna a számat, ahogy kiskoromban is, amikor azt mondtam, hogy az Isten szerelmére. beteg egy nőszemély. Nem véletlen, hogy anyám alkoholista lett, amikor fiatal volt. Azt hiszem, én is a piába menekültem volna emellett a nő mellet.
A szobámba érve bedőltem az ágyba és káromkodtam még egy sort, majd gyorsan átöltöztem és lefeküdtem aludni, de elég sokáig tartott mire kivertem a fejemből, hogy ki is alszik a nappaliban. 

Na, hát ennyi lenne! Remélem elnyerte a tetszéseteket! Ha valaki tippelt volna a nagyanyóra, az nyugodtan megírhatja!  Nem számítottatok pont rá, igaz?Majd meglátjátok mennyire idegesítő tud lenni egy házsártos öreglány abban a házban, ahová éppen most üt be a szerelem! N, de erről majd később!;) Ha van kedved írj véleményt! Mindig nagyon örülök nekik, és várom őket!
 

Millió Puszim,
Fanni