Sunset - I. Fejezet

 SZOMSZÉDOS RUHÁSSZEKRÉNY

Anyu és én rövid idő alatt behordtuk a cuccokat az előszobába. Tory csak egy bőröndöt hozott be, majd beszabadult a szobájába. Én először a többi szobát akartam megnézni, ezért amint az utolsó táska is bekerült, felfedező útra indultam. Az előszoba szűk volt, de a konyhából átszűrődő fény elég világossá tette. A konyhába egy félkör alakú boltív alatt lehetett bejutni. Belépve elámultam, annyira más volt, mint Apáméknál. A berendezés régiesebb volt, fa pultok, csempével, és ugyan olyan színű fa asztal, székekkel. Az egész helységből áradt a melegség és a szeretet. A kis asztal közepén egy üvegvázában színes virágok voltak. Otthon ilyet nem lehetett, mert Cyntia allergiás a virágporra. Már is megkedveltem ezt a helyet.

Visszabattyogtam az előszobába, ott az első ajtó mögé bekukkantva a fürdőt véltem felfedezni. Sárga csempe, kis tulipánok a felső soron, zuhanyzó, és egy kényelmesnek tűnő kád, hatalmas tükör a falon, és mosdókagyló. A fogkefetartóra tévedt a pillantásom, amiben csak egy fogkefe árválkodott. Anyué, egyedül, pont, mint Ő, mert mi nem voltunk itt neki…

Kiskoromban folyton idegesített, hogy – mivel csak hárman voltunk – egy hely mindig üres maradt a tartóban, az anyukafogkefe helye. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha még mindig együtt lennének…

Többször előfordult az is, hogy egy felesleges fogkefét is beraktam a tartóba, hogy az apukafogkefe ne legyen egyedül. Csakhogy az apukafogkefének mindig is volt két kicsi keféje, míg az anyukafogkefe teljesen egyedül volt, eddig…

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, mivel lépések zaja szűrődött be a nyitva hagyott ajtón.

- Arielle, Kicsim! Kész a vacsora, Apád említette, hogy egy ideje nem eszel húst, szóval megpróbáltam összehozni neked valamit. Remélem nem lett olyan szörnyű. – Belenéztem az ajtóval szembeni tükörbe, és megláttam magukat. Annyi különbség, mégis, a vak is látja, hogy mennyire hasonlítunk. Ugyanaz a termék, csak más kiadás. A szemünk formája egyforma, csak a színe más egy kicsit. A hajunk színe mindkettőknek vörös, csak nekem kicsit barnásabb. Az alakunk is hasonló, csak az enyém kicsit soványabb.

„Tiszta Anyád!” – mondogatta Apu, de én csak most jöttem rá. Bár Ő sokkal csinosabb nálam, le se tagadhatna.

- Gyere! Menjünk, kihűl a vacsi! – A vállamra tette a kezét egy pillanatra, majd kiment. Én is követtem, miután leoltottam a villanyt. Újra a barátságos konyhában találtam magam, annyi különbséggel, hogy a váza helyén most egy gőzölgő fazék tornyosult. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak! Otthon mindig én voltam a csicskás, mert Tory és Cyntia túl lusta volt, Apu pedig mindig engem kért meg.

- Segítsek valamiben? – kérdeztem végül, bár még így is kissé kényelmetlenül éreztem magam, amikor Anyu mindenfelé forgott, hogy időben levegye, vagy éppen felrakja a tűzhelyre a dolgokat.

- Szólnál Talyának? – motyogta, miközben még egy lábast lerakott az asztalra.

- Inkább Torynak szólítsd, a Talyát nem igazán szereti – mormoltam én is.

- Köszönöm – nézett rám hálásan, mire rámosolyogtam, majd megfordultam, és elindultam megkeresni a lépcsőt. Nem volt nehéz, a folyosó közepe tájékán volt egy kis kihagyás, amiben a szintén fából készült helytakarékos csigalépcső bújt meg. Tölcsért formáztam a két kezemből, majd felkiáltottam:

- Tory! Kaja! Most! – Majd mint aki jól végezte dolgát, egy bárgyú vigyorral az arcomon araszoltam vissza Anyához. Az öregecske falépcső minden lépéskor feljajdult, és egyet reccsent. Belépett a szobába a húgom, majd ledobta magát az egyik székre. Én jobban megfontoltam a döntésem, mert arra a székre ültem, amelyikről kilátás nyílt az ablakon keresztül az utcára, bár most a redőny miatt nem sokat láttam.

- Mi lesz a vacsi? – kérdezte lazán, és még a kezeit is keresztbe fonta a mellén. Én soha nem tudnék ennyire gátlástalan lenni, vagy nem is tudom, hogy mondjam… Nem is gátlástalan, inkább ennyire felszabadult. Tory mindenhol jól érzi magát, még ott is, ahol nem látják szívesen. Én egyszerűen kényelmetlenül érzem magam az ilyen helyzetekben, de persze idővel megszokom.

- Borsóleves és tejszínes csirkemell rizzsel, Arinak meg gomba – sorolta Anyu, miközben Ő is helyet foglalt, majd szedett nekünk levest; először Torynak, aztán nekem, és végül magának. Íncsiklandóan nézett ki. – Jó étvágyat!

- Neked is! – mondtam, majd nekiálltam.

A kaja nagyon finom volt, több tízezerszer jobb, mint az én gyenge kísérleteim a főzésre. Vacsi után felhordtuk a bőröndöket az emeletre. Anyu már megmutatta az Ő szobáját, amiben a zöld és a fehér szín uralkodott, valamint Toryhoz már becuccoltunk. Az Ő szobája barack színűre volt festve, piros kiegészítőkkel, és cseresznye színű bútorokkal, amolyan igazi belevaló csajszis szoba volt. Anyu nagyon eltalálta! Most következett az én szobám, ami a folyosó legvégén volt, és ennek több okból is örültem. Egy: ez a szoba van a legmesszebb Toryétól; kettő: ez a szoba van a ház sarkán, ami plusz egy, vagy két ablakot jelent.

Ráraktam szabad kezem a kilincsre, majd nagy levegőt vettem egy benyitottam. Sötét volt a szobában ezért nem láttam semmit. Beljebb tántorogtam miközben a kezemmel a falon tapicskoltam a villanykapcsolót keresve. A körvonalait fel is fedeztem az ajtóból beáradó fény segítségével, így odabotladoztam, mivel a két nagy sporttáska minden lépésemnél ellenkező irányból csapódott a térdeimhez, ezzel is hátráltatva. Felnyomtam a villanyt és abban a pillanatban tátva maradt a szám. A szoba uralkodó bútorja egy hatalmas franciaágy volt. Ledobtam a táskáimat, majd az ágyhoz sétáltam, hogy hozzáérjek a fényes, rózsaszín ágytakaróhoz, és a sötét fához, amiből maga az ágy volt. Elszakítottam a tekintetem az alvóhelytől, hogy körbepásztázhassam a szobát. A szekrények ugyan ilyen színű fából voltak, meg a pöttöm íróasztal is a sarokban. A falak halvány rózsaszínek, a plafonról pedig egy egyszerű fehér csillár lóg le, amin kis szivacsból készült lila és rózsaszín pillangók lógnak. Az utcai fény ide már nem világított be, viszont ez a szép lámpa tökéletesen kivilágította a szobát.

- Én hagylak is kipakolni – szólalt meg Anyu. Eddig fel sem tűnt, hogy az ajtófélfának támaszkodva áll, és nézi, ahogy a szoba hatására egy bamba mosoly jelenik meg az arcomon, de úgy láttam, tetszik neki, amit látott rajtam, mert Ő is mosolygott. Aztán hirtelen a homlokára csapott: - Majdnem elfelejtettem mondani, hogy meghívtam holnap ebédre a szomszédokat, Susanékat. Van egy fiuk és egy lányuk. Norah nagyon kedves, és az osztálytársad lesz, mivel bátorkodtalak beíratni a La Push-i gimibe. – Lesütötte a szemét az utolsó mondatnál, ami egy kicsit zavart. Vajon mennyi arra az esély, hogy két angol tanár legyen ebben a csöppnyi faluban? Imádom Anyut, nem azért, csak mind a kettőnknek könnyebb lenne, ha Ő nem tanítana engem. – Ugye nem gond? – Na, most lény okos Arielle. Nem bánthatom meg, és majdcsak hozzászokom…

- Nem! Persze, hogy nem! – próbáltam lelkesedni érte, de nem igazán győztem meg vele. – És megkapom az ötöst irodalomból évvégén, Ms. Smith? – megint felvillantottam azt a nagyon idióta mosolyomat, amit Anyu az előbb látott, mire kicsit felengedett, és elnevette magát.

- Majd meglátjuk, Kicsim! – legyintett, aztán kiment a szobából.

Mély levegőt véve a legnagyobb bőröndhöz mentem, hogy végre nekiálljak a kipakolásnak. Igazából nincs sok holmim, de kevés se. Ebben a bőröndben ruhák és cipők voltak. Apu azt mondta, hogy a nyári cuccaimmal ne vacakoljak sokat, hát igaza is volt. Ha itt ilyen idő van augusztusban, akkor milyen lesz mondjuk januárban. Borzalmas! Valószínűleg a kocsimat is el kell vinnem lassan szerelőhöz, mert meg fogok fagyni télen. Inkább folytattam a kipakolást és megpróbáltam nem fagyos óráimra gondolni.

Ruha… Ruha… Ruha… Cipő… Ruha… Karkötő… Ruha…

Az órára pillantottam, miután nagyjából elpakoltam a ruháimat, meg egyéb csecsebecséimet. Ledöbbentett, majdnem négy órán keresztül rendezkedtem, és még hátra van a fényképes szobrocskás és egyéb kütyüs bőrönd, amit még ki sem nyitottam. Úgy döntöttem, ideje lezuhanyozni, ezért felkaptam egy pizsamát, a törülközőm meg a fürdős tasakom, és megcéloztam a lenti fürdőt.

A folyosón nem akartam villanyt gyújtani, mivel Anyu és Tory már valószínűleg alszik, ezért belerúgtam a komódba és majdnem átestem a szőnyegen, de végül elkeveredtem a lépcsőig. Ott már fel mertem oltani a villanyt, szóval egyszerűbb volt a lejutás. A lenti folyosón majdnem átestem a saját edzőmön, de végül sikerült elbotorkálnom a fürdőig. A törülközőmet rádobtam a lehajtott tetejű wc-re a többi cuccot meg a mosogatógép tetejére. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A csapot langyosra állítottam először, hogy aztán majd feltekerjem forróra, a víz viszont baromi hideg lett, amitől felugrottam, és gyorsan elzártam, majd megnéztem a jelölést. Pedig jó irányba csavartam. Finoman megnyitottam, és a másik irányba csavartam, hála az égnek ez volt a jó. Elkezdtem folyatni magamra a forró vizet, ami úgy elálmosított, hogy szinte már a lábamon is alig álltam, ezért úgy döntöttem, elég a fürdésből. Kiszálltam, és megtörülköztem felkaptam a pizsim, és nekiálltam fogat súrolni. Ahogy fogat mostam végignéztem magamon is; vörös hajam csimbókokban lógott a hátamra, egészen göndörön, és sötétbarnán a víztől. Nem volt kedvem megszárítani ezért csak átdörzsöltem a törölközővel és kész, amit aztán kiterítettem a kád szélére, hogy megszáradjon, a tusfürdőmet pedig tapasztalatból nem hagytam a fürdőben. Mivel ha ott hagytam volna, akkor Tory se perc alatt elfogyasztja.

Visszacsoszogtam a szobámba, a fürdős cuccokat ledobtam az íróasztalra, leszedtem az ágyról a dísztakarót, amit pedig az íróasztal mellett lévő székre dobtam.

- Végre ágy! – suttogtam, majd beledőltem a hatalmas franciaágy közepébe. Ah, mennyire puha! Fordultam kettőt, és magamra húztam a takarót, aztán már durmoltam is.

***

- Hé! Ari! Keljél már fel! Na, nem hallod?! – kiabálta valaki közvetlenül a fejem mellől. Hunyorítottam néhányat, mert a fény nagyon belesütött a szemembe.

- Mi van? – mondtam rekedtesen.

- Gyere már! Karen mondta, hogy keltselek fel! – Elkezdte bökdösni az oldalamat, azt hiszem.

- Anyu – javítottam ki először is. – És hagyjá’ má’ aludni! – fordultam át a másik oldalamra, mit sem törődve vele.

- Ari! Keljél már fel! Mindjárt itt vannak a vendégek! – bökdösött most már erősebben.

- Mi? Hagyjá’ má’! Milyen vendégekről karattyolsz? – motyogtam, miközben elkezdtem dörzsölgetni a szemeimet.

- Tudod, akiket Kar… Anya meghívott kajálni. A szomszédok, vagy kik. – Aztán elkezdett szürcsölni valamit szívószálon.

- Jó-jó, csak hagyjá’ má’! Még húsz perc. – Azzal visszaereszkedtem a kényelmes párnáim közé, de Tory csak nem hagyott tovább szundizni. Felugrott az ágyamra és ugrálni kezdett mellettem. – Takarodjál már arrébb! – kiáltottam rá dühösen, majd felültem. Tory arcán győzedelmes mosoly táncolt. – Na jó nyertél, de akkor legalább hadd öltözzek fel! – enyhültem meg egy kicsit, kikászálódtam a puha ágyamból. Nyújtóztam még egy párat, majd jelentőségteljesen a még mindig az ágyam szélén ülő Toryra néztem. – Kifáradnál? – Még mindig vigyorogva felállt, majd végre elhagyta a szobámat. A gardróbhoz sétáltam, hogy keressek valami alkalomhoz illő göncöt, miközben tök büszke voltam magamra, hogy sikerült kicsomagolnom a ruháimat tegnap este. Nem vacakoltam sokáig, kikaptam egy fehér trikót, mivel a lakásban meleg volt – és reméltem, hogy Anyu nem kerti sütést tervez –, hozzá pedig egy indigókék koptatott farmert. Cipőt nem húztam, mert bentre minek, zokniban és papucsban pedig utáltam lenni. Fogtam a fogkefémet, a fésűm, meg egy hajgumit, és levonultam.

- Jó reggelt Kincsem! – mosolygott rám Anyu a konyhából, amikor elhaladtam mellette.

- Neked is! Van még időm reggelizni, vagy inkább várjam meg az ebédet? – ragadtam le kicsit az ajtóban és megpróbáltam kivenni a mikró kijelzőjén lévő időt, de hiába erőlködtem, nem láttam a kis kék számokat. Anyu is rápillantott, és mivel Ő sokkal közelebb volt, az időt is le tudta olvasni.

- Dél lesz tíz perc múlva, az ebédet negyed egyre saccolom, Susanék pedig félre jönnek. – Gyors fejszámolást végeztem; huszonöt perc, mire kész a kaja, és negyven mire a vendégek ideérnek, plusz az üdvözlés, és a jópofizás az megint tizenöt perc, szóval egy óránál hamarabb nem igen jutunk az asztalhoz.

- Azt hiszem, elrágcsálok egy almát – motyogtam, aztán eszembe jutott, hogy almát nem igazán szabad a fogmosás tájékán rágcsálni, úgyhogy erről is lemondtam, és inkább bevetettem magam a fürdőbe, hogy eltereljem a figyelmem. A nappaliból valami kölyökadó szólt. Naná, hogy Tory Tv-t néz. Apunál is mindig ezt csinálta, le sem lehetett vakarni azokról az idióta mesecsatornákról. Még azt mondom, ha valami értelmeset nézne, de ilyeneket! Szerintem a legvagányabb mesék még mindig a SpongeBob és a South Park, ezeket gyakran kukkolom én is, bevallom. De amiket Tory képes nézni! Idiótán megrajzolt emberkefélék ugrándoznak egy nagy rózsaszín izén. Szörnyen izgalmas… Ah, inkább bevonultam a csendes fürdőszobai magányba. Fogat mostam, és lófarokba kötöttem a hajam, majd jó sok hajlakkal rögzítettem, hogy ne álljon ki, és ne kelljen megkeresni a hullámcsatjaimat. Most, hogy ezzel is megvoltam, megint elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy mit is egyek; az alapötletet, hogy egyek, már a hasam is támogatta, egyre nagyobb mordulásokkal. Visszavittem a motyómat a szobámba, miközben megfogalmazódott bennem a reggelim. Egyszerű kaja, lekváros zsemle, már csak abban kellett reménykednem, hogy van itthon lekvár. Apánál mindig volt, mert Nagyi, mielőtt meghalt – ez két éve volt –, annyi lekvárt főzött be, amennyivel az egész világ kibírhatta volna a világháborút. Különböző ízűeket, és minden évben kicsit máshogy. Még a nyálelválasztásom is beindult.

- Anyu! – mondtam miközben még csak a lépcsőn jöttem lefelé.

- Hmm? Mondjad! – felelte kicsit hangosabban.

- Van lekvárod? – mondtam immár a konyhába érve.

- Azt hiszem, találsz még egy üveg Sue Clearwater-féle lekvárt a spájzban. Talán a negyedik polcon – mutatott a konyhából nyíló kis ajtóra. Eddig fel se tűnt, hogy itt van, pedig már csak a folyosó formájából is fel kellett volna fedeznem, hiszen emiatt a kis kamra miatt nem fért el a rendes lépcső. Kinyitottam az ajtót, és alulról számolva a negyedik polcon elkezdtem körbetekintgetni. Tartós tej, liszt, cukor, ásványvíz, bor, szódás patron és egy rozsdás szódásüveg. Lekvár sehol. Már kezdtem feladni, de aztán fentről is megszámoltam a negyedik polcot, ami kettővel efölött volt. Tészta, tészta, ketchup, mustár, majonéz, rágó – na, ezt megjegyzem –, és végül ott volt az, az egy kis üveg meggy lekvár, legalábbis a címke lapján. Boldog mosollyal az arcomon megragadtam, és kivittem a konyhába.

- Látom, megtaláltad – mosolygott Anyu is.

- Szerencsém volt – vontam meg a vállam, miközben megpróbáltam felfeszíteni az üveget, amire valaki nagyon jól rácsavarta a tetőt. Feszegettem, megfordítottam, lefektettem, bal kézzel is próbáltam, de semmi, végül egy éles kést fogtam és bedugtam a fedő alá, mert az ilyen elvetemült lekvárosüvegeken már csak ez segített. Forgattam össze-vissza, de semmi. Olyan erősen szorítottam a tetőt és alá a kést, hogy az kicsit meggörbült.

„Csak még egy próba!” – ígértem magamnak, majd még egyszer végig karistoltam a kés hegyével a tetőt, és végül pukkant. Belőlem meg akkora elégedett sóhaj tört fel, hogy azt akár nevezhetjük cunaminak is, mivel a falon lévő zsepitartóból kiesett néhány. Elégedetten kentem meg a friss zsemlémet lekvárral, majd leültem az asztalhoz, és szórakozottan majszolgatni kezdtem. Figyeltem jobbra, balra, hallgatóztam, szuszogtam és még tüsszentettem is egyszer, aztán a zsemle elfogyott, én meg rádöbbentem, hogy a reggelimmel elment húsz perc, és hogy három percem van megmosni a fogamat, amíg nem érkeznek meg a szomszédok. Villámsebességgel kapaszkodtam fel az emeletre, hogy aztán ugyanígy sprinteljek a fürdőbe, hogy aztán ott majdnem hasra essek a küszöbben, de végül időben kész lettem. Éppen lehuppantam a konyhában a kisajátított székemre, hogy kicsit kifújjam magam, amikor éles hangon megszólalt a csengő. Ijedtemben majdnem lefordultam a székről, Anyu persze csak mosolygott, majd jelentőségteljesen rám nézett.

- Arielle, drágám, kinyitnád az ajtót, az én kezem még ragad! – Azzal a csuklójával a folyosó felé lökött. Kevés hátsó szándékot is éreztem a dologban. Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, de útközben egy vörös libbenés megelőzött, mire felfogtam, Tory már az ajtót nyitotta.

- Csókolom – mosolygott a szép kontyba fogott hajú, kicsit már ráncos indián nőre, aki valószínűleg Susan lehetett.

- Szervusz. – Tory a kezét nyújtotta, de Susan lehajolt, és arcon puszilta, majd rám emelte a tekintetét, és egy meleg mosolyt villantott felém, amit kicsit halványabban ugyan, de viszonoztam.

- Jó napot! – mondtam illedelmesen, majd a pillantásom a mögötte álló lányra és fiúra tévedt. Amint a fiúra néztem leesett az állam. Paul volt az, az a Paul, aki tegnap olyan mérhetetlenül bunkó volt. Amikor meglátta, hogy kidülledt szemekkel bámulom, egy önelégült vigyor borította be a képét, amit legszívesebben saját kezűleg töröltem volna le onnét. Inkább elkaptam a pillantásom róla és a lány felé fordultam. Szép lány volt. Sötétbarna haj, kávészínű szemek, és halvány réz színű bőr. Ellentétben a bátyjával, Ő visszafogottan mosolygott, miközben Ő is végig mért.

- Szervusz, Kedves! – Azzal hozzám is odasétált, és egy puszit nyomott az arcomra, majd úgy fordult, hogy Tory is lássa. – A nevem Mrs. Susan Laskhar, ők pedig a gyermekeim. Az én nagy fiam, Paul. – Kelletlenül megint ráemeltem a tekintetem, Torynak viszont meg sem kellett mozdítania a sajátját; még mindig Pault leste. – És az én kicsi lányom, – Itt az Ő kicsi lánya fintorgott egyet. – Norah.

- Szia! – köszönt először Torynak, majd felém pillantott és nekem is integetett – Hello!

- Szia! – intettem vissza kedvesen mosolyogva, majd a bátyja felé fordultam – Csá! – Ezzel Pault lezártnak tekintettem, de az még mindig mosolygott, mintha még szórakoztatná is a viselkedésem. Kétségkívül így is volt, de a húga persze nem tudott semmiről, ezért furcsán méregetni kezdett, majd a bátyjára nézett.

- Lefogadom, hogy találkoztatok már! – Nem kérdezte, hanem mondta, majd felsóhajtott, és megkerülve a még mindig bambuló Toryt, felém közelített.

- Cső! – mondta Paul is, majd Ő is beljebb fáradt.

- Miből gondoltad, hogy találkoztunk már? Lehet, hogy csak irtó bunkó vagyok – kérdeztem mosolyogva Norah-tól, aki erre mindent tudóan rám nézett.

- Paulnak van egy stílusa, amit még én sem mindig tolerálok. – A hátunk mögött valaki felmordult. – Másrészt pedig, nem úgy nézel ki.

- Igazad van, tényleg találkoztunk már – bólogattam végül, majd Norah oldalán elindultam a konyhába. Bent már nagyban ment a diskurálás, hogy vajon, hogyan is futottunk össze Paullal, a beszélgetést pedig olyan mosolyogva, és bizalommal, reménnyel teli szemekkel folytatta a két pletykakorszakból már kinőtt nő, hogy azt hittem, már az esküvőnket tervezik, aztán eszembe jutott a húgom, aki valószínűleg ennek még örülne is! Paul Tory előtt cammogott be a konyhába, majd ledobta magát a székemre. Az Én Székemre. Ha nem Ő lenne a vendég már lelökdöstem volna róla. Igazából nem is Paul idegesített, hanem az a bárgyú mosoly a képén, amit tegnap még nem láttam, mert akkor morcos volt, inkább.

- Na, gyerekek asztalhoz! – tapsolt egyet Anyu, majd elénk rakta a gőzölgő fazekat. Tory természetesen Paul mellé csüccsent, mellé Norah, a másik oldalra Susan és Anyu, így kénytelen voltam elfoglalni a másik asztalfőt vele szemben. Szuper! Anyu mindenkinek készségesen szedett, amikor Norah válláról lecsúszott egy táska, ami eddig fel sem tűnt. Egyszerre kaptunk utána, de az már kiborult. Tankönyvek voltak, másodikos tankönyvek, Norah nevével.

- De drága vagy, Norah! Hát nem felejtetted el? – kérdezte Anyu és a hangjából sütött a hála, pedig én azt hittem, hogy Norah biztos azért hozta át a könyveket, hogy Anya segítsen neki felkészülni az iskolakezdésre, ameddig már csak három hét volt hátra.

- Igazán nincs mit, Ms. Smith – motyogta Norah, miközben a földről szedegettük a könyveket.

- Arielle, kicsim, Norah azért hozta át a könyveket, hogy fel tudj készülni erre az évre, ha esetleg a régi iskoládban kiesett volna valami, amit ők tanultak – ecsetelte Anyu, közben pedig folytatta a felszolgálást.

- Oh, hát, köszi! Akkor add csak ide őket, felviszem a szobába. – Norah a kezembe nyomta az Ő kupacát az általam felszedett könyvek fölé, én meg felvittem őket a szobámba, ahol ledobtam az íróasztalra.

Mire visszaértem a konyhába, ott már javában csörögtek a kanalak, így én is gyorsan leültem, és nekiálltam a húslevesemnek, amibe Anyu persze nem szedett szopogatni valót. Norah mellettem illedelmesen rágcsálta a csirkeaprólékot Toryval együtt, az egyedüli, akinek a csöndben evéssel meggyűlt a baja, az Paul volt. Egyre jobban kezdett az agyamra menni és, ha belegondolok, hogy szomszédok leszünk… Ajjaj neked, Arielle…

- Hmm… Karen, lehet… még… kérni… - cuppogta, miközben valami csontot bányászott ki a szájából. Norah, körülbelül mint én Tory helyett, úgy szégyellte magát a bátyja helyett, mivel lehajtott fejjel próbált lapulni, és Paul kijelentésére még lejjebb csúszott, miközben a fejét ingatta. Én is így éreztem magam, mert Tory még mindig gátlástalanul nézte az izmos bicepszet, amin megfeszült a fekete rövid ujjú póló, kihangsúlyozva ezzel viselője edzettségét. Akármennyire is nem szimpatikus belül Paul, azért az meg kell hagyni, hogy elég jól néz ki. Inkább én is a lapulást választottam, miközben lefelé csúszva a széken véletlenül belerúgtam Norah lábába, aki ere felkapta a fejét és rám nézett, én meg tovább folytattam a süllyedést, amikor Torynak a szája is nyitva maradt, mert Paul felnyújtott kezekkel nyújtózni kezdett, mire megfeszültek az izmai. Norah is arra felé pillantott, majd rám nézett.

- Borzalmasak! – suttogtam úgy, hogy csak Ő hallja.

- Annál is rosszabbak! – válaszolta Ő is, majd heves fejrázásba kezdtünk, hogy alá támasszuk a saját, és a másik állítását is, aztán ezen hangosan felnevettünk, mire mindenki furcsán nézett ránk.

- Mi ilyen mulatságos? – kérdezte barátságosan Susan.

- Igazán semmi, Anyu – válaszolta a kelleténél talán kicsit gyorsabban is Norah, akiben cinkosra leltem.

- És hogy ízlik az ebéd, fiatalok? – nézett végig a társaságon Anyu.

- Szerintem baromi jó! – csapott finoman az asztalra Paul; olyan érzésem volt ettől a mozdulattól, mintha bútorkímélő üzemmódban lenne, amire az is ráerősített, hogy Susan összeszűkült szemekkel nézett rá.

- Nekem is nagyon ízlik! – válaszolta egyből Tory is, miután lecsekkolta a mellette ülő Izom arckifejezését. Én csak hevesen bólogattam, mikor én következtem.

- Nagyon finom, Ms. Smith! – Norah, és a bátya ennél jobban azt hiszem, már nem is különbözhetne. Mert amíg Paul egy tapló, akit valószínűleg nem tanítottak meg enni az óvodában, addig Norah nagyon kedves, és barátságos, olyan lány, akivel szinte mindenki megtalálja a közös hangot. És ebben majdnem száz százalékig biztos vagyok.

Az ebéd további része csendben telt, ha eltekintünk Paul cuppogásától és egyéb zörgéseitől.

- Átnézzük a tananyagot? - dobtam be a mentőövet, mivel a csend kezdett kínos lenni. Norah szinte azonnal rábólintott.

- Hát, nekem lépnem kéne! Megígértem Samnek, hogy benézek hozzá, ha itt végeztem – pattant fel Paul, majd megropogtatta a kezét és ásított egyet. – Finom volt az ebéd, Karen. Örülök, hogy találkoztunk, remélem, sokáig boldogítjuk még egymást! – Megint az az öntelt vigyor!

- Sajnos – motyogtam. – Én is örülök – mondtam kicsit hangosabban, de nemigen akaródzott kimondanom, szóval a szavaim nem passzoltak a hangsúlyoz.

- Finom volt, köszönöm! – mondta illedelmesen Norah, majd betolta a székét, és a vezetésemmel elindultunk az emeletre. A szobámba érve ledobtam magam az ágyra, Norah viszont csak állt megszeppenve a küszöbön.

- Gyere már beljebb! - mordultam rá játékosan, mire mosolyogva beljebb lépett, és leült az íróasztalhoz tartozó székre.

- Néha úgy érzem, Paulnak nincs szégyenérzete, és az Ő részét is nekem adták – motyogta maga elé.

- Tudom, hogy mire gondolsz – sóhajtottam. Közben aprókat ráztam a fejemen, hogy az elmúlt néhány év szörnyen kínos emlékei eltűnjenek, de sajnos nem így történt. – Tory is ilyen. Nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de amikor csak tehette, Pault bámulta, vagy éppenséggel nyíltan flörtölt vele. – Még mindig kiráz ettől a hideg.

- Hát, az tény, hogy furcsa látvány volt. – Azzal közelebb húzta a gurulós széket, én meg ülőhelyzetbe tornásztam magam, és elkezdet piszkálni Willy fülét. Szegény nagyon rojtos már, de nincs szívem kidobni. - De engem inkább az irritál, hogy Paul hagyja. Végül is, Ő az idősebb…

- Ahogy elnézem, nem is kevéssel – motyogtam.

- Kívül huszonöt, belül öt, de ennek az átlaga nem igazán huszonkettő – nevette.

- Én kb. annyinak tippeltem első ránézésre – vontam meg a vállam.

- Ha eltekintesz attól, hogy néha szörnyen bunkó és tapintatlan, valamint az egója az elmúlt másfél évben a bandájuk számával arányosan növekedett, egész kedves, és vicces tud lenni.

- Banda? – Közelebb araszoltam az ágy végéhez, ugyanis kezdett érdekes lenni a téma.

- Banda, igen. A legtöbbjük csak nagyra nőt bohókás kamasz. – Norah ajkára mosoly ült ki, amit valamilyen régebbi emléknek tulajdonítottam. – Sam, amolyan veze…

- Mármint Sam Uley? – csillant fel a szemem az ismerős név említésekor.

- Talán ismered? – csúszott közelebb Norah is.

- Csak futólag – legyintettem. – Tegnap nem csak a bátyáddal futottam össze. Sam igazán… kedves – nyögtem ki végül. Sam tényleg kedves, de olyan érzésem volt a közelében, mintha le kéne térdelnem, és egy nagyobb pálmalevéllel addig legyeznem, amíg azt nem mondja, hogy elég.

- Sam amolyan bandavezérféle, tekintélye van – bólogatott.

- Tekintély – ízelgettem a kifejezést, de eléggé helyénvalónak találtam. – Igen, azt hiszem, abból nem kevés van neki.

- Valakinek kordában kell tartani a hozzá csapódott srácokat. De azt még mindig nem tudom, hogyan is futottál össze Paullal. – Kérdő tekintete az arcomat fürkészte, mintha a válasz oda lenne írva.

- Igazából eltévedtem, Anyu meg foglalt volt, mármint telefonon. Egyszer csak Tory kivágta magát a kocsiból, és ott voltak. Sam készségesen útbaigazított, a bátyád meg úgy állt ott, mintha karót nyelt volna – heherésztem. Bár tegnap nem így gondoltam, amikor felnéztem Paulra.

- És mi volt a hirtelen költözés oka? – érdeklődött kedvesen. Nem is tudhatta, hogy mennyire kellemetlen emlékeket idéz fel ezzel. – Persze, ha nem akarod elmondani, akkor ugorjunk. – Csalódottság, ez költözött a szemébe. Mégsem hagyhattam ennyire válasz nélkül a kérdését.

- Igazából a mostohaanyám, Cyntia, nem igazán kedvelt minket, és most végre sikerült lepattintania – motyogtam. Elterelő hadművelet, ez kell most ide. – Mesélj egy kicsit arról a Bandáról. – Mosolyt erőltettem a számra, ami hevesen tiltakozott ez ellen, de én győztem.

- Hmm, hol kezdjem? – kérdezte inkább magától, mint tőlem. – Sam, kezdjük talán vele.

- Kezdjük. – A téma megint kezdett érdekelni.

- Sam a Banda vezére, kedves meg minden, de bosszantóan alárendeltnek érzed magad a közelében. A menyasszonya, Emily nagyon aranyos. Aztán Jared, Ő volt a második a csapatban, Paul előtt, ha jól tudom, de ez nem biztos. Végül is lényegtelen. Paullal nagyon jóban vannak. Jared imád szívatni, Paul meg adja alá a lovat. Általában Kim, Jared barátnője siet a segítségemre, és rakja helyre a fiúkat. A kibékülés – veszekedés nélkül is – édes, mint tudjuk – kacsintott rám, ezzel kellőképpen sokat mondva, de a lényeget mégis csak cenzúrázva. – Aztán Paul, Őt nem kell bemutatni. – A kezével közben az ajtó felé mutatott, mintha ezzel alátámasztaná a mondandóját, felidézve az ebédet. – Embry, Ő rettentő jópofa, folyton hülyéskedik és imád fogadni, viszont sosem méri fel kellőképpen a dolgot, szóval élmény vele fogadni. Párszor nyertem már el tőle pénzt, pizzát, vagy csak simán mondhattam neki, hogy én megmondtam! – Egyszerre nevettünk fel. Embry emlékeztetett egy régi ismerősömre, Kevinre, Ő is pont ilyen karakter volt, de mindig jót mulatott magán. – Jake, Ő Embry másik fele, a szerencsésebb, ami a fogadásokat illeti, de az életben eléggé rájár a rúd. Lassan már egy hónapja, hogy elszökött, vagy elment, nem tudom. Pedig Ő volt a csapat aura felelőse, ha mellé állsz az ezer wattos mosoly garantált, és még vésővel se lehet onnan leszedni. Vagyis ez volt Jake régen, aztán megváltozott, és élő hullaként kezdett el mászkálni, majd eltűnt. A vicc az, hogy a fiúkat mintha nem is zavarná. Szerintem tudják, hogy hol van. – Elmerengve hallgattam, amit mesélt. Vajon mi történhetett Jake-kel, hogy ilyen drasztikus megoldást választott? Hát nem gondolt a családjára? Vajon az Anyukája hány zsepit sírhatott tele fia eltűnése miatt?

„Felelőtlen” – ráztam meg a fejem.

 - Quil, Őt is nagyon bírom, mondjuk, amióta folyton Claire-t pesztrálja, azóta kicsit visszaesett a szememben. Még a világ legtündéribb bátyja sem engedné meg a kishúgának, hogy marékszámra tépje a haját, miközben az oldalát rugdossa, és azt kiabálja „Gyíí Paci! Gyíí!” – Elképzeltem a jelenetet, és hangosan felnevettem, Norah pedig velem együtt kacagott. – Leah, a társaság egyetlen női tagja, akiről megvan a véleményem. Tudom, hogy Sam évekkel ezelőtt dobta, de azért ez már sok. Leah mellett egy normális ember sem bírja ki öt percnél tovább. Folyton nyavalyog, és sérteget, ha nem éppen a saját gondjait darálja. Huh! – Norah olyan erővel fújta ki a bent tartott levegőt, hogy szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy hová kívánja Leah-t. – Seth, Ő tökéletes ellentéte a nővérének, kedves, figyelmes, és vicces. Egyszóval tündéri. Ráadásul mindig lehet rá számítani, talán Őt viselte meg a legjobban Jake eltűnése. Collin és Brady, ha nem tudnám, hogy mindketten a nőkre vannak beállva, akkor azt mondanám, hogy egy öreg házaspár. – Ezen jót kuncogott, nyilván valami szép emlék fűzte a pároshoz. – Ráadásul Brady annyira, de annyira jól néz ki! – Felfelé fordította a fejét, miközben ezeket a szavakat szinte kipréselte magából. Értem már, merről fúj a szél.

- Tetszik neked, igaz? – próbáltam finoman rákérdezni, ami úgy látszik, sikerült is.

- Jobban, mint kéne – helyeselt. – Tudod, annyira vicces, és helyes és jól néz ki, és kedves, és bohókás, és erős, és ahh – nyögte, miután a levegője elfogyott.

- Vegyél levegőt is! – mosolyogtam rá, mire megkaptam azt az ezer wattos mosolyt, ami elméletileg Jake kiváltsága. Vajon melyik névnek a rövidítése a Jake? Talán Jackson? Nem, annak inkább a Jack.

- Szóval Brady és Collin elválaszthatatlanok. Egy külső szemlélő talán még testvéreknek is hinné őket – motyogta. – Hát ennyi lenne, mind rendesek, ha megismered őket, bár a többi La Push-i fiatal körében nem kis ellenszenv dúl irányukba. Azt hiszem, féltékenyek, és talán kicsit félnek is tőlük, pedig erre igazán semmi okuk – biztosított, amikor kicsit megborzongtam.

- Mesélnél egy kicsit a suliról is? – kértem.

- Oh, hát persze! Először is, bármi történjen is, soha, de tényleg soha ne parkolj Mr. Borrel mellett, mert az öreg botrányosan rosszul vezet, és még annál is rosszabbul parkol! Nekem egyszer elvitte a visszapillantómat – morogta bosszúsan.

- Ezt megjegyzem, nincs pénzem külön szerelőre, így is meg kéne csináltatnom a fűtést, mielőtt beköszönt a tél – nyögtem. Honnan fogom én előtermelni a szükséges pénzt? Anyámtól mégse kérhetek kölcsön! Hogy is kérhetnék, még azt hinné, hogy anyagi okokból jöttünk ide, pedig ez nem igaz.

- Ajánlanék egy szerelőt, de sajnos Jake nincs itthon. Az én kocsimat régebben Ő bütykölte, és csak az alkatrészt kellett kifizetnem, ami, valljuk be, nagyon gazdaságos. – Keserű mosoly ült ki az arcára.

- Puff neki! – csaptam a térdemre, majd dörzsölgetni kezdtem, mert a farmer nem igazán volt jó választás akkor, ha az ember combcsapkodósat akar játszani. – Mindegy! Megjegyzem, nem állok Mr. Borrel mellé!

- Helyes! – bólogatott hevesen. – A tanárokról nem kell sok mindent tudni, a legtöbbjük kedves. Egyre figyelj még: amint belépsz a töriterembe azonnal vesd le magad a hátsó padba, mert Mr. Telor elég öregecske már, és akármilyen aranyos is, képes elköpni a tanári asztaltól egészen a harmadik padig! – Ezen hatalmasat nevettem. – De gyorsnak kell ám lenned, ha nem akarsz elöl ülni, ami kész nyálfürdő!

- Majd szedem a lában – mosolyogtam rá. Örültem neki, hogy kicsit sikerült elterelnem a figyelmét erről a Jake témáról, ami biztos, hogy nagyon aggaszthatta. – És a diákok? – Ez a téma már kicsit rizikósabb.

- Igazából mindenki kedves, legalábbis szerintem. A mi bandánkhoz bármikor odavetődhetsz! Szerintem kedvelnének. – Meleg mosoly suhant át az arcán, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra, és örömöt a szívembe.

- Mesélj egy kicsit erről a csapatról! – lelkesedtem.

- Kezdjük talán Amolyval, Ő már az alap csapatban is benne volt. Rendes lány, talán egy kicsit stréber, de ezt ellensúlyozza az a rengeteg szeretet, amit adni képes. A csapat szíve. Julia is hasonló, csak Ő kicsivel szótlanabb, inkább hallgat minket, és csak ritkán szól bele a beszélgetésbe, de hiányozna, ha nem ülne ott. Chris a csapat viccmestere, imádom, szem nem marad szárazon, ha mellé ülsz! Ő a hangulatfelelős. Em, aki eddig szerves része volt a csapatnak, de amióta Nina rámászott Embryre, azóta kerüli Ninát, és amióta Ninának Chris kell, azóta kerül minket is – torzult grimaszba az arca. Nem kellett többet elárulni a barátnőjéről, hogy tudjam, fülig szerelmes lehet abba az Embry gyerekbe. Na meg persze Nináról sem.

- Hadd találgassak, Ninának szőke haja van, kék szeme és akkora mellei, hogy ahhoz képest Pamela Anderson elbújhat a sajátjaival – találgattam, bár a válaszban szinte biztos voltam.

- Nagyjából. – A kezét is megrezegtette, majd a száját is elhúzta kicsit. - Azért nincsenek akkora mellei, mint Pamelának, höh, az kéne még, így is minden srác az ágyába akarja vinni! A szőke haj stimmel, a szeme, viszont inkább zöldes, de talált! Áh, hagyjuk inkább Ninát, engem személy szerint szörnyen idegesít! – vágta rá. Abban is kezdtem biztos lenni, hogy Nina már kivetette a hálóját Bradyre is.

- Oké – mondtam, majd megpróbáltam megint nyugalmas vizekre terelni a beszélgetést. Tekintetem pásztázni kezdte a szobát, valami segítséget remélve. Szerencsére megakadt a tekintetem azon a halom tankönyvön, ami az íróasztalomon hevert. – Nézzük át a könyveket, hogy mit kellene még a fejembe verni. – Semmi kedvem nem volt most tanulni, de ez biztonságosnak tűnt. Felálltam, és átvittem az ágyra őket, majd megpróbáltam finoman lerakni, hogy ne gyűrjem őket össze. Ha ezek a saját könyveim lettek volna, akkor valószínűleg már nem így néznének ki.

- Nyugodtan dobd csak le őket! – legyintett Norah, majd kicsit lökött a halom könyv tetején, mire az az ágyra billent. – Na, nézzük! – csapta össze a kezeit, majd átült az ágy másik végébe.

- A fizika – emeltem fel a könyvet. – , hála Istennek kilőve, mivel mi is ebből tanultunk, és végig szenvedtünk az összes anyagon! – Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, mert a fizika az egyik olyan tárgy, amihez gőzön sincs. Vagyok olyan jó matekból, hogy a számolásokat pontosan meg tudjam csinálni, és a képletek megjegyzése sem jelent gondot, de hogy értsem is, amit éppen számolok, hát az nem igazán ment. A másik ilyen tárgy a kémia; képletek, számolások, anyagnevek, mit nekem?! De, ha már el kéne magyaráznom, hogy mit öntök össze mivel, akkor összegabalyodna a nyelvem. Tovább lapozgattam az ismeretlen könyveket, miközben Norah árgus szemekkel figyelt. A történelemkönyvünk is egyezett, ezért azt is félreraktam, maradt a biológia, földrajz, és az angol. Szerencsére ők is spanyolul tanultak, akárcsak én.

- Na, találtál valami ismeretlent? – kérdezte, körülbelül tíz perc szótlan lapozgatás után.

- Igen – mondtam kicsit letörten, bár legalább az vigasztalt, hogy olyan tantárgyakból hiányos a tudásom, amiket szeretek. – Biosz és földrajz, egy-egy anyag, nem sok! – biztattam magam.

- Ha, gondolod, segítek – kezdte Norah kedvesen, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy nem egyedül kell rájönnöm az összefüggésekre.

- Persze, annak nagyon örülnék! Mikor jó neked? – kérdeztem egyből. Ha, már Ő segít, legalább az időpontban hozzá alkalmazkodjunk. Nekem végül is mindegy, hisz itthon leszek, valószínűleg!

- Holnap? – kérdezte bátortalanul.

- Tökéletes! Itt, vagy esetleg nálatok? – bombáztam tovább a kérdéseimmel.

- Inkább megmutatom, hogy én hol szoktam tanulni, de csak ha van kedved hozzá, és ha nem esik az eső! – mutatott az ablak felé, amin még ki sem néztem. Egyszer sem, amióta itt vagyok!

- Oké! Persze! Hánykor?

- Mondjuk egykor – mosolygott rám, amit én egy háromszor akkora hálás mosollyal viszonoztam.

- Rendben! – vágtam rá. – Egykor ott vagyok előttetek. – Ez annyira hülyén hangzott, tekintve, hogy elég, ha az úttesten átsétálok.

- Ott találkozunk, viszont mennem kéne már, elég későre jár – biccentett az éjjeliszekrényen lévő órám felé, ami fél hetet mutatott.

- Igazad van – bólintottam aprót, majd felpattantam az ágyról. – Kikísérlek! – mondtam, majd már nyitottam is az ajtót. Norah is feltápászkodott, majd nyújtózott egyet.

A lépcsőn egymás nyomában mentünk lefelé. Ő elöl, én pedig mögötte. Lent szólt a tévé, és világos volt a nappaliban.

- Elköszönöm Anyukádtól, meg a húgodtól – mondta, majd a nappali ajtajába sétált. – Viszlát, köszönöm az ebédet! – Azzal intett egyet Anyunak. – Szia, Tory!

- Szervusz, Norah! – kiáltotta ki Anyu, amikor Norah már mellettem haladt el az ajtó felé.

- Hello! – üvöltötte Tory is, de nem tűnt olyan lelkesnek, mint amikor Paultól kellett elköszönnie. Kinyitotta az ajtót, majd onnan visszafordult.

- Szia, Arielle! – mosolygott, majd intett is.

- Maradjunk az Arinál – kértem, mire még szélesebben mosolyodott el.

- Oké, akkor te pedig hívjál nyugodtan csak Nononak, vagy Nonak – intett még egyszer, majd elindult.

- Szia, jó éjt! – kiáltottam még utána, amikor átért az úttesten.

- Neked is! – Azzal bement a házba.

Szobámba sétálva első dolgom volt az ablakhoz menni. Kinyitottam azt, amelyik az íróasztalom fölött volt. Szerencsére se szúnyogháló nem volt rajta, se virág a párkányon, így kihajolva csodáltam a végtelen erdőt, amit néhol kis színes házak törtek meg. Az utca fénye ide már tényleg nem ért el, de a Holdé annál inkább. Bár még csak szürkület volt, az máris elfoglalta uralkodó szerepét az égen. Nem tudtam megállni, hogy ki ne üljek a párkányra, és bár a lábamat íróasztalra raktam, mert a tériszonyom nem engedte, hogy kijjebb csússzak, így is tökéletesen ki tudtam élvezni a látványt. A csillagok innen tökéletesen látszódtak. New Orleansban ezt még a legfelhőtlenebb napon sem így láttam volna, és a levegő is más volt, az erdő friss, mégis veszélyes illatát hordozta, ami annyira magával ragadott, hogy kedvem lett volna a Teliholdat ugatni, ahogy a farkasok. Az éjszaka sötétsége lenyűgözött, annyira félelmetes, és közben gyönyörű is, hogy le sem tudtam emelni róla a tekintetem. Kedvem támadt újra egy régi szenvedélyemnek élni, annak, hogy kilenc körül halk, pörgős zenével a fülemben induljak el kocogni, ahogy ezt annyiszor tettem régebben, Apám nem kis bánatára. Ő nem tudta, mit szeretek ebben annyira. Késő este rohangálni szerinte felettébb veszélyes, és felelőtlenség, de én ezt nem így gondoltam. Ez volt az egyetlen dolog, amiről, bár tudtam, hogy veszélyes, és talán tényleg felelőtlen egy kicsit, nem tudtam leszokni. Ilyenkor mindig csak arra figyeltem, ahogy a testemet öröm járja át, attól, hogy mozoghat, az agyamban pedig cikáztak a gondolatok, ilyenkor lehettem egyedül, anélkül, hogy bárki is megszólna. Cyntia egyenesen antiszociálisnak tartott, pedig csak utáltam pletykálgatni vele. Futás közben nyugtom volt, senki nem zavart, ilyenkor képes voltam elgondolkodni, higgadt fejjel átvenni, hogy mi is történt aznap, hogy mit csinálnék másképp, mit mondanék, ha még egyszer megtehetném, vagy mit nem teszek meg soha többé; amolyan önismereti körutaknak is nevezhetném. Amikor hazaértem, rendszerint megvilágosodtam, komolyodtam egy kicsit, minden ilyen alkalommal átértékeltem magam, és sok kérdésemre is csak ilyenkor találtam választ. Az ég közben teljesen feketére színeződött, még nagyobb hangsúlyt adva ezzel az ezüstösen tündöklő, varázslatos Holdnak. Varázslatos, talán ezért is szerettem annyira, mert, ha felnéztem rá, semmi sem tűnt lehetetlennek. Mindennek volt miért-je, és mert-je. A válaszokat könnyűszerrel ki lehetett olvasni belőle. A Hold fényében minden mese hihetőbb, minden, amit a Nap hülyeségnek és lehetetlennek mutatna, azt a Hold kivilágítja, és igenis lehetségessé teszi. Álmok, amik nappal szemfényvesztésnek, és Délibának tűnnek, az Éjszaka valósággá teszi, elérhetővé, hogy ezzel is megadja hozzá az erőt, a kellő hitet, hogy működhet. Én is ezt érzem mindig, ha felnézek rá. Tudom, hogy valamiben hinnem kell, nem tudom még, hogy miben csak azt, hogy muszáj!

Köszönöm a Bétázást és a véleményét Pancsinak!

Ez lett életem leghosszabb fejezete, amit tényleg szívből írtam, Ari néhány szokása tőlem származik, így talán hitelesebben tudom kialakítani a karakterét - ezt nézzétek el nekem kérlek. Az egyik rész, ami miatt aggódom, az a Paulos. Nem vittem túlzásba a jellemét? Pancsi szerint nem, bár Ő nem gondolta, hogy ennyire egos.
Köszi, hogyha elolvasod, ha van kedved írj Hsz-t - tényleg feldobod vele a napom! 

Millió Puszi, Aly