Sunset - II. Fejezet

EGY SZERENCSÉTLEN NAP?!

Egész éjszaka nyitott ablak mellett aludtam – persze fülig betakarózva. De a hűs nyári eső illata - ami úgy fél kettő fele kezdett el esni – megrészegített, nem tudtam vele betelni. Reggel már össze-összekoccanó fogakkal keltem, de még ez sem tudta becsukatni velem csak a fél szárnyat. Hihetetlenül élveztem, hogy reggelre az egész szoba, eső illatban úszott. Persze ezzel együtt a hideget is megéreztem, szóval miután lefürödtem egy hosszú farmerral, és szintén hosszú ujjú pólóval indítottam, majd felkaptam még egy sí zoknit is, mivel a lábujjaim melegért imádkoztak. Aztán reggeliztem, illetve nevezhetném akár ebédnek is, mivel háromnegyed tizenkettőkor volt esedékes.
- Anyu, ma elmegyek Norah-val, segít nekem a tanulásban – motyogtam két falat között. Nem igazán tartottam szükségesnek, hogy engedélyt kérjek, de mégis csak én vagyok a gyerek.
- Hová mennétek? – éppen csak egy pillanatra nézett hátra, mivel éppen a palacsintát dobálta. Már vagy fél órája azt süti, néhány darab már tripla szaltózni is képes.
- Igazából, azt mondta, hogy megmutatja azt a helyet, ahol Ő szokott tanulni. – Felálltam és megtöröltem a számat egy konyharuhában.
- Jól van, menjél csak! Azért próbálj meg sötétedés előtt hazakeveredni, a kedvemért. – Az épp elkészült palacsintát rákanalazta a többi tetejére, miközben egy átható pillantást vetett felém.
- Persze, nem gondoltam, hogy sokáig tanulnánk! – vontam meg a vállam. A mosogatóba raktam a tányérom és néhány gyors mozdulattal el is mostam.
- Azt én sem! – majd hosszú szünetet tartott. Fogalmam sem volt, hogy mit akar ebből kihozni…
- Nem akarlak eltiltani az éjszakától – kezdte Anyu. Felém lépett kettőt, majd az elmosott tányért megtörölte a vállán lévő ronggyal és berakta a helyére. – Csak nem szeretném, ha eltévednél – sóhajtott egy nagyon, majd kicsit zavartan, vagy inkább zavarban folytatta. - Annyit akartam csak mondani, hogy ameddig nem ismered ki magad a környéken, addig inkább nappal közlekedj! – Ezek ésszerű érvek, miért ne fogadnék szót neki?!
- Oké, persze. Meg alapból is, hová mennék éjszaka? – Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy a suliig hátralévő három hétben lenne valami sötétedés utáni programom.
- Hát nagyon sok helyre, például bulizni, vagy randizni, vagy vásárolni, esetleg moziba - az ujjait egyesével kihajtogatva vette számba a lehetőségeket.
- Anyuuu – nyüszítettem. – Kivel buliznék, randiznék, vagy mennék moziba? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Randizni, mégis kivel? Két fiúval találkoztam eddig, az egyik Sam, aki, hát finoman szólva is majdnem kétszer annyi, mint én és Paul. Na, nem, ezt még Ő sem gondolhatja komolyan.
- Hát bulizni és moziba mehetsz például Norah-val – vonta meg a vállát. – Paulnak pedig azt hiszem, hogy tetszel – mondta nemtörődöm hangon. Én viszont hangosan felnevettem, de nem igazán azért, mert annyira vicces lett volna a dolog, inkább olyan feszültség levezető kis nyivákolásnak nevezném.
- Anyu! Paul meg én?! Te tényleg azzal a Paullal akarsz összeboronálni, aki tegnap itt ebédelt nálunk? – költői kérdésnek szántam, de Anyu bátortalanul bólintott egyet. – Ezt te sem gondolod komolyan! – ledöbbentem. Anyu lehajtott fejjel próbálta eltüntetni a szeméből kiirtott remény könnyeit. Elszégyelltem magam, amiért ilyen nyíltan kimondtam, hogy mi a véleményem. Még hozzá kell szoknom, hogy Anyu nem Apu. Anyu emberi és barátságos, nem bánthatom meg így… – Anyu, Paul nem igazán az esetem – mondtam sokkal lágyabban, de elég határozottságot sűrítve ebbe a mondatba, ahhoz, hogy ne reménykedjen feleslegesen.
„Soha, soha, soha többé nem mondhatok neki semmit ilyen nyíltan!” – Új fogadalmam érdekében megpróbáltam valami ürügyet gyártani magamnak a távozásra. Aztán eszembe jutott, hogy este ki akartam nézni a kertbe megnézni azt a valamit, ami az ablakom alatt volt.
- Kicsit körülnézek a hátsó kertben – motyogtam gyorsan. Hátra arcot véve az előszobába startoltam, felhúztam a sportcipőm, ami ugyan már megszáradt, de a rászáradt vízcseppek szürke kis karikákat hagytak rajta, emlékeztetve rá, hogy nem éppen vízálló. Magamra kaptam a fekete kardigánom és a bőrdzsekim, ami elég praktikus, mivel lepereg róla a víz. Inkább hordom ezt egész télen, mint azokat a nagy, merev sárga izéket, amiket esőkabátnak hívnak. Pfuj! Hét éves korom óta nem tudják rám cibálni, pontosabban az óta, amióta az iskolában kicsúfoltak érte. Akkor eldöntöttem, hogy soha életemben nem lesz rajtam olyan többet. Azóta esernyő párti vagyok. Régen imádtam a színes kis vackokat, cica formájú, szívecskés, kék, átlátszó, virágos, nekem aztán mindegy volt. Nagyi folyton szerzett nekem valami extravagánsat, Apu meg a fejét fogta, amikor meglátta a legújabb szerzeményem. Már külön doboz volt nekik az ajtó mellett. Aztán szépen lassan kinőttem ezt is, azóta csak egy-egy darabot tartok. Ebben főleg a Nagyi halála játszott közre. Ő volt az, az ember, akiben feltétel nélkül megbíztam, akit imádtam, és akinek az akaraterejét csodáltam. Mindent túlélt, amit csak akart, ezért is haragudtam rá annyira a halála után. Úgy éreztem becsapott, hogy nem küzdött eléggé. Persze nem Ő tehetett az egészről, a szervezete mondta fel a szolgálatot és nem az elméje. A temetésén úgy zokogtam, hogy a papnak szinte ordítani kellett, ha azt akarta, hogy mindenki hallja. Azóta nem sírtam, egy könnycseppet se hullajtottam. Semmiért, se rossz, se jó dolog miatt. Imádtam az öreglányt, úgy ahogy volt. A réges-régi történeteit, azt hogy mindent kétszer kellett elmondani neki, mert nem hallotta és azt, ahogy az emberekkel bánt. Mindig is csodáltam, mert meg merte mondani a véleményét, amire én sosem lennék képes. Annyira hiányzik még most is, és bánom, hogy nem születtem korábban. Mindössze tizenöt évig ismerhettem. Az utolsó három évben, amikor élt, szinte minden délutánom náluk töltöttem. Megtanított főzni és egyet értett velem Cyntiával kapcsolatban. Tudom, szép hosszú életet élt, nyolcvannyolc évesen hunyt el, de ez engem akkor is mélyen megrendített. Azóta lettem a magam ura, azóta küzdök az álmaimért, hogy ezzel bebizonyítsam neki, hogy mennyire tisztelem, mindig próbálom a legjobbat nyújtani, és soha fel nem adni. A kedvéért – ahogy utoljára kérte.

Gondolataimból a hideg szellő ébresztett, amikor kinyitottam az ajtót. Az idő kegyes hozzám, mivel nem esik, csak a szél fúj. Ami felér a szemerkéléssel, mivel a magas fák ágairól így is rám fújja a vizet, annyi különbséggel, hogy így nem függőlegesen pötyög, hanem egyenesen bele az arcomba. A sáros talajon cuppogott az edzőm, egy két helyen kicsit bele is ragadtam a trutyiba, mivel ide hátra már nem járda vezetett, hanem egy kitaposott ösvényszerűség. A hátsó kertbe érve először a sziklakerten akadt meg a szeme, aztán azon, hogy az egészet az erdő határolja. Gyönyörű – ez jutott róla először eszembe. A hatalmas cédrusok és fenyők fenyegetően hajlongtak a szélben, fenyegetően, de elragadóan. A természet mindig is lenyűgözött, de New Orleans-ban nem igazán volt lehetőségem megcsodálni. A másik dolog, ami feltűnt, egy kis fehérre meszelt viskószerűség a ház mellett, közvetlenül az ablakom alatt. Ez volt az a szürke izé, aminek tegnap éjszaka csak a tetejét láttam, és miről nem tudtam eldönteni, hogy micsoda is valójában. Közelebb ólálkodtam, hogy megszemléljem korhadt fa ajtót, amit egy behajlított szög tartott a helyén. Egy ujjal arrébb pöcköltem a szöget, mire az ajtó szinte kiesett a helyéről. Akkorát ugrottam, hogy majdnem elnyaltam a nedves füvön, de még időben elkaptam a kis házikó ajtaját, ami így már tényleg majdnem leszakadt. A jobb kezemmel tartottam az ajtót, miközben bedugtam a fejem. Az első, amit megláttam, illetve éreztem, az rögtön egy pókháló volt. Visszarántottam a fejem, hogy gyorsan megszabaduljak a nem kívánatos fonaltól. Nem szeretem a pókokat, nem mondanám, hogy félek tőlük, inkább csak kerülöm őket. Levakartam a fejemről a pókhálót, aztán tanulva az esetből magam elé toltam a bal kezem és hadonásztam, hogy a többit leszedjem. Ez után ismét bekukkantottam, nem volt bent sok minden. Kerti szerszámok. Fűnyíró, vasvilla, gereblye, seprű, ásó meg a többi. Amolyan sufni szerű dolog lehetett. Kibújtam és lehelet finoman megemelve az ajtót visszaakasztottam a helyére. Két ujjam közé fogtam a szöget és amilyen gyorsan csak tudtam rányomtam, majd hátra léptem, egyet, kettőt és hármat. Mintha még mindig arra számítanék, hogy az ajtó kiesik a helyéről. Még kettőt léptem hátra, majd kifújtam magam és elhatároztam, hogy ehhez az izéhez sem nyúlok többet. Még a végén pont nálam szakad le. Egy csattanást hallottam az ablakom felől, reflexszerűen kaptam oda a fejem, de csak a huzat nyitotta ki a másik felét is. Éppen elindultam volna, hogy behajtsam, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltozza.
- Ari! Arielle! – Norah volt. Ő is megindult a hátsó kert felé, hallottam, ahogy cuppog a cipője.
- Itt vagyok! – intettem neki, amikor befordultam a ház sarkánál.
- Oh, a francba! –kiáltott fel. Nem esett le, hogy miért mondta, csak akkor, amikor elkezdte kirángatni a fekete virágos gumicsizmáját a legnagyobb sártengerből, amit valaha láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e rajta, vagy inkább segítsek neki. Végül odabattyogtam hozzá, vigyázva nehogy én is belelépjek a trutyiba.
- Add a kezed! – nyújtottam felé a sajátom. Nem habozott, belekapaszkodott a kezembe, majd kirántotta a lábát a dzsuvából. A kis sárdarabok mindenfelé repkedtek. Jó pár az arcunkra és a ruhánkra is. Felnevettem, miután letöröltem egy adag sarat az arcomról, egy használ zsepivel, amit a zsebemben találtam – biztos tavaly hagytam benne. Norah is így tett, majd nagy ívben kikerülte a sarat és elindult, vissza előre.
Követtem, a házunk előtt parkolt az ezüstszínű picike autó. Teljesen Norah-ás volt.
- Bemegyek a könyveidért! – azzal már szaladtam is be a házba. Felkaptam a fekete vállpántos tatyóm s már mentem is ki. – Szia, Anyu! Majd jövök! – kiáltottam még be Anyunak.
Norah már a kocsiban várt rám. Bepattantam - már amennyire hívhatjuk bepattanásnak. Bent jó meleg volt, és valami virágillatú légfrissítő. A tükörről egy megfakult, rózsaszín toll és valami gyöngy lógott le, egy bőrzsinórra fűzve.
- Ez mi? – böktem meg, mire elkezdett himbálózni.
- Szerencsét hoz. Még Aputól kaptam egészen kiskoromban – azzal rábökött egy másik hasonló bigyóra a kocsi kulcsán. – Ez Paultól van, szintén szerencsét hoz, vagy megvéd a bajtól, végül is mindegy.
- Nagyon szép! – Tényleg nagyon tetszett, olyan egyszerű és mégis sok mindent jelent. Noha, nem tudtam mi lett Norah Papájával, azt sejtettem, hogy most éppen nincs itthon.

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Ő a vezetésre koncentrált, én pedig bambultam. Szájtátva néztem a hatalmas fákat. Volt, amelyiknek a törzsét teljesen benőtte a moha – azok voltak a legszebbek. Néhol felbukkant egy-egy vadvirág, hogy kicsit színt vigyen az erdő zöldjébe, de ez elég ritka volt. Mindig is imádtam az ilyen helyeken túrázni. Egyszer, még alsóban, voltam egy nyári táborban, valahol északra New Orleans-től. Na, ott túráztunk, ilyen erdőkben. Lenyűgöző volt. Azóta rágtam Apám fülét, hogy menjünk el valami ilyesmi helyre nyaralni, de nem. Amióta Cyntia van, azóta irány a Nagyiék, nekünk. Ők pedig elmennek Kaliforniába, valamelyik felkapott tengerpartra. Aztán a fák ritkulni kezdtek és megláttam a hömpölygő, szürke óceánt. Ha a fákra az mondtam, hogy lenyűgöző, akkor ez mesés, fantasztikus. Annyira szép volt, hogy teljesen belefeledkeztem, így nem hallottam azt se, hogy Norah leállítja a motort és kiszáll a kocsiból.
- Hé, csaj! Gyere már! – Mosolyt illesztettem az arcomra, majd kikászálódtam az autóból.
Mellé siettem és együtt gyalogoltunk le egészen a kavicsos partra. Imádtam!
- Melyik fára ülünk le? – kérdeztem bágyadt hangon, mivel még mindig a vizet lestem. Szórakozottságomban a hajammal babráltam és a számat rágtam, miközben úgy vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Ohh, mi nem ülünk le! Itt… - azzal felmutatott a part végén lévő sziklákra, amik már az erdő lábánál álltak. A sziklák rettentő meredekek voltak, de nagyon szépek, ahogy megtört rajtuk az a halvány fény, és ahogy kicsivel bentebb az acélszürke hullámok hömpölyögtek.
- Már értem, hogy miért szeretsz itt tanulni! – makogtam. Norah megfogta a kezem és elkezdett futni. Én gyorsan pakolgattam a lábaimat, nehogy elkenődjek, Ő pedig elhagyjon útközben. Ebben a tempóban hamar odaértünk a sziklákhoz. – És most? – néztem rá kérdőn. A lábammal kapirgáltam közben a kavicsos homokot, amin még mindig látszottak a dagály hullámainak nyomai. A homok itt nem csak az óceántól volt vizes, hanem az éjszakai zuhitól is. Norah a sziklának lapulva próbált meg áttipegni a száraz homokon az óceán és a szikla között.
- Gyere már! – kapadozott felém.
Követtem a példáját és a sziklafalhoz lapulva próbáltam átegyensúlyozni a másik oldalra, miközben a figyelmem megint a tenger és az ég találkozására tévedt, valahova jó messzire. Beleszerettem ebbe a tájba. A szikla elfordult, így vele kanyarodtam én is. Egy másik part. Azt hittem ide jövünk, de Norah, már félig a sziklán volt. Ez az oldala annyival lankásabb volt, hogy már egy leomló lépcsőnek is befért. Én is utána eredtem, fel a tetejére. A szél belekapott a hajamba és a tenger sós illatával kecsegtetett, amikor felértem. A magas kicsit zavart, de könnyebb volt, mivel a szikla teteje, majdhogynem lapos volt.
- Hogy találtál ide? – suttogtam magam elé, amikor négykézláb kimásztam a szikla szélére.
- Kiskoromban rettentő sokat jártunk ide Paullal – magyarázta, miközben két ülőpárnát vett ki egy szatyorból. Eddig fel sem tűnt, hogy zacskó is volt nála. Hmm, ennyire lefoglalt volna a táj? Hiába, szoknom kell még, hogy egy ilyen mesés helyen tengődöm. – Aztán kinőttük egymást. Én maradtam a sima lány, Ő meg csatlakozott Sam-hez, tetkót varratott és kimászott éjszakánként az ablakon – keserűség csengett a hangjában. Biztos hiányzik neki a bátya! – Én mindig falaztam neki… Pedig tudtam, vagyis, azt nem, hogy mit csinál. Sosem mondta el… - azzal ledobta magát az egyik párnára és egy zsepivel elkezdte törölgetni a követ. Mellé kúsztam és levetettem magam a másik párnára. Kivettem a könyveket és próbáltam a tananyagra figyelni.
- Kezdjük talán a biosszal, az hamar meg van – rántottam meg a vállam, majd kinyitottam a könyvet a rózsaszín kis fülnél, ahol bejelöltem.
- Remélem nem a legbonyolultabb részt hagytátok ki! – mosolya ragadósnak bizonyult.
- Hát attól függ, hogy kinek mi a bonyolult – mondtam kissé lenézően, de a mosolyomat nem tudtam elrejteni. Talán nem is akartam…
- Hé! – csapott vállon, majd jót nevetett. – nem tudom, hogy kinek kell segítség… - vonta meg a vállát a precízen elharapott mondat végén.
- Azt látod én se! – nevettem. – Na, de kezdjük!

A tanulással már két óra alatt kész voltunk. Norah remek tanár, se perc alatt a fejembe vert mindent. Sokat nevettünk egy-egy elrontott mondatomon. A sejtből lett sejk, és az anyatejből lett karamell tipikus gyorsfelelés közbeni bakik, amiket persze én is elhadartam. Norah rettentő jól szórakozott rajtam, én meg magamon. A biológia könnyű volt a földrajz pedig még ennél is könnyebb. Miután a tanulással végeztünk a tengert lestük és megpróbáltuk kitalálni, hogy melyik hullám lesz a nagyobb. Hat/öt arányban Norah nyert. A kis mázlistája! Aztán beszélgettünk időjárásról, Bredyről, Em-ről, Nináról és New Orleans-ról, valamint meséltem neki Kevinről, az én egyetlen jó barátomról. Kevin nagyon jópofa, kedves, aranyos, figyelmes és vicces. Egyszóval már- már tökéletes, a bökkenő azon van, hogy tizennégy éves kora óta Ő is belátta, hogy meleg. Kezdetben sokan elítélték, de engem nem zavart. Azóta elválaszthatatlanok voltunk, eddig. Kevin folyton nálunk lógott, vagy éppenséggel én nála. Az Ő szülei nem váltak el, sőt, eddig az övék volt a legszebb házasság, amit valaha is láttam. A fiukat is elfogadták, úgy, ahogy volt. Az apja villanyszerelő, az anyja pedig takarítónő. Mind a ketten nagyon rendes emberek.
- Hé, Norah! Szerintem lassan esni fog! – mutogattam a sötétszürke felhők felé, amiket az óceán csak még sötétebbre festett. – El kéne indulni!
- Igazad van! – felpattant. A hóna alá vágta az ülőpárnáját majd a kezét nyújtotta felém. Megfogtam, mire Ő felrántott. Én is leporoltam magam és összeszedtem a könyveket, majd beletuszkoltam őket a táskámba, a párnát meg Norah kezébe nyomtam.
- Holnap visszaviszem neked! – bezipzáraztam, majd elindultam lefelé. Norah is utánam szaladt, majd finoman rácsapott a vállamra.
- Bu! – sikkantotta, majd nevetve tovább vágtázott. Én is megszaporáztam a lépteimet. A lefelé menet jóval gyorsabbra sikeredett, mint a felfelé. Amikor leértem Norah mögé lopóztam és rácsaptam egyet a combjára, mire felsikított, de aztán elnevette magát és üldözőbe vett. Háromszor sikerült eltalálnia, nekem pedig még négyszer. A combom már bizsergett a rá mért ütésektől, de ezt leszámítva elég jól szórakoztam. Futottunk, az sem zavart, hogy a cipőm bázott, amikor a szikla mellett futottam el. Norah a nyomomban loholt. Már a part közepén jártunk, innen már láttam a kocsit, amikor kicsivel arrébb megláttam egy felhúzott lábakkal ülő lányt. Norah is megláthatta, mert megtorpant és irányt váltva a lány felé kezdett el futni. Én nem futott már, csak szép lassan sétáltam, nem akartam beleütni az orrom a dolgukba. De végül csak odaértem. A lány sírt, halkan, de azért eléggé rendesen, Norah pedig mellé guggolt.
- Hé, Em én annyira sajnálom! – simogatta a lány vállát.
- Nem… a… te hibád… az… az… átkozott Leah… volt – szipogta. Teljesen elvesztem. Mi van Leah-vel? Mit sajnál Norah? Nem volt időm végig gondolni, mert Norah megragadta Em vállát.
- Te ezt a maszlagot Leah-től szeded?! Emalica Saswina! Mióta hiszünk mi Leah-nek? – fújtatott Norah. – Nem emlékszel, amikor tavaly Seth egy hétig kullogott lehajtott fejjel, mert a nővére véletlenül túl hangosan pletykálkodott a szobája előtt? Ami mellesleg tiszta hazugság volt – idegességében az orrnyergét masszírozta, miközben a másik keze még mindig Em vállát szorította.
- De… most… komolyan… No – nézett rá, nagy kisírt szemeivel Em. Én megpróbáltam elszöszmötölni a hátuk mögött, lehetőleg láthatatlanul. – Nina… és… Emb… már… tavaly… is nyomult… rá… - hüppögte még mindig, majd letörölte a könnyit és megpróbált mély levegőket venni.
- Ha ezt Leah mondta, akkor nyugodtan abbahagyhatod a sírást és foglalkozhatsz azzal, hogy mit veszel fel hétfőn – kicsit visszavett a hangjából és átölelte Em vállát.
- Joh… megpróbálok! – már csak a beszéddel gyűlt meg a baja, a levegőt már zihálás nélkül vette. – De Leah… annyira hitelesen…állította… hogy… Emb és Ni… Nina együtt volt! – Ahh, már megint ez a Nina. Ha összeszámolom, akkor azt hiszem, eddig csak hat srácra hajtott, akiről Norah mesélt. Huh, akkor menyi lehet a valós szám? Egész életemben nem lesz annyi barátom, mint neki két hónap alatt!
- Embry nem hülye! Tudod ki feküdt volna le Ninával! Senki…
- Emb csak pasiból van… azt én… sem mondtam… hogy hülye! – motyogta maga elé Em. Az elkeseredettséget felváltotta a hangjában az a bizonyos számító hangsúly. Lemertem volna fogadni, hogy Leah ellen tervez valamit, vagy éppen Ninát folytja vízbe, gondolatban.
- Inkább nézz hátra! Bemutatok neked valakit! – Em ijedten kapta rám a tekintetét, én meg szinte belekövültem a hirtelen jött reflektorfénybe. – Ő, Ari! Tudod, Ms. Smith lánya – bökdöste Emalicát, aki most már bocsánatkérően pislogott.
- Arielle vagyok – próbáltam oldani a hangulatot egy bemutatkozással, de annyira közönségesen hangzott.
- Emalica – válaszolta, majd halvány mosolyt küzdött az arcára. – Bocs az előzőért – amikor ezt mondta a szeme megvillant és egy másodpercre ismét a fájdalom szikrázott benne. Legyintettem. Ekkor odaszaladt hozzánk egy labrador szerű kutya, a szájában egy bottal. – Muszáj volt valamit mondanom Anyámnak – magyarázkodott, amikor Norah kérdő pillantásába ütközött.
- Képzeld Ariellel magoltunk kicsit, fent a sziklán. Te, hogy ez a lány milyen bolond! – mondta játékosan. Eszemben sem jutott rá megharagudni.
- Hmm, ki beszél? Ms.Legjobbtanárvagyokaztsetudommiazasejtosztódás – mosolyogtam, majd ledobtam magam a lányoktól kicsit távolabb a homokba.
- Héé! Csak szimplán nem jutott eszembe! – védte magát, de azért mosolygott. Em is elmosolyodott.
- Ari, jól jegyezd meg, ha Norah valamit elront, mert nem sűrűn fordul elő! – átölelte a mellette nevető Norah-t.
- Felvéstem! – kocogtattam meg a fejem.
- Ha, már így kisveséztetek… - nevette Norah – akkor igazán eldobhatnátok a botot Joy-nak! – azzal felállt és megcsinálta, amit mondott. A nagyobbacska zsemleszínű kutyus pedig szinte kilőtt, ezzel felverve a homokot.
- Tudod mit? Este rászállok Paulra és pontot rakunk ennek a dolognak a végére! – mosolyogta Norah, de nem igazán nézett Em szemébe. – Amint Paul meghallja, hogy a kedvenc fogadott hugicájának problemája van, rögtön ugrani fog! Vagy, ha nem… Arról, majd én gondoskodom – kacsintott sejtelmesen. Em kifújta a levegőt és visszatartotta azt, ami ezzel kikívánkozott volna.
- oké – mondta végül, majd felállt és kihúzott a zsebéből egy telefont. – Mindjárt jövök, nem találjátok ki, hogy ki hív! – azzal elrohant, vagy tíz méterrel arrébb. Norah-val egymásra néztünk, majd bólintottunk.
- Embry – mondtuk egyszerre, majd felnevettünk és mind a ketten Em alakjára szegeztük a tekintetünket. Én személy szerint megpróbáltam az arcára koncentrálni, de ez nem igazán jött össze, mivel már igencsak sötétedett.
- Szerinted mit akar tőle? – suttogta Norah. Elszakítottam a pillantásom Em-től és Norah-ra néztem.
- Gőzöm sincs, de eddig semmi rosszat – visszafordultam a telefonáló felé, de Em már felénk igyekezett és csak úgy ragyogott.
- Na, mit akart? – kérdezte gyorsan Norah, majd lerántotta maga mellé Emt.
Em nem válaszolt rögtön, abban a bizonyos rózsaszín ködben volt, vagy legalábbis a szemei erről árulkodtak.
- Mozizni hívott – suttogta fátyolos hangon. Nem hinném, hogy Norah-nak válaszolt. Egyszerűen csak motyogott. – Kettesben, holnap…
- Iiiii! – Ennyit hallottam Norah felől, majd a visítozó lány Em nyakába vetette magát, aki a nem várt támadástól oldalra borult, egyenesen rám. Így végül én kerültem a homokba, illetve a homok belém, a számba és a ruhámba. – Bocsi, bocsi, bocsiiii – ugrándozott Norah. Ő már felfogta. Valószínűleg Em is ezt fogja csinálni, amint tudatosul benne a dolog.
- Randira hívott, engem… - suttogta. Kezd benne tudatosodni. – Engem! – Felfogta! Felugrott és Norah nyakába táncolt. Ott puszilta, ahol csak érte. Aztán rám is áttért, és én is kaptam néhány cuppanóst. A levakarhatatlan mosoly kiült az arcomra.
- Tudod, kire emlékeztetsz?! – kérdezte fecsegő hangnemben Em.
- Üüü –ráztam a fejem. – A Nagyidra? – találgattam félrebiccentett fejjel. Em és Norah egyszerre nevettek fel.
- Dehogy! Az öreglány egy banya! – kuncogta. – Tökre Jake-re! Esküszöm! Mármint nem a külsőd. Hogy is ne! – nevette. Norah pedig határozottan bólogatott mögötte. Én és az a Jake?  Soha, én nem hagynám ott a családom, valami pitiáner tini szerelmi bánatért. Mert mi más következtetésre juthattam volna? Talán üldözi a Chicago-i maffia?! Ugyan már!
- Igazad van! Nekem is jókedvem lesz, ha a közelembe jön – azzal Norah belebökött az oldalamba.
- Megvan az új aurafelelős! – bokszolt bele a vállamba Em.
- Húúú, de jó nekem! – hadonásztam a karjaimmal, mint a focimeccseken a gól után szoktak. Felkapcsolódtak az utcai lámpák ezzel megvilágítva a hármasunkat.
- Basszus! Sötét van! Norah, haza kell szállítanod, de nagyon gyorsan! Megígértem Anyámnak, hogy sötétedésre otthon vagyok! – az adrenalin szintem felszökött, az agyam pedig csak úgy zakatolt. Anyám még sosem szidott le, mire számítsak? Mennyire húzzam össze magam? Vajon nem kapott még szívinfarktust? Istenem, figyelhettem volna jobban is!
- Nyugi! Port Angeles-ben vannak. – Értetlenkedésem láttán magyarázkodni kezdett. – Hát, izé, Anyukát mondta nekem délután, hogy lehet, hogy bemenne, mert Tory körül akar nézni. És megkért, hogy ezt mondjam el neked, csak elfelejtettem – a cipője orrát bámulta miközben mentegetőzött. Kifújtam magam és visszahuppantam a homokba.
- És mikor jönnek?
- Anyud azt mondta, hogy, olyan kilenc fele.
- Ahh, az még fél óra! Ha, háromnegyedkor elindulunk, akkor még lazán otthon vagyok nem?
- De, simán! – válaszolta Em.
- Te tudod, hogy hol lakom? – kérdeztem döbbenten Em-től.
- Naná! Tudom, hogy hol lakik Norah! – Legszívesebben fejbe csapkodtam volna magam, amiért ilyen idióta vagyok. De látszólag a lányok jól mulattak rajtam. Legalább Ők…
Joy közben megint a lábunknál csaholt, hogy valaki megszánja egy dobásra. Most én voltam a soros. Felálltam és, amilyen messzire csak tudtam, elhajítottam a száraz, fehér fadarabot. Sikerült, olyan messzire dobnom, hogy nem is láttam.
„Remélem, Joy-nak jobb a szeme!” – nevetgéltem magamban.
- És honnan szalajtottak Ari? – kérdezte Em.
- Hát New Orleand-ból, de San Franciscoban születtem – mondtam gépiesen. Ezt már annyiszor kérdezték…
- Én még sosem voltam Seattle-nél messzebb – merengett Norah.
- Én is csak Takomáig – bólogatott Em.
- Nem nagy cucc. Sok kocsi, sok szmog, kevés mosoly! – összegeztem gyorsan, még mielőtt nagyon beleásnák magukat.
- Hol van már Joy? – kérdezte Norah. Gondolom érezte, hogy terelném a témát.
- Ahh, biztos megint talált egy mókus, vagy valamit… - sóhajtott Em. – Megyek és megkeresem!
- Segítek! –vágtam rá, majd utána szaladtam. Sietve haladtunk, és közben a nevét kiabáltuk. Végül kiértünk a lámpák által megvilágított térből. Viszont nyüszítést hallottam az erdő felől.  – Te is hallottad? – fordultam a telefonnal világító Em felé.
- Az erdőből – motyogta. Bólintottam, majd már futottam az is az erdő felé. Em a nyomomban volt, halottam, ahogy a kavicsok hozzádörgölőznek a cipője talpához, furcsa zizegős hang volt. Nem kellet egész az erdőig futnunk, mert Joy vágtázott ki belőle és meg sem állt egészen a még fényben futó Norah-ig. Mit láthatott? Joy tempójában fordultam meg.
- Szerinted mit látott? – kérdeztem Emalicától.
- Biztos csak valami nagyobb árnyékot. Rettentő félős – magyarázta, majd kifújta magát és visszasétált. Kételkedtem bene, hogy Joy ennyitől megijedne, de Ámen, ha Em mondja. Ő a gazdája, csak tudja. Újabb vonyítás halottunk az erdőből. Jóval messzebbről, de százszor hangosabbat. Megijedtem, nem is kicsit. Eddig még bele se gondoltam, hogy, ahol erdő van, ott van farkas is!
- Szerintem szedjük a lábainkat – ajánlotta Norah. Futólépésben indultunk meg a kocsi felé. Aztán még egy nyüszítés, ez már közelebbről. Ennyi kellett, mind a hárman, pardon négyen felkaptuk a nyúlcipőt. Rohantunk egészen Norah kocsijáig.
- Én kocsival jöttem! Sziasztok! – Em meg sem várta, hogy elköszönjünk. Átsprintelt Joy-val az oldalán egy kopott, piros kis autóhoz, majd kinyitotta a csomagtartót Joy-nak. Én is bepattantam az anyósülésre. Magamra csaptam az ajtót, majd nagyokat fújtattam. Sosem találkoztam még éhes farkassal, de nem is most akarok először.
- Pedig március óta nem hallottam felőlük – motyogta Norah. Kik felől? Csak nem a farkasokkal puszilkodik? Talán név szerint ismeri mindet?
- Csak hajts el és kész! – ütögettem meg a műszerfalat, mire indított és kisöpört a parkolóból. Az erdőből nem láttam sokat, ennél a sebességnél. A rádiót is benyomtuk, hogy ne halljuk, ha még egyszer üvöltenének. Én feszülten daloltam az egyik ismerős dalt, miközben Norah a kormányon dobolt. Csak úgy szeltük a betont. Méterről méterre. Majd megláttam derengeni a fehér kis házat az út szélén.
- Ahh, végre! Ez gyors volt Norah! – csettintetem elismerően. Ő kicsit elvigyorodott, majd lefékezett a ház előtt. – Kösz a napot! Tényleg élveztem!
- Igazán nincs mit! Tényleg! Nincs kedved hétfőn bulizni egyet velünk, meg a srácokkal? – Boldog mosoly suhant át az arcomon.
- Igen, persze! Vagyis, ja, lenne! – motyogtam, majd kikászálódtam a kocsiból. – Ezt még megbeszéljük. Na, rohanok! Szia! Jó éjt! – bevágtam a kocsiajtót és még integettem Norah-nak, amikor beállt a garázsukba, majd elindultam az ajtó felé. Automatikusan ráraktam a kezem a kilincsre és szinte koppant a fejem a járdán, amikor gondolatban fejbe vágtam magam.
„Most, hogy a fenébe jutok be?!” – sikítottam gondolatban.
Csak én lehetek ennyire idióta, hogy nem hozok kulcsot! Körbenéztem, de Anyám furgonjának még se híre se hamva.
- Szuper – mormogtam, majd levettem a táskám és ráültem. – Itt dekkolhatok, amíg haza nem jönnek! – morcosan összefontam a kezeimet a mellkasomon. Figyeltem az utcát, hátha befordul a kocsi, de semmi. Egy kiégett lámpa, szél, villanykapcsolgatás Norah-éknál, farkas vonyítás. Farkas vonyítás! Felpattantam és egy elmebeteg ötlettől vezérelve hátraszaladtam. A táskát átdobtam a vállamon, majd lemerevedtem.
„Hogy is gondoltam, hogy be tudok mászni?! Én hülye!” – azzal majdnem előre battyogtam, de az erdőből motoszkálást halottam. Nem akartam kísérteni a szerencsémet, ezért beszaladtam a sufni mögé. Leguggoltam és imádkoztam, hogy ne legyenek éhesek a farkasok! Aztán valami susmust hallottam. Hegyezni kezdtem a fülem.
- Te egy idióta vagy! – üvöltötte teli torokból az egyik.
- Le lehet szállni rólam! Hagyjatok békén! – üvöltött vissza egy másik, bár nem igazán tudtam volna megkülönböztetni a kettőt.
- Én örülök neki, hogy visszajöttél! Hiányoztál haver! – ez már sokkal örömtelibb volt. De ki jött vissza? És honnan? Ahh, túl sok nekem itt a megválaszolatlan kérdés.
- Kuss legyen Seth! – tromfolta le az első hang.
- Ne beszélj így vele! – második hang. Az első két hang tulajdonosai nem lehetnek valami, hú, de jó viszonyban. Várjunk csak, Seth… Ezt már hallottam. Seth! Seth! Seth! Leah öccse! Ez az! De mit keres Seth az erdőben?
- Hagyjátok abba! – dörrent egy negyedik hang. Ez a hang volt a legismerősebb. Olyan… hmm… Tuti, hogy hallottam már!
- Jake, örülünk, hogy visszajöttél, de legközelebb türtőztesd magad! – mondta a negyedik hang. Jake? Mármint az a Jake? Szóval Ő jött vissza, de mit keres Seth az erdőben, ezzel a Jake-kel?
- A magad nevében beszélj! – pufogta az első hang. –Már halálra aggódta magát! Tiszta idióta vagy! – Mintha csattanást is hallottam volna.
- Mi közöd neked hozzá? – megint a másodi hang. – Ha? Bökd ki!
- Belévésődtem! – kiáltotta az első hang. Mi az, hogy „belévésődtem”? Ezek tiszta idióták.
- Hogy mit csináltál? Hogy mit csináltál Te szerencsétlen? – üvöltötte megint a második hang.
- Belévésődtem – gúnyolódott az első. – Sógor…
Újabb puffanás, vagy inkább csattanás, még jobban összehúztam magam. Miért nem mennek el és veszekszenek máshol? Hátra vetettem a fejem, de azzal nem számoltam, hogy a létra nekicsapódik a falnak. Ijedtemben ugrottam egyet.
- Mi volt ez? – Azt már nem volt időm kisilabizálni, hogy melyik hang szólalt meg, mert már a létra közepén voltam. Felkapaszkodtam a kis házikó tetejére, és közben imádkoztam, hogy elég gyors legyek, na, meg, hogy Anyám nem csukta be az ablakom… Felguggoltam a háztetőre és iszonyatosan szerencsésnek éreztem magam, amiért a házunk nem volt egy felhőkarcoló, ráadásul a két szintet egy szegőléc is elválasztotta, tökéletes lábtartóul szolgálva. Az ablakom hála az égne nyitva volt. Az egyetlen bökkenő, az, hogy minimum egy méter van a két házikó között. Nem volt időm gondolkodni, belekapaszkodtam az ablakpárkányba és elrugaszkodtam. Próbáltam fékezni a lábam, ami halk puffanással érkezett meg a szegőléc fölé. A kezemben megfeszült minden izom, meg az egész hasfalam, ahogy próbáltam magam felhúzni, a fejem már belógott az ablakon, már csak a lábam kell. Kiegyenesítettem a kezeimet, és felnyomtam maga, majd fellendíttetem a párkányra a jobb lábam. Félig már feltérdeltem, amikor meghallottam a fák neszezését. Turbó tempóra kapcsolt a vérem és csak úgy száguldozott benne az adrenalin. Felkaptam a bal lábam is, majd bebucskáztam az íróasztalra. Lefejeltem a szék támláját és hangosan puffantam az asztal tetején, de bent voltam. Én! Sikerült bemásznom! Ekkor kezdett el lüktetni a fejem és a bal bokám, amit csak berántottam. Felnyögtem, bár próbáltam halkan csinálni a dolgot. Lentről, mintha nevetés szűrődött volna fel, de az is lehet, hogy csak hallucinálok, azért mert bevertem a fejem. Ülőhelyzetbe tornáztam magam az asztalon, majd lekúsztam róla. A székre vetettem magam és elnyúltam azon.
„Ilyet soha, de soha többé nem csinálok!” – újabb pont „Az ilyet soha többé” listámon… Bevésődés… Sógor? Mi az összefüggés? Talán valami gyagyás indián neve az eljegyzésnek? És miért nem örült annak, hogy ez a Valaki boldog? Mert annak kell lennie, ha hozzá megy! Ezek tiszta bolondok! Felálltam és a szekrényhez mentem, hogy felkapjak valami otthonias göncöt.
„Istenem! Én egy idióta vagyok! Mit mondok Anyámnak, hogy jutottam be? A farkasos- kémkedős-bemászós sztorit mégsem kéne elregélnem neki… Tuti kiakadna!” – becsaptam a szekrényajtót és odasétáltam a székhez, ledobtam a táskámat és úgy döntöttem hasznosan foglalom el magam: tanulok! Ez az tanulás! Norah! Már csak ki kell jutnom innen valahogy! Biztos van lent is ablak! Új ötletem reménnyel töltött el, lerohantam a nappaliba a táskával a kezemben. Kinyitottam az ablakot és reménykedtem benne, hogy a négy hang tulajdonosa már elhúzta a csíkot. Körülnéztem, de nem láttam mást, csak a fél méterrel arrébb lévő fát. Kicsúsztam az ablakon és talpra érkeztem. Ágaskodva beljebb húztam az ablakot, hogy ne hűljön ki a szoba. Hirtelen olyan boldog lettem, hogy legszívesebben fütyültem volna! Ugrándozva szaladtam át Norah-ék házához. A villany égett, szóval szabad a pálya! Csöngettem, kétszer. Felgyulladt a lámpa az előszobában, majd fordult a kulcs és tadamm! Paul nyitott ajtót! A mosoly rögön lefagyott az arcomról.
- Szevauuu kislány! – úgy csinált, mintha vonyítana. Ennek tényleg az agyára ment valami!
- Szia Paul! Norah-hoz jöttem – jelentettem ki, mire az én drága megmentőm megjelent a folyosó végén.
- Hát gyere be! – azzal arrébb állt a kis lakásban, de az ajtót nem engedte el. Kénytelen voltam átbújni a keze alatt. – Jó nagy az a púp a fejeden! – röhögött. A fejemhez kaptam, de nem volt ott semmi. Honnan szedi ezt Paul? Megráztam a fejem és inkább Norah mellé slisszoltam.
- Hát te? – bökött oldalba.
- Nem hoztam kulcsot, kénytelen voltam a ház előtt várni, de meguntam… - motyogtam, mire Paul felnevette. Ránéztünk, ind a ketten.
- Csak valami farkasos film megy – vigyorogta. Mit akar ezzel már megint?
- Jah, hát izé, dobd le magad! Paul természetesen átül a fotelba! – ez felszólítás volt, de Paul csak megvonta a vállát.
- Ahh, hagyd csak! Jó nekem a fotel is – azzal odabattyogtam és leültem. A Tv-ben egy baseball meccs ment! Azt hogy ennek mi köze a farkasokhoz, azt csak Paul tudja! Vagyis, ez most komolyan egy utalás lett volna?! Nem volt időm kitalálni, mert a mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Egy sms:

Szia Cica!
Remélem túlélted ezt a napot és nem zúgtál
le egy lépcsőről, mint tavaly, vagy ilyesmi…
Én nem, túléltem! Háhá! Siker Cica!
Boldog Péntek 13-át a Te Kevined!

 Itt a 2. fejezet! Még nem volt időm elküldeni Pancsinak, mert siettem! Holnap gólyatáborba megyek, ezért egy hétig biztos nem lesz friss, de utána újult erővel vágok bele! A hibákért elnézést! Remélem tudjátok, hogy hol járunk a történetben! Ha van kedvetek írjatok Hsz-t nagyon jó érzés, nekem!
Millió Pusz, Aly/Fanni Jó éjt!