Sunset - IV. Fejezet

 Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de remélem ezzel az extra hosszú fejezettel sikerül kicsit kiengesztelnem titeket. 

ATTRACTION-VONZÁS

Egyszerűen, megőrjít, csak hánykolódok az ágyamban, már ki tudja, mióta. Ritkán fordul elő velem, de már az mp-m is bedugtam. Sőt, Willyt szorongattam, és még dúdoltam is egy ősrégi altatót, amit régen anya énekelt nekem. Aztán már nem bírtam tovább, felkeltem és megnéztem, hogy mennyi az idő. Nem voltam képes egy helyben maradni. Őrült vagyok, de ezzel tisztában is vagyok! Hajni fél négy van, én viszont nem tudok aludni. Mindössze két órája érhettem haza a buliról, a többiek valószínűleg még ott is vannak.
Hogy miért vagyok őrült? A képlet egyszerű, bár saját magamnak sem merem még beismerni, de az erdő vonz, és ez a vonzás nem hagy aludni, gondolkodni, és még lélegezni sem. Már két órája csalogat. Eszeveszettül és nem normálisan, mintha tudna valamit, amit én nem. Mintha a belsőmet kényszerítve venne rá, arra, hogy csináljam, amit súg, mert ellenállhatok, de azzal csak nekem lesz rossz. Ez a varázs erős volt, erősebb, mint a késztetés, hogy egyek egy salátát a nyári melegben, vagy egy erdei gyümölcsös fagyit, ez annál sokkal erősebb volt.  Én pedig végül hagyom magam, hagyom magam, ráadásul az ablakon keresztül készülök távozni! Éppen valami egyszerű, de meleg ruhát próbáltam találni a szekrényben, lehetőleg minél halkabban. Megakadt a tekintetem egy elnyűttebb, szakadt farmeren, ami utoljára, akkor volt rajtam, amikor tavaly osztálykiránduláson túrázni mentünk, én meg nem akartam tönkretenni a jó gatyáimat. Hozzá kikaptam a bordó termó pólóm és egy fekete, jól szigetelő kardigánt, majd fogtam a régi tornacipőm, amit csak úgy behajítottam a szekrény aljába, és felhúztam. Szegény csuka eléggé elnyűtt állapotban volt már, de nagyon szerettem, mindig ebben jártam futni, fénykorában pedig még a suliban hordtam. A legjobb az benne, hogy jobban hajlik a talpa, mint az edzőmnek, szóval könnyebben le tudok majd mászni. Felgumiztam a hajam és kivettem az elemlámpám a zoknis fiókomból, meg azért a mellette lévő bicskámat is zsebre vágtam, biztos, ami biztos. Hiszen, egy erdőben soha nem lehet tudni, hogy mibe botlik az ember! Becipzáraztam a felsőm, és kihúztam magam.
„Biztos, hogy ezt akarom?!” – kérdeztem magamtól, századszorra is. De a kísértésnek nem tudtam ellenállni. Kinyitottam az ablakom, és kulcsra zártam az ajtóm, hogy anyámnak még véletlenül se tűnjön fel az eltűnésem, bár nem szándékoztam sokáig maradni. Éppen csak körülnézek, még az ösvényről sem térek le. Betuszkoltam a zsebembe a mobilomat is, ha véletlenül mégis segítségre lenne szükségem, majd még utoljára mély levegőt vettem, és engedtem a szívemet béklyóban tartó erőnek, hogy a sötét rengeteg felé tereljen.
 Az elemlámpát a pulcsimba nyomkodtam, majd felmásztam az íróasztalomra. A tériszonyom már felütötte a fejét, de ez sem tudott visszatartani. Lenéztem, és nem féltem, mert tudtam, hogy van valami, amiért mindez megéri! Kiültem a párkányra, és a lábaimmal az emeleteket elválasztó szegélyt kezdtem el kutatni. Végignéztem az erdőn, és már ki is szúrtam a kitaposott, keskeny ösvényt. Aztán a kisházikó tetejét kezdtem fixírozni, és megpróbáltam kisilabizálni, hogy milyen erővel lökjem el magam, hogy pont rá érkezzek. De a Hold mellettem megvilágított valami ezüstöt. Nem volt messze, szóval miután a szemem ráfókuszált, rájöttem, hogy az ereszcsatorna az. Átfordultam, hogy háttal legyek a kisháznak, majd félig rácsimpaszkodtam a fémből készül csőre, ami elég tartósnak bizonyult. Közelebb araszoltam az ablak széléhez és változtattam a terveimen, nem fogok átugrálni, mint egy majom, hanem szépen lecsúszok. Kötélre mindig is tudtam mászni, ez sem lehet nehezebb!  Egészen az ablak széléig másztam, ahonnan már gyerekjáték volt átkapaszkodni a csőre. Minden izmom megfeszült, ahogy lassan ereszkedtem lefelé, éreztem, ahogy a tenyerem elkezd forróvá válni, a dörzsöléstől, de nem tudott most ez a probléma izgatni, aztán egyszer csak elfogyott a lábam alól a cső. Ekkor tűnt csak fel, hogy a csatorna körülbelül egy méterrel a föld felett véget ér. Azt hiszem a józan felem most kezdett el ordítozni a felelőtlen, gyerekes és ösztönöket követő felemmel. Végül már ez sem érdekelt, fogtam magam és elrugaszkodtam a ház oldalától. A pillantásom a földet kutatta, majd guggoló helyzetbe érkeztem. Halk kuncogás hagyta el a számat, mert ez most kábé úgy nézett ki, mint egy csomó gyagyás akció filmben, amikor a főhős menekül. Én viszont inkább kerestem, mint menekültem.
Felálltam, és beletöröltem a harmattól nedves kezem a nadrágomba, majd felnéztem a Holdra. Annyira szép volt, hogy legszívesebben lecövekeltem volna ott, ahol voltam, de aztán megint megéreztem azt a szorítást a mellkasomban. Tudtam, el kell indulnom. Az ösvényre lépve felkattintottam a gondosan eldugott lámpám, majd beljebb hatoltam az ismeretlen sötétségbe. A lábam alatt cuppogott a fel nem száradt talaj, ezzel kicsit megtörve az éjszaka csendjét.
Mindig is féltem a sötétben, ha nincs ez az érzés, holt ziher, hogy soha nem jöttem volna ide éjjel. Én teljesen megőrültem, régebben már a folyosó sötétjében is majdnem sikító-frászt kaptam, most meg itt bóklászok tök egyedül! Régebben az ilyen vakmerő lányokra azt mondtam, hogy felelőtlenek, de igazából mindig is féltékeny voltam a bátorságukra. Mert én soha nem mertem ilyeneket csinálni. Mindig is félős voltam, bár igyekeztem nem mutatni, vagy éppenséggel legyőzni. Hány magas sziklára másztam már fel, hogy aztán megszédülve, elmondhassam magamról, hogy megcsináltam, legyőztem a tériszonyt!
Azt hiszem a saját korlátaim feszegetése mára már az éltető erő lett számomra, amiből a kitartásom származik – nagyit leszámítva. A szél felerősödött, de nem volt kellemetlen, sőt élveztem, ahogy a hajamat fújja, illetve csak a frufrum és a lófarkam. Lehunytam a szemem, és megálltam néhány másodpercre. Éreztem azt a valamit, ami vonzott, a szívem összeszorult és a mellkasom kongott az ürességtől, szinte már fájdalmasan. A szél feltámadt, és az arcomba fújta a fák kábító illatát, amit soha életembe nem találtam még ennél kellemesebbnek az enyhe esőillatot, ami itt megragadt, pedig reggel óta nem esett. Neszezéseket, és kisebb zajokat hallottam csak, amiket a természet részének nyilvánítottam. Léptem még néhányat előre, csukott szemmel, majd kinyitottam és tovább haladtam az ösvényen. Még mindig éreztem azt a dolgot, pedig azt hittem, ha beteszem a lábam a fák közé, enyhül a szorítás, de nem, sőt, most már a tüdőmben is éreztem. Ez talán azt jelenti, hogy közeledem a célomhoz? Elképzelni sem tudtam, hogy vajon mi lehet az!
Aztán az ösvény egyszer csak elkezdett kiszélesedni, ezzel felkeltve az érdeklődésem. Közben persze nagyon bíztam benne, hogy nem az elágazások miatt, de végül – vagy újabb öt perc séta után- egy rétté szélesedett. Gyönyörű, tökéletes rétté. A Hold beragyogta ezt a helyet, ezüstös csillogást adva ezzel az ezerféle vadvirágnak.
Kiléptem a rétre, de nem mentem tovább, mert az érzés, hirtelen felerősödött, a szívem csak úgy döngette a bordáimat, a lélegzetem pedig felgyorsult, mintha most futottam volna, vagy ilyesmi. Körbenéztem, de senki, és semmi nem volt itt, csak én. Aztán a rét másik felén kirajzolódott egy fa. Egy óriási fa alakja, ahogy a nemrég érkező felhő újra hagyta a Holdat sütni. A fa nem csak magában állt, hanem egy kis fatörzsszerű valami volt rálógatva. Úgy döntöttem, megnézem, hogy mi az, ezért közelebb indultam szépen lassan, miközben a lógó fadarabot és a Holdat figyeltem. Engem is megvilágított, a hajam fakóbb lett, de csillogott, a bőröm pedig szintén fénylett, ezüstösen. Mintha a felhígított ezüst körömlakkom rászáradt volna a bőrömre. Egyre csak közeledtem a hely másik feléhez, amikor halk neszt hallottam arról. Pásztázni kezdtem az erdőt, de nem láttam semmit, szóval tovább mentem. Az adrenalin szintem megint az egekben volt, de imádtam ezt az érzést. Szerettem, amikor az agyam sokkal pörgősebb, és a fizikai teljesítményem is megugrik, amikor a bátorságom hajtott – amiből nincs sok. Végül odaértem. Megdöbbenve jöttem rá, hogy a fára függesztett ágdarab egy hinta akar lenni. Rögtön lecsaptam rá. Az elemlámpám lekapcsoltam, és ránehézkedtem az elkorhadtnak látszó játékra, majd miután elkezdtem rugózni rajta és biztonságosnak véltem, ráültem.
Mindig is a hinta volt a kedvencem a játszótéren, mert ha beleültem, úgy éreztem repülök, hogy nincsenek határok, se gondok. Csak én és a szárnyalás. Ezt élveztem annyira, amikor az arcomba csapott a szél, és én elmosolyodtam, mert tudtam, hogy van időm. Időm arra, hogy önmagam legyek, hogy elbújjak kicsit a világ elől, addig, amíg át nem kell adnom a hintám, hogy más is ráülhessen. Kiskoromban számtalanszor elképzeltem, hogy repülőn ülök, és éppen anya felé szállok. Élveztem a képzeletem szárnyalását, a magányt, amikor csak én voltam.
Ismét a Holdat kezdtem el bámulni, majd a lábaim önálló életre keltek, és én máris repültem, egyre magasabbra és magasabbra. A fejemet az ég felé fordítottam, és vártam. Vártam arra, hogy végre megtudjam, miért kellett ide jönnöm. Mert ide kellett jönnöm, éreztem, tudtam, és ezért egyfajta nyugalom árasztott el. Megint mosolyogtam, lehunyt szemmel és őszintén. Éreztem a kezemben az irányítást, a kötél durva felületét, és a fa ágának kisebb kilengéseit. Bal kézzel elengedtem a hintát, és kihúztam a gumit a hajamból, ami rögtön a vállaimra omlott, hogy aztán a hátamat verdesve engedelmeskedjen a szélnek. A tenyerem bizsergett, ahogy mindig is. Újra gyereknek éreztem magam.
Emlékeimben élénken él még a New Orleansi játszótér, ami a házunktól csak kétutcányira volt. A hintám, amire ráírtam a nevem, még egészen kicsi koromban. Az ottani homok, ami mindig belement a cipőmbe, amikor megpróbáltam lefékezni. És az a két kéz, amelyik mindig egyre magasabbra és magasabbra lökött, nagyi két keze. Önkéntelenül is rá emlékeztetett ez az érzés. Amikor értem jött a suliba és hazafelé tettünk egy kis kerülőt, hogy hintázhassak. Vagy amikor a kilencedik szülinapomra, tőle és a papától egy saját hintát kaptam, ami az ő udvarukban volt felszerelve. Egy nagy kerék, papa régi autójáról, amiben gyakran néztem az eget.
A hiányra, ami kiűzte a varázst a szívemből, könnycseppek gyűltek a szemembe. Utoljára is nagyi miatt sírtam, de az már két éve volt. Nem szegem meg a neki tett ígéretem, miszerint boldog leszek, és nem sírok.
„Egyetlen könnycsepp sem megengedett – simogatta meg az arcom, amikor elújságoltam neki, hogy a suliban nem hagytak játszani. Azt mondta ne sírjak, hiszen a gyerekek nem tudják, hogy mit vesztenek azzal, ha nem hagynak játszani. Hogy szerinte meg sem érdemelnek.”
Én persze már akkor sem hittem el ezt neki, hiszen a gyerekeknek mi szüksége lett volna rám?! Tökéletesen megvoltak ők nélkülem, sőt, talán még jobban is, mintha ott lettem volna. Ez mindig így volt. Ha velük játszottam, akkor is fergeteges volt a hangulat, de amikor elmentem, mindig jobb lett. Ezért nem alaptalanul hittem, hogy én valamiféle ünneprontó lehetek, ahogy most is. Bár ez majd inkább akkor fog megmutatkozni, amikor már a suliban leszünk. Persze soha nem haragudtam ezért senkire, inkább magamat nem értettem, hogy miért van ez így?! Hogy miért nem illek egyik csoportba sem? Hogy miért olyan nagy kérés egy barát?
Aztán jött Kevin, és kicsit úgy éreztem végre van egy barátom. De a kapcsolatom vele sem volt teljesen felhőtlen. Ő tényleg mindig, mindent elmondott, de én nem tudtam neki sem megnyílni. Pedig mennyire szerettem volna…
A gondolkodásból, halk neszezés ébresztett fel. Most először kicsit rémülten tekintgettem körbe. Először nem láttam semmi szokatlant, aztán ott volt két zöldesen csillogó szempár. Hatalmas szempár. Még sikítani sem voltam képes: az agyam lefagyott, és csak bámultam a velem szemben lévő két óriási szemet. Hihetetlen volt, a félelmem elpárolgott, és egy teljesen új érzés kerített hatalmába. Azonnal leállítottam a hintát, és nagyon lassan felálltam. Az a valami pedig csak nézett, és a tekintetével egyre közelebb csalogatott magához. Én pedig mentem, közelebb és közelebb. Aztán megmozdult, mire én megtorpantam, és vártam, hogy közelebb jöjjön. Így tett, lépett egyet előre, mire hatalmas feje kibukkant a biztonságot adó erdő homályából. A holdfény megvilágította barnás bundáját, és hatalmas mancsát. Óriási volt, a félelem mégsem tartotta vasmarkában a gyomrom, ahogyan máskor csinálta. A hatalmas állat várt, megállt és rám nézett, még mindig a szemembe. Tettem felé még két lépést, mire ő is elindult.
Én már szinte a rét felét is elhagytam, amikor az állat teljes valójában kibukkant a szabad területre. Ez kicsit megtántorított, de a szívembe visszatérő vonzás nem engedte, hogy akár csak egy percre is elforduljak. A Hold neki is ezüstös csillogást adott, amitől csak még misztikusabb lett. Mosoly kúszott az arcomra, majd lehunyt szemmel még közelebb merészkedtem hozzá. Összeszorítottam a szemem, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ez a hatalmas farkas itt van, de amikor újra kinyitottam, még mindig velem szemben állt. Fejét félrebillentette, tekintete pedig kérdő volt. A kezem remegni kezdett, amikor már csak négy-öt lépés választott el tőle. De ez sem tartott vissza, kinyújtottam feléje a kezem. Ha bántani akart volna, valószínűleg már nem élnék. Még közelebb mentem, már csak két lépés választott el tőle. Nem éreztem félelmet, még mindig nem, pedig kellett volna. Hiszen ez a vadállat bármikor rám támadhat. Becsuktam a szemem, majd vettem még egy mély levegőt és mosolyogtam. Léptem még egyet, majd felemelt kezemen érezni véltem a testéből áradó hőt. Libabőrös lett tőle a karom. Aztán megéreztem selymes bundáját a tenyeremben, mire felpattant a szemem. A farkas belefektette a fejét a kezembe.
Csodálatos érzés volt, ilyet még sosem éreztem, egyfajta kötődés. Ujjaim feljebb kúsztak, egészen fel izmos nyakára, ezzel egy időben újra elindultam, hogy kezem bejárhassa a farkas egész testét. A vállainál hátranéztem, mire megint az óriási szempárba fonódott a tekintetem, ami most barna volt. Így, hogy nem világította meg a Hold – mert lefelé kellett rám néznie – egészen sötétbarna szeme volt, mélybarna, meleg és csodálatos. Értelmes volt, túl értelmes ahhoz, hogy közönséges farkas legyen, bár ezt már csak a méreteiből is kitalálhattam volna. Halk kuncogás hagyta el a szám, mire a farkas újabb kérdő pillantással dobott meg, majd leült. Először azt hittem elmegy, de nem, itt maradt velem. Mintha Ő is érezné azt a vonzalmat. Újabb őrült ötlettől vezérelve visszasétáltam a farkas elé, majd átkaroltam a nyakát, és megöleltem.  Nem mozdult, amiből én arra következtettem, hogy nem zavarja, ezért még az arcom is a nyakába fúrtam. Hihetetlenül biztonságban éreztem magam ott, a farkas szájától húsz centire. A szívem megint hevesebb tempóra kapcsolt, amikor a farkas ráhajtotta busa fejét a hátamra, aztán lenyugodott, és végül visszaállt az eredeti sebességre. Elmosolyodtam, és tovább szorongattam.
A varázslat nem szűnt meg körülöttünk, hanem csak még erősebb lett. Éreztem, ahogy az állat szíve is meglódul, amikor egy puszit nyomtam a hatalmas mellkasára. Végül elengedtem, és hátrébb léptem, hogy teret adjak neki. Nem mozdult, ugyanott ült, ahol az előbb, és engem fürkészett. Én is leültem a nedves fűbe, és egy virágot kezdtem tépkedni, aztán már csak azt láttam, hogy a farkas orrával megböki a virágot. Leszakítottam még egyet, és a füle mögé tettem. Jól állt neki a fehér színű vadvirág, ment a bundájához. Ezen az újabb képtelenségen felnevettem. Úgy igazán, szívből, mire az állat is ugatni kezdett. Ettől rögtön abbahagytam a nevetést, de amikor megláttam az oldalra lógatott nyelvét és a meglepett tekintetét, megint kuncognom kellett.
Lefeküdt, annyira közel, hogy éreztem a testéből áradó forróságot. Hihetetlenül forró volt. Megint simogatni kezdtem, közben pedig az eget néztem, csillagos volt. Mindet láttam, és bár a csillagképekben egyáltalán nem vagyok otthon, mégis lenyűgözött az a több ezernyi kis ezüst pont a sötétkék égen. Megint a farkas ugatós nevetésére kaptam fel a fejem, majd ránéztem. Mintha mosolyogna, aztán leesett, hogy valószínűleg rajtam mosolyog. Éreztem, ahogy a nyitott szám mosolyra húzódik, aztán beugrott, hogy teljesen nyitva volt a szám, a lenyűgözöttségtől.
- Ezen nevettél igaz? – kérdeztem tőle, majd megböktem, mire megint nevetni kezdett. Ez már a téboly első jele. Az éjszaka közepén egy ló méretű farkassal társalgok az erdőben. Már azon sem lepődtem meg, amikor a farkas bólintott néhányat. – Komolyan értetted, vagy csak véletlen volt, hogy bólintottál? – kérdeztem újra, mire egy olyan pillantást kaptam, amire egyetlen állatnak sem lenne szabad képesnek lennie. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Hé, nem te társalogsz az éjszaka közepén egy hatalmas kutyával, aki még bólogat is – motyogtam sértődötten, mire megint nevetni kezdett, és abba sem hagyta addig, amíg a mobilom meg nem csörrent.
Na, most kezdtem el betojni. Vajon anyámnak feltűnt, hogy nem vagyok otthon? Remegő kezekkel húztam ki a zsebemből a telefont, majd a farkasra néztem, aki kicsi mintha bosszús lett volna. Az orrát ráncolta, és a telefont szuggerálta. Aztán a kijelzőn megláttam Norah nevét, amire akkora sóhaj tört fel belőlem, hogy a farkas megint rötyögni kezdett. Nem tudtam rá mást mondani, tényleg kinevetett.
- Hallo – szóltam bele inkább a telefonba.
- Szevasz, kislány. – Paul hangjára ledöbbentem, a farkas pedig vicsorogni kezdett.
- Paul? – kérdeztem azért a biztonság kedvéért.
- Nem, a tündér keresztanya – dörmögte. – Naná, hogy én vagyok! Láttam az ereszcsatornás magánszámod! – Elkapott a düh.
- Semmi közöd hozzá! – mordultam rá, mire a farkas még hangosabban kezdett vicsorogni. – Inkább vidd vissza Noráhnak a telefont – sziszegtem, a farkas pedig felmordult.
- Jacob? – dadogta értetlenül Paul. A farkas felugrott, és vicsorogva, a fogát csattogtatva közeledett felém. Időm sem volt felfogni, hogy mikor állt fel, csak eldobtam a telefont, és gyors hátrálásba kezdtem. Ijedten kúsztam egyre hátrébb a felbőszített állattól. Még mindig kaffogott, amikor a tekintetünk találkozott, és a morgása egy pillanat alatt elhalkul. Csak a ziháló lélegzetem törte meg az erdő csendjét, amit meg én próbáltam elcsendesíteni. Kezdett bennem tudatosulni, hogy Paul miatt valószínűleg most ki fog nyírni. Úgy éreztem, a félelem szinte kimutatható már a véremben is. A szívverésem gyorsult, a lélegzetem, mit sem törődve velem, akadozott és zihált. Aztán a farkas szemébe is félelem költözött és sajnálat. Majd hátrébb lépett a mobiltól, és lassan hátrálni kezdett az erdő felé. Én ilyen tempóban közeledtem felé. Majd amikor elértem a telefont, remegő kezekkel emeltem a számhoz.
- Paul, mit kell csinálni a dühös farkasokkal? – Remegő hangomtól csoda, ha értett valamit.
- Ne félj, nem bánt – mondta teljesen nyugodt hangon. – Csak maradj egy kicsit nyugton, amíg lenyugszik – motyogta. – Sajnálom, kislány, hogy felidegesítettem a nagykutyád. – Bűntudat bujkált a hangjában. Csak azután, esett le, hogy én egy szóval sem említettem Paulnak, hogy nagy. – Oké, figyelj, nem lesz semmi baj. Nem bánt – nyugtatgatott.
- Tudod, Paul, ha ezt túlélem, esküszöm, hogy kinyírlak, de csak azután, hogy kiszedtem belőled az igazat… - morogtam, majd felkaptam a fejem, amikor a farkas megint rötyögni kezdett. Történetesen a lábamnál. Azonnal magam alá húztam, és hátrébb mentem egy kicsit.
- Inkább örülj neki, hogy szólok Karennek, hogy kint vagy az erdőben – pukkadozott a nevetéstől.
- Na, jó! Honnan tudod, hogy az erdőben vagyok? – vontam kérdőre, mire kuncogásra halkult a vihogása.
- Kukkoltalak – suttogta sejtelmesen, majd megint felröhögött. A farkas megint mordult egyet, én meg fogtam, és kinyomtam a hívást.
- Hülye! – motyogtam, majd elraktam a telefont.  Én még mindig kicsit távolságtartó voltam, de türelmesen kivárta, amíg oda nem másztam hozzá, és meg nem simogattam. – Ne haragudj! – kértem. – Paul, egy idióta! – Heves bólogatásba kezdett. Ez most komoly? A farkas ismeri Pault? Ráadásul névről? És miért pont Jacob jutott Paul eszébe? – Ismered – jelentettem ki. Lehajtotta a fejét. – Most én kezdek begolyózni, vagy te tényleg ismered Pault?
Hülyén éreztem magam. Meg sem vártam, amíg a farkas „válaszol” felpattantam és az ösvény felé vettem az irányt. Mellém ügetett, mire fogtam, nyomtam egy puszit az orrára, majd rákapcsoltam. – Aludj egyet, szia! – Azzal otthagytam.
Szinte futva tettem meg az utat vissza a házig. Végig halk dobogást halottam magam mögött, amiből arra következtettem, hogy a farkas mégsem ment el aludni, vagy legalábbis ezt akartam hinni. Volt elég időm gondolkodni is, arról a fura érzésről, ami egészen, addig a kis rétig vezetett. Néhányszor megfordult a fejemben, hogy vajon a farkast is egy ilyen érzés vezette oda, vagy csak simán kiszagolt? Ennél az állatnál semmiben nem lehettem biztos. Hiszen ismeri Pault! Ez a kérdés gondolkodtatott el a legtovább. Honnan ismeri? Nem nézném ki Paulból, hogy ekkora állatbarát legyen. Ráadásul mióta ennyire értelmesek a sima farkasok? Persze, majd lenézően les rám azért, mert megkérdeztem, hogy min nevetett! Nevetett?! Komolyan kezdek bedilizni, vagy szörnyen paranoiás lettem.
Ez a hely kész rejtély. Vegyük sorra, az első estém csúcspontja – a folyamatos esőzés mellett – a beszélgetés Sammel és Paullal. Nekem majd befagyott a fenekem, ők viszont félmeztelenül sétálgattak a szakadó esőben. Óóó, aztán ott van még a bőrük is! Sam, Paul, Colin, Brady, Seth és Embry, akikkel eddig érintkeztem, és majd leolvadt a bőröm. Aztán az erdei beszélgetés. Három hang a négyből, Sam, Jake és Seth – ráadásul Paul nem kevés megjegyzést tett utána a farkasvonyításra és a bokámra.
Apropó farkasvonyítás! Mióta nőnek meg a farkasok akkorára, mint egy kifejlett telivér? Nem vagyok nagy lószakértő, és a farkasokról is csak annyit tudok, hogy menekülni kell – kéne – előlük, de azért azzal tisztában vagyok, hogy nem nőnek ekkorára. Még mindig erdei beszélgetés. Ismeretlen kontra Jacob. Hogy mi volt a legfurcsább, az a bevésődés szócska, amire a mai napig nem tudok rájönni. Ezen kívül ott van még a tegnap délelőtt is Norah-éknál. Amikor Rach átjött elújságolni, hogy Jake hazatalált. Amikor Paulra néztem, és megállt bennem az ütő.
Egyszóval, ha egy mondatban akarom összegezni a dolgokat, az valahogy így nézne ki: ez a hely, annyira különös, hogy az már az én reális gondolkodásomat is kezdi a lehetetlenekben való hit felé görgetni. Úgy éreztem, valami nincs rendjén ezzel a hellyel. Csak abban nem vagyok már biztos, hogy, ami nekem a rendjént jelenti, az itt is ugyan azt határozza meg. Lehet, hogy a páratartalom az oka annak, hogy képzelődök, de kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy nem kitaláltam ezeket a dolgokat! És még egy dologban biztos voltam: Paul tud mindent! Eddig minden furcsa dologhoz köze volt. Mindig a közelben volt, de mégis, ami miatt biztos vagyok benne, hogy tud mindent, az a tegnap délelőtti pillantása.
Házunkhoz kiérve alaposan körbenéztem, de Paulnak nyoma se volt. Bent sem égett a lámpa, amit sikernek könyveltem el. Nekitámasztottam a létrát a kisháznak, majd felkapaszkodtam a tetejére. Még egyszer körbepillantottam az erdőn, újra megláttam azt a zöldes szempárt, amint engem néz. Rámosolyogtam, majd felegyenesedtem a ház tetején és megfordultam. Elrugaszkodtam és megint puffantam a ház oldalán. Ismét felküzdöttem magam, de most nem kellett sietnem, így szép komótosan bemásztam. Most nem ütöttem be semmimet – hála az égnek.
Ledőltem az ágyamra, és lerúgtam a cipőimet, kicipzáraztam a kardigánom, és kiszedtem a zsebemből a mobilt, meg a bicskát. Teljesen el is felejtkeztem arról, hogy ezt is elvittem. Bár abban biztos vagyok, hogy egy felbőszült, giga-mega nagy farkas ellen nem sokra mentem volna vele. A telefonom kijelzője háromnegyed hatot mutatott, ami azt jelenti, hogy több mint két órát voltam az erdőben. Na, meg azt is, hogy anyám ébresztője tizenöt perc múlva csörög. Magamra rántottam a takarót, és úgy csináltam, mintha még mélyen aludnék. Figyeltem az egyenletes légvételre, és a kisimult arcra. Ezt régen is sokszor eljátszottam, szóval mára már eléggé profin megy. Még csukott szemen keresztül is érzékeltem, ahogy felgyullad a lámpa a folyosón. Úgy döntöttem, a mai napomat már nem pazarolom el az alvásra, inkább majd este korán lefekszem.
Gondolataim között töltöttem el azt a másfél órát, amíg anyám elkészült. Sok mindent volt időm átgondolni, és úgy döntöttem, olyat teszek, amit még soha életemben: rátörök valakire és kifaggatom. Az a valaki természetesen Paul lesz. Halványan derengett, hogy tegnap a csajok arról beszélgettek, miközben a hajunkat csináltuk, hogy ma elmennek vásárolni. Próbálták rávenni Pault, de ő azt állította, hogy holnap reggel nagyon későn fog kelni és nagyon fáradt lesz. A lányok egy idő után feladták és ledumálták az időpontot. Ez az, ami homályos. Végül is nem baj, csak hallom, amikor Rachel eljön Norah-ért. Legfeljebb a konyhában töltöm a délelőttöm, megesett már. Az viszont határozottan kapóra jön, hogy Paul nagyon fáradt lesz, talán így könnyebb lesz kihúzni belőle az igazat. A kérdés már csak az, hogy mit is akarok pontosan kiszedni belőle? Az igazat, ez biztos, de miről?! Az óriásfarkasról – talán -, a forró bőréről – talán -, a bevésődésről – talán -, arról, hogy látott meg? Nos, erről biztosan.
Lementem az üres konyhába, és felhúztam a redőnyt az ablakon, ezzel tökéletes rálátást biztosítva magamnak a szomszéd házra. Aztán a kávéfőzőre pillantottam, és kivételesen örültem neki, hogy anyám minden reggel kétszer annyit főz, mint amennyire szüksége lenne. Kivettem egy bögrét a szekrényből, és félig töltöttem kávéval, majd hozzá öntöttem egy kis tejet és felkevertem. Raktam bele még cukrot, majd nyomtam egy kis tejszínhabot a tetejére. Nem sűrűn iszom kávét, mert egyáltalán nincs rá ingerem, de ha ma fent akarok maradni, akkor szükségem lesz rá. Leültem a helyemre, és szép lassan elszürcsöltem a kávémat, miközben néztem, ahogy Susan elmegy otthonról. Ettől máris rettentő rossz érzésem lett, de nem hagytam abba a ház figyelését. Csináltam magamnak kaját, és elolvastam az aznapi újságot. Nem volt benne semmi érdekes. Közöltek néhány politikai hírt, és azt, hogy megváltozik a szemét elszállításának az időpontja. Szörnyen érdekes volt, szinte már bealudtam rajta, pedig megittam a nagybögre kávét. Már a keresztrejtvény felét is kitöltöttem, amikor Rachel egy kopott piros autóval beállított Norah-ékhoz. Ledobtam a tollat és az újságot, majd kiszaladtam az előszobába a cipőmért. Felhúztam, és már rohantam is ki, még éppen láttam, ahogy lekanyarodnak a sarkon. Átszaladtam az úttesten és rávetettem magam a csöngőre. Már vagy harmadszorra nyomtam meg, amikor egy hatalmas morgás kíséretében Paul kiordított.
- Nem tudom, ki vagy, de nyitva van! Gyere be, ha ennyire sürgős – ordította maró gúnnyal. Ráraktam a kezem a kilincsre, de nem mertem lenyomni. Egészen biztos, hogy tudni akarom? Nem, ez egyáltalán nem biztos, de az biztos, hogy utálom, ha nem értek valamit. Márpedig jelenleg semmit nem értek. Mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset. Benyitottam és magamra öltöttem a határozott, nem befolyásolható, kemény imidzsemet, amit még a Cyntiával való vitákban alkalmaztam. Rideg, komoly és céltudatos, ezek azok a tulajdonságok, amiket most minden erőmmel sugallani próbálok. Bementem, de sehol senki, úgy döntöttem, csinálok egy kávét Paulnak is, hátha attól megered a nyelve. A konyhában, elképedve tapasztaltam, hogy Norah megelőzött. Egy „Paulnak, a legjobb bátyónak” feliratos bögrében ott volt a kávé, és mellette egy üzenet. Az üzenetet nem olvastam el, mert nem akartam bunkó lenni. Megfogtam a kávét és a kis cédulát, majd kivonultam vele a nappaliba. Stílusosan a Paul ajtajának háttal lévő fotelbe ültem le, és a lábamat felraktam a kanapé karfájára – ahogy Paul csinálta tegnap este. Mégis kényelmetlenül éreztem magam, ami valószínűleg az arcomon is meglátszódhatott. Ez az a dolog, amit nem tudok eltüntetni, akármennyire is akarom. De végül is a kimértség és a kényelmetlenség megfér egymás mellett, és mégsem akarok elbújni a saját testemben, mert ez már amúgy sem én vagyok. Azt sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy Paulra törjek, de már mindegy. Még annyit megtehetek érte, hogy itt megvárom, amíg magához tér, és kedvesen felkínálom neki a kávét. Végül ebben maradtam magammal, és megpróbáltam gondolatban lejátszani a beszélgetést, csak az volt a baj, hogy nem tudtam a válaszokat! Életemben – majdnem – először megfeneklett a tudományom! Általában sejtem, hogy milyen válaszokat kapok a kérdéseimre, és az okokat is könnyen megfejtem, a helyzetek átlátásával sincs gondom, és tudom, hogy erre sokmindenki képes, de szeretek erre a tulajdonságomra úgy gondolni, mint egy hatodik érzékre, ami kihúz a kellemetlen szituációkból. Most viszont, semmi, nothing, és ez rettentően bosszantó. A körmömet kezdtem el piszkálni, bosszankodva, hogy nem tudom a válaszokat, és, hogy tegnap óta lekopott a fele lakk. Tudom, ez azért elég beteges, hogy most a körömlakkommal vagyok elfoglalva, de azért mégsem tagadhatom le, hogy kamaszkorom végét járom, szóval ennyi jár, ha már nem lázadoztam soha, és még csak fiúm sem volt.
- Tudom, hogy itt vagy… valahol! – dünnyögte egy álomittas hang, valahol mögöttem. Megköszörültem a torkom, mire a padló recsegése egyre közelebbről hallatszott.
- Jó reggelt! – mondtam csevegőn. – Norah csinált neked kávét, és hagyott egy üzenetet. Nyugi, nem olvastam el – böktem az asztalon lévő bögrére, és a kis sárga öntapadós cetlire az oldalán.
- Hableány! Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte kacéran, majd levetette magát az ágyra. Kár lett volna tagadni, hogy nem akadt meg a szemem a szépen kidolgozott felsőtestén, amit nem takart semmi, mivel Paul egy szál alsóban dobta le magát a kanapéra, de ez csak kép volt, érzés nem párosult hozzá, így nem sikerült zavarba hoznia.
- Van néhány kérdésem – jelentettem ki. Megtanultam már ez alatt a három év alatt, hogy a bizonytalanság nem vezet semmi jóra.
- Bökd ki! – mondta szórakozottan, majd kicsit feljebb tolta magát a kanapén. Látszólag még tényleg nem tiszta…
- Honnan tudtad, hogy az erdőben vagyok? Miért figyeltél? Miért forró a bőrötök? – figyeltem a többes számra. – Miért Jacob jutott eszedbe tegnap éjszaka a farkasról, és miért nem szólhattam, hogy Jacob már pénteken itthon volt? És te erről honnan tudsz? – Szépen lassan soroltam fel a kérdéseket, hogy mindet felfogja, majd hátradőltem, és vártam a válaszokat. Kicsit talán belé fagyott a szó, legalábbis az arca csöppet megdöbbent volt. – Bocs, hogy ilyen korán zavarlak – tettem hozzá kedvesen.
- Hogy mi van? – kérdezte bambán, majd a kávéjáért nyúlt, és jól meghúzta. Mély levegőt vettem, hogy erőt vegyek magamon, és ne mondjam azt, hogy semmi, majd kirohanjak a házból.
- Lassabban – dörmögtem. – Honnan tudtad, hogy az erdőben vagyok, és miért figyeltél? – tettem fel az első, és talán legkönnyebben kimagyarázható kérdést. – Miért Jacob jutott eszedbe a farkasról, és miért nem mondhattam, hogy már pénteken itthon volt? – Éreztem a tekintetét az arcomon, de én konokul a félredobott cetlire szegeztem a pillantásom. – És miért ilyen forró a bőrötök? – majdnem minden kérdésemet feltettem. A bevésődésre végül nem kérdeztem rá, ahhoz meg semmi köze, hogy egy furcsa, varázslatos vonzás miatt mentem ma az erdőbe.
- Láttam, ahogy kimászol – felelte egyszerűen. – Onnantól meg nem volt nehéz kitalálni, hogy hová mész – vonta meg a vállát.
- És hogy kerültél te a ház mögé? – feszegettem tovább a témát, mivel az ablakából nemigen láthatta, hogy kimászok a ház túlsó oldalán lévő ablakból.
- Sétáltam?! – Félig kijelentette, félig kérdezte. Egyszóval, nem igazán…
- Ahaa – nyújtottam el a szót, majd lekaptam a lábam a karfáról, és közelebb hajoltam hozzá. – Na, ki vele!
- Semmi közöd hozzá – vonta meg a vállát, majd tovább szürcsölgette a kávéját. Kezdtem ideges lenni, mint mindig, amikor húzzák az agyam.
- Már hogy ne lenne hozzá közöm! Én akcióztam az ereszcsatornával, nagyokos! – csaptam a combomra, majd felpattantam, és járkálni kezdtem.
- Hajaj, valaki mérges – dörmögte, és már majdnem nevetett. Mély levegőt vettem, majd tovább sétálgattam a kanapé körül. – Mennyi ideje is vagy itt? – kérdezte, miközben a szemével követett. Számolásba kezdtem. Ma kedd van, ami azt jelenti, hogy holnap lesz egy hete.
- Holnap lesz egy hete – közöltem vele, mire halvány elismerés csillant meg a szemében, a morcos dac mellett. Szándékosan idegesít, biztos azt várja, hogy majd elpattan a húr és lelépek. Na, azt várhatja!
- Egész gyors voltál, lekőrözted az eddigi rekordert – dünnyögte.
- Paul ne szórakozz már! – most az ő vállára csaptam, persze csak finoman. – Fogsz válaszolni a kérdéseimre, vagy inkább tűnjek el?! Esetleg mondasz valakit, aki válaszol rájuk? Vagy van egyáltalán értelme annak, amit összehordtam? – tört meg a jég, és ledobtam magam mellé az ágyra. – Tudod, rettentően hülyén érzem magam. Úgy érzem bediliztem, pedig tuti, hogy láttam, amit láttam. És, hogy miért pont hozzád jöttem? Mert te voltál ott mindenhol, ahol eddig furcsa dolgot véltem felfedezni! – Ránéztem, amit rögtön meg is bántam. A tekintete sajnálkozó volt. Utálom, ha sajnálnak, vagy lenéznek!
- Hé, Kicsi, nem vagy hülye! – Látszólag zavarban volt, vagy valami hasonló. – Sőt, kimondottan gyorsan vág az eszed! – Ezt most dicséretnek szánta? Mert akkor elég pocsék volt. – A kérdéseid? Hát lássuk csak, az biztos, hogy nem hülyeség, de az is, hogy még el akarom venni Rachelt, mielőtt az az idióta kinyírna, amiért eljárt a szám – morogta, majd villantott rám, egy Paul-féle gonosz mosolyt. – Tudod mit? – Megráztam a fejem. – Szerezz egy kellemes délutánt Jake-nek. – Akkorát sóhajtottam, hogy az már morgásnak is befért volna. Miért mindig ez a Jacob? Meg hogy nézne már ki, ha csak úgy beállítanék hozzá, tök ismeretlenül, és letámadnám a kérdéseimmel? Még Paullal szemben is kényelmetlenül éreztem magam, és rettentően sajnáltam, hogy pont őt szúrtam ki, de ha egy idegennel kéne ugyan ezt… Valószínűleg már az első hogyannál elszaladtam volna.
- Nem tudnék csak úgy beállítani hozzá és kikérdezni! Már így is elég pocsékul érzem magam, hogy téged faggattalak! Sajnálom – motyogtam, majd a szemébe néztem, hogy tudja, tényleg őszintén beszélek.
- Ugyan már! Bolond vagy? Minek érzed magad pocsékul? Amikor kijöttem a nappaliba, nagyon keménynek tűntél, azt hittem, ha nem mondok el mindent, fogod a kávét, a nyakamba borítod, aztán meg kikaparod a szemeimet és kisétálsz – viccelődött.
- Lökött! – Beleütöttem a vállába, és megint majdnem letört a kezem. – Basszus, Paul! Miből vagytok ti? Megpöckölöm Colint és majdnem beletört az ujjam, most meg beléd! – szorongattam a sérült végtagot, miközben azt néztem, hogy Paul majdnem leesik az ágyról a röhögéstől.
- Faggasd ki Jacobot, és vegyél egy baseball ütőt, vagy egy feszítővasat! – röhögte még mindig. Elgondolkodtam a kávés dolgon, hogy vajon mit szólna hozzá, de végül én is elmosolyodtam. Felálltam, megráztam a kezem, mire Paul is kicsit csillapította a röhögését. Felült és kuncogva folytatta a kávéja elszürcsölését.
- Még meggondolom! Azért köszönöm – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd mentem is ki. – Szia!
Végül mosolyogva hagytam el a házat annak ellenére, hogy választ azt nem kaptam. Viszont jót nevettem, és úgy érzem, Pault se idegesítem már annyira, egész kedves, ha éppen nem durcás kedve van. Rachel tényleg csodákat művel vele!
Még mindig ezen mosolyogva sétáltam vissza a házba, ahol még mindig síri csönd volt. Lerúgtam a cipőmet, és felmentem az emeletre, hogy megnézzem, mit csinál Tory, mert ilyenkor már réges-régen a tv előtt szokott nyomulni. Rátapasztottam a fülem az ajtajára, de nem hallottam semmit. Óvatosan benyitottam, de csak egy halom takarót láttam, szóval tovább nyitottam az ajtót. A húgom még mindig sehol nem volt. Berontottam a szobába, majd átforgattam az ágyát, de sehol senki. Kiszaladtam, egyenesen le, majd bevágódtam a konyhába is, hátha, de ott sem volt. Kezdtem aggódni. Vajon megint mit csinál ez a hülye gyerek? Beszaladtam a nappaliba, majd a fürdőbe, de sehol nem találtam meg Toryt. Ismét az emelet felé vettem az irányt, miközben hasra vágódtam a folyosó szőnyegén, de nem törődtem vele, felpattantam és felrohantam. Már kezdtem mérges is lenni, mert ha az én szobámban turkál, akkor letépem a fejét. Aztán az aggodalom ismét az idegességem fölé keveredett, mert mi van akkor, ha már fölkelt, de nem talált, és mondjuk kiment hátra, hogy megkeressen? Vagy ne adj Isten rögtön az erdőbe indult! Már a szívinfarktus kerülgetett, amikor benyitottam anyám szobájába, és megláttam a hatalmas francia ágy közepén alvó húgomat. Kifújtam a levegőt, és kábé úgy éreztem magam, mint egy versenyló a derbi után, baromira fáradtan. De legalább ez a kis hülye meglett! Óvatosan becsuktam az ajtót, de már nem mentem vele sokra, mert, a berohanáson felébresztette.
- Mi van, üldöznek? – vettette oda gúnyosan. Én viszont elengedtem a fülem mellett.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Éjszaka visítottak azok a hülye farkasok és nem tudtam aludni! Kifáradnál? – kérdezte nyájasan, én meg ezer örömmel teljesítettem a kérését. Szép lassan lementem és ledobtam magam a tv elé. Kapcsolgattam, de nem ment benne semmi érdekes, végül inkább magamra rántottam a takarót és aludni próbáltam.

Arra ébredtem, hogy megszólal a csengő. Nem lehetett még éjszaka, mert kint világos volt, szóval felültem, és megpróbáltam rálátni az ajtóra, de nem igazán tudtam innen. Végül csak magam elé meredve próbáltam összeszedni a ma reggel gyűjtött információt, miszerint Paul tényleg beismerte, hogy minden, amit láttam valóság. Hát ez igazán váratlan fordultat, csak éppen azt nem tudom, hogy kapcsolódnak össze az események, de, ha meglesznek a válaszaim – már csak idő kérdése – akkor meglesz ez is. Halál nyugodtam ücsörögtem ott a kanapén egészen eddig, amíg valaki hátulról rám nem vette magát és el nem kezdett ölelésekkel bombázni.
- Paul mondta, hogy reggel nálunk voltál – vágódott le mellém Norah, bár szerintem nehezére esett egy helyben megmaradni, annyira fel volt dobva!
- Aha – dünnyögtem még mindig kicsit kábán.
- Na, de menjünk már! Gyerünk! – lökdösött, nekem viszont fogalmam sem volt róla, hogy hová is akar vinni.
- Hová? – kérdeztem értetlenül és visszahúztam magamra az időközben lerántott plédet.
- Hát Jake-hez, ne bolondozz már! – azzal lerántotta a vállamról a takarót és felhúzott. – Gyere, megfésülöm a hajad!
- Norah, kicsit túl vagy pörögve, nem gondolod? – próbáltam barátságos hangot megütni, pedig nem hiszem, hogy feltűnt volna neki, ha gúnyosan mondom.
- Jaj, dehogy! De nem mehetsz így ki az utcára. Mosd meg az arcod és sipirc! – Belökött a fürdő ajtaján, majd rám zárta. Nem tudom, hogy Paul mit adott be neki, de az holt ziher, hogy én nem megyek faggatózni! Megmostam az arcom, majd kifésültem az összecsomósodott loboncomat, ami még mindig pont ugyan olyan göndör volt, mint éjszaka. Norah meg sem várta, hogy kimenjek, bejött és kivonszolt, vagyis inkább fel. Leültetett az ágyamra és kikapta a fehér-fekete, mélyen dekoltált felsőm. Az egyetlen kérdésem csak az volt: minek?
- Norah, most randira viszel, vagy mire? – Talán kicsit túlzottan is hitetlenkedve csodáltam az egyik kedvenc felsőmet.
- Nem, dehogy! – kacsintott rám, mire elképedésem giniszkönyvekbe illő méreteket öltött.
- Ez most komoly? Norah! Én nem randizgatok ismeretlen srácokkal! – Kicsit begőzöltem, de Norah-ra elég nehéz hozamosabb – öt másodpercnél – hosszabb ideig haragudni.
- Ki mondta, hogy randiztok? Jake ma reggel úgy fel volt dobódva, hogy nem lehetett lelőni! Képzeld, még jó estét puszit is kaptam, reggel – nevette, aztán ledobta az ágyra a felsőt, és egy sötétkék farmert. – Kapd magadra, aztán gyerünk!
- Várj! Várj! Várj! – hadartam, majd elkaptam a kezét és magam mellé húztam. Ki kellett derítenem, hogy mit adott be neki Paul, miért megyünk most Jacobhoz. – Mi a fedősztori? – Értetlen arcára pillantva kicsit pontosítottam. – Miért megyünk ma hozzá? Csak hogy tudjam.
- Mi? Semmiféle fedősztori nincs, megcsináltatjuk a kocsidat és kész, de ha olcsón akarod megúszni, akkor nem árt, ha szépen felöltözöl. De nem te mondtad Paulnak, hogy el kéne már vinned szerelőhöz? – Furcsán méregetni kezdett.
- Dehogynem! Csak azt nem gondoltam, hogy már ma el is viszem! – vágtam rá gyorsan, mire megint kaptam egy furcsa pillantást, de végül megvonta a vállát és felállt.
- Vétek lenne kihagyni, hogy Jake-nek ma ilyen jó kedve van – mosolyodott el végül, majd kiment, hogy felöltözhessek. Magamra kapkodtam a kikészített ruhákat, majd szaladtam is Norah után, aki már az ajtóban várt. A kisasztalról zsebre vágtam a mobilom, a pénztárcám és a kulcsom.
- Anyu! Elmentem Norah-val! Majd jövök! – Azzal már kint is voltam. Norah átszaladt, és kiállt a saját kocsijával. Először nem értettem, hogy miért, de aztán leesett, hogy valahogy haza is kell jutnunk, ha Jacobnak kicsit tovább tart a munka. Beszálltam a kocsiba és megvártam, amíg Norah elindult, majd besoroltam mögé.

Egy kis, fakó vörös faház előtt parkoltunk le. Kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót, majd megigazítottam a ruhát magamon. A bőrdzsekim cipzárját kicsit fentebb húztam, a nadrágommal együtt. Norah mellém szökdécselt, de szó szerint, én meg felnevettem.
- Tudod, ma nagyon hiperaktív vagy! – bókoltam neki, mire kiöltötte rám a nyelvét.
- Gyere inkább, ezt meg húzd lejjebb! – Azzal lehúzta a kabátomon a cipzárt, amit épp az előbb húztam fel. Savanyú ábrázatomat látva megragadott a vállamnál. – Na, gyere már! Jó muri lesz! Jake aranyos, ígérem! És nem eszik embert! – Erről a mondatáról akaratlanul is bevillant a hatalmas barna farkas képe.
- Oké, oké! De te mész előre! – adtam be a derekam, majd megfordítottam Norah-t és az ajtó felé taszítottam.
- Ahogy eddig is – mosolygott hátra.
Elindultunk a valószínűleg házilag készített terasz felé. Tetszett ez a hely, ráadásul annyira otthonos volt. A kicsit kopott ablakok és a régi kerti székek a teraszon, mind nagyon barátságosan festettek. Norah biztatóan hátra mosolygott, de engem ezzel egyáltalán nem tudott megnyugtatni. Kényelmetlenebbül éreztem magam, mint délelőtt, amikor Paulra törtem, ráadásul az öltözékem sem segített ezen sokat. Ezt a felsőt utoljára Kevin tizennyolcadik szülinapján viseltem, júniusban, amikor elmentünk New Orleans egyik legdrágább szórakozóhelyére. Sajnos egyre közelebb értünk az ajtóhoz, ebből kifolyólag egyre távolabb kerültem az én kis autómtól, a meneküléstől. Norah szórakozottan rángatott maga után, miközben valami olyasmiről papolt, hogy délelőtt fergetegeset vásároltak Rachellel, és hogy Rach megkérte, hogy legyen a koszorúslánya. Ennek tényleg örültem, mert ez nem mindennapi dolog. Én még soha életemben nem voltam koszorúslány, nemhogy koszorúslány nem voltam, de a templomi esküvők is kimaradtak az életemből. Mire észbe kaptam, Norah keze már a kilincsen volt, hogy kinyissa, de én reflexből rácsaptam. Elhúzta a kezét és meglepődve pillantott fel rám.
- Nem mehetsz be csak úgy… - dorgáltam, majd a csöngőt kezdtem el keresni, de nem láttam sehol.
- Nincs csengő – mondta, majd jó hangosan verni kezdte az ajtó. – Kopogok – magyarázta értetlen tekintetem láttán. Előre sajnáltam a háziakat, hogy rájuk szabadítom ma ezt a hiperaktív tornádót.
- Jah, azt látom – húztam fancsali mosolyra a szám, majd kicsit hátrébb léptem. Ekkor kitárult az ajtó, és egy lisztben fürdőző Rach mosolygott ki rajta. A haját felfogta, de ezt leszámítva mindenhol lisztes volt.
- Sziasztok! Hát ti? – kérdezte, majd a csuklójával kijjebb lökte az ajtót és félreállt, hogy bemehessünk.
- Rád borult a lisztes zacskó? – kérdezte Norah vidáman, majd nyomott egy puszit Rach fehér arcára.
- Vagy inkább valaki rám szórta. – Ezt célzatosan mondta, és közben a konyha felé nézett.
- Igazából Jake-hez jöttünk – magyarázta Norah, miközben betáncolt a nappaliba. Én kicsit kevésbé feltűnően követtem. Még az ajtót is bezártam magam után, hogy ne Rachelnek kelljen a lisztes kezével ügyeskednie. – Szia Billy! – köszönt egy tolószékes, idősödő indián férfinak, aki a nappaliban nézte a tv-t.
Barátságos kis helység volt, a kopott, vörös kanapén egy fehér pléd volt, azon pedig vagy három kispárna. Az öreg jobb kezénél volt egy kis asztal, a telefonnal és két doboz sörrel. Első ránézésre kedves fickónak tűnt. A kopott parkettán meg megcsillant az a kevéske lakk, ami még maradt rajta. Az egyik fal, amolyan családi fal lehetett, a gyerekek kiskorukban, Billy – még a tolószék nélkül -, és egy nagyon csinos, fiatal nő. Közelebb akartam menni, hogy jobban is szemügyre vegyem a képeket, de nem akartam tolakodónak tűnni, ezért inkább mégsem tettem.
- Szevasz, Norah! – dörmögte az öreg mély, tiszteletet parancsoló hangján, majd odaintett Norah-nak, aki éppen beszaladt a konyhába az egyik sörös dobozzal – biztos üres volt.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, majd odamentem a férfihoz, és a kezemet nyújtottam neki. Két kézzel fogta meg az enyémet, majd kaptam egy szívélyes mosolyt. Úgy üdvözölt, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
- Szervusz, Billy Black vagyok – köszöntött barátságosan, majd gyorsan visszapillantott a tv-re, amikor a bemondó elkiáltott egy hazafutást.
- Arielle Asnivar – mosolyogtam rá, de amint a nevemet kimondtam csörömpölés hallatszott a konyhából, ami a szívbajt hozta rám. Időm se volt elgondolkodni azon, hogy vajon mi történt, mert egy szívdöglesztően helye srác lépett ki a konyhából. A lélegzetem is elakadt, amikor a szemébe néztem, a szívem pedig hangos tam-tamot kezdett verni. Még a szám is eltátottam, nem tudtam kontrollálni magam. Annyira elvesztem a tekintetében, hogy még Rachel szidását is csak háttérzajként érzékeltem. Nem tudtam elszakadni tőle, gyönyörű barna szeméből lehetetlen volt kiszállni. Norah rángatására ébredtem fel a kellemes kábulatból. Zavartan pillantottam körbe, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi történt. Rach és az öreg arcán mindent tudó mosoly ült, Norah meg talán egy kicsit pipa volt, de nem tudott most meghatni vele. A válla felett megint Jake-et kezdtem bámulni, ahogy Ő is engem. Bugyuta mosoly telepedett a képemre, amit ő szívdöglesztő mosollyal viszonzott, még a szívverésem is kihagyott tőle.
- Szia – mondtam végül. – Arielle vagyok. – Azzal megkerültem csodálkozó barátnőmet, és odanyújtottam a kezem Jacobnak.
- Jake – fogta meg a kezem és gyengéden megrázta.
- Hé, Jacob! Ráérsz mostanság? – kérdezte Norah.
- Persze, persze – motyogta, de még mindig engem nézett, az ő arca is lisztes volt, nem beszélve a pólójáról, és a fekete farmerjáról. Kezdtem zavarban lenni a pillantásától.
- Igazából Arielle kocsijáról lenne szó… - motyogta, majd a megfelelő helyen elharapta a mondatot.
- Persze, de mi van vele? – Végre Norah-ra nézett, így én kihasználva az alkalmat elkezdtem a padló repedéseit fikszírozni.
- Hát nem működik a fűtés – csiripelte Norah, majd megfogta Jake kezét és elkezdte az ajtó felé rángatni. – Gyere!
- Kedvesem, nem kérsz egy teát? – kérdezte az öreg, majd begurult a konyhába. Ahh, annyira béna így, hogy begurult, még gondolatban is. Inkább bekerekezett, na, jó ez még gázosabb. Bement, kész passz! Még jó, hogy ennyire jó vagyok a gondolatban megbeszélésben.
- Köszönöm, de nem – mosolyogtam rá kedvesen. – Segítsek? – kérdeztem a még mindig lisztes Rachelt.
- Ugyan! Csak pogácsát sütök – mondta kedvesen, majd visszament a konyhába.
- Gyere már! – szaladt vissza értem a nappaliba Norah, majd kivonszol az utcára. Még utoljára küldtem egy bocsánatkérő pillantást Billy felé, majd behódoltam, és követtem Norah-t. Kint Jake már a kocsimnak támaszkodva várt. Beleremegett a térdem abba, hogy végig néztem rajta. Nagyon magas volt, nálam minimum egy fejjel magasabb, a vállai hívogatóan szélesek és a karjára ráfeszült a szürke póló, olyan izmos. Ilyen szexi sráccal még soha életemben nem találkoztam, de nem csak a külseje fogott meg, meg akarom ismerni!
Beharaptam a számat, hogy fel ne vihogjak, mint Tory, amikor meglát valami helyes srácot a tv-ben.
- Szóval a fűtés… - mosolyogta, én meg azt hittem, hogy ott helyben összeesek.
- Aha – nyögtem szűkszavúan, majd kinyitottam a járgányt.
- Mióta nem működik? – kinyitotta az ajtót, és beült a kormányhoz.
- Amióta megvettem, de már előtte se volt jó. A régi tulaj nem igazán foglakozott vele, csak eladta és kész. – Az első értelmes, hosszú mondatom a közelében. Viszont a helyzettel nem tudtam mit kezdeni, így csak toporogtam a kocsi mellett. Norah halkan kuncogott, de nem szólt semmit.
- Beállok vele a garázsba, ott kényelmesebb. – Azzal kinyújtotta felém a kezét, én viszont nem tudtam rájönni, hogy miért. – A kulcs – segített.
- Jah, persze. – Azzal beleengedtem a kezébe a kocsi kulcsom.
- Bent találkozunk – csukta magára az ajtót, és indított. Megvártam, amíg elhajt, majd Norah mellé lépkedtem, vagy az is lehet, hogy ő lépkedett mellém, nem emlékszem.
- Mondtam, hogy nem harap – bökött meg Norah a könyökével, majd a garázs névre keresztelt, házilag barkácsolt odú felé kezdett rángatni.
- Kedves – állapítottam meg, majd nevetni kezdtem, amikor Norah megállt, és összehúzott szemöldökkel gondolkodni kezdett.
- Tetszel neki – mondta végül, mire a nevetésem köhögésbe csapott át. – És neked is tetszik – tette hozzá, majd ő is felöltötte a mindent tudó vigyorát.
- Hát ezt meg honnan a csudából szedted? – próbáltam tagadni a nagyon is nyilvánvalót, bár a szívem még mindig háromszor gyorsabban vert, mint kellett volna, csupán annyitól, hogy Norah szerint tetszem neki.
- Le se próbáld tagadni, jó szemem van az ilyenekhez! – koppintott rá a homlokomra. Nekem is pont egy ilyen barátnőt kellett kifognom! Ekkor viszont megtorpantam, mert egy olyan dologba botlottam, amire mindig is vágytam: egy barátnőre! Norah az első olyan lány, akit tényleg a barátnőmnek mondhatok. Megfogtam az épen hátra lendülő jobb kezét és megfordítottam, majd lazán megöleltem, nem olyan csontropogtató öleléssel, hanem finoman.
- Tudod, te vagy az első, akit igazán a barátnőmnek érzek - suttogtam a fülébe. Szorosabbra fűzte az ölelését, aztán elengedett. Csak akkor láttam meg, hogy elfojtott könnyektől csillog a szeme. – Nehogy már pityeregj! Ez nálam jó dolog, mármint remélem, hogy nálad is. – Kezdtem kételkedni abban, hogy hangosan is ki kellett mondanom a véleményem. Lehet, hogy Norah-val szemben is tanácsosabb az elhallgatás?
- Dehogy, ez jó! – ölelt meg még egyszer, majd kézen fogva tovább húzott a kis épület felé. Mielőtt bementünk volna a garázsba, aminek az oldalai fából, a teteje pedig áttetsző, fakó sárga hullámlemezekből volt, Norah sunyin elmosolyodva csak annyit suttogott nekem:
- Jó a szemem! – majd belépett és a sunyiság minden jelét eltüntetve az arcáról fejbe dobta Jake-et az első ronggyal, ami a keze közé akadt. Én nem igazán ezen nevettem,  nem úgy, mint ők, hanem Jacob pólójának a hátulján. Egy hatalmas szmájli volt rárajzolva, liszttel. Rachel nagyon kreatív, és gyors is, ha sikerült neki ezt Jacob hátára firkantania. Na, meg takarékos is: ennél olcsóbb és variálhatóbb pólódekorálási technikát még nem láttam. Minden önkontroll nélkül sétáltam mögé és laza mozdulatokkal elkezdtem leporolni a hátát, miközben ő a szerszámait bányászta ki egy kis komódszerű, olajos valamiből. Éppen, hogy csak hozzáértem máris megfagyott, és meglepetten nézett fel rám, mire én csak elmosolyodtam és lesöpörtem róla a maradék díszítést.
- Tiszta liszt vagy – közöltem vele, majd a válláról is lesöpörtem. – Rachellel ebben fürödtetek?
- Ne… nem igazán – válaszolta akadozva, amikor az arcáról is letöröltem. A bőre iszonyatosan forró volt, mégis nagyon selymes, és kellemes ebben az esős időben. Megint elmerültem a sötétbarna szempár mélységében, teljesen elnyelt. Legszívesebben ott felejtettem volna a kezem az arcán, de aztán erőt vettem magamon és elengedtem, majd hátráltam pár lépést.
Végül Norah törte meg a hosszúra nyúlt csendet egy nem várt sikkantással. Én majdnem leestem a kerékről, amin éppen ültem, Jake meg beverte a fejét a kormányba, miután kibelezte a kocsim. Az én kezemben éppen a rádió volt, amit csak azért szedtünk ki, hogy ne legyen útban. Kérdőn néztem Norah-ra, aki a boldogságtól jelenleg még meg sem tudott szólalni.
- Mond már, mi van! – sürgettem, majd leraktam a rádiót a kerék mellé és odasétáltam hozzá.
- Olvasd! – azzal a képembe nyomta a mobilját, pontosabban egy sms-t.

Szia No!
Elég gázul festettem reggel, de a lényeg az, hogy
minden papíromat Arielle kocsijában hagytam,
az anyósülés alatt, asszem…
El tudnád nekem hozni őket? Szar helyzet lenne, ha összefutnék
Charlie-val…
Brad

- Még itt vagy? – kérdeztem tőle, majd löktem rajta egy kicsit, a kocsi felé. Felpattant és a kocsimhoz futott, kinyitotta a hátsó ajtót, majd elkezdett kotorászni az ülés alatt. Utána már csak azt láttam, hogy egy kis kék micsodával megindul a bejárat felé, majd hátraintett még egyet, aztán eltűnt.
Visszakecmeregtem a kerékhez, és leültem rá. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal, azon kívül, hogy Jake-t bámulom, mint egy idióta. Felfoghatatlan, hogy mi játszódott le bennem az elmúlt fél napban. A reggeli csábítás, olyan, mintha már vagy hetekkel ezelőtt lett volna. Egy teljesen új időszámításba kerültem, és ezzel csak az volt a gond, hogy nagyon is tudtam miért. Mindig is féltem ettől az érzéstől, mert úgy tapasztaltam, hogy az ember elveszti az eszét, a realitását és a céljait. Bár utóbbiból nekem még nem sok van, de ettől függetlenül megváltoztat. Mintha bevágták volna előtted az ajtót azzal a meggyőződéssel, hogy a folyosó átmeneti érzései is pont ugyanolyan kielégítőek lehetnek számodra, mint az előtte eltervezett céljaid. De mi van, ha nem? Ha én nem akarom ezt? Ha én az ajtómat akarom a lehetőségeimmel? Tudom, hogy azok nem vesznek el, de fenntartásosak, és kötöttek lesznek. Áldozattal járnak, és mivel nem vagyok mazochista hajlamú, valószínűleg nem adnám fel ezt az érzést egy régebben fontosnak hitt álomért. Gondolataimból Jake hangja rázott fel.
- Arielle – szólongatott a kocsiból.
- Tessék? – kérdeztem kicsit szórakozottan, még mindig a merengésem hatása alatt álltam.
- Ideadnád az egyik rongyot? Sajna nincs több kezem – motyogta, majd kicsit felemelte a fejét. Odamentem mellé és felvettem a rongyot a kocsi alól, mivel valahogy becsúszott alá, aztán gondolkodóba estem. Hogyan is adhatnám oda neki, anélkül, hogy nem fekszek rá, vagy vágom hozzá. A legegyszerűbb az lett volna, ha megkerülöm a kocsit és a másik oldalon próbálkozok, csak egy probléma volt ezzel. Méghozzá az, hogy az egyik feléről a motorok torlaszolták el az utat, a másikról pedig egy kisasztal korlátozta az előrejutást. Hosszas gondolkodás után a hátsó ajtó mellett döntöttem. Norah nem csukta be az ajtót, szóval csak be kellett másznom, majd előre nyújtottam a rongyot Jake-nek. Fogalmam sincs, hogy mit piszmogott a kocsimban ilyen elmélyülten, de úgy vettem észre, élvezi, vagy legalábbis nem kerül túl nagy erőfeszítésébe ez a munka. – Van kedved bekapcsolni a rádiót? – pillantott fel egy másodpercre, majd visszafordult ahhoz, amit csinált.
- Persze! – Kiszálltam és elkezdtem keresgélni a magnót, de sehol sem láttam. – Ö, Jake… hol a rádió? – Még mindig a kisebb-nagyobb polcokat, fiókokat és asztalokat bámultam, hátha ráakadok, de nem láttam sehol.
- Igazából ki kéne hozni – mondta kicsit halkabban.
- Akkor mindjárt jövök. – Azzal elindultam a piros házikó felé. Megszaporázott léptekkel hamar átvágtam az udvaron, de az ajtóban megtorpantam. Most nyissak be, vagy kopogjak? Végül is amellett döntöttem, hogy bemegyek, és megállok a nappali elejében.
Bent az öreg még mindig a tv-t nézte, de amint meghallotta, hogy jövök felnézett rám.
- Megkaphatnám a rádiót? – kérdeztem kissé feszengve Billytől, de ő egy mosoly kíséretében bement a konyhába, majd visszafelé már egy kis szürke antennás valamivel jött. Közelebb mentem hozzá, hogy ne neki kelljen odajönnie hozzám. A kezembe nyomta a rádiót, majd megfogta és lepattintotta az antennát, de olyan könnyedséggel, hogy azt előtte is már csak a Szentlélek tartotta ott. A kezembe vettem a rádiót, és az antennát, majd elmormoltam egy köszönömöt és igyekeztem minél gyorsabban visszaérni a garázsba. Persze tudtam, hogy nem a legjobb slágerek miatt szedem annyira a lábam, hanem… hanem… Jake miatt. Ez elég elkeserítő volt, latba véve azt a hanyagolható tényt, hogy ma láttam életembe először. Minden esetre eszem ágában sem volt ellenállni. Amint beértem a meleg garázsba, lerántottam a fejemről a kapucnit, és leraktam a rádiót a kisasztalra, majd bedugtam, és felszereltem rá az antennát is. Bedugtam a legközelebbi konnektorba, csak azzal nem számoltam, hogy olyan fülsüketítő hangot ad ki, hogy majdnem fogtam és levertem, úgy, ahogy volt. Helyette inkább lecsavartam a hangerőt, és elkezdtem csavargatni a nagy fekete gombot. Végül sikerült befognom megint a Port Angelesi adót, amit a múltkor még a kocsimban hallgattam.
Egész tiszta volt az adás, ha eljöttem a rádió mellől, szóval visszaültem a kocsiba, és néztem, ahogy biztos kezekkel kutakodik. Aztán felcsendült az egyik Green Day szám, ami ugyan nem tartozik a kedvenceim közé, de, ha meghallom, énekelnem kell. Igazság szerint ez apu kedvenc és egyben egyetlen olyan száma, amit meghallgat, mivel ő kifejezetten utálja a mai zenéket.  (http://www.youtube.com/watch?v=gWNRUVMboq4&feature=player_embedded) Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek rá, de végül megálltam, egészen addig, amíg Jake el nem kezdte dúdolni a refrént. Nem mondom, hogy tehetségkutatós hangja van, inkább olyan megnyugtatóan hallgatható. Mély dörmögés, ami teljesen kikapcsol. Onnantól nem volt megállás, én is dúdolgatni kezdtem, majd a refrént már az énekessel együtt daloltam. Az én hangom sem éppen díjnyertes, az egyetlen jó benne, hogy zeneiskolás éveim alatt kénytelen voltam megtanulni tisztán énekelni azokon az utálatos szolfézs órákon. Apám szerint sokat javított rajtam a kultúra, így utólag már én is belátom. Kimondottan kellemes volt ez az együtt dalolás. Mert éneklésnek még nagy jóindulattal sem nevezném.
- Nem is tudom, hogy mikor hallgattam utoljára rádiót – motyogta, miután véget ért a szám.
- Hogyhogy? – kérdeztem kíváncsian, majd előrébb dőltem a két ülés között.
- Amikor utoljára szereltem, egy olyan barátommal – itt megakadt, amiből szinte biztos voltam benne, hogy a „barát” nem csak barát (volt) – csináltam, aki akkoriban nem igazán csípte a zenét, ezért én is leszoktam róla – magyarázta, miközben felkönyökölt az ülésen.
- Én szeretek zenét hallgatni – mondtam kicsit elmerengve, miközben felbámultam a tetőre. Látszottak rajta az esőcseppek. Ez azért elég menő volt, fakult sárga tető ide, vagy oda. – Kikapcsol – mosolyogtam rá. Eszembe jutott egy régebbi emlékem, amikor Kevin éppen a gyerekkori képeimet nézegette, én meg olvastam a kötelezőt, közben szólt a zene, én meg énekeltem, anélkül, hogy nekem feltűnt volna. Aztán egyszer csak Kev szólt, hogy őt igazán nem zavarja, de, ha tovább énekelek, akkor maradandó halláskárosodást szenved.
- Ezt örömmel hallom – bólintott, majd visszafordult a munkához. – Legalább nem kell száműznöm a rádiómat. De azért szólj rám, ha nagyon belemelegszem az éneklésbe. – Még utoljára felnézett, majd szinte elveszett a bal keze a kocsiban. Visszadöntöttem a fejem a támlára, és felhúztam a lábam.
A számok csak követték egymást, volt, amit ismertem és volt, amiről fogalmam sem volt, hogy ki és mi. Jake néha kért egy-egy szerszámot, de nagyrészt csöndben dolgozott, én pedig csak néztem. Néha a zene ritmusát véltem felfedezni a mozdulataiban, illetve volt, amikor dúdolgatta a dallamot. Csöndesen telt a délutánom innentől. Amikor az eső jobban rákezdett, néha még a rádiót is elnyomta, az is kellemes volt, bár a garázs jól áthűlt. Mekkora pech, hogy pont a fűtés rossz… A kérdés már csak az volt, hogy jutok haza, mivel Norah azóta sem jött vissza, felhívni viszont nem akartam, hátha Bradyvel van, nehogy megzavarjak valamit. Legfeljebb hazasétálok.

Köszönöm a Bétázást Pancsinak!! Remélem tetszett a fejezet! Azt remélem sikerült átadnom azt az érzést, mit Arielle érzett az erdőben és a garázsban. Köszönöm, hogy vagytok nekem , és elnézitek például azt, hogy helyesírásból nem éppen vagyok penge...
Ennél a fejezetnél különösen érdekelnének a véleményeitek, hogy mennyire sikerült átadnom az érzelmeket, egyszóval, örülnék néhány őszinte véleménynek - ha ez nem nagy kérés...

Millió Puszi, Fanni