Előzetes a Sunset XI. Fejezetéből

Először is el kell mondanom, hogy mennyire sajnálom, hogy már évezredek óta nem volt friss. Utálom ezt csinálni, legszívesebben hanyagolnám a tanulást és többet írnék, de sajnos ez az évem így sem lett valami fényes, szóval nem igazán engedhetem meg magamnak, sajnálom. Viszont lassan itt az új rész, amit két részre tagoltam. 

Az első: ÖRIZVE

"- Nem volt választásod - vigyorogta Paul, majd megpaskolta Reach combját, aki erre összerándult, majd előrenyújtotta a jobb kezét és bocsánatkérő arcot vágott. Végül felfordította a tenyerét, amiben egy kis lap volt, összehajtogatva és a nevemmel felcímezve.

- Meghívó? - kérdeztem kissé értetlenül, mert inkább hasonlított egy órai levelezésre, mint egy hivatalos esküvői meghívóra, de ki tudja, lehet, hogy egyediek akartak lenni.

- Nem - suttogta Reach, majd megfogta Paul kezét és a bejárat felé vontatta. Mielőtt kinyithattam volna, kiengedtem őket, és még egyszer megköszöntem, hogy rám gondoltak. "

"Ugyanazon az ösvényen szaladtam, mint éjszaka, amikor a farkassal találkoztam, és csak remélni mertem, hogy most is arra a rétre lyukadok ki. Mivel egyfolytában futottam hamar elértem a kis V alakú elágazást, ahol most ismét jobbra futottam, hogy újabb tíz perc múlva kilépjek a tisztásra és megpillantsam a hintát. Odaszaladtam a régi hintához, majd az azt tartó fához léptem és megkapaszkodtam a törzsében, hogy fel tudjam húzni magam. Sikeresen felküzdöttem magam olyan két méteres magasságba. Innen tökéletesen el tudtam hajítani a szatyrot, ezért hátat fordítottam a mögöttem lévő erdőnek, majd egy jól irányzott hajítással eldobtam a szatyrot."

"A Quileute indiánokról sok történet kering, ősi legendák, amik kiállták az időt. Farkasokról, vámpírokról, szellemharcosokról és hasonló természetfeletti lényekről. Azonban eddig még egyikre sem találtunk bizonyítékot, így mindössze a szóbeszéd marad. A könyv három történetet jegyez le: A szellemharcos, Az áruló testvér és a Hideg szépség c. mondákat."

És egy kis újdonság, a második rész: VÁLASZTÁS

"- Charlie-t minden nap felhívja. A vérszívók azt állítják, hogy elkapott egy különleges trópusi kórt, és most Atlantában, valamilyen központban ápolják - Billy sem volt meggyőzve..."

"Észre sem vettem, hogy mikor indultam el, de már kint voltam, javában bent az erdőben. Lekaptam a gatyámat, majd minden különösebb szarakodás nélkül kettőbe hajtottam és rákötöttem a bal bokámra. Kilőttem magam és futás közben változtam át, nem tartott tovább egy szívdobbanásnál. Gyorsabb vagyok, mint Sam, vagy bárki más a falkában, ha az átváltozásról van szó, sokkal gyorsabb."

Egyenlőre ennyi, de amint kész van hozom az egészet! Jó olvasást és még egyszer bocsánat! Még megjegyezném, hogy innentől a történetben lesznek apró eltérések, amikre szükségem lesz a későbbiekben, kérek mindenkit, hogy ezért ne haragudjon meg!!! :)

Millió Csók,

Fanni ♥

 

Sunset X. Fejezet

Valami véget ért…

Az utolsó emlékem az volt, hogy felraktam a lábam a kád szélére, majd hátradöntött fejjel merültem el a habokban, ezután viszont homályossá váltak a dolgok, még emlékszem, hogy éreztem a habfürdő bódítóan édes illatát, és azt, ahogy a forró víz jólesően felmelegíti az áthűlt bőrömet, utána viszont minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. 

Hírtelen pattantak ki a szemeim, de minden zavaros volt, mint amikor az ásványvizes üvegen nézek keresztül, aztán megéreztem, hogy szúr a tüdőm és a tudatalattim gyorsabban cselekedett, mint ahogy én rájöttem, hogy a víz alatt vagyok. Zihálva ültem fel a kádban, majd köhögni kezdtem, mert a tüdőm teli ment vízzel. Rossz érzés volt, amikor a víz kortyonként bugyogott felfelé a légcsövemben. Szinte pánikszerűen ugrottam ki a kádból, majd magam köré csavartam a törülközőt és a mosdóba köptem a maradék vizet. A szívem úgy vert, mint egy ijedt madáré, és körülbelül úgy is éreztem magam, még a halántékomban is éreztem, hogy milyen eszeveszett sebességre kapcsolt a szívem. Megpróbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy nincsen semmi baj, nem ragadtam a víz alatt, és, hogy ez egy egyszeri esett, hiszen ezelőtt még tényleg soha nem aludtam el a fürdőkádban. Miután ezt elhitettem magammal a rossz közérzetem átcsapott valami sokkal erősebbe, rossz előérzetbe, de ez már nem volt újdonság. Reggel óta átjárt ez a furcsa érzés, mindig a szívemből indul és egészen a vállaimig képes elérni, legalábbis eddig ez volt a végállomás, most viszont már a könyöknél is éreztem, olyan, mintha a vérem szállítaná. Jake-kel fél hetet beszéltünk meg, mert az esti party előtt még egy kicsit kettesben akarunk lenni. Viszont nem egészen voltam tisztában az idővel. Nem terveztem hajmosást, mert anélkül pont kijöttem volna időben, és amúgy is tegnap mostam meg, de most már mindegy volt, viszont a hajvasalással nem akartam tökölni, és amint ezt eldöntöttem, rájöttem, hogy elméletben nyár van – még, ha ez itt La Push-ban nem is mindig tűnik fel – és nyugodtan hagyhatom a hajamat így, nedvesen is, majd megszárad magától. Úgy emlékeztem, hogy behoztam a cuccaimat, de az a kis kitérő a víz alá elég rendesen törölte az előző fél napot, így a szennyes-tartóhoz mentem, mert mindig annak a tetejére vágom le a felvenni kívánt holmit, és láss csodát most is ott volt. Felhúztam a kicsit még nedves bőrömre a sötét farmert, majd a világosszürke pántnélküli felsőmet is felhúztam. A nyakláncokat még nem akasztottam a nyakamba, előtte inkább elfújtam a már csak pislákoló gyertyákat, majd felkacsoltam a lámpát. A hirtelen fényben kicsit hunyorognom kellett, mert eddig majdnem teljes sötétségben kuksoltam, amint megszokta a szemem a fényt, visszaálltam a tükör elé és megállapítottam, hogy annyira még sem nézek ki szörnyen, ha azt leszámítjuk, hogy az ujjaim olyan fonnyadtak voltak, mintha legalább már a kilencvenet betöltöttem volna. Ismét csak elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi idő is lehet. A fürdőszobai óra már inkább csak dísz volt, mert bár mielőtt múlt héten Tory beleejtette a vízbe sem működött pontosan, most viszont még mindig fél kettőt mutat, a mutatók mindig visszaugranak, erre az időpontra, vagy el sem mozdulnak. A lényeg, hogy ez az óra nem jó, így kénytelen voltam kivánszorogni a meghitt melegből. Amint kinyitottam az ajtót megcsapta az arcomat a hűvösebb levegő, amitől még inkább kitisztult a fejem, az első utam a konyhába vezetett, mert ott volt a legközelebb óra. Viszont, amint meghallottam a halk, szinte suttogó beszélgetést, rögtön a falhoz lapultam.
- … legalábbis Charlie így tudja – motyogta anyám, mire még inkább hallgatózni kezdtem.
- Komolyan képesek voltak ezt a hülyeséget beadni Charlie-nak? – morogta Jacob jóval mélyebben az átlagosnál, és kirázott tőle a hideg, tisztára, mint valami vadállat.
- Tudom, hogy ideges vagy Jake, de…
- De mi? Bella elkapott egy ritka fertőzést, és most valami Isten háta mögötti intézetben pátyolgatják. Csak nekem sántít ez a sztori? Legszívesebben most rögtön megölném azt a vérszopót! – morogta halkan, és fenyegetően. Nem tűntek hirtelen felindulásból kinyögött szavaknak, inkább olyanoknak, amik már hosszú ideje érlelődtek benne. De mégsem ez a része volt a legfurcsább a dolognak, hanem azt, hogy Bella – akárki legyen is az – neve említésére megint elkapott az a rossz előérzet, de most már a gyomromba is jutott belőle, egyre csak terjedt, mint valami fertőző kór. – Esküszöm, hogyha Bella meghal, én darabokra tépem az összes mocskos vérszívót, de legelőször Edwardot! Sőt talán életben is hagynám, szenvedjen csak, én is szívtam eleget miatta! – majd valami egy hatalmasat reccsent, olyan volt, mintha a konyha pult adta volna meg magát egy irdatlan erejű ütésnek. Sajnos erre én sem voltam felkészülve, így halkan sikkantottam egyet, majd jobbnak láttam felbukkanni.
- Anyu azt hittem a rombolásnak vége?! Szerintem így is elég kevés edényünk maradt – céloztam viccesen a tegnapira, de miután beléptem nem volt kedvem viccelődni. Jacob még mindig a pult maradványit morzsolta, anya pedig az egyik széken ült háttal neki, mikor beléptem ő rám nézett, Jake pedig lehajtotta a fejét, hogy elkerülje a pillantásomat, majd elfordult. Eddig nem tűnt fel, hogy a keze úgy reszket, mint a kocsonya, de most még ha akarta volna sem tudta volna elrejteni, pont mint a garázsban.
- Elnézést – nyögte Jake, úgy, mint aki nem igazán találja a saját hangját.
- Jake – lépem mellé, majd megfogtam a kezét. Még hallottam, ahogy anya alatt megcsikordul a szék, majd feláll, és halk léptekkel kimegy, de jobban lekötötte a figyelmemet a szó szerint apróra morzsolt kőből készült konyha pult burkolat. Aztán megéreztem a kutató pillantását a bőrömön, mire mosolyt varázsoltam feszült vonásaimra. Csak az kattogott az agyamban, hogy ezt hogyan csinálta? Mégis hogy? Mivel? Egyedül?
- Nem kell vigyorognod, a pultot meg tényleg sajnálom – csattant ridegen a hangja, mire összerándultam, de mosolyomat nem tüntettem el.
- Nem számít! – mondtam határozottan, és ezzel magamat is próbáltam meggyőzni, hogy nem érdekel mit is csinál Jake, én attól még szeretem. Szeretem, hmm – ízlelgettem a szót magamban. Tényleg szeretem… Rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy micsoda is ő valójában, mert egyre biztosabb voltam abban, hogy nem ember, vagy legalábbis nem egészen. – Tényleg nem! – mondtam, majd lehúztam a nyakánál fogva az arcát és megcsókoltam. Nem csókolt vissza és nem ölelt át, teljesen merev maradt, rosszul esett, hogy nem viszonozza a csókomat, de még rosszabbul, hogy ha ennyire nem jó neki, akkor még csak el sem tol magától. Végül feladtam a próbálkozást és hátrébb húzódtam. Nem néztem az arcába, hanem a hirtelen jött dühömet próbáltam csillapítani. Rosszul esett és így utólag fel is dühített a viselkedése. Szándékosan nem néztem a szemébe, hanem az ablakon bámultam kifelé. Éppen most ment le a nap, biztosan elmúlt már nyolc. Furcsa volt, amint a nap eltűnt az erdő mögött olyan érzésem támadt, mintha valami más is eltűnt volna, kevésnek éreztem magam.
- Mit. Jelent. Az. Hogy. Nem. Számít? – kérdezte nagyon lassan, és artikuláltan. – Mire gondoltál?
- Mindenre – mondtam rögtön, de nem találtam a megfelelő szavakat arra, hogy közöljem vele, nem hiszem, hogy ember. – veled kapcsolatban. – Én mondtam ki hangosan, de amikor felnéztem, mégis az ő szemei tükröztek félelmet. – Jake nem vagyok hülye! – kerülgettem a forró kását, mert ki tudja, lehet, hogy tényleg én vagyok tudatlan, és errefelé ez teljesen átlagos, amit én furcsának tartok vele kapcsolatban.
- Mit tudsz? – a hangja még percekig vízhangzott a fülemben, ez egy beismerés volt. Eddig bele sem gondoltam, hogy mi van akkor, ha tényleg nem én vagyok a hülye. – Mire jöttél rá? Tudok róla, hogy Pault próbáltad kifaggatni!
- Honnan? – Sosem gondoltam volna, hogy Paul elmondja Jacobnak, hogy nála jártam. Viszont Jake eszembe jutatta, hogy miért is voltam ott. „…amiért eljárt a szám – morogta, majd villantott rám, egy Paul féle gonosz mosolyt. – Tudod mit? – Megráztam a fejem. – Szerezz egy kellemes délutánt Jake-nek…” . Jacob a kulcs az ajtóba, ami rejteget jó pár meglepetést és titkot.
- Csak tudom! – vett vissza egy kicsit, aminek mondjuk örültem.
- Én is csak tudom! – vontam meg a vállam, majd rájöttem, hogy ezt akár a végtelenségig is csinálhatjuk, így taktikát váltottam. – Oké, nézzük előröl: forró a bőrötök, hallottam a vitádat vele, aznap este, amikor hazajöttél, pénteken, és nem hétfőn – tettem hozzá, csak, hogy tudja ezt is tudom. Talán ha szembesítem mindennel, akkor elmondja az igazat. – Ezen kívül van még néhány tök értelmetlen dolog, ami valahogy szintén kapcsolódik hozzád, vagy Paulhoz. Ennyi! – Mély csend szállt a konyhára ismét, Jake nem szólt egy szót sem, csak nézett.
- Észrevettem, hogy sok minden feltűnt neked, de nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztat a dolog. De én. Nem. Mondhatom. El. Még… - nyögte megint, szinte láttam, ahogy küzd valami láthatatlan dologgal, ami fizikailag tartja vissza őt attól, hogy elmondja a teljes igazságot. Ezt viszont nem tartottam fairnek.
- Már miért nem? Ki tiltja meg neked? - kérdeztem enyhe éllel, mire összepréselte a száját. Szóval ezt is megtiltotta valaki! Dühöm a tetőfokára hágott, legszívesebben fújtattam volna, vagy valami hasonló. Az alsó ajkam remegett, olyan erővel szorítottam össze a fogaimat, hirtelen kedvem támadt valamibe jó erősen beleharapni. - Szereted? - olyan hirtelen bukott ki belőlem, és először magam sem tudtam, hogy honnan is szedtem. Jacob szinte szoborrá merevedett, az arca kisimult és minden érzelem eltűnt róla, olyan volt, mint valami zombi. Az is eszembe jutott, hogy ezzel most lebuktattam saját magamat, mivel erről elméletben nem kéne tudnom.
- Nem tudom! - kiáltotta, majd az eddig elfojtott remegése hatalmas hullámokban tört rá, mire félrelökött az útból és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Nem mentem utána, mert teljesen lesokkolt amit mondott. Ha azt nem tudja, hogy Bellát szereti-e, akkor azt honnan tudhatná, hogy irántam mit érez. Felmérgesítettem magamat, és egy hirtelen ötlet miatt kirohantam az előszobába felvettem az előre elkészített dolgaimat, majd a kocsi kulcsot lekapva a fogasról becsaptam az ajtót és a kocsimhoz startoltam. Miután gyújtást adtam padló gázzal faroltam ki, és csak kis híja volt, hogy nem vittem el a postaládát, de még az sem érdekelt volna.
Tövig nyomtam a pedált úgy száguldottam át a sötét utcákon, egészen addig, ameddig meg nem érkeztem a parkolóba, volt itt néhány autó, köztük Norah-é is. Keresztben parkoltam be, úgy, hogy három autó helyét elfoglaljam. Szándékosan akartam kicseszni másokkal is, mert kivételesen nem érdekeltek a következmények. Kipattantam a kocsiból, arra sem véve a fáradtságot, hogy kihúzzam a kulcsot, szerencsére ez a tragacs nem riaszt be magától, így nyugott szívvel indultam el a part felé. Miközben sétáltam, vagyis inkább ügettem, mint sétáltam, folyton az erdőt pásztáztam, fogalmam sem volt, hogy miért. Megmakacsoltam magam, és előreszegett állal elhatároztam, hogy felteszem a gondolatbeli szemellenzőmet, és csak előre nézek. Norah azt mondta lesz pia is, én pedig elhatároztam, hogy életemben először leiszom magamat a sárga földig. Már egészen közel értem, mivel néhány arcot felismertem. Paul, Norah, Colin és a Jared-Kim páros, akik ott falták egymást a társaság szélén. Hányingerem lett ha rájuk néztem, ezért inkább a kirakott asztalokat kezdtem pásztázni, hogy minél hamarabb megtaláljam amit keresek. Aztán eszembe jutott, hogy ilyen ábrázattal valószínűleg mindenki letámad majd idióta kérdésekkel, így megálltam egy percre, mosolyt erőltettem az arcomra, majd folytattam a menetelést egy fokkal lassabban, ráérősebben.
- Ari! - rikkantott oda Norah, mire még egyszer leellenőriztem, hogy mosolygok-e, mivel elegendő lelkesedést tudtam mutatni ezért kiléptem az árnyékosabb részről.
- Oh, szia! - csináltam úgy, mintha csak most venném észre. - Mi a helyzet? - vetettem oda, de csak futólag.
- Egyedül? Azt hittem Jake-kel jössz! - lepődött meg, mire az én szám is megrándult, egy másodpercig azt hittem eleresztem magam és sírni kezdek, de aztán visszatértem az eredeti elképzelésemhez.
- Én is, majd később jön, dolga van - vontam vállat lazán. Norah még méregetett egy ideig, majd a kezemért nyúlt és húzni kezdett. Megnyugodtam, mert látszólag bevette, már arról csacsogott, hogy van itt néhány ember, akiknek bemutatna. Először egy párhoz léptünk oda, a nevükre ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni, aztán köszöntünk néhány ismerősnek, végül pedig a kaja részleghez vezetett, ahol néhány ismerős arc volt. Köszöntem Colnak, Brady-nek, aztán Norah ismét egy párhoz vezetett. A nőt nem láttam még, de a férfit azonnal felismertem, Sam volt az. Kicsit megrettentem tőle, még mindig olyan furcsa volt az egész megjelenése.
- Ari, ők itt Sam és Emily - mutatta be őket, mire a nő kedvesen elmosolyodott. Rámosolyogtam a helyzethez képest egész őszintén, majd biccentettem Samek, aki gyanakvón nézett végig rajtam, de nem törődtem vele, mert kiszúrtam a piapultot. Miután befejeződött a bemutatósdi megléptem Norah mellől és a pult felé mentem. Felkönyököltem a rögtönzött bárpultra, majd csábosan mosolyogtam a tizenhat-tizenhét év körüli srácra.
- Szia! - mosolyogtam rá bájosan. - Valami erőset, ha lehet! Rád bízom, hogy mit - mondtam kacéran, majd rákacsintottam. Úgy nézett ki, mint valami jól nevelt kiscserkész, akibe előre betáplálták a szabályokat, de nem tántorított el.
- Elmúltál már tizennyolc? - kérdezte, mire megint jól felhúztam magam. Kis taknyos, foglalkozzon a saját dolgával! Na jó, nem megint húztam fel magam, hanem sosem nyugodtam le. Közelebb hajoltam a fekete hajú fiúhoz, eltekintve attól, hogy valószínűleg erősebb, mint én, így a póló megragadást kihagytam, de azért belemásztam a képébe.
- Ha nem adsz valamit, te sem fogod betölteni a tizennyolcat! - morogtam rá, mire megcsillant a szeme, de dolgozni kezdett. Egy üveget nyomott a kezembe, és hozzáfűzte, hogy reméli a detoxban kötök ki, mire jót nevettem és elindultam egy ismeretlen, sötét rész felé. Nevetgélve húztam meg néha az üveget, aminek a tartalma édes volt, elég édes ahhoz, hogy tovább igyam még azután is, miután már éreztem, hogy tompul a tudatom és fejbe vág a pia. Nem hiszem, hogy ehhez túl sokat kellett volna innom, hiszen a szervezetem nem igazán van hozzászokva a nagy vedelésekhez.
Csak ittam és ittam, miközben sétáltam, egészen addig, amíg egyszer csak összegabalyodtak a lábaim és seggre ültem. Tehetetlenül rötyögtem magamban, majd a földre esett üvegért nyúltam. De mielőtt a három előre nyújtott kezem közül bármelyik is elkaphatta volna egy láb arrébb rúgta.
- Hülye láb! - szitkozódtam, majd az üveg után próbáltam kúszni, mivel a felállás nem igazán ment.
- Arielle - kapott el a csípőmnél egy hang, majd felemelt, viccesnek találtam, hogy nem a saját lábam járok, ezért hangos nevetésbe kezdtem. - Mit ittál? - beszélt ismét valaki, egy kellemes hang volt. Felkaptam a fejem és fokuszálni kezdtem, amitől jól el is szédültem, hányingerem támadt, de nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy nekem nincs más dolgom csak inni.
- Hééé... Haang! Tellel... teszelel le! - rikantottam, majd ficánkolni kezdtem. - Monjam! Aszondom tes legy! Há nem monatam?! - dühödtem be és ütni vágni kezdtem azt a gonosz Hangot. Felháborodásomat csak tetézte, hogy még valami kemény is tartott, nem volt más választásom, fogtam és belemélyesztettem a fejem melletti kemény valamibe a fogaimat. A Hang kiáltott, én pedig a földön találtam magamat. Önelégülten kezdtem dúdolni, miközben jobbra balra dülöngéltem. A látóterembe került egy barna paca, ami nagyon zavart ezért megpróbáltam kitörölni a szememből.
- Jézusom kinyomod a szemed! - hajolt le a barna paca, mire megláttam a csábos ajkait. Nem gondolkoztam sokat csak előre lendültem és rátapasztottam a szám. Miután a eltolt magától nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg.
- Naon puhíííija a szájad te Száj! - nevettem, majd megint odahajoltam, de elrántotta magát. Dühösen csapkodtam egy ideig, majd megláttam a hatalmas barna mellkast mire jó szorosan odabújtam.
A szememet szúrta a vakító fehérség, ezért nem nyitottam ki őket, de egy hatalmasat mordultam, mire olyan eszméletlen fejfájás kapott el, hogy azt hittem az agyamat éppen egy szárító hengerei között préselik. Majdnem sikítottam, de még időben visszanyeltem, viszont a könnyeim kicsordultak. Összegömbölyödtem, és tudatosult bennem, hogy be vagyok takarva.  Arról, hogy hogyan is kerültem ide, őszintén szólva fogalmam sem volt. Az estéből mindössze arra emlékeztem, hogy Jacobbal összekaptunk, vagyis nem tudom, hogy minek is nevezzem ezt, furcsa volt! Aztán elmentem berúgni a partra, Norah bemutatott néhány embernek, az utolsó emlékem pedig az, ahogy kacéran megfenyegettem a pultosfiút. Másra, ha akartam sem tudtam volna visszaemlékezni, mert a fejfájás elnyomott mindent. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, mire a pokol egy újabb bugyrába kerültem, a sok új dologtól az agyam teljesen leterhelődött és a fejembe egy újabb villám hasított. Csodálatos! Egy teljesen idegen szobában voltam, nem volt túl sok bútor, mindössze egy régi szekrény ez az ágy, egy íróasztal és egy bicikli. Megpróbálkoztam a felüléssel, de ettől még el is szédültem.
Megcsikordult a parketta mellettem, mire odakaptam a pillantásom és egy takarón fekvő, félmeztelen Colinnal találtam szemben magam, aki édesen szuszogott. Halványan derengeni kezdett egy sötétbarna mellkas az éjszakámból, ami tökéletesen beleillene a képbe. Colin megtalált, berekesztette az agysejtrombolásomat és elhozott, gondolom magához. Én pedig még az ágyából is kitúrtam. Még egyszer körbe néztem a szobában, így sok apróság is feltűnt, néhány szennyes póló a sarokba dobva, egy családi fotó, néhány régi poszter az íróasztalon focistákról, számos gyűrött füzet és könyv az íróasztal alatt - ezen elmosolyodtam - néhány szerszám a bicikli mellett és végül a cuccaim. A dzsekim a széles ablakpárkányon volt a cipőim pedig szétszórva, nyilván csak lerángatta rólam őket. Kikúsztam az ágy végébe és megpróbáltam hangtalanul átmászni Colon, ez azért volt nehéz mert az ágy fejtámlájánál a bicikli akadályozott, a másik végén a szekrény előttem pedig közvetlenül ő hevert, a negyedik oldalon a fal volt. Amint ráhelyeztem a testsúlyom a földön lévő lábamra, megnyikordult a padló, gyorsan befejeztem a mozdulatot, mire még egyet reccsent. Colin felemelte a kezét és a szeme elé tette, majd a fénytől még mindig összeszűkült szemekkel felnézett rám.
- Jó reggelt - motyogtam. - Köszönöm a gyorssegélyt! Nem hiszem, hogy ilyen még egyszer előfordulna, de ha mégis, akkor nyugodtan dobj le a földre, lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy elfoglaltam az ágyad - zúdítottam rá egyben az egészet, mire ő csak bambán bólintott, az én fejem viszont hasogatni kezdett. A középső és a mutató ujjaimmal masszírozni kezdtem két oldalt a halántékomat.
- Aszpirin a fiókban, felül - navigált, mire először a szekrény elé álltam, majd a nemleges intésre átsétáltam az íróasztalhoz és kihúztam a középső fiókot. Volt itt minden: csavarok, töltők, óvszer, fülhallgató, elemek és néhány doboz gyógyszer. Nagy nehezen elolvastam a feliratokat és kiszedtem a nekem kellőt. Nem szarakodtam, bedobtam egy egészet, víz és egyéb nélkül, mivel úgy éreztem ez ma nem a totojázás napja lesz. - Rendesen kiütötted magad! - nevetgélte, biztos okoztam neki pár szép percet.
- Érzem! - utaltam a fejfájásomra. Colin arca kicsit komolyabb lett, de még mindig mosolygott.
- Volt valami apropója? - Megvillant a szeme, mintha tudná, de mégis rákérdezne, hogy biztos legyen a dologban. Furcsa megérzésem támadt vele kapcsolatban, mintha pátyolgatni akarna. Nem, ez nem volt pontos, mintha más kérésére akarna pátyolgatni! Egyből Jacob arca ugrott be, de elnyomtam mélyen magamban, viszont éreztem, hogy ő az. Nem tudom, hogy honnan ered ez a dolog, de elég ijesztő!
- Egy picit kiborultam - válaszoltam jó két perc késéssel. Hosszadalmas és fárasztó folyamat volt kifürkészni ezt a hülye megérzést!
- Min? - Megint az a furcsa nézés! Minek kérdezi, ha úgyis tudja? Megvontam a vállam, majd elmosolyodtam, illetve csak próbálkoztam.
- Mit kérsz reggelire? Ennyivel tartozom! - mondtam, majd a csuklómon lévő hajgumival felkötöttem a gubancos hajamat. Miközben Col válaszára vártam, összepárosítottam a cipőimet, majd az ablak alá raktam.
- Rád bízom, csak legyen tartalmas! - dőlt vissza a rögtönzött ágyára Colin. Kisétáltam a szobájából, mire egy picike folyosón találtam magam, még két ajtó nyílt belőle, és a végén a nappaliban kötöttem ki, ami egybe volt építve a konyhával, vagyis csak egy régi fa tolóajtó választotta el egymástól a helyiségeket. Először egy órát akartam keresni, de se a nappaliban, se a konyhában nem találtam egyet sem, így inkább nekiálltam egy tojásrántottának. 

Miután a hűtőajtón megtaláltam a tojásokat, a zöldségeket pedig az alsó polcon, már gyerekjáték volt elkészíteni a reggelit. Megkerestem a tányérokat és megterítettem két főre. Még csak ki sem kellett nyitnom a szám, Colin már meg is jelent a konyhában, pontosan akkor, amikor nekiálltam elosztani az adagokat. Abból indultam ki, hogy Colin sűrűn lógott azzal a bandával, amivel Jake, és mivel úgy vettem észre, hogy Paul és Jacob annyit eszik egy nap, mint én egy héten, rögtön tizenkét tojásos rántottát csináltam, amiből kb. kettő-három volt az enyém. Vágtam fel friss zöldségeket is hozzá, amit egy kis tálon középre tettem.
Én egy kicsivel hamarabb végeztem, mint Col, de szép is lett volna, ha ő hamarabb benyomja, pedig nem állt messze tőle. A fejem már nem hasogatott annyira, jót tett, hogy volt bennem valami szilárd is. Viszont még mindig kicsit zavartnak éreztem magam, attól tartottam, hogy hamarosan elmúlik ez a furcsa kábulat és rájövök, hogy mi is történik valójában, feltéve, hogy nem csak képzelődök. Hirtelen döntöttem úgy, hogy egyedül kell lennem. Felpattantam a mosogatóba helyeztem a tányéromat, gyors mozdulatokkal elmosogattam, majd Colin felé fordultam, aki mintha nem lepődött volna meg a viselkedésemen, tovább ücsörgött az asztalnál.
- Most mennem kell - motyogtam, majd a szobájába mentem és felvettem a cuccaimat, megtapogattam a kabátzsebem a telefonom után kutatva, de aztán rájöttem, hogy nem hoztam el otthonról. Felelőtlennek éreztem magam, de leginkább mégis bosszúsnak, amiért nem tudom felhívni Jacobot. Beszélni akartam vele! Félretéve a büszkeségem, és minden egyéb mást, ami feltarthatna. Könyörögni akartam neki, és elmondani, hogy mennyire szeretem!
Kifordulva a szobából ismét végig sétáltam a folyosón, de a konyha helyett most a bejárati ajtót céloztam meg. Miután kiléptem szinte futva indultam el a kocsim felé, az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. Miközben futottam eszembe jutott, hogy amellett, hogy Jacobot nem tudom felhívni, anyámat se. Vajon nagyon aggódik? Na jó ez érdekel most a legkevésbé! Végre odaértem és beülhettem, a fűtést a maximumra tekertem, hogy némelyest megszáradjak, bár ez sem érdekelt túlzottan. A fűtésről az agyam ismét visszaugrott Jake-re. Hiányzott, és lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem hagytam békén a hülye kérdéseimmel, de nem voltam igazán kétségbe esve, hiszen már a házuk felé tartottam, és egészen bebeszéltem magamnak, hogy minden rendben lesz, meg hogy teljes mértékben meg fog érteni, ahogyan én is őt és már folytatjuk is ott, ahol abbahagytuk.
Ebben a szilárdnak hitt álomban ringattam magam egészen a Black házig. Szinte vigyorogva pattantam ki a kocsimból, még az eső is visszavett, és már csak szemerkélt. Ezt mindenféleképpen jó előjelnek tekintettem. Felléptem a teraszra, ami az ajtó előtt volt, majd kopogtattam. Teljesen biztos voltam magamban, de nem akartam rögtön belekezdeni a mondandómba, mert nem lehettem benne biztos, hogy Jacob nyit ajtót. Még jó, hogy ne kezdtem el mondani, mert tényleg nem ő nyitotta ki, hanem az apja. Az öreg Black összehúzott szemekkel méregettet, és mintha valami az ő szemeiben is remény csillogott volna, de amint végignézett rajtam, eltűnt.
- Jake itthon van? - kérdeztem mosolyogva, de Billy szája körül a ráncok egyre mélyebbek lettek.
- Nincsen – mormogta mély, rekedtes hangján. Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mit mondott, majd amikor végre a tudatosult bennem a szó jelentése, egy kicsivel halványabb reménnyel rákérdeztem, hogy akkor mégis hol van. - Bellával.
Egyszerű, rövid szó volt, de nekem mégis sokkal többet jelentett. Hát őt választotta helyettem. Szíven ütött a felismerés, amitől kicsit meg is tántorodtam, rosszabb volt, mint egy erős arcon csapás. Rosszabb, mint a reggeli fejfájásom. Zavartan elmotyogtam még egy viszlátot Billynek, majd megfordultam és lebaktattam azon a néhány lépcsőn, amin feljöttem. Mintha a reggeli köd is felszállt volna az agyamról, és rájöttem, hogy most valamit tényleg igazán elcsesztem. Hogy ez most egy olyan dolog, amiből egyhamar nem tudom kimagyarázni magam, már ha egyáltalán ki tudom. Nem sírtam, mert nem tudtam, valahogy túlzottan is leblokkoltam. Az ég sírt helyettem is, az előbb rosszul gondoltam, nem elállni készült, hanem csak bemelegített azzal a kis csepegéssel, most viszont tényleg ömlött. Mint a vihar előtti csend, szépen halkan kopogott a földúton és vonta be ezzel az egészet egy vékony vízréteggel. Még nem volt sár, de ha tovább folytatja az lesz, én pedig szívesen elsüllyedek majd benne. Hülye voltam, amiért faggattam! Bolond, amiért nem mentem rögtön utána! Felelőtlen, amiért leittam magam! De legfőképpen szomorú, amiért ő sem várt meg!
Hazafelé már egészen lassan vezettem, nem volt kedvem találkozni senkivel. Ez az érzés egyre erősebb lett, ezért egy éles kanyarral megfordultam, és az ellenkező irányba kezdtem el szelni a sztrádát.

Nem is emlékszem, hogy mikor hagytam el a „Viszont látásra La Push-ban!” táblát. Csak mentem előre, igazság szerint azt sem tudtam, hogy hová! Az eső nem akart elállni, továbbra is kitartóan zuhogott. Végül, amikor már tényleg nem bírtam tovább leálltam az út szélére és hagytam, hogy a letargia teljesen a hatalmába kerítsen. Néha, amikor legördült egy-két könnycsepp az arcomon, morcosan töröltem le őket, majd szipogtam egyet és folytattam a semmibe való merengést. Végül azon kaptam magam, hogy már alkonyodik. Hihetetlenül elszaladt az idő, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hol is lehetek. Minden esetre megfordultam és elindult arra felé, amiről szerintem jöttem. Nem kellett messzire mennem, hamar rájöttem, hogy Port Angeles külvárosában vagyok. A kitáblázott utakon már könnyű volt hazajutni.
Mikor felkanyarodtam a felhajtónkra még egyszer megtöröltem az arcomat, majd kiszálltam és az ajtó felé mentem. Ilyentájt léphettem le tegnap este, így úgy döntöttem, hogy ott folytatom, ahol tegnap abbahagytam. Beléptem és megint megcsapott az az illat, ami az első napon is, az otthonom illata. Lerúgtam a cipőimet és felakasztottam a kabátom. Amikor anya a nyakamba vettette magát meg sem lepődtem, visszaöleltem, majd kimérten elnézést kértem és felvonultam a szobámba. Átvettem a pizsamámat és bevackoltam magam az ágyamba. Viszont alvásról szó sem lehetett. Egyfolytában kavarogtak a gondolataim. Legtöbbször persze Rajta gondolkodtam. Hiányzott, pedig alig egy napja láttam utoljára, olyan volt mintha csak álmodtam volna. Egy gyenge próbálkozás keretében megpróbáltam hát felkelni, de sajnos nem álmodtam. Csalódottan fordultam át a másik oldalamra, de nem tudtam kizárni a gondolataimat. Hosszú ideig nem hagytak még aludni, viszont ezalatt az idő alatt sikerült egyfajta védelmi rendszer kiépítenem. Megfogadtam, hogy nem mondom ki a nevét gondolatban és nem is gondolok rá. Betartani már sokkal nehezebb volt, de azért próbálkoztam. A végeredmény az lett, hogy szinte teljesen elzárva éreztem magam. Olyan semmilyennek. Mintha valami véget ért volna, egy nagyon boldog korszakom. Csak remélni mertem, - sőt még azt se! - hogy több ilyen is lesz.
Az egész napom egy kábulat volt, de úgy éreztem ezentúl ez lesz a legjobb barátom, így megpróbáltam magam nem kiszakítani ebből. Olyan volt, mintha hallanám, hogy miről beszélnek, de nem érteném meg pontosan. Végül mégis csak sikerült elaludnom. Rám is fért, hiszen két nap múlva iskola. Legalább lesz aki már ismer, ennek örültem, annak viszont nem, hogy minden nap el kell töltenem nyolc órát nagyon sok ember között. El sem tudtam képzelni, hogy megjelenjen az iskolában, valahogy előre éreztem. Végül megpróbáltam pozitívan hozzáállni, legalább könnyebb lesz túllépni rajta. Végül is nem is tartott olyan sokáig! Mindössze két hétig, és még néhány napig...

... és valami elkezdödött!

A telefonom csörgésére keltem, de morcosan lenyomtam és átfordultam a másik oldalamra. Viszont nem tudtam tovább aludni, mert az este száműzött görcs visszatért a gyomromba. Az első napom a suliban, ráadásul a végzős évemben! Mély levegőt vettem, majd végül felültem az ágyban. Annyi előnye azonban volt annak, hogy itt helyben járunk majd suliba, hogy nem kellett már hatkor felkelnem. Az ablak felé fordulva már meg sem lepődtem; az eső három napja egyfolytában esik, undorító! A hátsó udvar már tocsog a sárban, és elől is tanácsos a betonon maradni – nem mintha túl sokszor mozdultam volna ki. Egész hétvégén itthon voltam, és kerültem mindenféle kontaktust anyáékkal. Egy kis magányra volt szükségem. Furcsa volt úgy elkönyvelni ezt a kapcsolatot, mint egy gyors nyári kalandot, amikor én hosszútávra terveztem. Ő azóta sem keresett, úgy hallottam, hogy végig Bellánál volt... van... mindegy! Tegnap itt járt Norah, azzal az ürüggyel, hogy válasszuk ki együtt az évnyitóra a ruhánkat. Én nem akartam nagy felhajtást, már kikészítettem a derékig felhúzható, fekete ceruza fazonú szoknyám, meg a sima fehér vékony anyagú toppom, ami egészen elegánsan mutatott így. Egy idő után ő is feladta, és beletörődött, hogy most tényleg nem tud kivakarni a letargiából. Viszont amennyire lehangolt voltam, annyira fel is voltam pörögve, ismét rákattantam a fiúkat körbevevő titkokra, de most egy másik esettet is közelebbről megvizsgáltam, mégpedig a hatalmas farkassal való találkozást. Hogy honnan jött az ötlet? Anya kiküldött tegnap, hogy tegyem fel a kis fészerben a papírgyűjtésre szánt kötegeket egy két ládára, hogy a víz ne érje. Az egyik februári újság volt legfelül, nem a La push-i, hanem a forksi, azzal a hatalmas betűkkel nyomtatott címmel, hogy A GIGANTIKUS FARKASOK MEGINT EMBERT öLTEK! - elég ijesztő egy cím, és mellékelve volt még egy kép is, amin egy farkas vicsorgott, csak, hogy még félelmetesebb legyen. A hónom alá vágtam az újságot, és leültem a lap top elé, hátha megtudok valamit. Sokra nem mentem, találtam néhány cikket, de mind arról szólt, hogy ez most medve, vagy farkas? - lényegében az egész baromság volt, de nem adtam fel. Kicsit kiterjesztettem a keresést, és medvetámadásokat is találtam, egészen 2005-be visszamenőleg. Furi volt, sok cikk írta, hogy nem egészen biztosak benne, de valószínűleg medve volt, úgy voltam vele, hogy a hozzászólásokat is elolvasom, ha már nekiálltam. Itt találtam rá az első értelmes állításra, illetve egy La push-i legendára, vagyis annak a linkjére. Rákattintva egy könyvet adott ki, amit elméletben Port Angelesben egy könyvesboltban meg lehet venni, de én nem akartam ezzel ennyit tökölni, így rákerestem és letöltöttem, hát egyenlőre itt tartok. Viszont nem volt időm tovább gondolkodni, mert a folyosón felkapcsolódott a lámpa, és ezzel együtt én is felkeltem végre. Leakasztottam a felsőm, majd át is vettem, rá pedig a szoknyát, a magassarkúm még nem húztam fel, mert nem akartam itthon is abban tipegni.
Szerencsére a fürdő még üres volt, így gyorsan lecsaptam rá. Fogat mostam, felkentem egy laza sminket, és már mentem is ki, a hajammal nem szórakoztam sokat, csak összekötöttem. A konyhában megtaláltam az éppen reggeliző húgomat, akivel sikerült visszarendezni a viszonyunkat oda, ahonnan elindultunk néhány hete, pedig én már kezdtem reménykedni. Nem törődtem vele, csak felmarkoltam a kávémat és felmentem a szobámba. Norah mondta, hogy ma még nem kell semmit sem vinnünk, mert egy ünnepségen kívül nem lesz más programunk, csak három osztályfőnöki óra, amolyan év eleji eligazítás. Nekünk pláne, mivel ez az érettségi éve, így lesz miről beszélgetni. Hála az égnek, én tavaly már leérettségiztem bioszból, és spanyolból, így idén már csak a maradék három tantárgy van. Csak egy kis táskába pakoltam bele a legfontosabb dolgaimat, mint például telefon és kocsikulcs. Az ablakon kinézve viszont meggondoltam magam, és felvettem még egy fekete nejlon harisnyát is, bár ez sem fog sokat érni úgy érzem. Felkaptam a fekete kardigánom, aminek a vállán kicsi, átlátszó aranyszínű gyöngyök voltak, meg a karomra akasztottam a szövetkabátomat. Lent még bedobtam a mosogató a bögrémet és bekaptam egy rágót, majd indulásra készen felhúztam a cipőmet és megkerestem az esernyőmet.
- Tory! Húzzál bele! - kiáltottam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a tükörben magamra. Külső jele szerencsére nem igazán volt annak, hogy belül mennyire szarul érzem magam. A hajam jól állt, a szám nem görbült le nagyon látványosan, maximum annak fog feltűnni aki látott már Vele is, ahhoz az Arihoz képest tényleg nagy a változás. Éreztem, hogy megint szúrni kezdik a könnyek a szemem, ezért inkább elfordultam és morcosan még egyet kiáltottam. Drága húgom végre megjelent, és felvette a cuccait. Amint kinyílt az ajtó már a fejem fölé is emeltem az esernyőmet, nem volt kedvem még egyszer elázni. Anyu már korábban elment itthonról, mert nekik hamarabb kezdődött a tanári eligazítás. A kocsihoz szinte futólépésben indultam el, miután bezártam a házat. Tory már az anyósülés mellett toporgott, és amint az autó indexe villogott, hogy kinyitottam a kocsit rögtön be is pattant és becsapta az ajtót. Én is megcsaptam volna, legalább olyan erővel, amilyennel azt a szerencsétlen kocsiajtót csapdossa! Végül azonban mégis visszafogtam magam és beültem mellé, majd indítottam.

Mikor begördültem a parkolóba, még alig lézengtek ott néhányan, kicsit korábban indultunk, mint kellett volna, de nem gondoltam, hogy Tory-t ilyen hamar sikerült kitennem. Az ő sulija egybe volt építve az enyémmel, vagy legalábbis egy telken vannak, csak az övé egy másik utcából nyílik. Minden esetre leparkoltam a tömérdek szabad hely egyikére, majd a kesztyűtartóból előtúrtam a kis táskámat, és ráraktam az iskola kitűzőjét, amit anyu tegnap a kezembe nyomott, és amivel nem akartam kilyukasztgatni a felsőm. Nem volt nagy cucc, csak rá volt írva arany betűkkel, egy bordó-fekete lefelé fordított háromszögre, hogy LPHG – La Push High School. Ücsörögtem még egy kicsit, egészen addig, amíg meg nem láttam Christ kifelé sétálni az épület mögül. Kipattantam a kocsiból és megindultam felé, amint észrevett ő is felém vette az irányt, és így a parkoló előtti járdán találkoztunk.
- Szia! Hát te? - kérdezte vidáman, mire csak megvontam a vállam, majd két puszi után csatlakoztam hozzá. - Tudod már reggel hét óta itt vagyunk, mert elméletben a hangosítást kellett volna megcsinálnunk a tornateremben, de nem hogy azt nem tudtuk megcsinálni, még fűtés sincs! Már másfél órája ezzel szórakoznak, de valami nem okés a kazánnal. Elég tré nem? - kérdezte, mire én bólintottam, és már láttam magam előtt, ahogy öt órán keresztül fagyoskodni fogok. Jupi-jéé új év! - enyhe gúnnyal.
Az iskola sok különböző kinézetű épületből állt, Chris nagyjából elmagyarázta, hogy melyik-melyik, így már tudtam, hogy az új építésű, fa épület a tornaterem, amit tavaly adtak át, a fehér ablakos épület – amiben most is vagyunk – a gimnazisták épülete. A kicsi tégla épület kék ajtóval titkárság, és a nagytanári, a másik szürke épület pedig az általános iskolásoké. Az egész egy hatalmas parkos részen volt, erdővel az egyes szélein, amin már meg sem lepődtem. Már eléggé a szívemhez nőtt, talán a második otthonomnak is mondhatnám. Amint kicsit hosszasabban is kinéztem az ablakon rájöttem, hogy megint oda vágyom, be az erdőbe, mert ott van valami, amire nekem most rögtön szükségem van. A válaszom! - csapott meg hirtelen a felismerés, amitől csak még erősebb vágyakozás támadt bennem. Hallottam, ahogy Chris beterel egy terembe, majd leültet és közben még mindig magyaráz, de nem figyeltem. Néha bólintottam egyet, de többnyire csak csöndben meredtem ki az ablakon ami a fákra nézett. Hamarosan elkezdett megtelni a terem, Chris átadta a helyét Norahnak, akinek sikerült kicsit felrázni, így mire a tanár bejött, már tisztában voltam vele, hogy ki kicsoda. Az osztály nagyrészt csak megbámult, ahogy én is őket, egészen szimpatikusak voltak. Az ismerőseim közül csak Norah-val, Chrissel és Embryvel jártam ténylegesen egy osztályba, viszont lesz közös órám Emalicával és Colinnal is. Egészen nagy létszámú volt az osztály, legalábbis a régi sulimban ez nagynak számított volna, ott összesen tizenheten voltunk, itt viszont huszonnyolcan vagyunk. Így visszagondolva, kicsit hiányzik is a régi sulim. Mikor a tanárnőnk bejelentette, hogy az egész osztály bevonul a tornaterembe felálltam és felvettem a pulcsim. Nagyából sorba állított minket, majd elindultunk. Jó fejnek tűnt, körülbelül az ötvenes évimben járhat, és matekot tanít, egyenlőre ennyit tudok Mrs. Lupesról, az ofőről. Engem is kedvesen fogadott, kihívott feltett néhány rövid kérdést, majd sok szerencsét kívánt. Igazából örültem, hogy ezen is túlestem.
A sorban természetesen Norah mellett mentem, mögöttünk Chris battyogott egy ismeretlen lánnyal, akinek fekete haja volt és sötétbarna szemei, tipikusan indián kinézetű szerzet volt, de nem volt annyira szép, mint Norah, vagy Emalica.
Több osztály is velünk egyszerre lett kiterelve. Én csak Őt kerestem, bár tisztában voltam vele, hogy osztálytársak leszünk, és valahonnan azt is tudtam, hogy nem lesz itt, de azért mégis egyfolytában őt kerestem a tekintetemmel. Teljesen zavart voltam, annyira hülyén éreztem magam! Idegesített ez a békés kábulat, nem éreztem igazából semmit, és ez rossz volt. Vártam, hogy mikor fogok kiborulni megint, mert a szombati kocsikázás alatt nem jött ki minden.
A tömegben kiszúrtam anyut, aki a saját osztályát kalauzolta a tornaterem felé. Rám mosolygott, amit én viszonoztam, majd megint elmerültem a semmiben. A tornateremben leraktuk a kabátokat az öltözőkben. Ez az épület tényleg modern volt, de mégis őrizte a Quileute törzs emlékeit. A falakon különböző törzsi mesék és mondások voltak, gyönyörűen felfestve, vagy egy képen. Tetszett az egész, a belseje persze tornaterem jellegű volt, méghozzá elég új, ezért nem is értettem, hogy mi baj a fűtéssel. Minket a lelátókhoz vezettek fel, azon belül is a legtetejére. Szerencsére leülhettünk. Sajnáltam is azt a több száz gyereket, akiknek erre nem lesz lehetőségük, és állva kell végighallgatni az igazgató beszédjét. Ezekhez a beszédekhez mindig is elég pesszimistán viszonyultam, mert a legtöbb hasonlón halálra untam magam.
Ez most se volt másképp. Az igazgató bejött és magyarázni kezdett a fejlesztésekről, a tavaly elballagott diákokról, stb., stb. Kb. fél óra után teljesen eluntuk, így Norah-val beszélgetni kezdtünk.
- Jobban vagy már? - suttogta, mire felé fordultam és bólintottam. - Képzeld Paul és Reach megkértek, hogy legyek koszorúslány! - sikantotta halkan. Vigyorogva nyújtottam a kezem egy pacsira, mivel örültem neki, hogy egy picit eltereli a figyelem. - Ah, nem fogom kibírni! - nyafogta, majd az arcára visszakúszott a vigyor. - Tudod kit akarnak még koszorúslánynak? Téged! - bökött meg. Kicsit megdöbbentem, nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedveltek.
- Jézusom! Tényleg? - kérdeztem rá, de tudtam, hogy jól hallottam. Örültem is ennek, meg nem is. Ki tudja, hogy Ő ott lesz-e, vagy, hogy Paulnak nincs-e hátsó szándéka.
- Komolyan! A harmadik pedig Em lenne, tudod Paul őt is nagyon szereti! - magyarázta kicsit hangosabban, mire egy szúrós szemű banya ránk pisszegett. Elfordítottam a fejem, mert nem bírtam ki kuncogás nélkül. - De nem tőlem tudod!
- Véletlenül sem! Ki is az a Paul? - forgattam meg a szemem, mire a banya megint rám nézett. Küzdöttem azzal, hogy ki ne öltsem rá a nyelvem, de végül visszafogtam magam.
 
Az ünnepség után kezdetét vette a három örökké tartó ofő óra, amin tisztáztuk az érettségi feltételeit, a tanárnő megkérdezte, hogy nekem van-e már, válaszoltam neki, mire ő bólintott és többet nem szólt hozzám. Volt még szó az osztálykirándulásról, de a legfontosabb a két hét múlva esedékes őszi bál volt. Miközben a tancsi néni az általános infókat mondta, Norah a fülembe suttogta a részleteket, mivel ő benne volt a szervező bizottságban. Ebben az évben először lett így szervezve, hogy összefogtak a forksi középsulival, és egyben fogják tartani. A helyszínre már nem emlékszem csak arra, hogy szeptember tizedikén kerül megrendezésre. Kicsit sem vártam, hogy megmondjam az őszintét. Semmi kedvem nem volt egyedül kiöltözősdit játszani...
Kettő óra körül végre el lettünk engedve a tankönyvkiosztás után. Egyből hazafelé vettem az irányt, hogy átöltözzek, és a második otthonomban végre megtaláljam azt, amit keresek...




Sziisztok Drágáim!

Meghoztam a 10. fejezetet! Ez igazából egy átvezető, amiben ha kívülről nézed nem történik annyira sok minden, de azért remélem, hogy tetszeni fog. A második fele kicsit felszínes, de erre egy darabig számíthattok. Elrejtettem néhány utalást, hogy miről fog szólni a következő néhány rész! Találgatni szabad! A kommenteknek még mindig nagyon örülök! nem tudom, hogy GoOofy ráismert a története átdolgozására, amit még szeptemberben kértem, hogy írjon! Nem tudom, hogy emlékeztek-e még arra a felhívásra, amit közzétettem, hogy AKI LEÍRJA NÉHÁNY ISKOLÁS ÉLMÉNYÉT, AZT BELESZÖVÖM A TÖRTÉNETBE! - Úgy gondoltam, hogy ezt még egyszer kiírom, és esélyt adok azoknak, akik a múltkor lemaradtak erről, de lett volna kedvük hozzá! Akinek a törije még nem került be az se búslakodjon, mert nem felejtettem el! (Júlianna, Lívia és GoOofy)

Millió Csók,
Fanni

Részlet a Sunset X. Fejezetéből

Sziiasztok Drágáim! 


Mivel a fejezet nem úgy halad, ahogy terveztem így gondoltam hozok nektek egy kis ízelítőt a mérhetetlen türelmetekért cserébe! Nagyon szépen köszönöm, hogy még mindig vagytok néhányan, a kilengéseim ellenére is! 

"Az utolsó emlékem az volt, hogy felraktam a lábam a kád szélére, majd hátradöntött fejjel merültem el a habokban, ezután viszont homályossá váltak a dolgok, még emlékszem, hogy éreztem a habfürdő bódítóan édes illatát, és azt, ahogy a forró víz jólesően felmelegíti az áthűlt bőrömet, utána viszont minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. "

" Reggel óta átjárt ez a furcsa érzés, mindig a szívemből indul és egészen a vállaimig képes elérni, legalábbis eddig ez volt a végállomás, most viszont már a könyöknél is éreztem, olyan, mintha a vérem szállítaná. "

"- Elnézést – nyögte Jake, úgy, mint aki nem igazán találja a saját hangját.
- Jake – lépem mellé, majd megfogtam a kezét. Még hallottam, ahogy anya alatt megcsikordul a szék, majd feláll, és halk léptekkel kimegy, de jobban lekötötte a figyelmemet a szó szerint apróra morzsolt kőből készült konyhapult burkolat. "

"- Mit tudsz? – a hangja még percekig vízhangzott a fülemben, ez egy beismerés volt. Eddig bele sem gondoltam, hogy mi van akkor, ha tényleg nem én vagyok a hülye. – Mire jöttél rá? Tudok róla, hogy Pault próbáltad kifaggatni! "

Remélem felcsigáztalak titeket! Minél hamarabb próbálom hozni!
Csók, Fanni

Sunset IX. Fejezet

ÉREZTEM!

Arra ébredtem, hogy összekoccannak a fogaim, ezért még jobban magamra húztam a takaróm, de rájöttem, hogy már így is az orromig van húzva. Kénytelen voltam kinyitni a szememet, majd mikor a szürkés fény beszivárgott az ablakomon, ami csak be volt hajtva, hiányérzetem támadt. Görcsösen kutattam az emlékeim között, hogy mi okozhatja, de fogalmam sem volt róla. Nagy nehezen felkönyököltem, amikor lecsúszott rólam a takaró, és a hideg levegő elérte a bőrömet, egy erőteljes borzongás futott végig rajtam, ezért magamra rántottam a takarómat, majd azzal a hátamon odasétáltam az ablakhoz és becsuktam. Először fel sem tűnt az a kis papírka, ami a kilincsről a kezemre ragadt, legalábbis addig, amíg el nem engedtem azt. Hunyorogva próbáltam elolvasni a kicsit csúnya írást. Az elején azt sem tudtam miféle, majd, amikor a végére értem már mindent tisztán értettem, és a szívem is vagy ezerrel vert, mert az egész estéről azt hittem, hogy álom volt, de a cetli biztosított róla hogy nem. 

„Jó reggelt!

A nagyid öt körül lelépett, miután anyáddal vérig sértették egymást.
Nekem is mennem kellett sajna… Remélem szépet álmodtál :)
A pulcsimat odaraktam az ágyra, ha fáznál, neked adom, ha szeretnéd.
                                                               Jake”

Az első reakcióm a megkönnyebbülés volt, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba, ugyan a nagyi csak egy napod volt itt, mégis mindannyian megszenvedtük azt a néhány órát, amit a közelünkben töltött. Azonban sajnálatot is éreztem az irányába, mert a saját lányával olyan a helyzete, amilyet senkinek nem kívánok, hiszen a gyereke hátat fordított neki, most lényegtelen a stílusa. Én beleroppannék, ha ez velem történt volna meg. Az ágyhoz sétáltam, majd belebújtam Jake pulcsijába. Még mindig éreztem rajta az illatát, de már kezdte átvenni a helyét az enyém, így, ha találkozunk első dolgom lesz, hogy ráadjam, és közöljem vele, hogy… Vagyis inkább nem, teljesen belevörösödtem még csak a gondolatba is, hogy megkérem Jacobot, vegye fel a pulcsit, majd amikor rákérdez miért, én rávágom, hogy mert már nem érzem rajta az illatát. Kezdett furcsán érinteni a jelenléte, és még jobban, ha távol volt tőlem. Aggódtam érte, és hiányzott, azt akartam, hogy velem legyen, mindig. Még saját magamat is megrémítettem ezzel a hírtelen rám törő ragaszkodással. Kezdtem félni saját magamtól, vagy legalábbis az új érzéseimtől.

A lépcsőn lefelé már kicsit magamhoz tértem, legalábbis ezen voltam. Igyekeztem nem kimutatni anyámék felé, hogy jelenleg milyen viharok dúlnak bennem, ezért halvány mosolyra húztam a számat, és reméltem, hogy a fáradtságnak tudják be a megváltozott hangulatomat. A nappali előtt elhaladva sokkot kaptam, amikor megláttam, a sok törött holmit és az irdatlan nagy tócsát, ami az egyik földön heverő vázából kerülhetett oda. Lefagyott arccal léptem be a helyiségbe, ahol szinte semmi sem úgy volt, mint ahogy megszoktam. A kanapé még mindig ki volt húzva a rajta lévő ágynemű pedig fel volt túrva. Néhány virág fel volt dőlve, a kristályvázáról már nem is beszélve, amiből mindössze egy kisebb csonkot láttam, a számtalan szilánkon kívül. Becsuktam a szemem, majd mély levegőt vettem és hátat fordítottam a tegnap este történtek maradékának, és magának a tegnap estének is. Szörnyű volt hallani anyám kiabálását, amiben olyan dolgokat ordít, amikről még csak fogalmam sem volt, majd a nagyi dacos válaszát ezekre. A konyhába érve még nagyobb rumli fogadott: összetörött tányérok, egy félbetört alma a padlón, egy barack, amibe kést állítottak, és egy hatalmas üdítőfolt a falon. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy leüljek. Éppen, hogy csak ezt megtettem, feltűnt, hogy pirosan villog az üzenetrögzítő. Lepattantam a székről, majd odasétáltam, és megnyomtam a „play” gombot. Az első üzenet még hajnalban érkezett, történetesen fél hatkor.

„Arielle, Tory! Elmentem egy kis időre, ki kell szellőztetnem a fejemet. Lehet, hogy csak későn jövök haza. Ne kezdjetek el takarítani, nem akarom, hogy ti végezzétek el az én munkámat. Majd hívlak Titeket! Legyetek jók!”

A hangja zaklatott volt, és halottam, hogy éppen menet közben hívott fel minket, mert hallottam a lépteit, és ahogy susog a telefon. Megértettem a helyzetét, ezért el is határoztam, hogy addig nem hívom fel, amíg ő nem hív. Hadd gondolja át a dolgokat, és tegyen helyre magában mindent. A következő üzenetet fél órával ezelőtt hagyta:

„Kicsikéim! Nem érek haza már csak délután, ne, aggódjatok miattam, rendben vagyok… most már. Port Land-ben vagyok, majd elmesélek mindent, most pedig leteszem. Sziasztok!”

A hangja itt már sokkal nyugodtam volt, valamint egy halk duruzsoló hangot is felfedeztem a hívás alatt. Mintha valaki beszélt volna hozzá, arra viszont nem jöttem rá, hogy ki. És az ismeretlen telefonszám is felkeltette az érdeklődésemet, de nem akartam tolakodni, és amúgy is, így éreztem, hamarosan megtudom. Az ablakon kinézve láttam, hogy az autója eltűnt, így biztos volta benne, hogy azzal ment, és hálát adtam az égnek, hogy semmi baja nem történt, amikor ilyen idegi állapotban a volánhoz ült. Több üzenet nem volt. Viszont azt nem bírtam elviselni, hogy a dzsuvát kerülgessem, így nekiálltam eltakarítani a romokat. Először felszedtem az almát, majd a nagyobb tányérdarabokat, aztán a kisebbeket felsöpörtem végül az egészen kicsik miatt kihoztam a porszívót. Reszkető kézzel húztam ki a barackból a hatalmas húsvágó kést, majd nagyot nyeltem, ahogy a jelenet lejátszódott a lelki szemeim előtt, ahogy anyám fogja a kést, amivel a nagyanyámat fenyegeti, majd végül összezuhan és az első létező dologba a közelében beleállítja. Vagy éppen fordítva, ahogy a nagyanyám ront anyámra a késsel, majd az utolsó pillanatban a gyümölcsbe szúrja. Megborzongtam ismét, de most inkább az érzelmi töltetétől az egész helységnek. Rosszul éreztem magam itt, ezért miután felporszívóztam kihoztam a felmosót, majd az ajtó mellé állítottam, miközben kisszellőztettem, és kidobtam minden elől hagyott dolgot, kezdve a tekercs törlőkendőtől, ami egy pohár narancslébe volt borítva, a még mindig a tűzhelyen lévő tegnapi vacsorától, amit a wc-be öntöttem. Az edényeket, amik elől voltak, akár tiszták voltak, akár nem, mind beraktam a mosogatóba és el is mostam, majd felmostam és áttértem a nappalira. Ott is végigcsináltam ezt a rituálét, azzal kiegészítve, hogy az ágyneműt és a szőnyegeket a mosógépbe dobtam és elindítottam egy mosást a legmagasabb hőfokon, aztán mindent áttörölgettem. Miután végre úgy éreztem, hogy nem akarok kényszeresen kirohanni ebből a szobából, leültem a kanapé szélére és kicsit összébb húztam magam. Néhány percnyi csend után eszembe jutott Tory, így az emelet felé vettem az irányt. A szobájába benyitva megnyugodtam, mert az ágyában volt, és nem csinált hülyeséget. Odaléptem mellé, és kibogoztam a kezére csavarodott fülhallgatót, amivel valószínűleg a kiabálást próbálta elnyomni. A telefonja a földön hevert, így azt feltettem az éjjeliszekrényére. Mivel úgy láttam, hogy még mélyen alszik, ezért halkan kiosontam a szobájából.

Tegnap este a veszekedés miatt nem volt hangulatom lemenni a földszintre, így a fürdést is kihagytam, ezért most fogtam a cókmókomat és bevonultam a fürdőbe. Vagy két órán keresztül áztattam magam, és még tovább is folytattam volna, ha nem csöngetnek. Gyorsan kimásztam a kádból, mert nem akartam, hogy Tory felkeljen a csöngőre. Magam köré csavartam egy törölközőt, majd kiszaladtam az előszobába.
- Egy pillanat! – kiáltottam, majd visszamentem és gyorsan magamra kaptam a fehérneműimet és a szürke cicanadrágomat, meg a szőrös zoknimat is felhúztam. Felsőt azért nem vettem, mivel a hajamból még csöpögött a víz, ezért egy törölközőt dobtam a vállamra. Ismét sprintre kapcsoltam, majd megálltam az ajtó előtt, és kifújtam magam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki jöhet ilyenkor hozzánk. Miután résnyire nyitottam az ajtót és kikukucskáltam a résen, boldogan téptem fel, hogy beengedhessem Jaket.
- Szia – vigyorgott rám, majd lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. Amikor a szája súrolta a homlokomat a szívem gyors vágtába kezdett, el is szégyelltem magam miatta, mert szinte biztos voltam benne, hogy még ő is hallja. 
- Szia – motyogtam komásan, majd arrébb álltam az útból, hogy be tudjon jönni. Amint beért a házba körbenézett, majd vissza rám.
- Jézusom, de fertőtlenítő szag van itt! – ráncolta az orrát, mire én csak megvontam a vállam. Én így éreztem jól magam, a szagot pedig már megszoktam. Kezdtem fázni, és ez meg is látszódott, mert a hátam és a kezem csupa libabőr lett.
- Érezd otthon magad Jake! Én még gyorsan megszárítom a hajamat és felöltözök, mert mindjárt idefagyok? – inkább kérdeztem, mint mondtam, de végül erőt vettem magamon elfordítottam a fejem Jacobról és visszamentem a fürdőbe. A hátamra dobott törülközővel átdörzsöltem a hajamat, majd a kád szélére dobtam, aztán bedugtam a hajszárítót, és előredobtam a hajamat. Ettől állítólag dúsabb lesz, de én nem bírom egészen végig lefelé szárítani, mert mindig megfájdul a fejem, ha sok vér megy bele, így egy idő után ismét hátradobtam, amint visszanyertem az egyensúlyomat, amit a fejem hirtelen mozgatása miatt röpke fél percre hanyagolnom kellet, folytattam a műveletet, amíg egy halk nevetgélésre lettem figyelmes. Az ajtó felé kaptam a tekintetem, ahol Jake ált az ajtófélfának támaszkodva, a mellkasán összefont kezekkel, és rajtam nevetett.
- Kukkoló – morogtam, mire felkapta a fejét, és elindult felém. Nagyon ijesztően gonoszul mosolygott, így az utolsó pillanatban magam elő húztam a hajszárító és bekapcsoltam, majd az arcába irányítottam. Halk morgás tört fel a mellkasából, mire elnevettem magam, majd kikapta kezemből a hajszárítót, egy határozott mozdulattal kirántotta a konnektorból, majd anélkül, hogy hátranézett volna, odadobta a szennyeskosár tetejére.
- Hűtsd le magad kislány – nevette, majd a derekamnál fogva elkapott és a kádba ültetett, pontosan a csap alá, így már édes mindegy volt, hogy leengedtem a vizet, mivel egy pillanat alatt megnyitotta a fejem felett a csapot. Kapálózva próbáltam kiszállni, majd eszembe jutott a zuhanyrózsa, ami a fenti tartójában volt, így egy mozdulattal felpöccintettem a falon lévő kis pöcköt. Ezután ismét ő lepődött meg, mert egyenesen a nyakába zúdult a hidegvíz. Kihasználva a pillanatnyi figyelemhiányát kimásztam a kádból, majd úgy, ahogy voltam, csurom vizesen, elkezdtem futni, miközben nagyokat nevettem. Igazság szerint büszke voltam magamra, amiért sikerült kijátszanom.
- Na, mi van nagyfiú? Csak nem megszivatott egy kislány?! – incselkedtem vele, miközben visszaaraszoltam a fürdőajtó elé és bezártam, majd nekifeszültem az ajtónak.
- Nem mondhatnám! – kapott el hátulról, mire akkorát sikítottam, hogy még a ház is belerengett. A szívem a torkomban dobogott, és még levegőt is elfelejtettem venni egy percig. Miután már képes voltam levegőt venni megfordultam, de még mindig Jake-be kapaszkodtam, aki csak nevetett, de közben erősen tartott.
- Te nem vagy normális – leheltem, mert még mindig nem tudtam megszólalni rendesen. Az emelet felé kaptam a fejemet, mert hangos lépteket hallottam, de csak Tory rohant végig a lépcsőn, majd amikor a folyosóra befordult megláttam a kissé ijedt, de túlnyomó részben feldúlt arcát.
- Ti nem vagytok normálisak! – morogta, miközben végignézett rajtunk. – Azt hittem, hogy éppen haldokolsz, erre csak együtt pancsizgattok! – dörmögte, a mondata pedig át volt itatva tömör gúnnyal, ezért el is szégyelltem magam egy pillanatra, hiszen tényleg én hangoskodtam.
- Bocs – nyögtem, mert még mindig elég gátlásos voltam, ha róla volt szó. Nehezen tudtam beismerni a hibáimat, ha vele álltam szemben. Úgy éreztem, hogy ezzel aláásom a tekintélyemet. – Nem akartalak felkelteni. – Nem válaszolt semmit, csak megfordult és visszament az emeletre.
- Azt hiszem most ástam el magam a húgodnál – kuncogta Jake, mire csak megforgattam a szemem. El sem tudtam képzelni, hogy ő bármivel is képes lenne elásni magát Torynál. Lehetetlen.
- Kétlem – néztem vissza rá, amitől megint mosolyognom kellett, de inkább csak azért, hogy leplezzem a zavaromat. Jake pontosan úgy festett, mint amikor az esőben álltunk kint. Megint ázott pincsinek éreztem magam hozzá képest. Bár most nem ázott el annyira, de a felsője így is rátapadt a széles vállára, és a haja is vizes volt. A szempillái, pedig össze voltak tapadva a nedvességtől, így még hosszabbnak tűntek. Mégis leginkább a pillantása zavart, határozottan úgy nézett rám, mintha érdekelném, úgy mintha tetszene neki, amit lát, amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Sosem voltak testkép zavaraim, de azért nem vagyok egy szépségkirálynő, vagy a világ legcsinosabb nője. Ugyan! Messze vagyok én attól, ő mégis úgy nézett rám. Jól is esett és ki is borított a tekintete. A vihar megint beborított az agyamban mindent, és fogalmam sem volt róla, hogyan is kéne kezelnem a helyzetet. Megint úgy éreztem magam, mint amikor valamit elkezdesz, amiről eddig senki nem mesélt neked, és teljesen új számodra. Idegesített, hogy bizonytalan vagyok, eddig úgy hittem, hogy ebből már kinőttem. Hát ezek szerint nem! – Adok egy törülközőt – szakítottam meg a szemkontaktust elsőként én, majd megfordultam bementem a fürdőbe és kivettem a szekrényből egy tiszta törcsit. Nem kellett messzire vinnem mivel ide is követett. Meg se hallottam, amikor leült a fürdőkád szélére. Igazából annyit voltam képes felfogni, hogy a pólója a földön hever, és mikor a helyére kattant a dolog, szinte leesett állal pásztáztam végig a felsőtestét, amit még mindig nem voltam képes megemészteni. Hihetetlenül tökéletes volt, pedig láttam már kidolgozott férfitestet, és attól, hogy eddig nem volt még közelebbi kapcsolatom a szerelemmel, még jártam szórakozni, és ugyan az első csókomat tartogattam, a szemérmesség mégse volt rám ilyenkor jellemző. Persze csak akkor, ha olyan helyre mentünk, ahol senkit sem ismertem, kivéve Kevint, mert mindig vele jártam bulizni. Senki mással nem voltam képes rendesen elengedni magamat. Minden esetre megpróbáltam menteni a menthetőt, amint felocsúdtam a bámulásából. Kacéran odaálltam mellé, majd nekiálltam törölgetni a haját, úgy mintha teljesen közömbös lennék felé. Csendben tűrte, ahogy dögönyözöm a fejét, majd amikor már úgy gondoltam, hogy félszárazra töröltem, rá kellett jönnöm, hogy teljesen megszáradt. Furcsálltam is a dolgot, majd beugrott a meleg bőre, amit még mindig nem tudok, hogy mitől van.
- Jake, mitől ilyen forró a bőröd? Már nem most tűnt fel először, de ugye nem vagy beteg? – bukott ki belőlem, pedig inkább nem akartam tőle megkérdezni. Nem sűrűn fordul elő, de most előbb járt a szám, mint, ahogy végiggondoltam, hogy mit is akarok igazából mondani. Láttam, hogy becsukja a szemét majd mintha még egy kicsit morgott is volna. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, éreztem.
- Betehetnénk ezt is a „majd, ha már elmondhatom” beszélgetésünk témái közé? – Nem láttam más megoldást arra, hogy megtudjam, mintha türelemmel kivárom, amíg elmondja, ezért bólintottam. Tudtam, hogy figyel engem a szemben lévő tükörből, így nem strapáltam magam azzal, hogy hangosan is válaszoljak. – Köszönöm – mondta, majd megint visszatért a mosoly az arcára, így megnyugodtam, hogy végül is nem rontottam el olyan nagyon a hangulatát ezzel az elhamarkodott kérdéssel. – Na, gyere, cseréljünk! Az én hajam már csontszáraz. – Annyira huncutul vigyorgott, hogy inkább mégsem adtam oda neki a törölközőt, hanem fogtam és a hajszárítót ismét bedugva a konnektorba, majd megint előredobtam a loboncom és nekiálltam megszárítani.
- Nem bízok benned – jelentettem ki mosolyogva, majd kicsit feljebb görnyedve rávillantottam a vigyoromat.
- Ez most fájt – nevette, majd felállt, és legnagyobb sajnálatomra visszavette a felsőjét. – Anyukád hazaért – mondta, majd visszaállt a fürdőajtóba, és úgy csinált, mintha már jó ideje ott állna. Most mégsem ez kötött le a legjobban, hanem az, hogy honnan a fenéből szedte ezt, mert én jelen pillanatban semmit sem hallottam a hajszárítótól, és ő is csak egy fél méterre ülhetett tőlem. Kétlem, hogy tényleg hallott volna valamit, de aztán én is tudtam, hogy igaza van, mert anyu elordított egy „Megjöttem!”-et. Csodálkozva ámultam Jaket, miközben a szám is eltátottam, ő pedig, mintha csak megérezte volna, hogy mi jár a fejemben, eltátogta, hogy „tehetség”. Leállítottam a hajszárítót, majd én is odaálltam mellé az ajtóba, mert kíváncsi voltam, hogy anyám milyen állapotban van. Amikor megláttam, alaposan végigmértem, de a szeme alatt éktelenkedő karikákon kívül semmi jelét nem láttam annak, hogy nincs rendben, legalábbis külsőre.
- Szia, anya – köszöntem neki mosolyogva, mert megkönnyebbültem, hogy nem esett semmi baja. Az viszont rendesen furdalta az oldalamat, hogy hol a bánatban volt eddig, már éppen megkérdeztem volna, amikor Jake közbevágott. Nem tudtam hogyan, de sikerült megfeledkeznem róla. Ezt annak tudtam be, hogy anyám lelki állapota a fontossági sorrendes listám legelején állt, jelenleg.
- Jó napot Karen! – köszönt udvariasan Jacob is.
- Szevasztok! – nézett végig rajtunk, majd megakadt a szeme az én alulöltözöttségemen és a vizes hajamon. Éreztem, hogy a vér ismét az arcomba tódul, mert el tudtam képzelni, hogy anyu mit gondol arról, hogy miért nézek én így ki. – Csak nem közös fürdőzés volt? – Eddig is zavarban voltam, de anyám szókimondósága csak még rátett erre egy lapáttal. Azt hiszem, hogy ilyen vörös még sosem volt az arcom. Neki viszont határozottan felderült az ábrázata.
- Nem dehogy! Én is csak nemrég jöttem, Arielle pedig pont akkor mászott ki a kádból – válaszolta nemes egyszerűséggel Jake. Amitől megkönnyebbültem, de meg is bántott egy kicsit azzal, hogy ilyen könnyedén veszi azt, hogy én így mászkálok, annak ellenére, hogy az előbb rendesen megbámult.
- Rá se rántsatok. De örülök, hogy nem előttem csináltátok! – nevette anyám. Úgy éreztem, hogy rendesen átlát rajtam, és tudja, hogy én mást is szívesen csináltam volna vele. Jézusom! Még a gondolat is furcsa, hogy én Jake-kel, pedig már az én agyamon is átfutott.
- Anyu – motyogtam, mire csak legyintett.
- Na sipírc fel! – kezdett el terelgetni minket a lépcső felé, ami mellé, ha még az arcmimikáját is hozzáteszem, kábbé annyit tenne, hogy menjetek szobára. Nem törődve ezzel inkább elindultam felfelé, Jacob társaságában. Egyszerűen csak tudtam, hogy mögöttem jön, pedig nem néztem hátra, és a lépései hangját sem hallottam. Hihetetlenül becsültem azért anyut, hogy nem akadt ki, hanem képes volt felülkerekedni szülői mivoltán, és azt nézte, hogy mit szerethetnénk mi.
Már a lépcsőn mentünk felfelé, amikor hírtelen utánunk kiáltott.
- Arielle! – Áthajoltam a korláton, hogy rálássak, mire Jake keze a csípőmön landolt. – Este áthívtam vacsorára valakit, akit szeretnék nektek bemutatni. – Bólintottam, hogy tudomásul vettem, aztán felegyenesedtem. Jake keze ezzel egy időben tűnt el a csípőmről, amit bántam. – Jake! Téged is szívesen látnálak! – kiáltotta még fel, mire én Jacobra néztem. Gondolatban azért hozzáfűztem, hogy én is szívesen látom, de még mennyire anyukám!
- Köszönöm, itt leszek! – kiáltotta le, aztán mellém lépett és lenézett rám. Teljesen elvesztem a szemeiben, annyira észveszejtően mélyek voltak, és szépek. Most egészen sötétek voltak, eddig fel sem tűnt, hogy mennyi árnyalata van. Kezdtem úgy érezni, hogy a ragaszkodásom irányába, amiről eddig azt hittem ennél nagyobb már nem lehet, megkétszereződött. Szabályosan úgy éreztem, hogy az életem tőle függ. Mosolyra húzta tökéletes ajkait, mire a pillantásom rögtön odatévedt. Rengeteg önfegyelem árán voltam képes csak elfordítani róla a tekintetemet. Meg akartam csókolni, de túl gyáva voltam ehhez, pedig eddig nem így ismertem magamat. Inkább voltam az, akit mindenki bátortalanak hitt, de én éreztem, hogyha szükség lenne erre a tulajdonságomra, képes lennék bármire!
Jake szintén elmélyülten tanulmányozott, amitől enyhén zavarba jöttem, de ezt palástolva, és a nyusziságomat félretéve, végigsimítottam a felkarján, majd mikor odapillantott teljesen megváltozott a tekintete, az eddig kavargó örvény hirtelen megszilárdult és szinte lángra lobbant. Megállapodott a tenyerem a nyakszirtén, majd a másik kezem az arcára toltam, de ő megrázta a fejét, majd kézen fogott. Először fel sem fogtam, hogy tulajdonképpen visszautasított, majd amikor ez körvonalazódott bennem, majdnem megvetettem a sarkam a szőnyegen, mert úgy ért, mint nemrég a hidegzuhany. Csak azzal ellentétben ez most nem játékra össztökélt és elbódított, hanem sokkal inkább felébresztett egy olyan álomból, amire azt hittem valóság. Mire ez lejátszódott bennem már a szobám magányában élvezhettem a társaságát, és még az ajtót is becsukta. Meglepődtem, amikor a kezeimet egyenként visszatette oda, ahol voltak, meg mernék rá esküdni, hogy milliméterre pontosan illesztette vissza őket, mintha ott lenne a helyük. Elégedett sóhaj hagyta el a számat, mert mégsem utasított vissza, csak ő gondolt másokra is, nem csak ránk. Hiszen nem mindenki kíváncsi a másik szerelmi éltére, már, ha ez az. Jobb szó híján ráfogtam és gondolatban megvontam a vállamat.
- Folytasd! – hangzott a parancs, ami inkább csak egy kis nyögés volt, én mégis őrölten dobogó szívvel hajoltam a szája felé, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Féltem, ezért kicsit kapkodtam, mielőtt elértem volna a száját, még egyszer mély levegőt vettem, majd megcsókoltam. Gyors és heves voltam először, majd a Jake-ből áradó lassú szenvedély leállított. Abban a pillanatban rühelltem a kapkodást, és csak azt kívántam, hogy az égető ajkai minél tovább maradjanak az enyémeken. Az egyik kezét a tarkómra helyezte, majd beletúrt a hajamba, mire én sem bírtam megállni, hogy végig ne szántsam az ujjaimmal, a sűrű és puha haját. Egészen belemelegedtem, már nem éreztem kényelmetlenül magamat, ha hozzám ért, bár még mindig furcsa volt. Beleborzongtam, amikor végig simított a hátamon, majd megállt a keze, de csak egy másodpercre, majd a fenekem alá nyúlt, és egy végtelenül gyors mozdulattal az ölébe kapott. Nem volt kérdéses, hogy a csípője köré kell fonnom a lábaimat. Muszáj volt egy pillanatra elszakadnom tőle, hogy levegőt vegyek. Hangos zihálásba kezdtünk mind a ketten, majd Jacob óvatosan elhátrált az ágyamig. A szívem a torkomban dobogott, amikor hátradőlt, engem pedig magára húzott. Elkerülhetetlen volt, hogy teljesen nekinyomódjak. Ettől teljesen elszállt az agyam és rávetettem magam Jake nyakára. Csókoltam, szívogattam, egyszer talán még meg is haraptam. Nem tiltakozott, és a mély sóhajokból azt vettem le, hogy még élvezi is. Áthelyeztem a súlyomat a jobb kezemre, hogy a ballal feltérképezhessem a mellkasát és a kockás hasát. szerintem én jobban élveztem, mint ő maga. Leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy ne csak a pólóján keresztül érezhessem, ezért egészen a felsője aljáig tapogatóztam, miközben visszatértem az ajkainak ostromolására. Hozzáértem a hasához, amire szó szerint ráragadt a tenyerem, mert el sem tudtam képzelni ennyire tökéletes kockákat, ráadásul pont beleillettek a tenyerembe. Ahogy a kezem utat tört magának egyre feljebb, úgy húztam fel a pólóját is, hogy ne csak érezzem, hanem lássam is. Mikor már majdnem teljesen felhúztam, megragadott, majd maga alá fektetett. A szemembe nézett, miközben engedelmesen levette a felsőjét. Én egy ideig szintén az arcát néztem, de nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg azokat a tökéletes izmokat. A tekintete teljesen elbódult volt, színtiszta vágy, de a kis ránc a szemöldökei között biztosított róla, hogy még mindig észnél van. Visszahajolt a nyakamhoz és elkezdte csókolgatni. Úgy döntöttem ennyi még igazán belefér, majd amikor a kulcscsontomtól is elkezdett lefelé araszolni, a kezeimet finoman a mellkasának nyomtam és megpróbáltam eltolni magamtól. Értette a célzást, így nem kellett különösebben hadakoznom vele, amitől rettentően megkönnyebbültem.
- Bocsánat – súgta, majd legördült rólam. Tudtam, hogy miért kér bocsánatot, de semmi rosszat nem találtam abban, amit elkövetett.
- Nem csináltál semmit – fordultam felé, majd megcirógattam az arcát. Rám mosolygott, majd a jobb kezét kinyújtotta a ballal pedig egészen közel húzott magához. Belebújtam az ölelésébe és a fejemet a felkínált karjára hajtottam. A tekintete elég komoly volt, szóval fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne, túl hirtelen volt ez a váltás.
- Tudod az éjszaka, miután aludtál, én még egész sokáig fent voltam – kezdte, miközben végig a szemembe nézett. – Sok olyan dolgot hallottam, ami okvetlen egyáltalán nem tartozott volna rám, és jobb esetben szerintem soha nem hallottam volna… - Felfogtam, hogy miről beszél, és én is összeszedtem magam.
- Nem tudom pontosan, de van sejtésem róla, hogy mi lehetett a téma, de szeretném, ha nem ítélnéd el egyikkőjüket sem! – Nehéz volt azt mondani, hogy „mindkettőjüket” hiszen a nagyanyámat én is elítéltem, így kicsit képmutatónak éreztem magam, hogy tőle az ellenkezőjét kérem.
- Nem akarom, de tisztázzunk néhány részletet oké?! – nem volt követelőző a hangja. Becsültem, hogy megadja nekem a választás lehetőségét és akár nemet is mondhatok, de úgy éreztem, az esetleges félreértések elkerülése végett egyszerűbb, ha minden homályos részletet tisztázok vele.
- Rendben – bólintottam végül, majd felnéztem rá. Kicsit elgondolkodott, én pedig megpróbáltam a gyomromban lévő gombócot leküzdeni, és egy esetleges védőbeszédet kezdtem kitalálni, anyámért.
- Karen azért ment el a nagyidtól, mert nem bírta a… a nevelési módszereit? – Éreztem a hangsúlyon, hogy rettentően finoman próbált fogalmazni. – Ezért kezdett el inni is? – A téma, amitől féltem. Nem szerettem volna, ha ez rányomja a bélyegét a barátságos viszonyukra.
- Ezért – válaszoltam mégis, mert nem tudtam megállni, hogy ne mondjak igazat, amikor így néz rám. Semmi megvetés nem volt a tekintetében, inkább csak együttérzés.
- Aztán pedig ezért váltak el a szüleid? – kérdezte ismét, megfontoltan és szép lassan. Nem sürgetett, hagyta, hogy átrágjam magam a kérdésen.
- Anya nagyon sokáig titkolta apa előtt, majd amikor terhes lett velem felhagyott vele, de amikor Tory megszületett, amolyan terhesség utáni depresszióba esett. Innentől már nem sokáig bírta lebukás nélkül, apa megtudta és már szedtük is a sátorfánkat. – Kellemetlen volt erről beszélni, mert még ma is összerándul a gyomrom, ha eszembe jut, ahogy a lépcsőről az egészet végig hallgatom, és cseng a fülem a kiabálásuktól. – Ez elég volt ahhoz anyának, hogy leszokjon – tettem még hozzá. – Többek között ezért is aggódtam a tegnapi vita miatt, mert csak remélni tudom, hogy nem nyúlt megint a piához – bújtam hozzá még közelebb, majd magzatpózban helyezkedtem el az oldalán, mire elkezdte a hajamat simogatni azzal a kezével, amin feküdtem.
- A mamádékhoz költöztetek – erre csak bólintottam. – Apádnak pedig új felesége lett. – Kicsit grimaszba torzult az arcom, mire elmosolyodott. – Annyira nem lehetett szörnyű…
- Kicsit talán túldramatizáltam a dolgot, igazad van. Bár Cyntia nem egy egyszerű eset. Apám és az ízlése szerintem szintén elváltak akkor, amikor anyuval is ott tartottak – mosolyogtam én is.
- Ez gonosz volt – vigyorogta, mire csak megvontam a vállam, majd a bal kezemre támasztottam a fejem, ami a mellkasán volt.
- És mi történt a te anyukáddal? Bevallom megnéztem a családi képeket az étkezőben, gyönyörű nő – sütöttem le a szemem, de úgy éreztem ezt meg kell kérdeznem, mert már régóta foglalkoztatott a kérdés. Viszont amint ránéztem az arcára, már inkább visszavontam volna. A tekintetét mereven a plafonra szegezte, és kicsit bevörösödtek a szemei is, egyértelműen a könnyeivel küzdött. – Inkább hagyjuk – leheltem lány csókot a mellkasára, majd visszafeküdtem a kezére.
- Autóbalesete volt – suttogta. Tudtam, hogy miért ilyen nehéz erről beszélnie, teljesen átéreztem a helyzetét, nekem is pont ilyen érzés a nagyimról beszélni.
- Nem lehetett könnyű – suttogtam én is, majd az elcsépelt sajnálom-ok helyett inkább visszatettem a kezem a csupasz mellkasa közepére, úgy saccoltam, hogy körülbelül sikerült a szíve fölé helyeznem a tenyeremet.
- Kicsi voltam – mondta hidegen. Ez a hang a becsületéért szólt, hogy ne sírjon előttem, bár bevallom kevésbé zavart volna, mint, hogy ilyen rideg, de ha neki így könnyebb. – Az öreg jött értem, a suliba, és amúgy is anya egy helyen dolgozott Norah apjával, így általában bevárták egymást. Akkor is így volt, aztán a velük szemben jövő teherautót próbálta megelőzni egy idióta, de végül beléjük ment. A kamionsofőrön kívül mind meghaltak – hadarta el, mire az én szemem is könnybe lábadt. Úgy döntöttem, hogy több szomorú történetet nem vagyok már képes elviselni ma, ezért elkezdtem simogatni a vállát, és körberajzolni a mellbimbóit. Egy ideig még játszottam ezzel, aztán csak annyit vettem észre, hogy már nem tudom megemelni az ujjaimat, végül pedig teljesen bealudtam.

Arra ébredtem, hogy valaki betakargat. Először azt hittem, hogy Jake az, majd rájöttem, hogy ő még mindig engem karol át, így nagy nehezen kinyitottam a szemeimet. Már csak annyit láttam, hogy becsukódott az ajtó. Biztos voltam benne, hogy anyu jött be, amitől kicsit el is pirultam, majd óvatosan lefejtettem magamról Jacob kezét, és nagyon lassan kimásztam mellőle. Felkaptam egy hosszú melegítőpulcsit a székről, ami az íróasztalom előtt volt, majd kisettenkedtem. Amint kiléptem a szobámból, megcsapta az orromat valami íncsiklandó illat, így mélyeket szagolva a levegőbe elindultam lefelé. Egyenesen a konyhába mentem, ahol anyu a tűzhely előtt pörgött, Tory pedig az egyik széken üldögélt és a körmét lakkozta.
- Jaj, Kincsem, ugye nem én ébresztettelek fel? – vett észre anyu, mire én is meglepődtem, mert olyan hirtelen jött. Újra kellett indítani az agytekervényeimet, hogy válaszolni tudjak.
- Nem, de hogy! – nyugtattam meg, majd én is leültem az egyik székre, felhúztam a térdem és ráfektettem a fejem.
- Az én két Drágaságom! – mosolyogta, majd nyomott egy puszit Tory fejére, és az én vállamon is végig simított. – Ugye tudtatok aludni? – felém fordult, így nem értettem, hogy most az estére gondol, vagy az előbbi alvásunkra.
- Persze – válaszoltam mégis, nehogy lelkiismeret furdalása legyen a tegnapiakért. Ráhajtottam a fejem a térdemre, mert eszembe jutott, amit Jake mondott az anyukájáról, amivel két dogot is megértettem végre. Főleg azt, hogy két olyan jó ember, mint Billy és Susan miért van egyedül, és azt is, hogy Jake anyukája, és Norah apukája miért nincs itt, hogy ők ezerszer többet szenvedhettek, mint én. Kicsit átértékelődtek bennem a dolgok. Rettentően bántam, hogy annyit nyavalyogtam azért, mert elválltak a szüleim, amikor nekik nélkülük kellett felnőniük, és még csak az a tudat sem vigasztalta őket, hogy néhány órányira vannak, és, ha végképp szükségük van rájuk, akkor bármikor elérhetik őket. Ezt teljes mértékben igazságtalannak tartottam, mivel ők sokkal jobbak nálam. Most, hogy megismertem Jacobot, elkezdtem félni, hogyha a Sors egyszer elkezdi behajtani rajtam a tartozásom, akkor az első, amit elvesz tőlem, az Ő lesz. Beleborzongtam ebbe a gondolatba, így mint akit puskából lőttek ki, ugrottam fel, ami anyának is feltűnt.
- Hová ilyen sietősen? – nevette. – Nagy baj lenne, ha kimaradna az ebéd, és csak vacsora lenne? – Az mikró órájára pillantottam, ami hármat mutatott, majd hevesen megráztam a fejem. – A vendégek fél hétre jönnek – hallottam még, amikor már szinte a lépcsőn voltam.
- Ok – kiáltottam vissza, de meg sem álltam, csak a szobám ajtaja előtt, amit nagyon óvatosan kinyitottam. Jake még édesen aludt, amikor visszabújtam mellé, és szinte azonnal a karjai közé zárt, amint visszafeküdtem. Nem tudtam betelni a békés arcának látványával, így néha még végig is simítottam rajta, ilyenkor rendszerint elmosolyodott, amitől boldogság járt át. Ezen felbuzdulva egyre gyakrabban simogattam meg, egészen addig, amíg már folyamatossá nem vált. Végig az arcán, a vállán, a mellkasán, le egészen a hasáig, és vissza. Éppen egy újabb körre indultam volna, amikor hirtelen összeszorította a szemeit, mire rögtön visszahúztam a kezem, aztán halkan felnyögött, majd kinyitotta a szemeit. Először egészen homályos volt a tekintete, majd a szeme elkezdett fókuszálni, és megállapodott az arcomon, erre elmosolyodott, majd feljebb húzott és megcsókolt. Gyors kis csók volt,de annál édesebb. Szinte el is feledkeztem arról, hogy mi rémisztett meg annyira az előbb, de csak szinte. Még közelebb bújtam és szorosan átkaroltam a mellkasát, megpróbáltam még a levegőt is kipréselni közülünk.
- Mi az Édes? - viszonozta a szorításom sokkal gyengédebben. Az egyik kezével elengedett, majd feltolta magát ülőhelyzetbe, így húzva engem a mellkasára.
- Rengeteg dolgon gondolkodtam, amíg te aludtál - motyogtam. Megfogta az államat és így fordított magafelé. Kénytelen voltam a gyönyörű szemeibe nézni. Régen, amikor ilyet olvastam, mindig morgolódva ugrottam át a mondat végét, mert basszus, attól, hogy felemeli a fejét, még be tudja csukni a szemét az ember, de így élőben egészen más a helyzet.
- Azon, amit mondtam? – Bólintottam. – Ne rágódj rajta túl sokat, én már megettem, de semmi érdemlegeset nem tudtam összehozni – simított végig az államon.
- Szerintem azért tudnék… - motyogtam, de végül meggondolva magam, úgy döntöttem, hogy ráérek még ezzel foglalkozni. – Nem vagy halálos beteg igaz? – kérdeztem rá azért mégis, mire megrázta a fején, én pedig nyugodtabban tértem át a következő feladatomra. Vacsora, valakivel, akiről úgy sejtem, hogy szerves részévé vált anyám mindennapjainak, és akit most fogok életemben először látni, megfűszerezve ezt Jake jelenlétével. Kibújva Jacob öleléséből csettintettem egyet a nyelvemmel, majd neki álltam keresni egy hajgumit.
- Mit keresel? – támaszkodott neki a szekrényemnek, amiben éppen turkáltam.
- A kedvenc hajgumimat, de nem találom – kotorásztam tovább az ékszeres dobozkámban, amiben benne volt minden giccsem. – Itt nincs – egyenesedtem fel, majd az íróasztalomhoz mentem. Rögtön kiszúrtam a hajgumit, az egyik tollamra csavarva, amivel nemrég írtam, viszont az is bevillant, hogy ez a hajgumi Jake-től van, akkor adta, amikor egyszer a garázsban voltunk és segíteni akartam neki szerelni. Mikor rákérdeztem, hogy minek tartja a zsebében elmesélte, hogy nem is olyan régen még hosszú haja volt. Alig bírtam ki nevetés nélkül, amikor elképzeltem. Ránéztem ismét a tollra, majd felkaptam, lecsavartam a hajgumit és összefogtam a hajam. – Ez is jó lesz – mosolyogtam rá, majd megindultam kifelé.

Miután Jacob is kicsit magához tért, beszálltunk a vacsi készítésbe, bár mondtam Jake-nek, hogy neki nem muszáj, de ő erősködött, így végül elvállalta a krumpli összetörését, miközben én a salátákat csináltam. Anyu husizott, Tory pedig elment fürdeni.
- Így már jó? – kérdezte Jake, miután nekiállt a krumplipürét megcsinálni. Mivel közvetlenül mellette álltam, így csak belepillantottam a tálba. Nem nézett ki rosszul, de még egy kis tejet elviselt volna.
- Tegyél bele még egy kicsi tejet aztán jó lesz – paskoltam meg a felkarját. Hirtelen éles recsegés töltötte a be a szobát, mire összerezzentem, majd felnéztem. Anyu éppen a rádiót állítgatta.
- Hupsz! – nevette, majd végre befogott egy adót. Rögtön ráismertem a srác hangjára, akit már az ide úton is hallottam.  Felkonferálta a következő számot, majd közölte, hogy Port Angelesben még mindig rossz idő van, és felolvasott néhány sms-t. Jake ráborított egy egész bögre tejet a krumplira, mire az tényleg elég folyós lett, de végül is az ízét nem rontotta el vele, így csak megvontuk a vállunkat, hogy ez így sikerült.
A kaja lassan összeállt, anyu elment szépítkezni, mi pedig beültünk tv-t nézni. Torynál volt a kapcsoló, így egy brutálisan idegromboló brazil sorozatnál ragadtunk le. Ha nem volt egy szereplőnek legalább három neve, akkor egy se! Miután a harmadik pasi kezdett el sírni, húsz perc alatt, már nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Ennél már csak azon nevettem nagyobbat, amikor egy mondatban ötször elhangzott a Juan Carlos Rodrigez, ami egy férfi neve volt, nem pedig háromé! De volt még durvább is: hogy Tory és Jake is a képernyőre tapadt. A felmentő sereg egy hívás keretén belül érkezett, ami a mobilomra jött, és csak azért hallottam meg, mert anya a fürdőből kiabált ki, hogy csörög, majd kiadta a telefont.
- Halo? – vettem fel gyorsan, mert ki tudja, hogy milyen régóta csörög már.
- Szia Honey! – köszönt a vonal másik végén az ismerős hang. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek ki az.
- Kevin! Szia! Hogy vagy? – kérdeztem gyorsan, miközben a vigyor szétterült az arcomon. – Azt hittem, hogy már kezdesz elfelejteni.
- Persze, pont téged – mondta szemrehányóan. – Megvagyok, köszi. Nálad mi újság? Hogy van a herceged? Éreztem, hogy hamar lecsapnak majd rád a rézbőrűek, uff. Mondtam én, hogy nem kell attól tartanod, hogy kinéznek majd – nevetgélte. Neki elmondtam, hogy mennyire tartok attól, hogy bekerüljek egy új, jól összeszokott közösségbe. Mire Kev fogta magát és kiröhögött, mondván, hogy szeretni fognak téged, ha megismernek. 
- Hát a hercegem megvan, éppen valami totálisan agysejt-ölő brazil sorozatot néztünk, Tory vezérlésével. – Bementem a konyhába és felültem a pultra. – A vicc az, hogy Jake-t is leköti! 
- Neee! Ráadásul Toryval? – Szinte láttam az arcát, ahogy ezt kérdezi.
- Pontosan – vigyorogtam. – Jacob jókat szokott rajta nevetgélni, amikor Tory bepipul.
- Azon mi is jókat röhögtünk – felelte, majd elkezdett nevetni.
- Na, és veled mi van? Részletesen! – faggattam, mert kíváncsi voltam, hogy mi történt vele. Régen beszéltünk, talán két hete. Meg amúgy is, Kevin egy igazi színfolt volt a New Orleansi életemben. Egész egyszerűen egy húron pendültünk.
- Hiányzol, nincs, akivel eljárjak bulizni, szóval punnyadok. Mivel suli még nincsen, így bevállaltam még egy hónapot a bisztróban, de már csak egy hét van belőle hátra, ezt a múltkor már mondtam, nem?
- Ja, említetted. És valami kapcsolat? – kérdeztem rá arra, ami a legjobban érdekelt. Kevin annyira jó ember, hogy nehéz lenne egy másik olyan srácot találni, aki elég jó lenne hozzá.
- Nehéz normálist találni, ráadásul tudod mi erről a véleményem. – Nagyon is tudtam. Nem akarta, hogy a suliban ennél is jobban megbámulják. Nem szerette, hogy bármennyire is kedvesek vele azok az emberek, akik tudják, a szemükben mindig látott egy kis undort, vagy megvetést. El tudtam képzelni, hogy milyen rossz neki, így nem is nyaggattam ezzel. Mindig azt mondta, hogy majd ha már kikerül a „dedóból”, akkor lehet erről szó. – Nem tudom hallottál-e már apád és Cyntia khm… újabb dolgairól – nyögte ki, mire beugrott a legutolsó beszélgetésem apámmal, és már le is fagyott a mosoly az arcomról. Azóta nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mert akkor jó mélyen tallomba tettem. Nem igazán akartam ezzel foglalkozni, hiszen ez az ő dolguk. – Ebből a mély hallgatásból arra következtetek, hogy igen. Jól gondolom?
- Igen – motyogtam. – Tudok a babáról – suttogtam most én, nehogy anyu véletlenül meghallja, nem én akarom neki elmondani, ráadásul nem pont ma este, amikor már annyira fel van pörögve. – Még Torynak sem mondtam el, nem tudom, hogy fogadná, talán kiborulna. Ő jobban kötődött apához, mint én – suttogtam tovább.
- Én is így gondolom. Anya tegnap mondta, hogy Cyntia már elkezdett kigömbölyödni, ráadásul már ki van téve az előszobába, a családi falatokra egy ultrahangos kép. – Tapintatosan, lassan mondta, mert Kevin még hozzá volt szokva, hogy az ilyenek felkapom a vizet és kiverem a hisztit. Őszintén szólva, nekem is csak néhány napja tűnt fel, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, és kevésbé hisztis.
- Ott a helye – böktem ki néhány másodperc emésztgetés után. Mindent szép lassan fogok feldolgozni, kevés kiakadással – döntöttem el.
- Ez határozottan hangzott, pedig már vártam, hogy kiakadj – sóhajtott. – Talán neked tényleg csak környezetváltozásra volt szükséged ahhoz, hogy megtaláld saját magad.
- Igen, azt hiszem ebben egyet értünk - bólintottam rá, mert egy új irányt mutatott nekem, amit össze tudtam kötni az előbbi feltevésemmel, miszerint megváltoztam. – Egyszer eljöhetnél ide, anyát biztosan nem zavarná. – Vágytam már a társaságára, mert hiányoztak a horror-szombatok, meg a kávézóba járás.
- Anyádat nem is, de mit szólna hozzá Jacob? – kérdezte nevetve. Teljesen el is felejtettem, hogy bár a barátnője nem vagyok, biztosan nem élvezné annyira Kev társaságát, mint én.
- Hát, talán kicsit zavarná, bár nem, nem zavarná! – jelentettem ki, mire az említett megjelent az ajtóban.
- Kivel beszélgetsz? – kérdezte felém sétálva. Mikor elém ért nyomott egy puszit a nyakamra, majd háttal nekitámaszkodott a pultnak.
- Kevinnel – súgtam oda neki. – Tudod, már meséltem róla.
- Itt vagy? – csettintgetett a nyelvével Kev, mire visszakaptam a fülemhez a telefont. – Lassan mennem kell dolgozni. George cserélni akart, mert ma randija van, szóval enyém az esti műszak. Perfekt! – tetetett lelkesedést.
- Ahh, jó munkát! Majd hívj, ha ráérsz! Hiányzol! – tettem még hozzá, hogy érezze, mennyire szeretem.
- Te is nekem! Majd csörgök! Csók a lovagodnak! – nevette, majd kinyomott. Ismét csak vigyorogva ráztam aprót a fejemen, majd a pulcsim zsebébe süllyesztettem a telefonom.
- Szóval csókolja a lovagod? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jacob. Meglepődtem, hogy ezt is hallotta.
- Utálom, hogy ilyen jó a hallásod – tapasztottam rá a kezeimet a füleire majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Bosszant! – tettem még hozzá, majd leugrottam a pultról.

Jacob körülbelül egy órája léphetett le. Azt mondta haza kell mennie, lefürödni, átöltözni, és szólni Billynek, hogy rendeljen magának vacsit. Én is nekiálltam készülődni. Felfogtam a hajamat, és egy alap sminket kentem magamra. Felvettem egy sötétkék ruhát, aminek a vállrésze csipkével volt bevarrva, és mell alatt kezd el bővülni. Nem akartam túl öltözni, de azért szerettem volna csinos lenni. Cipőt nem vettem, mert nem szerettem itthon cipőben lenni, viszont egy kis ezüst karkötőt csattoltam a jobb csuklómra, és a nyakláncot is felvettem amit Jake-től kaptam, és amin már a nagyitól kapott medál is rajta van. Még időben voltam, mivel az óra még csak negyed hetet mutatott, így kényelmesen lesétáltam a konyhába, majd segítettem anyának a terítésben. Még virágot is tettünk az asztalra. Igazán különleges személyek lehetnek, ha anya ennyire izgatottá vált, amikor megszólalt a csengő. Én kicsit még korainak láttam, de azért felsorakoztam a folyosón, Toryval a jobbomon. Rajta egy lila ruha volt, aminek az alja fodrokban végződött, és felül is buggyos volt kicsit, a derekán pedig egy fekete öv volt. Kimondottan ízlésesen sikerült felöltöznie, kivételesen. Anya kinyitotta az ajtót, de a várt idegenek helyett „csak” Jake jött. Illedelmesen köszönt anyának, majd adott neki és Torynak is egy bonbont. Végül hozzám lépett és egy gyors szájra puszival az én kezembe is belenyomott egy kis doboz csokit.
- Szia - köszöntem neki, majd, kézen fogva visszamentünk az ebédlőbe. Amint kettesben lettünk, igencsak végigmért, majd elmosolyodott.
- Nagyon csinos vagy – mondta, mire én is felvidultam, és elégedetten könyveltem el, hogy nem volt haszontalan a ruhaválasztással eltöltött egy óra.
- Köszönöm – pördültem meg előtte. Csendben leült az egyik székre, én pedig kérdés nélkül ültem az ölébe. – Kíváncsi vagyok, hogy kik azok a titkos vendégek! – mondtam félhangosan.
- Én is, bár szerintem abban igazad van, hogy férfi az illető – ölelte át a derekam, majd az arcát a vállamra támasztotta.
- Hát szinte száz százalékig kezdek ebben biztos lenni – motyogtam, majd az újabb csengőszóra felálltam, és még egy utolsó pillantást vetve az órára meg állapítottam, hogy akárki is az, nagyon pontos. Jake mögém állt, amikor anya ismét kitárta az ajtót.
Nem tévedtem tényleg férfi állt a dolog mögött, ráadásul nem is akármilyen. Egészen jóvágású volt, ahhoz képest, hogy ötven fölé saccoltam. Elegáns zakót viselt, egy laza sötétkék felsővel és egy fekete farmerral, igazán jól volt felöltözve. A haja már eléggé őszes volt, de ez nem öregítette, inkább a szexepiljének mondanám. Végül arra a megállapításra gondoltam, hogy külsőre pont passzol anyámhoz. Ő is végignézett a kis csoportunkon, majd arrébb állt, és maga elé engedett még egy kisembert, aki eddig fel sem tűnt nekem. Tory korabeli lehetett, és elég durcás volt az arca, ahhoz, hogy levágjam, kicsit sincs kedve jópofizni. Az idősebb férfi végighúzta a kezét a kicsi tarkóján, ezzel is biztatva őt, valamint talán kicsit rá is segített, hogy házon belülre kerüljenek. Amint alaposabban is megnéztem a kissrác arcát, rájöttem, hogy nem lehet más, csak a fia az idősebb hapeknak. A szemük tökéletesen egyforma színű volt, gyönyörű kék, bár kicsit rideg.
- Szervusztok – intett felén, majd anyu felé fordult. – Szia, Karen! – azzal egy csokrot nyomott anyu kezébe, nem is akármilyet, hanem egy gyönyörűszép vörös rózsa csokrot. Egyértelműnek tűnt ebből a gesztusból számomra, hogy anyu nála töltötte az elmúlt néhány hét „túlóráit”. – Nicolas Wonter vagyok, ő pedig a fiam, Thony – mutatkozott be, majd, ahogy tippeltem a fiát is bemutatta.
- Jó estét! – léptem kicsit előrébb, elengedve Jake kezét. – Arielle vagyok.
- Tudom – mosolyogta, mire rögtön elvörösödtem, mert ki mástól tudhatná, ha nem anyámtól. Nem is ez hozott zavarba, hanem, hogy anya vajon miket mesélt rólunk neki, mert feltételeztem, hogy Tory is szóba került.
- Örvendek uram, Jacob vagyok – nyújtotta felé a kezét. Amikor egymással szemben álltak tisztán lehetett látni, hogy Jacob mennyivel magasabb az átlagnál. Nicolas sem éppen alacsony, de még így is vagy fél fejjel magasodott fölé, és a válla is jóval szélesebb volt.
- Én meg Tory – hozta a formáját a húgom, majd előretáncolt, és gyorsan kezet fogott Nicolással, aztán Thony felé fordult, aki még mindig szótlanul állt az apja előtt, és neki is a kezét nyújtotta, miközben ezerrel vigyorgott. Thony vonakodva viszonozta a felé nyújtott kezet.
- Hello! – bökte ki nagy nehezen és halkan, mire az apja szúrósan meredt rá, így végül megforgatta a szemeit. – Csókolom! – motyogta anyu felé, aki csak legyintett, majd az egész bandát átterelte az étkezőbe. Kivételesen nem bántam, hogy le kellett mondanom az asztalnál elfoglalt helyemről, mert Jake ült oda, a másik asztalfőre pedig Nicolas. Anya Nicolas mellé ült, én pedig közé és Jacob közé, még ugyan azon az oldalon. Velem szemben Tory ült, mellette Thony. Anyu és én ültem a konyha felé eső részen, hogy ne kelljen átesni mindenkin, miközben felszolgáljuk az ételt. Miután felszolgáltuk a levest, a halk kanálzörgés mellett csak úgy röpködtek a kérdések, legfőképpen Nicolas-hoz, de azért ő is kiderítette, hogy Jake az én barátom, bár ez még nem hivatalos, hiszen ő még nem kért meg rá, hogy legyek a barátnője. Róla pedig megtudtuk, hogy könyvelő és már egészen régóta ismeri anyát, de csak két hete kezdtek el randizgatni, azt, hogy elvált, valamint azt is, hogy szívességből intézi a helyi gími pénzügyeit, mert az igazgató régi jó barátja, és mivel nincs szüksége fizetés kiegészítésre, ahogy szerényen fogalmazott. Ezen kívül megállapodtunk még abban, hogy tegezzük.
- Szóval akkor most te és anya együtt vagytok? – kérdezte Tory, majd úgy csinált, mintha Nicolasra nézne, de közben Thonyt bámulta. Én csak mosolyogtam az egészen, de Jake-nek is feltűnt, ő is csibészesen mosolygott, amivel engem vett le a lábaimról – még jó, hogy ültem.
- Hát Drágám, valahogy úgy – mosolygott rá anyu, Nicolas pedig bólintott egyet.
- Hozom a másodikat! – álltam fel, majd összegyűjtöttem az üres tányérokat. Toryn kívül mindenki megette már. A piszkos edényeket csak beraktam a mosogatóba, majd megfogtam a már előre jénaiba kiszedett ételek közül kettőt és indultam is vissza. Anyával félúton találkozhattam, neki a leveses edény volt a kezében. Mikor visszaértem Jake éppen Thonyt próbálta szóra bírni, több-kevesebb sikerrel, de inkább kevesebbel.

Miután befejeztük a vacsorát, még felbontottunk egy üveg vörösbort, amiből persze Tory és Thony nem ihatott, én sem ittam csak egy pohárral, mert nem vagyok annyira bor párti, de most jól esett. Ezután átmentünk a nappaliba és tovább folytattuk a beszélgetést, amibe Thony egyáltalán nem szólt bele, Tory pedig állandóan a fiúhoz intézte a kérdéseit, én inkább Nicolassal beszélgettem. Kellemesen társalogtunk, kérdeztem a munkájáról, a kedvenc ételeiről, kitárgyaltuk a vacsorát, amibe azt mondta, hogy nem tudna belekötni. Jake szórakozottan játszott a hajam végével, mivel az ölében ültem. Még az időjárást is kitárgyaltuk, mire Jake megjegyezte, hogy reméli nem fog esni, mivel Reach lenyúlta a kocsiját, és így kénytelen volt a motorral jönni, erre még Thony is felkapta a fejét, és ők is egy külön beszélgetésbe kezdtek a motorokról, autókról és az alkatrészeikről. Ebbe nem igazán tudtam beleszólni, de kicsit megkönnyebbültem, hogy Jake-nek végre sikerült megszólaltatnia őt, mivel egésze este teljes csendben ült. Megkedveltem Nicolast, és fejben kipipáltam a nevét. Rendes ember, és illik is anyámhoz. Miután ellaposodott a beszélgetés Thony és az apja illedelmesen elköszöntek, a kissrác még kiélhette magát a motoron, mert felülhetett rá és be is indíthatta, aztán elmentek. Anyám, mint akit teljesen felpörgettek, tíz centivel a föld felett lebegett. Jake kilenc óra felé kezdett el elbúcsúzni, én pedig kikísértem.
- Hát ez egy kellemes este volt – mondtam neki, miközben kitolta a motort az útra, én pedig mellette mentem. – Megkedveltem Nicolast, és örülök, hogy a végén kicsit tudtál beszélgetni Thonyval is – mondtam ki hangosan is. Kiértünk az útra, Jake pedig a motor letámasztása után felém fordult.
- Uhm – hümmögte, mire felnéztem rá. A száját harapdálta, miközben igencsak elgondolkozott, majd végül megszólalt. – Nicolas megkérdezte, hogy a barátnőm vagy-e… – kezdte, mire én bólintottam, jelezve, hogy emlékszem. – Hát és én ezen elgondolkoztam, mert azt válaszoltam, hogy igen, de… eszembe jutott, hogy igazából én még nem is kérdeztem meg, hogy akarsz-e az lenni – motyogta, miközben közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekamat.
- Igen? – kérdeztem izgatottan, miközben a sötét szemek elragadtak. Megint elöntött az az ősi béke, ami a közelében megszállt az utóbbi néhány napban.
- Szóval én csak azt szerettem volna megkérdezni – kezdte el vakarni a tarkóját pótcselekvésként, miközben én már a számat rágtam az izgalomtól, mert sejtettem, hogy mire megy ki a dolog. – Nem lennél a barátnőm? – majdnem fel is sikítottam örömömben, de visszafogtam magam és inkább felágaskodva megcsókoltam. Amikor már mindketten ziháltunk, még a fülébe suttogtam, hogy igen. Kaptam még egy szenvedélyes csókot, majd elindult, én pedig bekóvályogtam a házba. Ez egy tökéletes nyári este volt...

Sziiasztok Kedves Olvasóim!

Végre meghoztam a 9. Fejeztet! Remélem örömötöket lelitek majd benne! Sokáig dolgoztam rajta, szóval remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Volt róla szó, hogy két rész lenne egyben de meggondoltam magam, és inkább két külön fejezetre szedtem a dolgot, nem volt ugyanis véletlen az utolsó mondat. Ez felvezeti majd a következő fejezetet. Remélem emlékeztek még arra a meghívásra, amit Ari Norah-tól kapott...

Jó olvasást! 

Millió Csók,

Fanni ♥