Őrizve
Hazaérve nem tudtam, hogy hogyan is álljak neki ennek a kutakodós dolognak, végül egy gyors zuhany mellett döntöttem, hátha kitisztul a fejem. Összeszedtem a dolgaimat, majd elvonultam, de amint beléptem a fürdőbe a zuhany helyett inkább a kádat céloztam meg. Két napja Ő pakolt be ide – akkor nevettem; tegnapelőtt én aludtam el itt – akkor már nem. Reméltem, hogy most egyik sem fog megtörténni, csak szimplán képes leszek két csendes órát eltölteni a gondolataimmal. Ha szerencsém van, meg is oldom őket.
Bemásztam a vízbe, ami egy kicsit égette a lábam, olyan meleg volt, de így legalább újra éreztem, hogy vannak a lábujjaim – a magas sarkú hátránya. Hátamnak is kellemes volt, mert ma rettentő sokat ültem. Most tudatosan buktam le a víz alá, így már nem éreztem kellemetlenül magam, pedig most is telesen belepett. Amikor elfogyott a levegőm kidugtam a fejemet, majd még egyszer alábuktam, éretem, ahogy a szemfestékem csípni kezdi a szemem, de ez sosem zavart. Ismét a felszínre törtem, majd nekiálltam gondolkodni.
Furcsa, és bizarr, de csak két hete ismerjük egymást, és ha a tényeket nézem, mindössze egy napot voltunk hivatalosan is egy pár. Pedig olyan, mintha már évek óta ismerném, és mégse. Az a sok hülyeség, ami körülveszi. Belebolondulok! Pont úgy, ahogy belé is belébolondultam, csak más értelemben. Igen, semmi kétség a felől, hogy beleszerettem. Viszont a szívem rövid időn belül összetört, de ha kívülről nézném, valószínűleg úgy gondolnám, hogy egy futó nyári kaland volt. Első csalódásnak tökéletes, ráadásul legalább nem feküdtem le vele. Ez is valami, nem? Hát akkor zárjuk le az Ő fejezetét? – nem semmiféleképpen sem, előbb még a rejtélyt megfejtem, már ha egyáltalán létezik. Léteznie kell, hiszen ő is elismerte. Dünnyögtem még valami hasonlót, majd megint a víz alá süllyedtem.
Bemásztam a vízbe, ami egy kicsit égette a lábam, olyan meleg volt, de így legalább újra éreztem, hogy vannak a lábujjaim – a magas sarkú hátránya. Hátamnak is kellemes volt, mert ma rettentő sokat ültem. Most tudatosan buktam le a víz alá, így már nem éreztem kellemetlenül magam, pedig most is telesen belepett. Amikor elfogyott a levegőm kidugtam a fejemet, majd még egyszer alábuktam, éretem, ahogy a szemfestékem csípni kezdi a szemem, de ez sosem zavart. Ismét a felszínre törtem, majd nekiálltam gondolkodni.
Furcsa, és bizarr, de csak két hete ismerjük egymást, és ha a tényeket nézem, mindössze egy napot voltunk hivatalosan is egy pár. Pedig olyan, mintha már évek óta ismerném, és mégse. Az a sok hülyeség, ami körülveszi. Belebolondulok! Pont úgy, ahogy belé is belébolondultam, csak más értelemben. Igen, semmi kétség a felől, hogy beleszerettem. Viszont a szívem rövid időn belül összetört, de ha kívülről nézném, valószínűleg úgy gondolnám, hogy egy futó nyári kaland volt. Első csalódásnak tökéletes, ráadásul legalább nem feküdtem le vele. Ez is valami, nem? Hát akkor zárjuk le az Ő fejezetét? – nem semmiféleképpen sem, előbb még a rejtélyt megfejtem, már ha egyáltalán létezik. Léteznie kell, hiszen ő is elismerte. Dünnyögtem még valami hasonlót, majd megint a víz alá süllyedtem.
Két óra kellett hozzá, hogy kimásszak, mert elkezdett kihűlni a víz. Megtörölköztem, majd nekiálltam ebédelni, amikor csöngettek. Lassan indultam el az ajtó felé, mert csak egy valakit vártam, de ő úgy sem jön, szóval nincs értelme sietni. Végül mégis odaértem, majd kinyitottam az ajtót. A túloldalon és vigyorgó Paul volt és egy kissé feszült Rachel.
- Halihó, Hableány! - tárta szélesre az ajtót maga előtt Paul, majd meg sem várva a bebocsájtást belépett magától, Reach-t is behúzva. - Mizu? - azzal bevonult a konyhába, majd leült az egyik székre. Rachelt is az ölébe akarta húzni, de ő megrázta a fejét és inkább Paul mögé állt, egészen közel és belekapaszkodott a vállába, mintha el akarna bújni, vagy legalábbis tartózkodna.
- Megvagyok, kösz. És mi járatban? - kérdeztem, majd én is rátámaszkodtam egy másik szék támlájára. Rachelt figyeltem, mert valami furcsa volt a tekintetében. Rosszallás, talán, de lehet, hogy csalódottság?
- Hát, ahogy ismerem, a húgomat már tudsz róla, hogy Reach-csel téged is koszorúslánynak akarunk - ráncolta össze a homlokát. Ez az aranyos gesztus elvette a gúnyos hangsúlyt, mert Paul megint visszaesett a bunkó szintre.
- Tényleg? Persze, szívesen vállalom! - motyogtam, sőt szinte daráltam a szavakat. Nem arról volt szó, hogy nem akartam az lenni, csak most nem voltam lelkendezős hangulatban.
- Nem volt választásod - vigyorogta Paul, majd megpaskolta Reach combját, aki erre összerándult, majd előrenyújtotta a jobb kezét és bocsánatkérő arcot vágott. Végül felfordította a tenyerét, amiben egy kis lap volt, összehajtogatva és a nevemmel felcímezve.
- Meghívó? - kérdeztem kissé értetlenül, mert inkább hasonlított egy órai levelezésre, mint egy hivatalos esküvői meghívóra, de ki tudja, lehet, hogy egyediek akartak lenni.
- Nem - suttogta Reach, majd megfogta Paul kezét és a bejárat felé vontatta. Mielőtt kinyithattam volna, kiengedtem őket, és még egyszer megköszöntem, hogy rám gondoltak.
Miután elmentek, visszamentem a házba és leültem a konyhában, majd nekiálltam kibontani a papír fecnit. Elég volt egy pillantás, hogy tudjam ki a feladó, ezért is gyűrtem össze, majd hajítottam át a szoba másik felébe, anélkül, hogy elolvastam volna. Dühös voltam, amiért még írogat, ezért inkább kimentem a konyhából, látni sem akartam. Felszaladtam a szobámba, majd gyorsan átöltöztem. Felvettem egy kiszakadt farmert, és egy fekete hosszú ujjút, majd a kivettem egy melegítő felsőt. Miután felöltöztem kihúztam egy nagyobb szatyrot a szekrényemből, majd beletuszkoltam a pulóverét, ami még mindig a radiátoron volt, valamint lekaptam az asztalról a kinyomtatott fotóhalmot és kiválogattam belőle a közös képeinket, amiket szintén beleraktam a szatyorba, visszaszaladtam a földszintre, és a levelet is belehajítottam a csomagba. Ezután késznek nyilvánítottam a tasakot és összekötöttem a száját. Írtam egy levelet anyának, hogy elmentem sétálni, majd felhúztam a gumicsizmám és a vízlepergetős dzsekimet akasztottam le a fogasról, majd nekivágtam az erdőnek, ismét.
- Halihó, Hableány! - tárta szélesre az ajtót maga előtt Paul, majd meg sem várva a bebocsájtást belépett magától, Reach-t is behúzva. - Mizu? - azzal bevonult a konyhába, majd leült az egyik székre. Rachelt is az ölébe akarta húzni, de ő megrázta a fejét és inkább Paul mögé állt, egészen közel és belekapaszkodott a vállába, mintha el akarna bújni, vagy legalábbis tartózkodna.
- Megvagyok, kösz. És mi járatban? - kérdeztem, majd én is rátámaszkodtam egy másik szék támlájára. Rachelt figyeltem, mert valami furcsa volt a tekintetében. Rosszallás, talán, de lehet, hogy csalódottság?
- Hát, ahogy ismerem, a húgomat már tudsz róla, hogy Reach-csel téged is koszorúslánynak akarunk - ráncolta össze a homlokát. Ez az aranyos gesztus elvette a gúnyos hangsúlyt, mert Paul megint visszaesett a bunkó szintre.
- Tényleg? Persze, szívesen vállalom! - motyogtam, sőt szinte daráltam a szavakat. Nem arról volt szó, hogy nem akartam az lenni, csak most nem voltam lelkendezős hangulatban.
- Nem volt választásod - vigyorogta Paul, majd megpaskolta Reach combját, aki erre összerándult, majd előrenyújtotta a jobb kezét és bocsánatkérő arcot vágott. Végül felfordította a tenyerét, amiben egy kis lap volt, összehajtogatva és a nevemmel felcímezve.
- Meghívó? - kérdeztem kissé értetlenül, mert inkább hasonlított egy órai levelezésre, mint egy hivatalos esküvői meghívóra, de ki tudja, lehet, hogy egyediek akartak lenni.
- Nem - suttogta Reach, majd megfogta Paul kezét és a bejárat felé vontatta. Mielőtt kinyithattam volna, kiengedtem őket, és még egyszer megköszöntem, hogy rám gondoltak.
Miután elmentek, visszamentem a házba és leültem a konyhában, majd nekiálltam kibontani a papír fecnit. Elég volt egy pillantás, hogy tudjam ki a feladó, ezért is gyűrtem össze, majd hajítottam át a szoba másik felébe, anélkül, hogy elolvastam volna. Dühös voltam, amiért még írogat, ezért inkább kimentem a konyhából, látni sem akartam. Felszaladtam a szobámba, majd gyorsan átöltöztem. Felvettem egy kiszakadt farmert, és egy fekete hosszú ujjút, majd a kivettem egy melegítő felsőt. Miután felöltöztem kihúztam egy nagyobb szatyrot a szekrényemből, majd beletuszkoltam a pulóverét, ami még mindig a radiátoron volt, valamint lekaptam az asztalról a kinyomtatott fotóhalmot és kiválogattam belőle a közös képeinket, amiket szintén beleraktam a szatyorba, visszaszaladtam a földszintre, és a levelet is belehajítottam a csomagba. Ezután késznek nyilvánítottam a tasakot és összekötöttem a száját. Írtam egy levelet anyának, hogy elmentem sétálni, majd felhúztam a gumicsizmám és a vízlepergetős dzsekimet akasztottam le a fogasról, majd nekivágtam az erdőnek, ismét.
Ugyanazon az ösvényen szaladtam, mint éjszaka, amikor a farkassal találkoztam, és csak remélni mertem, hogy most is arra a rétre lyukadok ki. Mivel egyfolytában futottam hamar elértem a kis V alakú elágazást, ahol most ismét jobbra futottam, hogy újabb tíz perc múlva kilépjek a tisztásra és megpillantsam a hintát. Odaszaladtam a régi hintához, majd az azt tartó fához léptem és megkapaszkodtam a törzsében, hogy fel tudjam húzni magam. Sikeresen felküzdöttem magam olyan két méteres magasságba. Innen tökéletesen el tudtam hajítani a szatyrot, ezért hátat fordítottam a mögöttem lévő erdőnek, majd egy jól irányzott hajítással eldobtam a szatyrot. Hallottam egy ideig, ahogy repül, majd elcsendesedett. Reményeim szerint kikötött egy fán, vagy valami odúban, ahol soha többé nem találom meg. Ezután leugrottam a fáról, egy az egyben, ahogy voltam, hogy aztán ismét futásnak eredjek.
Gyorsabb voltam, mint lenni szoktam, de még így is ügyeskednem kellett, mert anyámék már hazaértek, szóval nagyon közel a házhoz az erdőben haladtam egészen a másik oldalig, hogy a nappaliból ne vegyenek észre. Úgy éreztem magam, mint egy betörő, de végül csak elértem a tornácot, onnan pedig már mindegy volt, hogy ki lát meg. Beléptem a házba, majd elkiáltottam egy megjöttemet, ezután levetkőztem, és mint aki jól végezte dolgát bementem a konyhába köszöntem anyának, majd a szobámba mentem. Miután becsuktam az ajtót magam mögött, tudatosult csak bennem, hogy tulajdonképpen, most zártam le Jacobot, ami furcsán üressé tett, és volt egy kicsit részem, ami nem tudott tőle megszabadulni, sőt a kicsi részem az volt, amelyik meg tudott szabadulni tőle. Nem tudtam elengedni, de megpróbáltam, és még így sem ment. Halkan hüppögve vetődtem le az ágyra, majd előkerestem a mobilomat és a gyorstárcsázóban benyomtam a hármas gombot.
- Szevasz, Édesem! - szólalt meg a várt hang a vonal túlsó végén. - Arielle itt vagy? Hmm?
- Itt - motyogtam, majd megpróbáltam összeszedni magam.
- Hé, minden oké? - kérdezte Kevin és teljesen eltűnt a hangjából a vidámság. - Mi történt?
- Azt… azt hiszem, hogy elhagytak! - sírtam fel, majd megint elhallgattam, és belefojtottam az arcomat a párnába.
- Jaj, Drágám, ez előfordul, bár nem tudom, hogy ki volt az a pöcs, aki ezt veled megtette, de…
- Szevasz, Édesem! - szólalt meg a várt hang a vonal túlsó végén. - Arielle itt vagy? Hmm?
- Itt - motyogtam, majd megpróbáltam összeszedni magam.
- Hé, minden oké? - kérdezte Kevin és teljesen eltűnt a hangjából a vidámság. - Mi történt?
- Azt… azt hiszem, hogy elhagytak! - sírtam fel, majd megint elhallgattam, és belefojtottam az arcomat a párnába.
- Jaj, Drágám, ez előfordul, bár nem tudom, hogy ki volt az a pöcs, aki ezt veled megtette, de…
- Jake volt - szóltam közbe, majd ismét elhallgattam.
- Na, jó mesélj! - Kevin egyetlen mondata is elég volt ahhoz, hogy el elbőgjek neki mindent, hogy min vesztünk össze, hogy aztán elmentem és leittam magam - itt nagyon húzta a száját, és morgott, de nem tett rá megjegyzést -, majd a reggelt Collinnál és azt, hogy utána felkerestem Billyt. Türelmesen hallgatott, majd a végén csak annyit mondott, hogy holnap indul. Kevin tavaly fejezte be a gímit, jelenleg szabadúszó, mindenfélét csinál, hogy legyen elég pénze az egyetemre, mert mérnök szeretne lenni. A nyarat is végigdolgozta, de úgy néz ki, hogy most sikerült bejutnia egy multihoz, ahol jelenleg titkár - busásan megfizetik -, de később gyakorlatra is visszaveszik, ha elvégzi az egyetemet. Vagy legalábbis valami ilyesmit motyogott a múltkor. Nem tudtam ellenkezni, amikor fél óra múlva ismét felhívott és közölte, hogy holnap fél négykor száll le a gépe Port Angelesben, szóval leszek szíves kimenni elé.
- Na, jó mesélj! - Kevin egyetlen mondata is elég volt ahhoz, hogy el elbőgjek neki mindent, hogy min vesztünk össze, hogy aztán elmentem és leittam magam - itt nagyon húzta a száját, és morgott, de nem tett rá megjegyzést -, majd a reggelt Collinnál és azt, hogy utána felkerestem Billyt. Türelmesen hallgatott, majd a végén csak annyit mondott, hogy holnap indul. Kevin tavaly fejezte be a gímit, jelenleg szabadúszó, mindenfélét csinál, hogy legyen elég pénze az egyetemre, mert mérnök szeretne lenni. A nyarat is végigdolgozta, de úgy néz ki, hogy most sikerült bejutnia egy multihoz, ahol jelenleg titkár - busásan megfizetik -, de később gyakorlatra is visszaveszik, ha elvégzi az egyetemet. Vagy legalábbis valami ilyesmit motyogott a múltkor. Nem tudtam ellenkezni, amikor fél óra múlva ismét felhívott és közölte, hogy holnap fél négykor száll le a gépe Port Angelesben, szóval leszek szíves kimenni elé.
- Anya, nem zavarna, ha holnaptól egy kis ideig itt lenne nálunk a legjobb barátom? - somfordáltam be a konyhába, mivel ettől a hírtől sokkal jobban éreztem magam.
- Ugyan, dehogy! Forks-i? - Reméltem is, hogy anyát nem lesz nehéz megfűzni.
- Nem, New Orleansi, Kevinnek hívják, és már vagy nyolc éve ismerem - soroltam a legfontosabbakat, majd felültem a pultra és vártam anya reakcióját.
- Szóval fiú, kavartatok? - szegezte nekem a kérdést, mire csak mosolyogva megráztam a fejem.
- Nem úgy vagyunk egymással - legyintettem majd belekóstoltam a krumplipürébe, ami már elkészült.
- Engem nem zavar, ha itt lesz, legalább kicsit megismerkedem a régi barátaiddal is - mosolyogta végül, majd kivett egy poharat és töltött magának.
- Kevin személyével ez a kör ki is merül - motyogtam magam elé, majd lepattantam a pultról és ismét felmentem a szobámba.
- Ugyan, dehogy! Forks-i? - Reméltem is, hogy anyát nem lesz nehéz megfűzni.
- Nem, New Orleansi, Kevinnek hívják, és már vagy nyolc éve ismerem - soroltam a legfontosabbakat, majd felültem a pultra és vártam anya reakcióját.
- Szóval fiú, kavartatok? - szegezte nekem a kérdést, mire csak mosolyogva megráztam a fejem.
- Nem úgy vagyunk egymással - legyintettem majd belekóstoltam a krumplipürébe, ami már elkészült.
- Engem nem zavar, ha itt lesz, legalább kicsit megismerkedem a régi barátaiddal is - mosolyogta végül, majd kivett egy poharat és töltött magának.
- Kevin személyével ez a kör ki is merül - motyogtam magam elé, majd lepattantam a pultról és ismét felmentem a szobámba.
Miután ismét elfeküdtem az ágyamon eszembe jutott a rejtély, ami még mindig érdekelt, ezért átmentem anya szobájába és elhoztam a laptopot, majd bedugtam a töltőt az éjjeli szekrényemen lévő lámpa helyére a konnektorban. Miután életre kelt a gép egy ideig még szöszmötöltem az internetre való csatlakozással, majd megnyitottam a letöltött könyvet, és még egy érdekesebb oldalt, ami a könyv mellé volt linkelve, de ez a vámpírokról szólt, így egyelőre tallomba tettem, mivel nem értettem, hogyan is függ össze a két dolog. Miközben a Word lassan megnyitotta több mint háromszáz oldalas olvasmányt, én ütemesen doboltam a tapipadon. Végre betöltött, de az első oldal teljesen elment a címmel, így gyorsan lejjebb görgettem.
„A Quileute indiánokról sok történet kering, ősi legendák, amik kiállták az időt. Farkasokról, vámpírokról, szellemharcosokról és hasonló természetfeletti lényekről. Azonban eddig még egyikre sem találtunk bizonyítékot, így mindössze a szóbeszéd marad. A könyv három történetet jegyez le: A szellemharcos, Az áruló testvér és a Hideg szépség c. mondákat.
A Szellemharcos:
Kezdetben a Quileute nép az öbölben telepedett le, hogy halászattal és hajókészítéssel tartsák fent magukat. A törzs kevés főt számlált az öbölben viszont rengeteg hal volt, így más népek is szemet vetettek erre. A törzs kevésnek bizonyult az öböl megvédéséhez, ezért hajókra szálltak és elmenekültek. Kaheleha (nem az első szellemharcos volt, de az elődjeiről nem maradtak fent történetek) az első nagy Szellem Törzsfőnök arra használta az erejét, hogy megvédje a földjüket. Harcosaival elhagyta a hajót, de csak a szellemük szárnyalt a kikötő felé, a testük a hajóban maradt…
… Szeleket tudtak támasztani, amitől az ellenség megijedt és elmenekült. A történet szerint az állatok képesek voltak érzékelni ezeket a harcosokat, és valamiféle kapcsolat is létrejöhetett közöttük, mert képesek voltak követni azok parancsait. Az elmenekültek mindenhol elterjesztették, hogy ez az öböl el van átkozva…
… Szeleket tudtak támasztani, amitől az ellenség megijedt és elmenekült. A történet szerint az állatok képesek voltak érzékelni ezeket a harcosokat, és valamiféle kapcsolat is létrejöhetett közöttük, mert képesek voltak követni azok parancsait. Az elmenekültek mindenhol elterjesztették, hogy ez az öböl el van átkozva…
Hát ebből nem sokat tudtam meg, bár tény, hogy nagyon érdekes kis történet lett volna, ha nincs ennyire lerövidítve. Végig tekertem egy részen, és rájöttem, hogy a könyv nem csak a Quileute legendákat tartalmazza, hanem sok más népét is. Ráadásul a La Push-i legendákról nem voltak túl terjedelmesek, a végére mindössze annyi volt írva, hogy a törzs jó titoktartási képessége végett nincs több információjuk. Mivel nem volt kedvem tovább olvasgatni ezért a másik két történetet elnapoltam. Helyette inkább nekiálltam tanulni, vagy legalábbis ültem a könyvek felett, amikor kopogtak az ajtómon. Én hülye még mindig azt vártam, hogy majd Jacob benyit, de végül is nem csalódtam sokat, amikor helyette Norah kukkantott be. Még mindig ünneplőben volt, de a cipőjét már lerúgta.
- Hali! - lépdelt beljebb, majd ő is elterült az ágyamon. - Képzeld nagyjából összeállt a bál! Én már úgy várom! Viszont el kell majd mennünk vásárolni, mert nincs egy rongyom se, ráadásul még Bradyt is rá kell vennem, hogy legyen a kísérőm - darálta, én meg alig tudtam követni, hogy mit mond. - Aztán ott van még a díszítés is. Remélem nem haragszol, de beszerveztelek díszítőnek, jó pont jár érte a matektancsinál, ráadásul igazgatói dicséret is. Bár az nem oszt, nem szoroz - magyarázta, majd felnézett rám, de én csak bólogatni tudtam. Leragadtam a kísérő szónál, még pedig azért mert nekem nem igazán volt. - Figyelsz? - bökdösött meg, mire megint bólintottam.
- Persze - ültem fel, majd megint elbambultam. Bál, az egyet jelent a táncolással, a sok kamasszal és rengeteg feleslegesen elpazarolt órával - gondolom én most -, ha Norah tegnap előtt szól, már rég fel lennék lelkesülve, és nem tudnának lelőni. Gyors változás! - Biztos nagyon jól érzitek majd magatokat - motyogtam meggondolatlanul, de mire észbe kaptam már előttem térdelt és nagyon csúnyán nézett rám.
- Ugye nem gondolod, hogy kihagyod? - kérdezte elfojtott hangon. Összepréseltem a számat, ami egyértelmű jele volt a beismerésnek. - Na, nem! Nem fogsz itthon maradni! Jacobot is felrúgom, ha nem hoz el!
- Attól tartok, hogy ezzel már elkéstél - ismertem be, majd lehajtottam a fejem. Egy ideig nem szólalt meg, majd amikor összeszedte magát felkapta a telefonom az éjjeliszekrényről, majd nyomkodni kezdte.
- Mi az, hogy elkéstem? - három oktávval magasabb hangja megrémisztett, teljesen olyan volt, mint egy tornádó, ami jelenleg nagyon dühös. - Csak nem kidobott?
- Hali! - lépdelt beljebb, majd ő is elterült az ágyamon. - Képzeld nagyjából összeállt a bál! Én már úgy várom! Viszont el kell majd mennünk vásárolni, mert nincs egy rongyom se, ráadásul még Bradyt is rá kell vennem, hogy legyen a kísérőm - darálta, én meg alig tudtam követni, hogy mit mond. - Aztán ott van még a díszítés is. Remélem nem haragszol, de beszerveztelek díszítőnek, jó pont jár érte a matektancsinál, ráadásul igazgatói dicséret is. Bár az nem oszt, nem szoroz - magyarázta, majd felnézett rám, de én csak bólogatni tudtam. Leragadtam a kísérő szónál, még pedig azért mert nekem nem igazán volt. - Figyelsz? - bökdösött meg, mire megint bólintottam.
- Persze - ültem fel, majd megint elbambultam. Bál, az egyet jelent a táncolással, a sok kamasszal és rengeteg feleslegesen elpazarolt órával - gondolom én most -, ha Norah tegnap előtt szól, már rég fel lennék lelkesülve, és nem tudnának lelőni. Gyors változás! - Biztos nagyon jól érzitek majd magatokat - motyogtam meggondolatlanul, de mire észbe kaptam már előttem térdelt és nagyon csúnyán nézett rám.
- Ugye nem gondolod, hogy kihagyod? - kérdezte elfojtott hangon. Összepréseltem a számat, ami egyértelmű jele volt a beismerésnek. - Na, nem! Nem fogsz itthon maradni! Jacobot is felrúgom, ha nem hoz el!
- Attól tartok, hogy ezzel már elkéstél - ismertem be, majd lehajtottam a fejem. Egy ideig nem szólalt meg, majd amikor összeszedte magát felkapta a telefonom az éjjeliszekrényről, majd nyomkodni kezdte.
- Mi az, hogy elkéstem? - három oktávval magasabb hangja megrémisztett, teljesen olyan volt, mint egy tornádó, ami jelenleg nagyon dühös. - Csak nem kidobott?
- Úgy is mondhatjuk, bár konkrétan nem jelentette ki - motyorásztam, miközben a takaróm sarkát gyűrögettem. Most, hogy már nem először beszéltem róla nem volt annyira borzalmas kimondani, de még mindig rosszul éreztem magam tőle. - Mit is csinálsz? - kaptam ki a kezéből a telefont, amikor az arcához emelte.
- Természetesen felhívom! - ágaskodott, de én gyorsan kikapcsoltam a telefont, hogy ha el is éri, akkor se tudjon vele mit kezdeni. Még egy ideig pattogott, majd végleg feladta és inkább leült. - Jó nekem mindegy, a te dolgod!
- Így van! - vágtam rá, majd én is leültem. Innentől nem nagyon beszélgettünk. Norah teljesen kész volt, állítása szerint legalább annyira strapás az agymunka, mint a fizikai. Nem akartam vele veszekedni, ezért inkább csak ledőltem mellé.
- Természetesen felhívom! - ágaskodott, de én gyorsan kikapcsoltam a telefont, hogy ha el is éri, akkor se tudjon vele mit kezdeni. Még egy ideig pattogott, majd végleg feladta és inkább leült. - Jó nekem mindegy, a te dolgod!
- Így van! - vágtam rá, majd én is leültem. Innentől nem nagyon beszélgettünk. Norah teljesen kész volt, állítása szerint legalább annyira strapás az agymunka, mint a fizikai. Nem akartam vele veszekedni, ezért inkább csak ledőltem mellé.
Egy órát biztos, hogy feküdhettünk, majd Norah felállt és közölte, hogy ma itt alszik. Örültem neki, mert jobb volt a társaságában heverészni, mint egyedül. Tíz percébe telhetett átmenni és elhozni a cuccait. Ezután, bevetődtünk az ágyamba és ismét magunkhoz vettük a laptopot, hogy keressünk valami filmet a neten. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy nem csuktam be a könyvet, csak akkor, amikor Norah elkezdte olvasni, majd összeszűkült szemekkel rám bámult.
- Ez meg honnan van? - kérdezte szúrós tekintettel, amit nem tudtam hová tenni. Megvontam a vállam, mert nem értettem, hogy mi akasztotta ki ennyire.
- A neten találtam, még New Orleansban, amikor La Push-ról olvastam, érdekesnek tűnt azért szedtem le - magyaráztam halál nyugodtan, mert nem értettem a szemei csillogását. Talán félti a legendáikat? Mégsem illeszkedtem be annyira, hogy meghallgathassam őket?
Aznap többet nem olvastam bele a könyvbe, bár rettentően érdekelt volna a folytatás, de valaki mindig lefoglalt és soha nem voltam egyedül, mintha őriztek volna…
/Jacob Szemszöge/
Választás I.
*- A francba, Paul, hát nincs egy rohadt hely, ahová hazakotródhatnál? - Paul, aki teljes hosszában elterült az én kanapémon, és valami hülye baseball meccset nézett az én szar tévémen, csak vigyorgott, aztán nagyon lassan kivett egy csipszet az ölében heverő zacskókból, és bekapta. - Remélem azt te hoztad!Ropp.
- Nem - felelte rágás közben. - A nővéred mondta, hogy szolgáljam ki magamat. - Igyekeztem úgy csevegni, mintha nem akarnám azonnal gyomorszájon vágni.
- Rachel itthon van? - Ez nem jött be. Sejtette, hogy mit forgatok a fejemben, mire a zacskót a háta mögé gyűrte. A csipsz nekinyomódott a párnának, és apró darabokra tört. Paul arca elé emelte az ökleit, mint valami bokszoló.
- Gyere, haver! Nincs szükségem Reach védelmére. - Felhorkantam.
- Na persze. Mintha nem rohannál hozzá bőgve, amint lehet. - Felnevetett, leengedte a kezét, és ellazulva dőlt hátra a kanapén.
- Nem fogok fecsegni egy lánynak. Ha véletlenül szerencséd volna és eltalálnál, az csak kettőnk dolga lenne. És fordítva, nemde? - Ez ám a felhívás keringőre! Igazán kedves. Elernyesztettem a testemet, mintha feladtam volna.
- Naná. - Pillantása a tévére vándorolt, ekkor ugrottam. Az orra igazán impozánsan reccsent az öklöm alatt. Megpróbált elkapni, de eltáncoltam előle, még mielőtt megragadhatott volna, bal kezemben a tönkrezúzott csipsszel.
- Betörted az orrom, te barom!
- Csak kettőnk dolga, igaz, Paul? - Otthagytam, és kivágtam a csipszet. Amikor visszafordultam, éppen az orrát tette helyre, még mielőtt görbén forrna össze. Már nem is vérzett; pedig az előbb még csurom vér volt a képe, még az álláról is csepegett. Káromkodva, fájdalomtól vonagló arccal huzigálta helyre a sérült porcot.
- Akkora seggfej vagy, Jacob! Esküszöm, szívesebben lógnék Leah-val.
- Aú! Ez fájt! De Leah biztos boldog lesz, ha meghallja, hogy vele akarod tölteni a drága idődet. Tutira bizseregni fog a szíve tája.
- Felejtsd el!
- Naná. Garantáltan nem fog kicsúszni a számon.
- Aú! - mordult fel, és a maradék vért a pólója gallérjába törölve visszatelepedett a kanapéra. - Gyors vagy, öcsém, azt meg kell hagyni. - Azzal újra az elmosódott közvetítésre összpontosított. Egy másodpercig még álltam ott, aztán elvonultam a szobámba, arról motyogva,* hogy nagyon remélem, hogy Rachellel hamar közös fészket hoznak össze, mert ez kész anyagi csőd.
Már nem tudtam magammal mit kezdeni, arra is gondoltam, hogy kicsit korábban betoppanok Arielle-hez, végülis csak nem bánná. Tényleg mindegy, hogy hol, csak legyek messze ettől az idiótától. Billy sincs oda érte, mostanában állandóan Claerwateréknál van. Meggyőződésem, hogy az sem jobb, nincs Paul, de van Leah.
Ledobtam magam az ágyra, nem aludtam már két napja, szóval igazán rám fért volna egy kiadós pihenés, de este Arielle-hez megyek, szóval esélytelen volt, hogy elaludjak.
Végül mégis csak elszundítottam, de még időben felkeltem arra, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót. Már több hónapja ígérgetem, hogy megcsinálom, mert mindenhol befúj mellette a szél, de valahogy soha nem jutottam el odáig. Kómásan kivakartam magam az ágyból, majd felvettem az első rongyot, ami a kezem ügyébe került. Kibotorkálva apámba ütköztem, aki nemes egyszerűséggel kirakta Pault, ami rettentően szívmelengető látvány volt. Határozottan élveztem.
- Jake, gyere csak egy kicsit! - hívott magához, majd a konyha felé irányított. Rossz előérzetem volt, talán Paul vére a földre is lecsöpögött? Elképzelhető, de inkább takarítok, minthogy itt legyen.
- Mi a helyzet? - levágtam magam az egyik széke, mire az akkorát reccsent, hogy Billy fejbevágott.
- Csend Jacob, és ne verd szét a konyhabútoraimat! - gurult velem szembe. Megforgattam a szemeimet, de azért odafigyeltem rá. - Bella hazajött!
- Tessék? Túlélte? - Örültem neki, hogy Bells egyben van, bár ezt remélni soha nem mertem. Cullennek mégsem annyira fontosak az elvei, mint Bella emberi mivolta? Kíváncsi lennék, hogy hogyan beszélte le a nászéjszakáról. Ettől még mindig felfordult a gyomrom, pedig a dühöt már nem is éreztem. Nem zavart, hogy nem engem választott.
- Charlie-t minden nap felhívja. A vérszívók azt állítják, hogy elkapott egy különleges trópusi kórt, és most Atlantában, valamilyen központban ápolják - Billy sem volt meggyőzve, ahogyan én sem. Szóval Bella mégsem marad ember, csak kapott még két hét haladékot, hogy Charlie-tól elbúcsúzhasson. Ez egész biztos az ő ötlete volt! Meg van őrülve? Egyáltalán nem gondol Charlie-ra? Mi lesz majd, egyik nap nem érkezik hívás, vagy az egyik pióca műsírást mímelve közli vele, hogy Bella sajnos nem élte túl. Akkor már nem lett volna egyszerűbb, ha mondjuk azt mondják Edwarddal mind a ketten tragikus hajóbalesetet szenvedtek? Vagy a túrabusz beleborult egy árokba, de csak ők haltak meg?
- Jake, gyere csak egy kicsit! - hívott magához, majd a konyha felé irányított. Rossz előérzetem volt, talán Paul vére a földre is lecsöpögött? Elképzelhető, de inkább takarítok, minthogy itt legyen.
- Mi a helyzet? - levágtam magam az egyik széke, mire az akkorát reccsent, hogy Billy fejbevágott.
- Csend Jacob, és ne verd szét a konyhabútoraimat! - gurult velem szembe. Megforgattam a szemeimet, de azért odafigyeltem rá. - Bella hazajött!
- Tessék? Túlélte? - Örültem neki, hogy Bells egyben van, bár ezt remélni soha nem mertem. Cullennek mégsem annyira fontosak az elvei, mint Bella emberi mivolta? Kíváncsi lennék, hogy hogyan beszélte le a nászéjszakáról. Ettől még mindig felfordult a gyomrom, pedig a dühöt már nem is éreztem. Nem zavart, hogy nem engem választott.
- Charlie-t minden nap felhívja. A vérszívók azt állítják, hogy elkapott egy különleges trópusi kórt, és most Atlantában, valamilyen központban ápolják - Billy sem volt meggyőzve, ahogyan én sem. Szóval Bella mégsem marad ember, csak kapott még két hét haladékot, hogy Charlie-tól elbúcsúzhasson. Ez egész biztos az ő ötlete volt! Meg van őrülve? Egyáltalán nem gondol Charlie-ra? Mi lesz majd, egyik nap nem érkezik hívás, vagy az egyik pióca műsírást mímelve közli vele, hogy Bella sajnos nem élte túl. Akkor már nem lett volna egyszerűbb, ha mondjuk azt mondják Edwarddal mind a ketten tragikus hajóbalesetet szenvedtek? Vagy a túrabusz beleborult egy árokba, de csak ők haltak meg?
Észre sem vettem, hogy mikor indultam el, de már kint voltam, javában bent az erdőben. Lekaptam a gatyámat, majd minden különösebb szarakodás nélkül kettőbe hajtottam és rákötöttem a bal bokámra. Kilőttem magam és futás közben változtam át, nem tartott tovább egy szívdobbanásnál. Gyorsabb vagyok, mint Sam, vagy bárki más a falkában, ha az átváltozásról van szó, sokkal gyorsabb.
Azért ne szállj el magadtól! - Az ember sosem lehet egyedül, mert valamelyik idióta mindig megtalálja, jelenesetben Jared.
Inkább kussolj, oké, Jared? - vicsorogtam. Jaredet nem túlzottan zaklattam fel, tovább gondolkodott azon, hogy mit is vegyen Kim szülinapjára. Szerencsére a másik őrjáratozó Seth volt, a gondolatai pedig elismerést tükröztek, leginkább. Vele volt a legkönnyebb együtt gondolkodni.
Köszi, Jake. - El volt telve magától, hogy ezt gondoltam. Kivételesen viszont nem volt kedvem vele hülyéskedni, ezért kétszer olyan gyors tempóra kapcsoltam, csak, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőlük.
Inkább kussolj, oké, Jared? - vicsorogtam. Jaredet nem túlzottan zaklattam fel, tovább gondolkodott azon, hogy mit is vegyen Kim szülinapjára. Szerencsére a másik őrjáratozó Seth volt, a gondolatai pedig elismerést tükröztek, leginkább. Vele volt a legkönnyebb együtt gondolkodni.
Köszi, Jake. - El volt telve magától, hogy ezt gondoltam. Kivételesen viszont nem volt kedvem vele hülyéskedni, ezért kétszer olyan gyors tempóra kapcsoltam, csak, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőlük.
Két percembe sem telt felérni Karenékhez, mivel Seth akármennyire is titkolta, megláttam a fejében, hogy igazából nem is Sue, hanem Karen beszélt Charlie-val. Mindent tudni akartam, ezért változtattam irányt, többre volt szükségem, mint Billy félszavai. A Laskhar ház mögött lényegültem vissza, majd magamra rángattam a farmert és átszaladtam az úton. Nem akartam a formalitásokra időt pazarolni, ezért benyitottam. A konyhába mentem, mert már messziről hallottam, hogy Karen ott van, így nem szórakoztam azzal, hogy megkérdezzem, merre van. Nekem háttal állt, így fogalma sem lehetett arról, hogy jövök.
- Karen! - mondtam fojtottan, mire megfordult és akkorát ugrott, hogy majdnem beverte a fejét a szagelszívóba. Nem kommentáltam a jelenetet, csak álltam az ajtóban.
- Jacob, szevasz! Arielle hetet mondott - mosolygott rám. Közelebb léptem és megráztam a fejem. Az arca szép fokozatosan komorult el, majd bólintott. - Én beszéltem vele, de nem hiszem, hogy többet tudnék mondani, mint amennyit már így is tudsz.
- De ez akkora baromság! Basszameg! - léptem oda a konyhapult mellé, majd rávertem egyet, de még időben megzaboláztam a kezem, így csak megtört a festék.
- Él! Jake, Bella él! Legalábbis Charlie így tudja - motyogta, majd mellém lépett, de egyetlen pillantásom elég volt, hogy inkább az egyik székre üljön.
- Komolyan képesek voltak beadni ezt a hülyeséget Charlie-nak? És mi lesz, ha meghal, vagy átváltoztatják? - az utolsó mondatot már csak suttogtam, szerintem Karen sem hallotta. A hátamon csak úgy cikáztak végig a hőhullámok, egy megingás és átváltozom. Kár, hogy nem tud érdekelni.
- Tudom, hogy ideges vagy Jacob, de… - kezdte az idióta nyugtatásokat megint. Kifogyhatatlan belőlük, pedig igazán befoghatná. Annak örülnék, ha mindenki befogná!
- De mi? Bella elkapott egy ritka fertőzést, és most valami Isten háta mögötti intézetben pátyolgatják. Csak nekem sántít ez a sztori? Legszívesebben most rögtön megölném azt a vérszopót! - morogtam, miközben már a pult szélét nyomorgattam, remegett a kezem így nehezebb volt összpontosítanom. - Esküszöm, hogyha Bells meghal, én darabokra tépem az összes mocskos vérszívót, de legelőször Edwardot! Sőt talán életben is hagynám, szenvedjen csak, én is szívtam eleget miatta! - Edwardot tényleg szívesen kinyírnám. Széttépném, aztán mindenét elégetném, kivéve a fejét. Ha össze tudná magát rakni, nyilván megtenné, így lehet, hogy csak gondolkodni fog tudni, nekem az is elég. Tönkretette Bellát. Tönkretett engem is. Ekkor reccsent a pult, azután pedig Arielle felsikoltott. Most őrjöngtem csak igazán, hogy Sam nem engedte, hogy elmondjam neki. Ha most tudná nyilván nem kéne hazudnom, hogy hová megyek, vagy, ha véletlenül a pióca mégis győzne - ami valljuk be sanszos, hiszen, amint odaérek, meghallja a gondolataimat - tudná, hogy mi lett velem. Egyszerűbb lenne.
- Anyu azt hittem a rombolásnak vége?! Szerintem így is elég kevés edényünk maradt. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Biztos megint olyan elnézően, mindig ezt csinálja. Úgy tesz, mintha nem zavarná, hogy eltitkolok előle dolgokat, pedig látom a szemében, hogy majd felpofozna, de sosem teszi meg. Pedig igazán megtehetné! Egy kiadós bunyóra amúgy is szükségem lenne, persze nem vele, hanem mondjuk Edwarddal.
- Elnézést - morogtam késve, miután a pult egy része a kezemben maradt. Tényleg nem ezt szándékoztam eltörni, a francba is!
- Jake! - Mellém sétált! Túl közel! Túl közel! Mivel a közeléből nem voltam képes elmenni, ezért csak megfeszítettem minden izmom. Rásimította a kezét a kőhalmot tartó kezemre, mire az elernyedt és a pult immár porként hullott ki belőle. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá. Még mindig mosolygott, de már lefagyóban volt az arca, és a szemei kitágulva szuggerálták az öklöm, ami erre megfeszül és kirajzolódtak az inak. Nem mondott semmit, de a szemei árulkodtak. Megdöbbenés, hitetlenkedés, és némi félelem volta pillantásában.
Fél tőlem? Miért?~ tettem fel magamban a kérdést, de a válaszom már megvolt. Két méter tömör izom, és ráadásul porrá zúztam a konyhát, egy szörny. ~ De akkor mi a fenéért mosolyog?
- Nem kell vigyorognod. A pultot meg tényleg sajnálom - morogtam, majd kihúztam a kezem az övéből és magam mellé szorítottam. Nem akartam bántani, mert nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha egy ujjal is hozzáérnék. Soha nem tudnám vele azt tenni, amit Sam tett Emilyvel.
- Nem számít! - jelentette ki. Olyan hangsúllyal mondta, hogy muszáj volt a szemébe néznem. Láttam, ahogy a barna elnyeli a zöldet, és a pupillája kitágul. Állta a tekintetem, de nem engem nézett, sokkal inkább semmit. Aztán ismét összeszűkül a kis fekete pont és ráfókuszált az arcomra. - Tényleg nem! - Beletúrt a hajamba és lehúzta a fejem, hogy megcsókolhasson. Meglepődtem. Azt hittem szörnynek tart, erre tessék. Nem érhettem hozzá, még mindig nem, mert a kezeim az újabb impulzus hatására már alig voltak kezek. Arielle feladta, hogy a számmal játsszon, inkább hátrált, majd ismét rám nézett. Ő sem értett valamit, ahogyan én sem őt, hogy miért csinálja ezt. Nem nézett rám, sőt szinte biztos voltam benne, hogy rájött mit is csókolt meg. Nem baj, ha konkrétan nem tudja, hogy vérfarkas vagyok, majd beképzel valaminek, ami elég félelmetes és gusztustalan számára. Mégis miért mondja mégis, hogy nem számít, kit akar hitegetni? Magát, vagy engem?
- Mit… jelent… az... hogy.... nem…. számít? - Rám nézett, vagyis inkább bele a szemembe, és úgy, mintha azt mondaná: Te idióta, hát nem nyilvánvaló?
De mi? ~ akartam kérdezni, de helyette inkább ezt kérdeztem. - Mire gondoltál?
- Mindenre - vágta rá rögtön, majd elgondolkodott. - veled kapcsolatban. - A kiegészített mondat ismét visszaterelt a szörnyes elmélethez. Sejtettem, hogy hamar rájön, hogy nem éppen vagyok neki való. Azt hiszem, Edward-szindrómában szenvedek! A kurva életbe! Nem értem, hogy miért néz el nekem mindent! - Jake nem vagyok hülye! - kiáltotta élesen. Tudom! Hát hogyne tudnám, amikor éppen most közölted velem a halálos ítéletedet. Miért nem lehetett kihagyni engem ebből a bevésődés baromságból, annyi mindentől kímélhetném meg!
- Mit tudsz? - kérdeztem elkeseredetten. Tudtam, hogy a lényeget sehogy sem tudnám neki elmondani, ameddig ki nem ejti a száján a bűvös szót, hiszen ez alfa parancs volt, vagyis megszeghetetlen. Percekig hallgatott, ami megrémített, úgy éreztem nekem kell közbeszólnom, vagy megőrülök. - Mire jöttél rá? Tudom, hogy Pault próbáltad kifaggatni!
- Honnan? - Aranyos volt, ahogy dühöngött. Az meg még imponálóbb, ahogy letámadta Pault, rendesen élveztem, amikor a gondolatai erre a beszélgetésre terelődtek, és én szépen kihallgattam. Érdekes volt összehasonlítani Arielle-t azzal a lánnyal, aki a fotelban ült. Biztos vagyok benne, hogyha nekem mondaná olyan hangsúllyal, hogy mondjam meg az igazat, fülem, farkam behúzva hadarnám el.
- Csak tudom - feleltem. Kicsit felengedtem, amikor láttam, hogy az ő ökle is elernyed.
- Én is csak tudom! - morogta durcásan, majd megvonta a vállát és elnézett rólam. Már majdnem elmosolyodtam, amikor nagy levegőt vett és ismét felém fordította a tekintetét. - Oké, nézzük: forró a bőrötök, hallottam a vitádat vele, aznap este, amikor hazajöttél, pénteken, és nem hétfőn. - Sikoltani tudtam volna! Már csak annyit kellett volna kinyögnöm, hogy vérfarkas vagyok, mert más újdonsággal nem tudtam volna szolgálni a számára. Szinte mindent észrevett! Csak úgy dagadtam a büszkeségtől, hogy ez a lány a barátnőm, és hogy ilyen okos, vagy legalábbis figyelmes. Másrészt viszont rettegtem; a lényeget még nem tudja, de már most fél. - Ezen kívül van még néhány tök értelmetlen dolog, ami valahogy szintén kapcsolódik hozzád, vagy Paulhoz. Ennyi! - Az egész tök értelmetlen! Nem tudtam megszólalni, még mindig nem. Rohadtul be voltam szarva, hogy most mi lesz. El akartam mondani neki, most rögtön, de amint megpróbáltam kinyitni a szám, az szinte magától csukódott vissza, és mintha több mázsa súly nehezedett volna a vállamra, de legfőképpen az agyamat tompította el. Minél jobban igyekeztem, annál kevésbé voltam észnél. Ezért inkább megpróbáltam kikerülni a dolgot.
- Észrevettem, hogy sok minden feltűnt neked, de nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztat a dolog. De én. Nem. Mondhatom. El. Még… - Megpróbáltam az elején, lazán, hátha ki tudom bökni, de nem sikerült. Megint teljesen elbódult a tudatom.
- Már miért nem? Ki tiltja meg neked? - édes volt, ahogy mérgelődött, és amikor már éppen kimondtam volna, hogy az alfám, ismét elhomályosult a tudatom. Hát persze! A francba, hogy még ezt is megtiltotta! Arielle is dühös volt, bár szerintem ő inkább rám, amit meg is érdemelek. Már remegett a szája a dühtől, amikor olyat kérdezett, amit egyáltalán nem vártam volna. - Szereted? - Fel sem fogtam először, hogy kire gondol, aztán rájöttem. Éreztem, ahogy elfehéredik az arcom, amint megjelent a fejemben Belláé. Nem éreztem már iránta szerelmet, de az, hogy megint eszembe jutott, eszembe jutatta azt is, hogy valahogy meg kell mentenem. Jobb ötlet híján ezt használtam fel.
- Nem tudom! - kiáltottam. A hazugság marta a számat, de én már nem voltam a lakásban. Az erdőbe rohantam, ahogy csak tudtam, de nem változhattam át, mert akkor mindenki megtudta volna, hogy mi jár a fejemben.
Ember alakban nem voltam olyan gyors, de azért igyekeztem. Szerintem tíz percembe telt hazafutni. Becsörtettem a házba, majd kitéptem a telefonzsinórt. Billy meccset nézet, ezért nem is igazán foglalkozott velem, ami kapóra jött. Miután elvágtam az öreget a külvilágtól a garázsba mentem. Kiszedtem a mocit és berúgtam. Végig száguldottam La Push-on, majd Cullenék felé kanyarodtam.
Már kilométerekkel arrébb is borsódzott a hátam, ha arra gondoltam, hogy mire készülök, pedig próbáltam nem erre gondolni, már csak Edward miatt sem.
Úgy remegett a kezem, hogy többször is le kellett vennem a gázról, pláne akkor, amikor már a földúton robogtam. Amikor megláttam a ház fényeit satufékkel álltam meg és hajítottam el a motort. Innentől már futva mentem. Már a hátam is remegett, amikor kiértem a tisztásra, de nem figyeltem rá, meg sem álltam egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó.
Reméltem, hogy Edward bújik elő a koporsójukból, de miért is lenne ekkora mázlim. A doki jött ki, ráadásul elég eltorzult volt az ábrázata, őt nem tudtam volna csak úgy pikkpakk megölni. Ahogy közelebb értem úgy erősödött a szaguk, de nagy levegőt vettem és mentem tovább.
Egyenesen a tornác előtt álltam meg. Carlisle úgy nézett rám, mintha legalábbis a halott dédnagyanyja lennék. Az egész csávó úgy nézett ki, mint a mosott rongy, mintha legalább húsz évet öregedett volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ekkora baj. Ő biztos nem siratná Bellst, ha piócává változna, így teljesen összezavarodtam. Lehet, hogy mégis elkapott valamit?
- Jacob – biccentett, majd fáradtan nekidőlt a korlátnak. Még mindig nem értettem semmit, teljesen képszakadás volt.
- Hol van Bella? – nyögtem. A remegésem teljesen lecsillapodott, szinte biztos voltam benne, hogy a manipulátor pióca műve, de kivételesen nem bosszantott annyira.
- Odabent – válaszolta tömören, de nem mozdult. – Nem tudom, hogy látni szeretnéd-e.
- Biztos lehetsz benne, hogy igen – azzal át is szuszakoltam magam mellette. Belépve a házba majdnem vettem egy hátra arcot, mert a szag leterített. Végül azzal túráztattam magam, hogy Bella is ott volt, amikor nekem szükségem volt rá. Ő sem hagyott ott, amikor én voltam szarban– vagy legalábbis általában nem.
A nappaliba érve rátaláltam az egész hordára, mindannyian a kanapét állták körül, kivéve Edward, ő mellette térdelt és olyan arcot vágott, mint egy igazi halott. Semmi, de tényleg semmi érzelem nem tükröződött róla. Kezdtem beparázni, nem értettem, hogy mitől lett ennyire halott.
- Na! Jake előtt is titkolózni akarunk? Tök felesleges – erőtlen kis hangocska volt, de határozottan Bellsé. Két lépéssel a kanapéhoz értem és átbámultam a támláján. Azt hittem a szívinfarktus visz el. Bella ott feküdt, mint valami félhulla zombi, de vigyorgott. Ez rosszabb volt, mint amikor közölte, hogy pióca lesz. Szóval mégsem hazudtak és tényleg elkapott valami kórt. – Ennyire rosszul nézek ki? – próbált meg viccelődni, de én még mindig le voltam dermedve. Ötszáz takaróba volt bebugyolálva és annyira le volt fogyva, hogy még a szokásosnál is jobban kiálltak az arccsontjai.
- Nem fogok hazudni Bells, szarul festesz – motyogtam majd letérdeltem a támla mögé és a kezemet nyújtottam felé, de abban a pillanatban meg is állítottam, amikor ő is felém nyúlt. A gyűrűs ujján forgott a jegygyűrűje és nem mertem hozzáérni, mert féltem, hogy eltöröm.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! – nyúlt a kezem után, majd szinte belém kapaszkodott, inkább a keze alá nyúltam, mert úgy nézett ki, mintha már ettől is rettenetesen elfáradna. Valószínűleg ez így is volt.
- Mi a fene van veled Bells? – Nem válaszolt rögtön, hanem intett vámpír Barbienak, aki fintorogva, de mellé lépett. Nem értettem, hogy mire készül, de szöszi elég biztos volt magában. Lehúzta a takarót Belláról, majd a hóna alá nyúlt és felállította. Először nem értettem, hogy minek ez a felesleges mozgás, majd ahogy Bells kezei arra a méretes gömbre fonódtak a hasán…
Éreztem, ahogy a gyomrom tartalma a szám felé igyekszik, ezért nyeltem egy nagyot. Bella úgy nézett ki, mint egy zombi, a hasa viszont akkora volt… szerintem még ő is elfért volna benne. Az a valami elszívta az erejét. Megöli őt – sípolt fel a piros lámpám. Miután ezt felfogtam ismét remegni kezdett a karom. Edward megöli! Ez egy idióta! Miért nem szedi ki belőle! Nem tűnt fel neki, hogy kábé annyi erő van benne, hogy a szemét nyitva tartsa? Megfogják, telinyomják altatóval és kiszedik azt az izét belőle. Biztos nem olyan nehéz!
- Jacob, menjünk ki egy kicsit. – Először fel sem ismertem a hangot, majd tudatosult bennem, hogy Edward hívogat. Az ölésinger ismét fojtogatott ezért hamar összekaptam magam.
- Jake legyél jófiú! – kérte Bella, miközben Szöszi visszapólyázta. Hah! Mintha tudna bármit is tenni ellene!
Követtem a piócát ki a házból, be az erdőbe és tovább. Csak mentünk, és mentünk. Aztán egyszer csak megállt, hátrafordult és azt hittem, hogy ott helyben fordulok meg én is. Nem akartam ezt látni, ez így annyira nem fair. Még megölni sem hagyja magát!
- Ölj meg Jacob! – suttogta. Teljesen leolvadt az a maszk az arcáról, amit mindenkinek mutogatott bent. Olyan érzelmek tükröződtek a szemében, amiket én még csak hírből sem ismerhettem. Elszégyelltem magam, kisgyereknek éreztem magam, aki beleütötte az orrát a felnőttek dolgában. – Csak azt várd meg, amíg Bella…
- Mi a francért nem nyugtatózzátok be és veszitek ki azt az izét? Rohadt nehéz lenne! – förmedtem rá, mire szikrázó szemekkel jött egyre közelebb hozzám, miközben az ujjai karmokká görbültek, de ahelyett, hogy hozzám ért volna a saját hajába vájta őket.
- Szerinted nem próbáltam lebeszélni? Jacob, szerinted én nem akarom őt megmenteni?! – nem ordított, de ez rosszabb volt, ezerszer rosszabb. Be akartam fogni a fülem, hogy ne halljam. Az a fájdalom a hangjában, nekem is fájt, mert egy volt a forrása. Valamennyire az én arcom is tükrözte az övét, bár az őrület még nem teljesen ért el, még nem teljesen fogtam fel, de már éreztem.
- Akkor nem értem mi a probléma? Elterelő hadművelet kell, amíg beledöföd az ínjekciót? Kit kell feltartóztatni? Melyik idióta pióca védi azt a kis szörnyet? Bemegyek és felvágom az ereimet! – Megint remegni kezdtem, az elfojtott düh ismét utat tört magának. Utáltam a tétlenséget, azt érezni, hogy felesleges vagyok.
- Rosalie és Esme támogatják – vicsorogta. Őt ez nyílván zavarta, bár ahogy a Szöszi nevét kiejtette nem úgy tűnt, mintha nem rontana rá abban a pillanatban, amint ezzel Bellának nem okoz fájdalmat. Esmét én sem tudnám csak úgy megölni, nem akartam megölni egy nőt, még akkor sem, ha vámpír.– És mit csinálsz Emmettel? Vagy Jasperrel? Jacob!
Mire visszanéztem rá, már nem velem szemben állt, a földön térdelt, teljesen védtelenül hagyva magát. Az ujjai az arcát szántották, mintha végleg meg akarna szabadulni tőle. Kiterült előttem, mégsem tudtam volna rávetni magam és kinyírni itt helyben. Ugyan bűntudatom volt miatta, de úgy éreztem végre ő is megkapta a magáét. A baj csak az volt, hogy maga a baj nem volt helyes. Nem éreztem magam jobban attól, hogy Edward ott hevert előttem. Már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e ölni, viszont azt tudtam, hogy Bellát meg akarom menteni.
- Akkor mit akarsz, mit csináljak? – Tényleg nem tudtam, hogy mit tegyek. Felemelte a fejét, rám nézett, majd mintha a remény megcsillant volna a szemében, aztán ki is hunyt. Nem tudtam, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. Már nem tudtam gyűlölni azért, amit velem tett, de azért, amit Bellával, na azért még mindig simán kinyírtam volna. Ha nem ilyen ellenséges a viszonyunk már odamentem volna hozzá és valószínűleg felvakartam volna a földről.
- Csak beszélj vele, talán rád hallgat. – Felhorkantam. Edward! Ez a legjobb terved? Szerinted Bella végig fog hallgatni? Amit kiejtem a számon, hogy szörnyike, máris kirakat a Barbieval. – Annyival közelebb állsz hozzá, te a része vagy, tudod, hogy mire gondol. Csak egy másodpercnyi visszakozás kell! Teljesen mindegy, hogy mit mondasz! Csak vedd rá, hogy kiszedhessük belőle azt a valamit!
- Lehet, hogy azelőtt kellett volna megszületnie a gondolatnak a fejedben, mielőtt kellemesen eltöltöttétek a nászéjszakát – morogtam, majd én is levágtam magam az egyik fatörzsre. Idegesen temettem én is az arcomat a tenyerembe, próbáltam valami épkézláb ötlettel előállni.
- Szerinted nekem nem jutott eszembe, hogy mik lehetnek a következmények?! Azt hiszed, hogy nekem nem voltak kétségeim?! Én sosem gondoltam volna, hogy… hogy ez lehetséges – azzal újra a kezébe temette az arcát. Kész ennyi volt! Felpattantam és egy akkorát rúgtam Edwardba, hogy azt hittem menten amputálni kell a lábamat.
Kellj már fel te szerencsétlen! ~ ordítottam gondolatban, majd megragadtam az ingét felhúztam a földről. ~ Ezzel kurvára nem segítesz senkin! Bemegyek és beszélek vele, bár nem látom sok értelmét. Ha nem sikerül, akkor pedig tied a Szöszi, enyém meg Vámpírmama. Csak annyi idő kell, amíg a doki elviszi Bellát.
Cullen végre megállt a saját lábán, ezért elengedtem. Gyors tempóban indultam vissza a házhoz, hogy megpróbáljam a lehetetlent. Bellát soha nem tudtam lebeszélni semmiről, ami abba a makacs fejébe befészkelte magát, de tudtam, hogy meg kell próbálnom. Most nagyobb volt a tét, mint egy esetleges esés a mociról, vagy az, hogy egy piócát szeret.
Hallottam, hogy Edward a nyomomban kullog, úgy húzta a lábát a földön, mint aki a kivégzésére megy. Mikor megláttam a tornácot én is elbizonytalanodtam. Szinte felvettem Edward tempóját. Nem tudtam, hogy hogyan is vezessem fel a történetet Bellsnek. Ismer, két perc alatt át fog látni rajtam. Végül inkább felhagytam a gondolkodással, mert csak magamat idegesítettem fel vele. Mély levegőt vettem, majd magam elé engedtem Cullent.
Belépve az ajtón ismét elkábított ez a büdös vámpírszag, de a cél érdekében ismét nagy levegőt vettem. Újra a nappaliba vonultunk, ahol Bells már türelmetlenül várt minket, majd rögtön végtagszámolásba kezdett.
- Mindenem meg van Bella – nyögtem, majd ismét letérdeltem a kanapé mögé. Edward is visszasétált az előző helyére. Megint átlógattam a kezem a támlán, amit Bella most is elkapott.
- Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy! Azt hittem már sosem látlak… - mosolyogta, de a szeme már fátyolos volt. Azt hiszem, most bántam meg, ahogy kihasználtam az érzéseit, folyton bűntudatot keltettem benne.
- Lelépnék én valaha is? – morogtam, amikor Edward ösztönzésszerűen biccentett. Oké, vettem! – Bella nem lehetne, hogy inkább valahogy máshogy éld ki az anyai ösztöneidet? Én nem akarom, hogy ez legyen! – A hangomban beállt változás a szoba levegőjére is kihatott.
- Szerintem hagyjuk Bellát és Jacobot négyszemközt beszélgetni, kérlek – motyogta Edward. A család nagy része az első szavára elindult a bejárat felé. Nyilván ők is érezték a hangjában az őrületet és nem szerették volna tovább ingerelni. Az egyedüli, akinek nem akarózott kimenni, az a Szöszi volt. Még mindig Bella mellett állt, miközben a tekintetét le sem vette rólam. – Rosalie, kérlek. Carlisle-t és engem végig szemmel tudsz majd tartani.
Miután Szöszi még egyszer mélyen belenézett a szemembe, és közölte, hogy kinyír, ha valamit teszek, követte az ajtóban álló Edwardot. Csak ketten maradtunk, Bella és én. Nem tudtam, hogyan is vezessem fel, ezért inkább átmentem a kanapé másik oldalára és a kezeim közé vettem az arcát, miközben a megfelelő szavakon gondolkodtam.
- Nem lesz semmi baj Jake – nevetős volt a hangja. Egyenesen a szemébe néztem, tudtam, hogy ez a beszélgetés teljesen felesleges és abszurd, de nem volt más lehetőségem.
- Bells, annyi más kiskölyköd lehetne még! Csak ezt az…
- Baba – segített ki, olyan csilingelő hangon, hogy tudtam most buktam el végleg, de folytattam.
- Csak ezt az izét kéne elfelejtened! Esküszöm, én vinnélek be a mesterséges beültetésre! Sőt még az örökbefogadó központba is elvinnélek! Vagy lejöhetsz hozzánk is, játszhatod az én pótanyukámat is, Billy is élvezné, ha mindig lenne otthon kaja. Csak kérlek Bells, ne ölesd meg magad ezzel a szörnnyel! – Ismét mosolygott! Lelövöm magam! Fentebbült, mire inkább én hajoltam lejjebb, hogy a kezét az arcomra tudja tenni.
- Jake, ő az én kisbabám, és nem fogom eldobni magamtól, ő az én kicsi Edwardom – megint mosolygott. Beletéptem a hajamba, mert a tehetetlen düh végleg eluralkodott rajtam. – És nem fogok meghalni, megígérem. – És akkor bevillant, hogy mi is az ő nagy terve.
- Nem emberként akarod túlélni? – kérdeztem bambán. Nem is tudtam eldönteni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. Egyfelől, rohadtul gyűlöltem mindent és mindenkit, aki támogatta Bella új életét, másfelől egy hangyányit megnyugtatott, mert legalább azt tudtam, hogy nagyvalószínűséggel túléli, és bár büdös lesz, de néhány év múlva megint csak Bells lesz.
- Nem vagyok bolond! – nevette erőtlenül, majd leejtette az arcomról a kezeit. Egy ideig még bámultam rá, de a lecsukott szemhéja egyszer csak halk szuszogással párosult. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó és a Cullen família bevonult rajta. Edward hangosan fújta ki a levegőt, ahogy én is.
Ne haragudj. ~ Én sem tudtam, hogy miért is kértem hirtelen bocsánatot, de furcsán éreztem magam tőle. ~ Mondtam, hogy esélytelen.
- Köszönöm Jacob – felelte halálra vált arccal Edward. Nem szándékoztam nyomtalanul eltűnni, de úgy éreztem, hogy tudatnom kell a falkával, hogy mégsem nyiffantottak ki. – Menj csak.
Felálltam és futólépésben indultam az ajtó felé, amikor a doki mellett elhaladtam, kis hezitálás után elmorogtam egy viszlátot, majd feltéptem az ajtót és egyenesen az erdőbe futottam. Aztán meggondoltam magam és inkább az ösvény felé futottam, emberi alakban. El kell intéznem még egy dolgot, mielőtt a falkával beszélnék.
Berúgtam a mocit, majd felpattantam rá és már száguldottam is La Push felé. Nem telt sok időbe odaérni, leparkoltam a házunk előtt, majd becsörtettem. Billy olyan arcot vágott, mintha megnyerte volna a lottóötöst. Én nem éreztem magam jól, sőt határozottan szarul voltam. Nem akartam elveszíteni Bellát, mert annál sokkal, de sokkal jobban szerettem, ő volt a legjobb barátom.
- Jake – gurult oda mellém, majd feszült hangon elnevette magát. Rávillantottam egy félmosolyt, majd visszafordultam a kitépett telefon melletti kis jegyzettömbhöz. Gyorsan körmöltem rá.
„Ne haragudj, hogy leléptem, már most hiányzol, de (Bells) valakinek nagy szüksége van rám, azt hiszem…
Holnap benézek, ha már nem utálsz annyira. (:
Sz, Jake”
Holnap benézek, ha már nem utálsz annyira. (:
Sz, Jake”
A konyhába baktattam, mert hallottam, hogy Reach ott van. A tűzhelynél állt, de amikor meghallotta, hogy jövök megfordult és a karjaimba vetette magát.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek! – Nem várt vallomása kicsit letaglózott, de összességében egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Csak egy percre elfelejtettem Bellát és ismét Rachel ölelő karjainak védelmét élveztem, pont, mint régen.
- Én is szeretlek – adtam egy puszit a feje tetejére, majd a zsebébe szuszakoltam a levelem. – Megteszed, hogy ezt átadod Arielle-nek?
- Miért nem adod át te neki? – újra szomorkásan csendült a hangja. Még egyszer rámosolyogtam, majd otthagytam a konyhában.
- Majd jövök – kiáltottam még be a nappaliba Billynek.
Újra az erdő felé vettem az irányt, majd lerúgtam magamról a gatyámat és egy mozdulattal rácsomóztam a lábamra. Megint futás közben lényegültem át, de arra nem számítottam, hogy mind a kilencen ott lesznek a fejemben.
Jake!, Te idióta!, Hála az égnek! ~ ilyen, és ehhez hasonló kiáltások lepték el a fejemet. Mindenki megkönnyebbült, hogy nem haltam meg, még Leah is – erre büszke voltam. Aztán meglátták a fejemben a képeket, mindent. Az Edwarddal lefolytatott beszélgetésemet, főleg az arcán akadtak fent, mindenki néma felháborodással hallgatta végig a gondolatmenetemet. Egy idő után viszont teljesen kizártam őket.
Ez sok mindent megváltoztat. Jacob, azonnal gyere ide! ~ Sam hangjára összpontosítva elkezdtem olvasni a gondolatait, hogy megtudjam, hol is van pontosan az ide. Egy tisztáson ültek, mindannyian. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, amit a legtöbben pozitívan értékeltek. Két percembe sem tellett eljutni arra a kis rétre. Egy nagy körben ültek, vagy álltak. A Sam jobb oldalán lévő helyre ügettem, átvágva ezzel a körön, és elfoglaltam a posztomat az Alfa jobb oldalán, mégis olyan volt ezután, mintha a kör közepére álltam volna. Minden gondolat kapcsolódott hozzám. Paul, Sam, Jared és Colin felelőtlennek tituláltak és Sam kivételével elhordtak mindennek. Embry, Quil, Seth és Brady csak szimplán örültek, hogy nem haltam meg. Leah pedig csak az esetleges következmények miatt szidta a felmenőimet.
Ez a valami nem biztonságos! ~ Jelentette ki Sam, mire mindenki rákapta a tekintetét. Csak én nem, én még mindig lehajtott fejjel ültem mellette. Azt sem tudtam, hogy a másik oldalamon ki ül, nem is érdekelt. Még mindig a megoldást kerestem, az agyam szinte füstölt, olyan vehemenciával rágtam át magam a lehetetlennél lehetetlenebb ötleteken. ~ Valamit tennünk kell. Bella Swan választását elnéztük, mert a lány tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozik, de ezt az izét nem ismerjük! Ezzel mindenkit veszélyeztetnek!
A mondata még nem jelentett számomra semmit, de amint megjelentek a fejében a hozzá párosított gondolatok és Jared elkezdett a stratégián agyalni, világossá vált a kép. Az én arcom mellett egyszerre jelent meg Emmetté és Jasperé is, valamint a többiek mellé is elkezdte keresni a megfelelő ellenfelet. Sam harcolni akart.
Nem! ~ kiáltottam, mire ismét mindenki rám kapta a tekintetét. Az addig teljesen rendben volt, hogy Cullenék ellen indulunk, vagyis már az sem, nem értettem ezzel egyet, de amikor megvilágosodtam, hogy hogyan is akarják szőrnyikét eltávolítani, felállt a szőr a hátamon. A mellettem ülő farkas is velem együtt pattant fel, amikor én felugrottam és Sam elé álltam. Innentől már nem volt nehéz kitalálni, hogy Seth lógatta az orrát mellettem. A piócát tényleg a barátjának tartotta, ezt az egészet pedig árulásnak, szörnyen érezte magát attól, hogy ezt kell tennie Edwarddal, pláne, amikor ilyen állapotban van.
Ma nincs kibúvó a harc alól! Semmi! Mindenki küzdeni fog! ~ Éreztem a súlyt a vállamon, ami egyre csak nyomott a föld felé. Seth már megadta magát az Alfa parancsának. Utálta ezt, ahogy én is, de tudta, hogy nincs választása. Sam még soha nem korlátozta ennyire az akaratunkat, nem bírta elviselni a látványát annak, ahogy behódolunk neki. Most mégis megtette, mert hitt abban a hülyeségben, hogy Bellát meg kell ölni. Még a gyomrom is beleremegett a gondolatba. Nem tudtam mit tenni ellene, csak szenvedtem a földön.
A falkán végigfutott egy remegés hullám, majd mindenki a közös cél felé fordult. Aggódtak, féltek, hogy elveszítenek valakit, senki nem hitt abban, hogy mindenki túl fogja élni a csatát. Senki nem tudta, hogy holnap melyik családot kell majd vigasztalnunk, de a legtöbben nem magukért aggódtak, hanem a többiekért. Csak az én gondolataim cikáztak még mindig. Seth lehajtott fejjel, de beállt a nővére bal oldalára. Leah legszívesebben hazáig kísérte volna az öccsét, semmiféleképpen sem akarta, hogy harcoljon. Seth-nek kivételesen nem tűntek fel a nővére anyáskodó gondolatai, pedig ilyenkor általában mindig megpróbálja kioktatni Leah-t. Túl elkeseredett volt hozzá, ráadásul még mindig a zsinórokat szokta.
Embry ügetett mellém, majd az orrával kezdett bökdösni. Nem akart gondolni a szavakra, mert nem akarta, hogy ismét felkeltsem Sam figyelmét. Csak türelmetlenül bökdösött, és a hónom alá nyúlva próbált felvakarni a földről.
Talán könnyebb lenne, ha nem küzdenél ellene ~ tanácsolta, mire Quil is megjelent a másik oldalamon és arra buzdított, hogy kelljek fel és harcoljak. Az ő szemszögéből könnyebb volt elviselni a dolgot. Nem úgy látta, ahogy én, és nem arra koncentrált. Emmett és Jasper arcát látta maga előtt. Csak a mi célunkra összpontosított.
Ha akarod, mehetek én elől ~ hajolt hozzám közelebb, de nem válaszoltam. Quil teljesen fel volt ajzva, odáig meg vissza volt, hogy végre összemérheti az erejét egy Cullen vámpírral. Azóta vágyott erre, amióta láttuk Cullenéket gyakorolni, még tavasszal. Titokban reménykedett, hogy egyszer lesz esélye Emmettel, vagy Jasperrel küzdeni. Egy erőpróbának tekintette, pedig tudta, hogy akár az élete is lehet a tét. ~ Hogy akarod csinálni?
Fogalmam sem volt, jelenleg mozdulni sem tudtam, Sam akaratának súlya a földhöz vágott, szó szerint. Nem engedett addig mozdulni, amíg be nem hódoltam. Minden izmom egy kis zsinórra volt kötve, ami addig feszült, amíg az akaratom meg nem adta magát. Éreztem, ahogy a zsinórjaim felrángatnak a földről, de a fejemet nem tudtam felemelni, az orrom majdnem a földön volt.
Felesleges küzdeni ellene ~ suttogta újra Embry. Tudtam, hogy igaza van, de az utolsó megmaradt tagomért is küzdeni akartam. Tisztában voltam vele, hogy végül úgyis azt tenném, amit Sam akar. Ezért van szükség egy vezetőre, hogy mindenki előtt csak a cél lebegjen, hogy a gondolatink rendezettek és céltudatosak legyenek. Egy kisebb falkának is szüksége volt Alfára, nem, hogy egy ekkorának. Az Alfa hatalmának jó oka van, ezzel tisztában voltam, csak azt nem tudtam, hogy hogyan is győzhetném meg Samet arról, hogy amit tesz az nem csak, hogy a falka, de a falu érdekeit sem szolgálja. Kinyíratja a falkát, egy békés vámpír klán miatt, miközben a nomádok, és a többi embervért szívó pióca nyugodtan garázdálkodhat majd, úgy ahogy kedve tartja. Mégsem kérdőjelezheti meg a döntését senki.
Kivéve…
Eszembe jutott az, amit igazából sosem akartam, de most nyugalommal árasztott el, hogy NEKEM van választásom. Sosem vágytam arra, hogy egy falkát vezessek, nem akartam, hogy nekem kelljen rendelkezni az életük felett, mégis voltak velem született jogaim. Én nem arra születtem, hogy behódoljak neki.
Amint ezt végig gondoltam a zsinórjaim egyesével szakadtak le rólam és én megint szabadnak éreztem magam. Viszont ugyan ilyen súllyal telepedett rám a magány is, hiszen az Alfa a falkájából nyeri a hatalmát, nekem pedig nem volt falkám. Azonban erős voltam, és egy kicsit talán elvakult is, amikor Sam elé léptem.
Nem! ~ ismételtem. Rögtön meghallotta az Alfa hangját a gondolataimban. Ijedt nyüszítéssel lépett egyet hátrébb, mire még jobban felszegtem a fejem. Most tűnt csak fel, hogy már őt is túlnőttem. ~ Nem foglak követni, amikor meggondolatlanul cselekszel, Sam.
Mit csinálsz Jacob? Elhagynád a falkádat, a családodat…
…Ariellet! – jött egy másik hang, mire Colin felé kaptam a fejem. Nem tudtam megszólalni. Ez volt a gyenge pontom, mégis azzal nyugtatgattam magam, hogy Arielle meg fogja érteni, és reménykedtem benne, hogy visszafogad, amint ennek a hülyeségnek vége. Colin nem volt ebben ennyire biztos, amikor felelevenítette a tegnap éjszakát. Láttam, hogy visszafelé haladunk.
…az ellenségedért? ~ fejezte be Sam, de nem figyeltem rá. A gondolati mellékes szálon futottak a fejemben, miközben minden idegvégződésem a Colin fejében lezajló diavetítésre összpontosított.
Reggeliztek, Arielle főzött neki, mielőtt elrohant volna. Aztán egy még előbbi kép, amikor hazahozza a karjaiban, mert alszik. Ismét ugrottunk, már a parton vagyunk, és este van. Látom, ahogy megtalálja Arielle-t, aki részegre itta magát és a homokban dülöngél.
A gondolatim már réges-régen nemet üvöltöttek. Nem akartam ezt látni! Tudtam, hogy miattam borult így ki, de azt is tudtam, hogy egyelőre még nem vigasztalhatom meg. Az agyam legnagyobb része nagyon is tisztában volt a hiányával, de fontosság sorrendet állított fel, most az első dolgom az volt, hogy Bellát, a legjobb barátomat visszaráncigáljam a halálból, vagy legalábbis mellette legyek. És mégsem tehettem ki annak a veszélynek Arielle-t, hogy magammal ráncigálom a vámpírokhoz.
Nem azok ~ vakkantottam, helyretéve a gondolataimat. ~ Soha nem is voltak azok, ezt eddig nem tudtam beismerni, mert mindig az Edward iránti gyűlöletemen át tekintettem rájuk, de nem azok.
Ez nem rólad szól ~ vicsorogta, miközben ismét megállt előttem, az orrunk majdnem összeért. ~ Hanem Belláról!
Ahogy mondod, ez róla szól, és arról, hogy nem ölünk embereket! Azt sem tudjuk, hogy az a valami miféle! Igen van benne vámpír, de félig mégiscsak ember lesz! Mi van, ha egy emberi gyermeket ölünk meg?! Te tudnál ezután tükörbe nézni? Én nem! ~ Úgy éreztem, ha ez sem győzi meg, akkor felhagyok a védőbeszédekkel.
Meg kell védenünk a családjainkat! ~ kántálta még mindig. Ennyit a beszédekről…
Ismerem a gondolkodásodat Sam, de helyettem nem dönthetsz, Ephraim Black fia nem arra született, hogy Levi Uley fiát kövesse.
Akkor ennyi volt Jacob Black? ~ vicsorgott rám, mire Paul és Jared is felsorakozott a két oldalán. ~ Még, ha le is tudsz győzni a falka nem fog téged követni!
Nem fogok veled harcolni, Sam. Ez a te falkád, én csupán saját magamat választottam le. ~ Farkas énem morgott és üvöltött a békés elvonulás terve ellen, küzdeni akart, a megilletett helyét a ranglétrán, de nem hagytam, hogy az agyamat elöntse a köd. Nem akartam Sammel küzdeni, mert attól, hogy az elveink nem fedik egymást, ő még mindig a testvérem volt. Hátrébb léptem, majd bólintottam még egyet felé.
A vámpírok mellé állsz, Jacob? ~ üvöltötte, mire ismét közelebb ugrottam hozzá.
Nem, Sam, nem tartozom a vámpírokhoz, de közétek fogok állni. ~ Visszahúzódott, ahogy meghallotta az Alfa hangjának súlyát a gondolataimban, őt jobban megérintette, mint engem. Csak megvontam a vállamat, végülis erre születtem, hogy a vezére legyek. ~ Nem fogom nézni, ahogy a falkát ártatlan ~ akárhogy is akartam, nem sikerült az ember szót kinyögnöm, bár meglehet, hogy az illett volna rájuk a legjobban ~ lényekre uszítod. Ők jobban ennél, dönts helyesen Sam!
Hátat fordítottam és nekiálltam rohanni. Tudtam, hogy csak Leah érhetne utol, de egyedül esélye sem volt Cullenék ellen, de azért gyorsítottam a tempómon.
Mégis mit csinálok? ~ kérdeztem magamtól, miközben még gyorsabban kezdtem szaladni. Fogalmam sem volt róla, de azt tudtam, hogy mit nem. Mancsok dobogását észleltem, ezért még gyorsabban kezdtem futni. A lábaim szinte már hozzá sem értek a talajhoz, olyan gyorsan loholtam a régen utált, mára viszont már közönyösség vált fehér ház felé.
Sziiasztok Drágáim!
Nem tudom, hogy mennyien maradtatok, de mindenkinek köszönöm, aki még itt van! Sokat jelent! Innentől próbálom megint hozni a rendszeres frisseket, hiszen nyár van! :)
A fejezetről: remélem nem haragszotok, amiért Arit egy kis időre mellőzni fogjuk - nem kell aggódni, max. egy-két fejezettet tervezek Jacob szemszögéből. Fontosnak tartom, hogy az ő álláspontját is ismerjük, ráadásul sok apró kicsit részlet fog most kiderülni, de nem akarok semmit elárulni!;)
Az esetleges felháborodások elkerülése végett próbáltam a minimumra csökkenteni a csúnyabeszédet, de úgy éreztem, hogy egy kamasz srác, stresszhelyzetben megengedheti magának, utólag elnézést kérek érte! :D
A *-gal jelölt rész, pedig a BD II. könyvének(Jacob) 8. fejezetéből(Elkezdődik végre az az átkozott küzdelem?) van, minden jog - ahogy minden jog a történettel kapcsolatban - Stephenie Meyert illeti! Ez a másik, amit említeni akartam, imádom ezt a részt, és nem tudtam kihagyni! :) Bocsika... xd
Remélem élvezhető volt!:)
Millióóóó csók, Fanni♥
